Hikari kiszállt az autójából, megigazította a mandzsettáit, majd felnézett a magas épületre. Megigazította a haját, és elindult. A haja úgy úszott utána a hirtelen feltámadó szélben, mint valami baljós árnyék. Egyedül jött. Sehol Rei, vagy Retsu. Nem kellett egy pillanatra sem megállnia, nyílt előtte minden ajtó, egyik-másik még fejet is hajtott neki, ami akár meg is lephette volna. A Hold és Kígyó se veled, se nélküled kapcsolatban voltak, jelenleg épp nyugvó állapotban. Egyetlen helyen kellett megállnia és várnia, ez Sada irodája előtt volt. Zsebre tette a kezét és várt. Érezte a megtisztelő figyelmet, amit a fekete kutyáknak köszönhetett. Így hívta őket, nem voltak valami kedves népség, bárdolatlan hordának tartotta úgy általában az egész bagázst. Egy fiatal, igen csinos fiú állt meg előtte és meghajtotta a fejét. Hikari végig mérte, nem tudta elképzelni, hogy milyen minőségben lehet jelen, igen törékenynek tűnt. Aztán megpillantott egy szépen feltekert ostort a fiú csípőjén. Hikari mosolygott, majd kihúzta magát. Erről a fiúról már hallott, de nem tudta, hogy így néz ki. Az ostorát emlegették mostanában többször, mert igen szokatlan egy fegyver volt. Úgy hitte, hogy egy pisztollyal szemben nem sokra megy, de nem így volt. A beszámolók szerint gyorsabban forgatja, mint némelyik a fegyvert elsüti. Nem akart vele szóba elegyedni, a felesleges szócséplést nem szerette. Ez is valami volt, amit megtanult gyorsan még fiatalon. Végre Sada is feltűnt, maga nyitott ajtót Hikarinak, aki besétált és szétnézett az irodában. Rég nem járt itt, de sok változást nem látott.

- Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte Sada, majd az asztalához lépkedett. – Ráadásul egyedül. Merész.

- Csak nem lősz le indok nélkül. Annál még neked is több eszed van.

- Milyen pimasz, mint mindig – mondta, majd kitöltött két italt.

- Vagyok olyan helyzetben, hogy megengedjem magamnak.

- Ki gondolta, hogy ilyen gyorsan eljön ez az idő, igaz?

- Nem én kívántam apám halálát – mondta, és elvette a felé nyújtott poharat.

- Attól függ, kit kérdezel.

- Ha rólam van szó, akkor ezer kitalált verzió létezik. Népszerű a rólam történő meseírás.

- Ez igaz. Mit óhajtasz?

- Van nálam egy fiú. Biztosan hallottál arról, hogy sajnálatos módon le kellett cserélnem az első testőröm.

- Valamit hallottam, de hogy őszinte legyek, nincs időm a te családod dolgaira.

- Még jó, hogy nekem viszont van a tiédre – emelte a poharát.

- Mit akarsz? – kérdezte most már sokadjára.

- Ilyen sietősen ki akarsz tenni?

- Mit erőlködjünk, nem különösebben vagyunk oda egymásért, igaz?

- Hát erről sem én tehetek. Jól van. Szóval a fiú Royama Retsu.

- Ó – kortyolt az italba.

- Ki ez a fiú?

- Az imént mondtad.

- Miért van az én klánomban? Tehetséges, nagyon is. Azonnal felismertem a harcmodorod. Miért nem vetted magadhoz? Nem találok indokot, hogy egy ilyen fiút kiadj a kezeid közül.

- Nem tartozom magyarázattal.

- De, talán mégis, ha azt tervezed, hogy háborút robbantasz ki, és közénk küldtél egy kémet.

- Ennél talán kreatívabb lennék, nem igaz? Oda küldenék egy olyan embert, aki nyilvánvalóan kitűnik a tömegből, hogy felfigyelj rá, majd kiszúrd, hogy tőlem tanult? Ilyen átlátszó volnék?

- Nem, ennyire nem – mondta majd a férfihez lépett és megállt előtte. A dereka mellett elnyúlva letette a poharat, majd megtámaszkodott az asztalnál. Közel, nagyon közel voltak egymáshoz. Hikari arcán az elmaradhatatlan mosoly, míg Sada ugyanolyan hidegen nézte, ahogy az első találkozásukkor. Hikarit még mindig megmozgatta a férfi, igaz már távolról sem olyan hevesen, mint sok évvel ezelőtt, és a viszonyuk sem volt épp felhőtlen, de tény volt, hogy vonzódott hozzá.

- Még mindig nem tudom, mit akarsz tőlem. A fiú a tiétek, semmi közöm hozzá.

- Tudod, mikor először láttam, csak azt gondoltam, hogy egy új arc, a fiatalok gyakran cserélődnek. Aztán valami nyugtalanítót éreztem. A hátamban a tekintetét. Kihívtam harcolni, és legyőzött. Olyan volt, mintha veled harcoltam volna. A mozdulatai a tieid, és tudod, mi még? A tekintete. Ugyanaz a hideg, nyugtalanító tekintet, mint neked. Ez nem lehet utánozni. Ezt örökölni kell.

- Ennél nagyobb hülyeséget rég hallottam.

- Ó, pedig emlékszem azokra a pletykákra, amik a zabigyerekdről szóltak. Túl hangos volt a beszéd ahhoz, hogy csak rosszindulat legyen.

- A rólad szóló pletykák is elég hangosak.

- Te tudod a legjobban, hogy semmi sem igaz belőlük.

- Ahogy abból sem, amit te mondtál most.

- Mi történne, ha kiderülne, hogy van egy fiad? Ó, bocsánat. Egy idősebb fiad. Jól járna vele a Hold. Nagyon jól. Kiváló utódod lenne, de hát a kis muszáj gyerek fog téged követni. Sajnálom a Holdat, alkalmatlannak tűnik már most. Mint az anyja. Sokat nem nézek ki belőle azon kívül, hogy fekszik a hátán és hagyja magát – mosolyogta, közben az ajkát végig húzta a férfi gallérján, mivel egy lépést sem távolodott el tőle.

- Hagyd a fiam, még gyerek.

- Az. Aranyos. De nem ide való. Retsu annál inkább. De sajnos ő már az enyém – Sada egy pillanatra megfeszült, amit Hikari nagyon is jól észlelt. – Ne aggódj, jól bánok vele. Nagyon jól. A tenyeremből eszik. Hűséges kis kígyó lett belőle.

- Nehogy megmarjon – mondta a férfi.

- Ő? Nem fog – kuncogta. – Talán, ha én kérem. Szívesen tenné. Hátha ő izgalmasabb, mint te.

- Szóval, miért vagy itt? Előadod ezt nekem, és?

- Akartam, hogy tudd, nálam van. Én pedig azt akartam tudni, hogy miért? Mért nem hoztad ide? Senki nem kérdezte volna, hogy ki ő. Megígérted az apádnak?

- Az adott szó szent – mondta végül, mire Hikari a vállára tette a kezeit és a gallérja alá simított. Sada Hikarira nézett, az arcát figyelte. Gyönyörűnek látta mindig, annak ellenére, hogy megromlott a viszonyuk. Ez a véleménye nem változott az elmúlt 13 évben egy kicsit sem.

- Történt már olyan, hogy megszegted.

- Késve, de betartottam.

- Csak ez az egyetlen oka, hogy nincs itt a fiú?

- Egy másik ígéret.

- Az anyjának? Ki ő?

- Csak egy nő régről.

- Igaz, ez már nem tartozik rám, valószínűleg a történet szempontjából nem fontos, csak neked. Figyelj csak – kezdte, aztán megigazította a férfi ruháját. – Vigyázok rá, ne aggódj. Talán épp ezért van nálunk, igaz?

- Tud magára vigyázni.

- Ebben biztos vagyok, de azért ott leszek én is. Még egy kérdés. Hány éves pontosan?

- 22.

- Pontosan – ismételte meg kérdést.

- ...25 éves.

- Van valami, ami valódi, amit magáról gondol?

- Az anyja, biztosan az anyja – mondta Sada.

Hikari megpaskolta a férfi mellkasát, majd ellépett tőle és hátat fordítva az ajtó felé indult.

- Nem kell kikísérni, kitalálok.

- Hikari – szólt utána a férfi, mire Hikari megfordult. – Köszönöm.

Hikari biccentett, majd magára hagyta a férfit.

Később a lakásában a kanapéján ült és Retsun gondolkozott, azon, hogy Sada Tomoya fia. Tényleg az, maga Sada mondta. Ő pedig ilyesmit viccből nem mondana, jól ismerte. A gyanúja teljesen nem ült el azzal kapcsolatban, hogy valami konspiráció áll a háttérben, de úgy gondolta egyelőre elég lesz, ha csak figyel. Az ajtó felé pillantott, mikor az nyílt. Két ember lehetett csak, aki érkezett. Rei, vagy Retsu. Előbbi érkezett. Mintha hazajárt volna az utóbbi időben. Épp úgy is nézett ki, ahogy Hikarihoz lépett és lehajolva megcsókolta. Hikari ilyenkor egy picit normálisnak érezte magát. Normálisnak, akinek nem azon jár az esze, hogy kitől mennyi pénzt kell behajtani, vagy épp megszáradt-e már a vér a kezén az utolsó lövése után. Nem nyafogott sosem másik élet után, de néha eszébe jutott, hogy milyen lehet máshogy élni.

- Milyen napod volt? – kérdezte nevetne, mire Rei elmosolyodott. – Ilyen kérdést tenne fel egy normális pár egymásnak, ugye?

- Gondolom, igen. Ma én vigyázok rád, nincs szükség Retsura.

- Rendben – mondta Hikari, miközben már írta az üzenetet, Rei pedig a hálóba indult.

Hikari a férfi után nézett, feszültnek tűnt. Azon kívül mindig megvárta, míg ő hívja a hálójába, vagy teszi meg az első lépést, most azonban mindenféle magyarázat nélkül masírozott Hikari ágya felé. Hikari utána sétált és épp szólni akart, mikor Rei csókkal fogta be a száját. Mohó volt, szokatlanul mohó és mindent akart egyszerre. A tekintete dühös volt, de Hikari tudta, hogy nem rá dühös. Nem is tett semmit, amiért kiérdemelte volna. Rossz érzés kezdte hatalmába keríteni, ami csak erősödött egy csókot követően. Keserűnek érezte, ami nem volt jellemző egyáltalán erre a viszonyra. Hikari megsimította a másik arcát, mire az a nyakába fúrta az arcát. Hikari sosem adott ki magából semmilyen hangot szex közben, pedig Rei mindent megtett ezért mióta viszonyuk volt, néha kérte is, persze reménytelenül. Most viszont Hikari kinyitotta a száját és Rei füléhez nyomva az ajkait halkan felsóhajtott. Rei szorosan magához ölelte és így folytatták. Rei szorította, Hikari pedig, hogy csak Rei hallja az utolsó pillanatig halkan nyögdösött a fülébe.

Rei szinte beleszédült a plafonon feszülő tükörben látott képtől. Ő feküdt ott Hikarival. Egy démonnal, aki a földön járt és abban a kegyben részesítette, hogy ilyen szégyentelenül közel tudhatta magához. Hikari is felnézett és Rei arcát figyelte, közben a férfi ujjait cirógatta, amik a hasán pihentek. Még mindig feszültnek érezte, a tekintete már szomorkás volt inkább, mint dühös. Máskor nagyon szeretett így heverészni a férfivel, most viszont utálta nagyon az egészet.

- Gondolom, nem látlak egy darabig – kezdte hosszú hallgatás után Hikari.

- Én is így gondolom.

- Mért rántotta vissza a pórázt?

- Azt mondta, nem vet jó fényt a családra.

- Most kezdte el zavarni? – ült fel Hikari és rágyújtott.

- Túlzásba estünk, ennyi.

- Vén majom – dohogta. – Miért nem mindegy neki, hogy mit csinálok?

- Amíg csak időnként jöttem, nem zavarta különösebben, de valljuk be, mostanában hazajárok ide. Ez nem tetszik neki. Én az ő embere vagyok, nem a tiéd.

- Beszélek vele.

- Kérlek, ne tedd.

- Miért? Rei, nekem szükségem van rád – fordult felé. – Ha nem akarja, hogy lefeküdj velem, akkor nem fekszem le veled. De nem vehet el tőlem!

- Sosem voltam a tiéd.

- Akkor is – morogta.

- Sosem válna meg tőlem, amíg élek, te is tudod. Jó ott nekem, ezt is tudod.

- És én? Itt nem jó?

- Sokkal jobb, mint kéne, te is tisztában vagy vele. De ez nem az a helyzet, ahol nekem választási jogom van.

- Nem zavar?

- Hogyne zavarna, de a főnök az a főnök. Amikor beléptem feltétlen hűséget és engedelmességet fogadtam neki. Jó volt hozzám, sőt kegyes, amiért elnézte ezt nekem, és ha ő azt kéri, hogy fejezzem be, akkor befejezem.

- Kéri? Parancsolja – szippantott a cigarettán. – Jól van megértem, csak igazságtalan. Semmiben sem hátráltatja a munkánkat. Te és én is kifogástalanul végezzük a munkánkat.

- Azt hiszem, elejét akarja venni valami másnak.

- Másnak? Azt hiszi, ha nem vagyunk szerelmesek, hagynánk egymást meghalni mondjuk? Én ugyanúgy a tűzbe ugranék érted anélkül is, hogy szerelmes lennék.

- Ő ezt nem érti. Az ő fejében ez csak valami perverz hobbi, ami kezdett leharapózni.

- De azért eltiltani... Mint valami gyereket – mondta dühösen és elnyomta a cigarettát.

- Elég határozottan adta elő.

- Szóval, mára még kiengedett játszani, holnaptól pedig legyek idegen?

- Lényegében igen.

- Kinevettet.

Hikari felállt és az ablakhoz lépett. Dühös volt már ő is, amiért így bánt vele a vezér.

- Törődj bele.

- Mást nem tehetek – támaszkodott meg a párkányon. – Ha az apám még élne, ez is egyszerűbb volna. Nem kívántam ilyen hamar az örökébe lépni. Már három éve, elhiszed ezt? Véres verejtékkel bizonyítok minden nap, hogy megérdemlem. És még azt is elveszik tőlem, akiben bízom. Az egyetlen embert, aki a támaszom.

- Higgadj le, nem fogok eltűnni, te is tudod?

- Ne haragítsd magadra, az senkinek sem jó – szólt a válla fölött.

- Erről én többet tudok, mint te, nem fogok ellenszegülni.

- Vén szarházi – dohogta halkan, épp csak hallani lehetett a hangját, mert azért ő is tartott tőle.

Rei mosolygott, jól esett neki, hogy Hikari ilyen dühös lett miatta. Kicsit megnyugtatta a lelkét, hogy nem csak ő sajnálja a helyzet ilyen alakulását. Persze tudta, hogy Hikari nem fog örülni, de ilyen heves reakcióra nem számított. Bár elmondta neki többször, hogy milyen fontos a számára. Úgy tűnik, Rei nem vette teljesen komolyan a szavait.

- Jártam Sada Tomoyánál – fordult a férfi felé témát váltva.

- Mikor?

- Ma.

- Nem rémlik, hogy tervezve lett volna.

- Nem volt, egyedül mentem.

- Egyedül? – kérdezte meglepve a férfi. – Megőrültél?

- Te sem gondolod, hogy tett volna valamit? Retsu ügyében mentem.

- Nem engedted el a dolgot?

- Nem ám. És jól tettem. Igazam volt.

- Hogy?

- Sada és az ígéretei... Ide sodorták a fiút. Úgy van, ahogy gondoltam. Az övé.

- Ha ez kiderül...

- Nem fog. Csak te tudod és én. Maradjon is így. Ez egy értékes és veszélyes információ. Ha kiderül, akkor a hold bejelentkezhet a fiúért. Azt már Sada sem hagyja, hogy itt legyen, ha már mindenki tudja, hogy az ő fia. És olyan könnyen pedig nem fogják átadni. Hiába az enyém, az utolsó szót az öreg mondja ki, ő pedig nem ad ki élve klán tagot, ezt tudjuk. Röviden, bajos az egész.

- Mondtam, hogy ne bolygasd.

- Mondtad – bólintotta. – Egyelőre viszont semmi gond.

- Mindig a darázsfészket piszkáltad – sóhajtotta.

- Ez nem igaz. Sosem kerestem a bajt, rám talált. Az első pillanattól kezdve – mondta kissé elmélázva. – Úgy tűnik, hogy Sada az egész életemet végig kíséri.

- Ezt miért mondod? – kérdezte Rei, Hikari pedig legyintett egyet a kezével. – Ne mondd, hogy viszonyod volt vele...!

- Nem, az nem volt. De tartozott nekem. Egy ígérettel. Mindig mindent betart, amit megígért. Azt, amit nekem tett, nem váltotta be sokáig. Már azt hittem, én vagyok az egyetlen élő ember, akinek hazudott. Aztán egy napon teljesítette.

- Amikor rólA beszéltél, erre nem tértél ki.

- Nem fogok azzal sztorizgatni, hogy lefeküdtem egy rivális klán egyik fejesével.

- Ezt komolyan mondod? – kérdezte teljesen elképedve.

- Igen. Csak Retsu tudja.

- Retsu tudja, és én nem?

- Ő a testőröm, nem igaz? Ismernie kell. Véletlenül eljárt a szám. De talán így nem mondtam ki – vonta a vállát. – Szóval, rajtad és a kölykön kívül más nem tud róla.

- Akkor erre értetted, hogy halvérű – gondolkodott el egy pillanatra.

- Ó, bár igaz lenne. Jobb így gondolni rá, emiatt nem kívánom újra.

- Jó, elég lesz – emelte a kezét. Valahogy nem akarta el sem képzelni, hogy Hikari és Sada együtt vannak bármilyen formában is. Mióta ismerte Hikarit mindig úgy tudta, hogy egyáltalán nincsenek jóban, most meg azt kell hallania, hogy valójában ahhoz mégis elég jó a viszonyuk, hogy lefeküdjenek egymással. – Mégis mikor volt ez?

- 17 voltam, mikor azt mondta egyszer, hogy ha legyőzöm, bármit kérek, megteszi. Hát épp szerelmes voltam belé, nyilvánvaló, hogy mit kértem, ha már a pletykák másról sem szóltak. Nem tette meg, de a szóbeszédről sem gondoskodott. Továbbra is úgy tartották, hogy a kurvája vagyok és mocskolom a családom nevét. Kissé dühössé váltam. Jó darabig nem is találkoztam vele. Miután meghalt apa én léptem a helyébe és lettem valaki hivatalosan is. Akkor felkerestem és behajtottam a tartozást. Ennyi. Még előtted történt.

- Miért nem mondtad?

- Így is épp elég szaftos a vélemény rólam, nem kellett még ez is.

- Abból egy szó sem igaz.

- Az senkit sem érdekel. Engem sem, tudod jól. De amíg élek, addig ez így marad. Mindegy hányat lövök le – nevette halkan. – A pokolban az enyém leszel, ugye? Ott már nem kell a főnök utasítását követni?

- Remélem – mosolyogta és a kezeire fordította a figyelmét.

Hikari hosszan nézett maga elé, nem tudta, hogy mit csináljon. Marasztalja, vagy küldje el most azonnal. Nem tudta, hogy melyik lenne a rosszabb megoldás. Amikor Rei itt hagyja, az ugyan nem lesz végleges, de jó időre lemondhatnak egymásról minden tekintetben. A főnök az a főnök volt, ha ő valamit nem akart, akkor az nem volt, mindegy miről volt szó. Az időjáráson kívül mindent kézben tartott, bár volt, aki azt mondta az eső is csak akkor esett, mikor ő jónak látta. Hikari merész ember volt, nem lehetett könnyen ráijeszteni, de volt néhány ember, akinek feltétlenül engedelmeskedett.

- Csókolj meg és menj el – mondta végül, de nem nézett Reire, aki meg se moccant. – Nem hallod?

- Nem, nem hallom.

- Ellenszegülsz a parancsnak? – kérdezte vigyorogva.

- Ma igen.

- Ez egyszer elnézem.

- Ha lenne megoldás, élnék vele.

- Tudom, ne magyarázzuk túl.

Végül Rei tényleg nem ment sehová, reggelig maradt, akkor sem búcsúztak érzelgősen, csak egyszerűen otthagyta Hikarit. Nem számított arra, hogy egyhamar újra találkoznak, ami nagyon bosszantotta. Rei az egyetlen barátja volt, akivel beszélgetni tudott olyasmiről, amiről mással nem. Ha jobban bele gondolt, nem is igen voltak barátai. Majd Retsu, gondolta magában és gúnyosan nevetett saját magán.