*Sok évvel korábban*

A hó kérlelhetetlenül hullott, alig lehetett látni valamit, bármerre nézett az ember, csak sűrű fehér fal volt előtte. Hikari idegesen lihegve nézett körbe, de nem tudta, merre menjen. Bajban volt. Nagy bajban volt. Elszúrt valamit és most menekült. Egyedül volt, csak magára számíthatott. Épp csak elmúlt 17 éves, de máris kapott egy komoly feladatot, amit elszúrt. Nem csak ez aggasztotta, hanem az, hogy majd mit fognak mondani róla. Sokkal többet kellett bizonyítania, tudta ő jól. Úgy nézett ki, mint egy lány. Hiába volt okos, erős, fürge, és gátlástalan, mégiscsak egy kislányt láttak benne. Ezt nagyon utálta. Most majd a károgó varjak fröcsöghetik a vitriolt, ahogy jól esik nekik. Az apja sem fogja megdicsérni. Már, ha túléli. Hikari mögött lövés dördült, így nem várakozott tovább, futni kezdett előre. Fogalma sem volt, hogy mi vár rá a következő lépésnél, de egyelőre nem is volt esélye, hogy kiderítse. A vállát érte egy lövés, amitől elájult és a földön elterült.

Mikor kinyitotta a szemét, egy fehérre festett plafont látott. Nem kórházban volt, ezt pontosan tudta a halvány levendula illatból, ami körbe vette. A vállához ért, kötés volt rajta, és cefetül fájt. Lassan felült és szétnézett. A falon arany keretbe foglalt szimbólum feszült, amitől nyelt egy nagyot. Fekete Hold a vöröslő égbolton. Bajban volt. De miért is élt még? Amint fel akart állni nyílt az ajtó és egy férfi lépett be rajta. Hikari visszarogyott az ágyra és remegősen kezdte a levegőt venni. A férfi nem volt más, mint egy rivális család fiatal vezetője. Hikari sem volt alacsony, vagy sovány, de ez a férfi olyan volt, mint egy hegy. Így látta Hikari. A férfi a főnök fia volt, a legfiatalabb, de mégis ő volt az, aki a leginkább beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Széles körben ismerték, Hikari is pontosan tudta, hogy ki áll előtte. Magas volt, erős. Jóképű. Hikarinak ez jutott eszébe azon kívül, hogy lehet, hogy meghal. Legalább egy dögös pasi végez velem, így gondolta. Majd lerázta a gondolatait és kihúzta magát. Ő sem volt akárki, próbált valahogy ezzel a ténnyel élni, bár egy apró egérnek érezte magát Sada Tomoya előtt.

- Hogy vagy? – kérdezte a férfi mély, reszelős hangján.

- Még élek. Ez akár jó is lehet, nem? Bár nem értem, miért.

- Hasznos vagy – mondta szárazon.

- Hát ezt ritkán hallom – mondta Hikari és felállt, majd rágyújtott. – Ki lőtt meg?

- Azt nem tudom pontosan, de én összeszedtelek. Légy hálás.

- Hálás. Hát, normál esetben lennék, de azt hiszem, hogy eléggé nagy szarban vagyok ahhoz, hogy azt mondjam, kár volt. Ha nem maga, majd az apám öl meg. Nem is tudom, mi a jobb?

- Valóban eléggé elcseszted.

- Félre informáltak. Megesik.

- Nem mondta még senki, hogy nem bízz az emberekben?

- Naiv gyerekként talán próbáltam mégis – szippantott a cigarettán.

- Sosem voltál naiv gyerek.

- Gondolja? – fordult a férfi felé és mosolygott. A férfi előtte lenyűgözte. Nagyon tetszett neki.

- A mi köreinkben ez kizárt. Viszont, ha már itt vagy, beszéljünk az üzletről.

- Velem?

- Veled. Üzletelni mentél, nem? Hát akkor velem is tudsz.

- Az semmiség volt. 17 éves vagyok, gondolja, hogy nagy dolgokat bíztak rám?

- Ismerem az apádat, kihasználja az emberek felületességét. Benned csak egy macskát látnak, akit előbb látnának kifeszítve egy férfi farkán, mint egy sikeres vezetői székben.

- És ön nem? – a férfi nevetett és megkerülte a fiút.

- Mást is látok. Te veszélyes vagy. Okos, és bátor. Van egy ajánlatom.

- Illendő?

- Ne karmolássz, kevés vagy hozzá – mondta mosolyogva.

- Akkor nem tudom, mire gondol.

- Segítek elsimítani ezt a dolgot az apáddal, ha te segítesz nekem vele üzletet kötni.

- Milyen üzletet?

- Van egy terület, amit a magaménak akarok tudni. Jelenleg az apád felügyeli, de tulajdonképpen senkié.

- A senki földje?

- Igen. Kell nekem.

- Nincs ott semmi, miért érdekli?

- Azt nem kell tudnod, akarom. Tudom, hogy nem nagyon kedveli az apád, de csak úgy sem adja át. Szóval segítek, ha te is.

- Hogyan pontosan?

- Elsimítom az ügyedet apáddal. Most biztos nem túl boldog.

- Csak a területért?

- Eléggé kell nekem, igen.

- Átgondolom.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy gondolkozz – mondta, miközben Hikari háta mögött a füléhez hajolt.

- Sajnos, igaza lehet, de mégis meggondolnám. Az imént mondta, hogy ne bízzak mindenkiben – simított a nyakára.

- Átvérzett – bökött a sebre, majd az ujjbegyét végig húzta a bőrén, mire Hikari ellépett a férfi elől.

- Ne fogdosson.

- Tudod te egyáltalán, mi az, hogy fogdosni?

- Ez az volt – mondta a fejét emelve, dacosan.

Sada nevetett, majd a fiú fölé magasodva elé lépett. Hikari háta a falnak ütődött, a következő pillanatban pedig a férfi hatalmas kezét érezte az ágyékán, a fenekén. Hirtelen mozdulattal nyúlt alá, amire nem számított. Hikari mozdult, a falra is mászott volna, de képtelen volt kiszabadulni, Sada egy hegyet is elmozdított volna, nemhogy egy Hikari féle fiút leszorítson. Sada a fiú rémült arcát nézte, közben vigyorgott, amitől Hikari még rémültebben igyekezett szabadulni. Halkan felkiáltott, mikor Sada beleharapott a vállába, ami lövést kapott. A géz villámgyorsan tocsogóssá ázott át, de ez is egy mellékes dolog volt, mert a hatalmas kéz a nadrágja alá simított.

- Ez a fogdosás. Javaslom, tájékozódj, mielőtt kinyitod a szád. A felesleges beszéd veszélyes.

Sada ellépett a fiú elől, mire az erőtlenül összecsuklott. Remegett, sosem került még csak hasonló helyzetbe sem. El sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Nem hitte, hogy egy ilyen férfi, mit Sada hozzáérne egy férfihoz. Férfi... fiú – mondta magában. Hirtelen megértette, hogy semmit sem tud az ilyesmiről, pedig azt hitte van fogalma róla.

- Mit akar, mit csináljak? – kérdezte, miközben kezdett úrrá lenni a remegésén.

- Vedd rá, hogy átadja nekem a helyet. Mondd el neki, hogy megmentettem az életed, és viszonzásként fogadja el az ajánlatomat.

- Ez mind igaz, miért kell ilyen nagy feneket keríteni neki?

- Mert az apád mindenkire gyanakszik, és ha én megyek oda azt fogja mondani, hogy én lőttem rád.

- Jó. De jelenleg itt vagyok. Haza kéne jutnom.

- Még nem. Fel kell gyógyulnod, nem igaz? – nevette, majd megállt felette.

Nézte a fiút a lábai előtt, azt is látta, hogy valamelyest még remeg. Leguggolt hozzá és az álla alá simított. A tekintete nem volt kedves, sokkal inkább baljós. Hikari elhúzta a fejét, Sada hagyta.

Később átkötötték a sebét, gyógyszert kapott és tiszta ruhát is. Az ajtót nem zárták be, ez azt jelentette, hogy mehetett, ahová akart. Nem tartották veszélyesnek, nem is kellett. Annyi esze bőven volt, hogy idegen terülten egyszál maga fegyver nélkül nem pattog. Bejárta a házat, az udvart. Szép ház volt, szép udvarral. A dojoból zajt hallott, így arra vette az irányt. Meg sem lepődött, mikor Sadát látta, ahogy csépel egy másik embert. Vadul, de fegyelmezetten harcolt, minden rezdüléséből erős és tekintély sugárzott. Hikari megállt az ajtóban, fejet hajtott, majd belépett és megállt a tatami szélén. Szívesen beállt volna ő is, de a válla eléggé fájt és nem akarta, hogy újra felszakadjon a seb. Sada a szeme sarkából figyelte, majd leállította a küzdelmet.

- Értesz hozzá?

- Igen, elég jó tanáraim voltak. De úgy tűnik, öntől elmaradnak.

- Az nem nehéz – szólt egy félszemű fickó. Hikari felé fordult. A Fekete Hold mészárosa állt előtte, személyesen még sosem látta, de pontosan tudta, hogy róla van szó. Hikari nem engedhette magának, hogy a fény a szemében ijedtséget mutasson, vagy akár csak nyugtalanságot. Ő egy fontos ember volt még akkor is, ha csak egy kölyök.

- Ha a mészáros mondja, akkor az úgy is van – biccentette.

- Nocsak, milyen tájékozott a kislány – vigyorogta.

- A kislány Iseki-dono fia, Hikari. Szóval, finomabban – szólt Sada.

- Ó, csak nem? – lépett közelebb a férfi, de Sada az ujját mozdítva megállította. Hikari kihúzta magát és arrébb sétált.

- Szóval, itt készülnek fel a híres hold harcosok. Nem csodálom, hogy olyan jól forgatják a kardot, ha a vezetőjük ilyen képzett. Mi inkább a pisztolyokat használjuk. Bár magam jobban szeretem a kardot, de azzal mégsem sétálgathatok az utcán, nem igaz?

- Tőrök?

- Kényelmesebb, de nem olyan látványos. Tudja mit? – fordult a férfi felé. – Elfogadom az ajánlatot, ha tanít.

- Mire? – billentette a fejét.

- A kardforgatásra. A mestereim kiválóak, de ők nem ilyen stílusban vívnak.

- Hát milyenben?

- Ők tankönyvet adnak át. De ez, amit itt látok, jobban tetszik. Szándék van benne.

- Milyen?

- Gyilkos – mosolyogta. Sada emelt a fején, majd megforgatta a kardját és hátat fordított a fiúnak.

- Gondolod, hogy illik hozzád?

- Ó, igen – mondta, mire Sada karján felállt a szőr. A fiú hangjában ezúttal nem volt kétség.

- A jó viszony egyébként sem árt a klánok között, legyen.

Így történt, hogy Hikari hirtelen a Fekete Hold birtokán találta magát, mint vendég. A rossznyelvek azt mondták, az apja kiházasította, bár ezt csak az igazán bátrak, vagy inkább az ostobák mondták, mert Sada Tomoya hírnevével szórakoztak. Hikari 17 éves volt, Sada pedig harminc is elmúlt, még a feltételezés is sértő volt, hogy nem kardoktatás miatt vette maga mellé. Hikari saját szobát kapott, még egy köntöst is, amin a fekete hold virított. Sosem használta, ő Iseki Hikari volt a Kígyók következő vezetője. Nem tartozott ide, senki nem is kezelte idevalóként. Nem érdekelte. Egy valami volt, ami viszont igen, és ez Sada Tomoya és az ő kardforgatása. Lenyűgözte, minden alkalommal, amikor látta, és harcolhatott vele. Sajnos maga a férfi is lenyűgözte, minden alkalommal, amikor látta. Főleg, amikor a dojoban látta. Karddal a kezében látva még a lábai is megremegtek. Nem tartott sokáig, míg rájött, hogy beszeretett. Nem volt mit tenni, Sada Tomoya úgy tűnik az esete volt. Annál jobban érdekelte, hiszen gyakorlatilag elérhetetlen volt. Felnőtt férfi, majdnem kétszer olyan idős, mint ő maga. Nem volt ostoba kölyök, tudta, hogy akkor sem lenne sok esélye a dolognak, ha ő maga idősebb volna, mert az volt, aki. Iseki Hikari, egy másik családban leendő vezető. Olyan rangú, mint Sada. De az még messze volt. Most csak egy kölyök volt, akinek még sokat kell tanulnia.

Hónapok óta a birtokon volt már, mikor egy este sétált a kertben. Szerette ezt a kertet, nagyon szép volt. Szebb, mint otthon. Leült egy padra és rágyújtott. Már sötét volt, a kert finoman világítva. A paddal szemben egy egész falra festve a fekete hold a vörös égbolton. Gyönyörű szimbólum volt, az első vezetők tökéletes ízléssel választották meg. Sosem gondolta, hogy egyszer itt fog üldögélni egyedül. Sóhajtott és szippantott a cigarettán, majd leült mellé valaki. Sada volt az. Kattant az öngyújtója és nyomban füst szállt fel az ujjai fölött. Hikari lehunyta a szemét, nem nézett a férfire. Nem akarta most maga mellett tudni.

- Mit csinálsz?

- Cigizek – mondta kurtán.

- Azt látom.

- Kellemes az este, gondoltam, járok egyet. Aztán leültem itt. A falat nézem, gyönyörű.

- Szerintem is – értett egyet.

- A kígyó se rossz, de ez valamiért... sokkal szebb.

- Szeretnél ide tartozni? – kérdezte, mire Hikari nevetni kezdett.

- Nem. Én kígyó vagyok, ez nem lehetséges. Hogyan is lehetne? Elvenne feleségül? – nevette újra.

- Azt nem, de fiammá fogadhatlak, vagy testvéremmé.

- Sosem egyezne bele senki. De szép gondolat, köszönöm – nyomta el a cigarettát.

- Akarod?

- ...Nem – mondta és a férfi vállának támasztotta a fejét. Újra lehunyta a szemét.

A kezeit az ölében pihentette. Olyan jól érezte most így magát. Sada nem szólt semmit. Némán szívta a cigarettát, utána csak ült tovább és hagyta, hogy a fiú is maradjon úgy, ahogy volt. Sada a szemben lévő festett falat bámulta, és nem gondolt semmire. Csak várt, vagy inkább csak jelen volt.

- Szerelmes vagyok – mondta Hikari, de egy centit sem mozdult arrébb. – Bocsánat. Úgy éreztem, illik a jelenethez, ha kimondom.

- Majd elmúlik, ha elmész.

- Remélem. Mert igen fájdalmas lenne, ha nem így volna, és nem látnám minden nap. Most ez így egész viselhető. Azt hiszem.

- Itt akarsz maradni végig?

- Igen, szeretnék. Még egy kicsit.

- Menjünk a dojoba. Az edzés majd eltereli a gondolataid.

- Sajnos ezzel vitatkoznom kell, de menjünk – mondta és felállt, majd elindult a dojo felé.

A dojoban belefogtak az edzésbe, nem finomkodtak, valóban éles kardokkal vívtak, milliméterek választották el őket a sérülésektől. Sada nagyszerű tanítványt talált Hikari személyében, eleinte nem akarta ezt az egészet, de időközben rájött, hogy nem volt rossz ötlet. Hikari nagyon tehetséges volt, és igaza volt abban, is, hogy a gyilkos szándék jól áll neki. Sosem dicsérte szóval, de Hikari tudta, hogy jól csinálja, amit csinál.

- Ha legyőzöl, kérhetsz valamit – mondta hirtelen Sada.

- Valamit?

- Bármit – mondta Sada.

Hikari megszorította a kard markolatát, majd támadó állásba helyezte magát. Sada intett neki, így megindult. Elszánt volt, látszott tisztán, hogy nagyon akar valamit, ezért viszont bármire hajlandó volt. Sada ezt a csillanást máskor is kedvelte a fiú szemében, most azonban még élesebben látszott. Sada igazi motivációt adott a fiúnak, bár azt nem tudta, hogy mennyire lesz merész. Hikari nem fogta vissza magát, a férfinek komolyan kellett vennie, néhány támadás után hátrált és a fiút figyelte. Hikari mosolygott, Sada pedig egy pillanatra elbambult. Ezt kihasználva Hikari földre vitte. Sada kardja elrepült, Hikari pedig a férfi nyakának szorította a kardot, egy tőrt pedig az ágyékának nyomott. Pihegve bámult az arcába. Mosolygott, a szemeiben pedig ezúttal egészen mást látott Sada. Ha ellenség lenne, már nem élne. Tetszett ez a tekintet neki.

- Győztem.

- Tartom a szavam. Mit akarsz?

- Ezt itt – mondta, majd eldobta a tőrt és a kezét a férfi ágyékára simította.

Sada erre nem számított, igazán nem. Nem volt arra példa, hogy nem tartotta volna a szavát, de ebben az esetben valahogy ki akart bújni a teljesítés alól. Hikari látta a zavarát, mosolygott tovább, közben kezdett kibújni a ruhájából. Levette a felsőjét és megbontotta a nadrágját, majd Sada feje mellé tenyerelt két oldalt. A haja a férfi vállaira hullott. Hikari szemeiből áradt az elégedettség, amint leolvasta a kétségbeesést egy Sada kaliberű férfi arcáról.

- Ez öntől van, ugye? – kérdezte, miközben felegyenesedett és a lőtt sebe hegére simított. – Sada-sama lőtt meg, ugye? Meg sem remegett a keze, igaz? Ennyi jár nekem kárpótlásul. Úgyhogy szedje össze magát Sada-sama és dugjon meg rendesen.

Sada teljesen legyőzve feküdt a hátán. Ez a boszorkány teljesen kijátszotta és legyőzte. Nem tudott kibújni a szava alól. Nem tudta eldönteni, melyik a nagyobb szégyen: ha szavát szegi, vagy, ha ezt a fiút magáévá teszi. Ha híre megy, hogy a saját birtokán a rábízott Iseki kölyköt az ágyába vitte, az a több szempontból is kínos volna. Egyrészt Hikari 17 éves volt, másrészt egy másik család vezetőjének a fia. Járt az agya, Hikari szinte hallotta, ahogy forognak a fogaskerekek. Percekig vártak valamire, végül Hikari mozdult és felállt, majd a talpát Sada ágyékához érintette, kicsit rátaposott.

- Ebben a percben nem én vagyok a szánalmas, igaz? Akkor a szobában nagyon is megakarta mutatni, ki a főnök. Most pedig megfutamodik. Sada Tomoya megfutamodik egy kölyök kívánsága elől. Vicc. Ne aggódjon, nem hozom szégyenbe, köztünk marad. De jó, ha tudja, hogy be fogom hajtani a szívességet, amivel egy aranybányához juttattam. Azt hiszi, nem néztem utána a senki földjének? Miután a kezére játszottam, rájöttem, újra hibáztam. Nem fordul elő többet. Ahogy az sem, hogy még egyszer legyek olyan ostoba, hogy a szívemet megnyissam valaki előtt. Egy napon, ami nem holnap lesz, fizetni fog azért, hogy rám lőtt és azért is, hogy a szavát szegte. Csak figyelje, hogy török fel a magasba és sírjon, amikor megjelenek. Még valami – húzott elő egy másik tőrt, ami végül Sada arca mellett fúródott a szőnyegbe. – Tegye tisztába az emberei fejében, hogy nem vagyok a szukája. Az egész birtok arról beszél, hogy ugrálok a farkán. Fogja be a szájukat, vagy én teszem. Kiváltképp, mert ebből semmi sem igaz. Valahogy erről elfelejtett gondoskodni. Ha nem zavarja a szóbeszéd, akkor most miért nem teszi, amit kértem?

- Nem hallottam, hogy erről beszélnének.

- Ó, nem? Hát hegyezze jobban a fülét. Vendég vagyok, nem akartam bonyodalmat okozni, de ha továbbra is hallom az efféle beszédet, talán kénytelen leszek megvédeni a becsületemet.

Hikari fogta a tőrjeit, majd a félre dobta őket, és felvette a felsőjét. Nem nézett hátra, mikor otthagyta Sadát a tatamin. Rágyújtott és visszament a szobájába. Bezárta az ajtót és az arcára szorította a kezeit. Néma zokogásba kezdett. Nem bírta visszafogni, nem tudta többé elviselni, hogy mindenki csak eszközként tekint rá, és soha nem kap érte semmit, legfeljebb pofonokat. Az apja is eszközként használta ahhoz, hogy üzleteljen, Sada is, hogy megszerezze a területet. Még rá is lőtt. És ő ebbe a férfibe szeretett bele. Bolond, mondta magában.

Hikari kitöltötte azt az időt, amiben megegyeztek, de a dojoban történtek óta a kötelezőn kívül nem beszélt Sadával. Ha nem edzett, akkor a szobájában olvasott. Az szóbeszéd sem nagyon hagyott alább, amiből azt szűrte le, hogy Sada még csak foglalkozni sem hajlandó a témával. Ő valóban nem hallott semmit, de ettől még igaz volt. Az utolsó napon Hikari belefutott egy szabad szájú férfibe, aki nem volt rest megjegyzéseket tenni. Három másik férfi is ott volt, akik nevettek, az egyik még odáig is elment, hogy hozzáért. Nem volt több, mint néhány másodperc és mind a négyen golyóval a szemük között feküdtek a földön. Azonnal összegyűlt az egész birtok. Mikor Sada is megjelent, elindult felé Hikari. Elé álltak ketten, de Sada leintette őket. Hikari minden dühével Sada mellkasába vágta a fegyvert, erősen kellett a sarkát a földbe nyomnia, hogy ne tántorodjon meg a lökéstől.

- Megmondtam, hogy hallgattassa el őket! Nem vagyok a szukája senkinek – kiáltotta szélesen szétnézve. – Sem ennek itt – ütött még egyet a férfi mellkasába –, sem másnak! Ha bárki kíváncsi, elmondom, hogy szűz vagyok. És előbb lőném magam fejbe, mint ennek itt odaadjam magam – ütött harmadszor is Sada mellkasába dühösen, de kicsit sem hagyott alább az indulata.

- Befejezted? – kérdezte Sada.

Hikari hosszan nézett Sada szemébe, majd elmosolyodott és ott hagyta az egész birtokot. Meg sem állt hazáig. Otthon már várta az apja és kérdőre vonta a birtokon történtekkel kapcsolatban. Gyorsan terjedtek a hírek, ha fegyver is szerepelt benne, az pedig különösen, ha egy fontos ember, vagy ahhoz köthető alak húzta a ravaszt. Nem volt mondanivalója Hikarinak, biztosra vette, hogy az okokat is közölték, így inkább vállalta a büntetést. Nem tartotta fontosnak magyarázkodnia, mindig arra tanították, hogy a család becsületét védje. Megtette, bár ezt sem ismerték el. Azt is sejtette, hogy inkább hisznek az idegen kutyáknak, mint neki, ha arról van szó, hogy ő esetleg egy férfi szeretőjévé lett. Még az apja sem lepődött volna meg ilyesmin. Ezen a napon megint tanult valamit. Csak magára számíthat, és csak magában bízhat. Sada Tomoya megtanította, hogyan éljen egyedül. Hozzá tartozott a nyugtalanító tekintet, amit azóta is minden alkalommal nehezen visel, ha találkozik a férfivel. Hideg, nagyon hideg, és egyáltalán nem tudott benne sohasem olvasni.