Lassan kezdett megnyugodni a klán, óriási felhajtással eltemették a vezért, Rei kezdett felépülni. Nem kellett már sokat várni arra, hogy újabb tanácskozás keretén belül kiderüljön, ki lesz az új vezér. Hikari alig várta, hogy lássa a két öreg arcát, amint megtudják, hogy helyette Rei lesz az, aki ezután a legmagasabban áll majd. Jó kezekben lesz a klán, ebben biztos volt Hikari. Nagyon várta már ezt, mert azon túl, hogy megoldódik egy kérdés, már a hivatalos vezérrel is nagyon beszélni akart. Felötlött egy gondolata, amihez a legmagasabb szintről kellett az engedély. Azt is gondolta, hogy nem lesz egyszerű menet, de már döntött. Jól átgondolta, és nem akart ezen a véleményén változtatni. Szép csendben előkészített mindent, már csak két válaszra volt szüksége.

Retsu felsegítette Hikari zakóját, majd lassan végig húzta a kezeit a férfi vállain az ujjaiig. Összekulcsolta őket a sajátjával és belecsókolt Hikari nyakába. Retsu minden nap úgy érezte, hogy ez a férfi előtte megbabonázta, teljesen elcsavarta a fejét, nem is látott mást rajta kívül. Néha nehezére esett a munkájára koncentrálni, ez kissé zavarta, de más különben nem bánta, hogy ennyire szerelmes. Ennyire vakon szeret valakit. Azt gondolta, nem létezik ilyesmi, csak a filmeken és a könyvekben, de most ebben élt. Hikari olyan volt számára, mint egy isten, amit imádhatott.

- Főnök, csinálhatom? – kérdezte izgatott pihegéssel, ahogy mindig tette. Izgatta, ha engedélyt kért, erre az első alkalommal rájött, azóta pedig szokássá vált. Sosem kezdte el anélkül, hogy Hikari engedélyt ne adott volna rá.

- Nem – jött a kategorikus válasz, mire Retsu hatalmasat nyelt és hátrébb lépett. A nem, az nem volt. Hikari világossá tette ezt nem csak szóban, így Retsu visszavonult. – A főházba kell mennünk, Rei ma válik vezérré. Utána elutazom.

- Hova megyünk?

- Én megyek – mondta Hiraki, mire Retsu összevonta a szemöldökét. – Van egy személyes ügyem, el kell intéznem. Nem tart soká, néhány nap.

- Egyedül mész?

- Azt mondtam, nem? – nézett Retsura.

- Bocsánat – biccentette. – Csak nem jellemző.

- Most szükség van rá. Megtudsz mindent a maga idejében.

- Ahogy akarod – hajtotta a fejét egy aprót, majd indult az ajtó felé. Hikari követte és a főházba mentek.

Megint nagy volt a nyüzsgés, de közel sem olyan feszült, mint a legutóbb. Lassan helyet foglalt mindenki, majd az idős férfi, aki ideiglenesen vezette a klánt fellépett az emelvényre. Mondott néhány szót, majd Reit szólította, aki átadta neki azt a bizonyos levelet. A férfi kinyitotta a borítékot, és rápillantott. Az arckifejezése mindent elárult. Döbbent volt. Hikarira nézett, majd Reire. Egyikük tekintetéből sem tudott semmit kiolvasni, mintha semmiről sem tudtak volna. A férfi köszörült a torkán, majd felolvasta a levelet. Amikor elhangzott Rei neve, kissé zúgolódni kezdett a terem, de az idős férfi gyorsan világossá tette, hogy ez a levél hivatalos, és ettől a perctől Rei a klán vezér. Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, majd átadta Reinek. Az megforgatta a kezében, kinézett Hikarira, aki aprót bólintott felé, mire Rei felhúzta a gyűrűt az ujjára. Csend lett a teremben, zavaró csend. Rei kihúzta magát és beszélni kezdett. A hangja nem remegett meg, határozott volt és hangos, hogy mindenki jól értse, amit mond. Hikari mosolyogva hallgatta és büszkeséget érzett. Büszke volt arra, hogy Rei idáig jutott, akárhogy is, de itt volt most, mint a klán új feje.

Miután elcsendesedett az esemény, Hikari megkereste Reit, aki az irodájában ült és maga elé bámult. Hikari becsukta maga mögött az ajtót és odasétált az asztalhoz. Rei le sem vette róla a szemeit. Meg akarta érinteni, meg akarta csókolni, Hikarit akarta. Erős sóvárgás lett úrrá rajta, mégsem tett semmit. Egyrészt Hikari már rég nem tekintett rá így, másrészt a jelenlegi helyzetében ezt nem tehette meg.

- Klán vezér – biccentett Hikari mosolyogva.

- Rei – mondta a férfi, szintén mosolyogva.

- Rei klán vezér – erősködött Hikari, majd leült. – Beszélnem kell veled, ami nem tűr halasztást.

- Gond van?

- Kilépek – mondta szárazon, határozottan. Rei őt nézte, nem pislogott, csak bámulta. Nem tudta, hogy jól értette-e, amit mondott.

- Ezt nem teheted meg.

- De igen. Mindent előkészítettem, tudod, hogy nem mondok ilyes mit csak úgy a levegőbe.

- Mégis hogy gondolod?

- Seire hagyom a csoportot – Rei megfeszült, a mellkasa feszesen domborodott, majd felállt é tett egy kört a szobában. – Mindent előkészítettem, csak beszélnem kell vele. Nem fog visszautasítani, te is tudod, ismered. Mindig ezt akarta, most megkapja.

- Nem véletlenül lettél te apád örököse – mondta Rei.

- Nem. Azért, mert én vagyok az idősebb. Valójában teher ez az egész.

- Eddig mást mondtál. Bizonyítani akarsz, nem igaz?

- Belefáradtam.

- Nem teheted – mondta újra Rei.

- Csak figyelj. Engedélyezd, nem tehetsz mást.

- De, tehetek. Elutasítom.

- Nem – mondta Hikari ellentmondást nem tűrően, mire Rei kihúzta magát. – Ne gyere azzal, hogy te vagy a vezér, mert én jutattalak oda. Ennyivel tartozol. Viszem Retsut is.

- Ezt gondoltam – sóhajtotta. – Mit akarsz csinálni? Virágot árulni?

- Nem is rossz gondolat – nevette halkan. – Egyelőre csak pihenni akarok. Majd kitalálom később, hogy mit csinálok. De ezt nem akarom tovább.

- Mi van, ha Sei visszautasítja?

- Nem fogja, te is tudod. Mindenről tud, amit a csoportot illeti, mindent szemmel tart, a saját dolgait is remekül irányítja. Ennyit akartam, most megyek, indul a gépem.

- Várj – szólt utána, mikor elindult. Hikari megállt, Rei pedig hozzálépett.

Felsimított az arcára, a hajába csúsztatta az ujjait, majd a homlokára csókolt. Az szemére, az arcára, az ajkára. Hikari hagyta, úgy is utoljára tette. Még azt is megengedte, hogy igazából megcsókolja.

- Nem fogok eltűnni, csak kilépek – nyugtatta Hikari. – De ezt ne tedd többször.

- Nem fogom – mondta halkan, majd hátrébb lépett és mélyen meghajolt, majd Hikari gyűrűjére csókolt. – Mindegy, hogy én ki vagyok, hogy te kilépsz, hűséges leszek hozzád. Bármit kérsz, meglesz. Tartsd észben, hogy a tiéd vagyok.

- Úgy lesz – biztosította Hikari Reit, majd elhagyta az irodát.

Retsu kivitte őt a repülőtérre és feltette a gépre. Retsu nem tudta, hogy hová mehetett, vagy miért és ez aggasztotta. Nem szerette, ha nem tudta, hogy Hikari mit csinál. Reit hívta, de ő semmit sem mondott neki. Csata vesztett hazament és jobb híján várta, hogy Hikari jelentkezzen.

Hikari kiszállt a taxiból és felnézett egy kedvesnek tűnő házra. A zsebébe tette a kezeit, majd lépkedni kezdett az ajtó felé. Alig tett három lépést egy kutya szaladt felé ugatva. Hikari kinyújtotta a kezét és ránézett az állatra, mire az felnyüszített és félre állt halkan morogva kushadt. Hikari folytatta az útját. Csengetett és várt. Nem sokáig, hamar nyílt az ajtó. Egy kislány szakadt ki rajta az anyja mellett, aki azonnal a lábába csimpaszkodott. Hikari mosolygott, megborzolta a kislány haját, majd a nőre nézett, aki kissé szigorúan nézte rá vissza, majd félre állt. Hikari besétált és szétnézett. Takaros kis házikó volt, olyan, amit egy feleség, egy anya tart rendben. A nő felé fordult, mire az megenyhült és megölelte.

- Rég láttunk – mondta a nő, kicsit megszorítva Hikarit.

- Sok volt a dolgom. Kicsit fel is bolydult a méhkas.

- Hallottam. Elég sűrűn történtek az események.

- Már rendben van minden. Sei?

- A dolgozójában. Menj csak. Örülni fog.

- Remélem – mondta Hikari, majd elindult a szoba felé.

Hikari végig sétált a lakáson, majd megállt az említett szoba előtt. Nem kopogott azonnal, kicsit várt. Nem arról volt szó, hogy különösebben rosszban lettek volna, a testvérével, egyszerűen csak mások voltak. Sei volt a fiatalabb és mint olyan, esélye sem volt arra, hogy átvegye az apja helyét. Kiváltképp, mert akkoriban Hikari még teljesen másként gondolkozott. Akármit mondott, akarta, hogy ő legyen a főnök, elismerést akart. Mára máshogy gondolta, de ehhez kellett Retsu is. Az ő helyzetükben nem garantált a következő perc sem, ahogy azt nem rég tapasztalták. Nem akarta ezt tovább. Retsut akarta. És erre egyetlen lehetőséget látott, hogy átadja a helyét a fiatalabbnak. Átadja a helyét és veszélyeit is. De Sei mindig ezt akarta, sosem érdekelte ez a része. Még akkor sem, ha volt felesége és gyereke is. Mindig azt mondta, meg tudja őket védeni. Végül is eddig is ezt tette. Hikari kopogott és benyitott. Amint Sei meglátta felállt, de nem indult el felé, nem tudta, hogy mit kereshet itt ilyen hirtelen, bejelentés nélkül. Hikari besétált és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Sei felé fordult és közelebb lépkedett. Megállt egy magas támlás szék mögött és lehajtotta a fejét, majd felnézett.

- Jó látni – kezdte Hikari.

- Hogy kerülsz ide?

- Beszélni akarok veled, valami fontos dologról.

- Tudok mindent, ami történt.

- Nem erről akarok beszélni – mondta és leült, majd mutatta Seinek, hogy üljön le, mintha legalábbis otthon lett volna. Sei leült és a kezeit az asztalra simította. Hikari nézte a testvérét, aprólékosan szemügyre vette. – Azt akarom, hogy átvedd a helyem – mondta szenvtelenül, mire Sei nyújtott ujjai lassan ökölbe szorultak. Hikari a kezeit nézte, majd felpillantott az arcára.

- Viccelsz?

- Szoktam? – kérdezett vissza, mire Sei az arcára húzta a kezét.

- Hogy gondolod?

- Ahogy mondtam. Átadom a helyem. Mindent előkészítettem. Rei engedélyt adott. Átadom a gyűrűm és lemondok a pozíciómról.

- Miért?

- Nem akarom ezt. Egész életemben bizonygattam, hogy a helyemen vagyok, mégsem kaptam érte azt a tekintélyt, ami megilletett volna. Az sem volt elég meggyőző senkinek, hogy halomra öltem az embereket, hogy jól csináltam a dolgom. Tudod jól, mit gondolnak. Koga Rin után pedig ez csak rosszabb. Nem mondják ki mindig hangosan, de látom és érzem. Elegem van.

- Köze van ennek a testőrhöz?

- Igen, van – ismerte el. – De csak részben. Viszont valóban kellett a döntéshez ő is. Mit válaszolsz?

- Nem tudom. Hirtelen ez.

- Sei, mióta megszülettél ezt akarod. Most a tiéd. Tudom, hogy képes vagy rá, és azt is, hogy jól fogod csinálni. Apánk régi nézetei miatt tett meg engem utódjának, mielőtt meghalt, de valójában téged akart.

- Ez nem igaz.

- De az. Hallottam, hogy egyszer ezt mondta. Már csak azért sem léptem vissza – mosolyogta. – Ismersz, elég makacs vagyok. Ahogy most is. Nem megyek innen addig, míg el nem fogadod a gyűrűt.

- Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyesmit hallok majd tőled.

- Gyakrabban kéne beszélgetnünk – ismerte el.

- Ez igaz lehet.

Hikari lehúzta a gyűrűjét letette az asztalra, majd Sei elé tolta.

- Tiéd, vedd el. Nem kérem vissza.

- Mit akarsz csinálni?

- Csak kilépni. Talán veszek egy házat épp szemben – nevette. – Komolyan, csak egyszerű akarok lenni.

- Te sosem leszel az – mondta, majd elvette a gyűrűt és forgatta az ujjai között. Hikari bólintott, egyetértett, de azért jól hangzott, amit mondott.

- Köszönöm – szólt, mire Sei felnézett. Hikari arcát fürkészte, majd biccentett a fejével. Felhúzta a gyűrűt és kissé remegősen fújta ki a levegőt. Hikari emelt a fején, majd felállt és megkerülte az asztalt, mire Sei is felállt, majd megölelték egymást. – Maradnék holnapig, ha nem baj.

Hikari ízlelgette a szabadságot míg itt volt, de gyakran az ujjához nyúlt és kereste a gyűrűjét. Furcsa lesz számára is, de biztos volt abban, hogy legjobb döntést hozta. Seinek jobban állt a gyűrű és a státusz is, már most látszott rajta, hogy büszkén fogja viselni a címet.

Hikari nem szólt Retsunak, hogy mikor érkezik, biztos volt abban, hogy vagy otthon van, vagy valahol a munkáját végzi. Bárhol is legyen végül úgy is haza jön majd. Hikari egyedül találta magát otthon, de nem bánta. Letette a kabátját, keresett egy üveg pezsgőt, két poharat, gyertyát és szépen felsorakoztatta a kanapé előtti asztalra. Leült és keresztbe tette a lábait, majd csendben várt. Várt, míg Retsu haza nem ért. Sokáig várt, de nem mozdult. Retsu arca felvidult, mikor meglátta Hikarit, örült, hogy végre itthon van. Nézte az asztalt, miközben odasétált a férfihez és leült a lábához és az ölébe hajtotta a fejét. Hikari belesimított a hajába és mosolygott rá, így ültek egy darabig csendben. Retsu később töltött pezsgőt, de különben nem mozdult Hikari lába mellől. Hikari kortyolt, majd letette a poharat és magához húzta Retsu kezét, amin a tőle kapott gyűrű volt. Lehúzta, majd az asztalra tette. Retsu összevont szemöldökkel figyelte a férfit, nem értette, mi történik. Szólni akart, de Hikari ránézett, amitől azonnal becsukta a száját és nem mondott semmit. Hikari a zsebébe nyúlt és elővett valamit, de Retsu nem látta, mi volt az. Hikari lehajolt és megcsókolta Retsut, az arcára simított, majd újra a szájára csókolt, közben Retsu érezte, hogy valami langyos fémes dolog csúszik a gyűrűs ujjára. Elhúzta a fejét és újra értetlenül nézett a kezére. Gyűrűt kapott megint Hikaritól, de nem státusz szimbólum volt ez, hanem annál számára sokkal fontosabb. Egyszerű, szögletesre alakított aranygyűrű. Miközben Retsu a kezét nézte, Hikari a sajátjára is felhúzta a párját és Retsu ekkor látta, hogy nincs másik, csak ez az egy. Retsu ekkor értette meg, hogy miért volt olyan titokzatos az utóbbi időben Hikari. Megtette, amit elképzelhetetlennek tartott. Kilépett és viszi őt is magával. Hirtelen megértette, hogy miért volt szükség arra, hogy Rei legyen a vezér. Hogy miért kellett mostanában sokszor háttérben maradnia, hogy miért hagyta magára Hikari az utóbbi pár napban. Retsut nem érdekelte most, hogy mi lesz holnap, vagy az után, hogy kire hagyta Hikari a gyűrűt, ezen az estén csak az számított, hogy Hikari és ő valami egészen valószerűtlen új életet fognak kezdeni.

Vége