Hikari az ágyon feküdt, közben Retsu kezét tartotta a sajátjában. Retsu aludt még, korán volt, egészen kora reggel, alig hat óra. Hikari egy enyhe rossz álomból ébredt, és már nem tudott visszaaludni. A kezébe vette Retsu nagy és masszív kezét, a gyűrűt simogatta az egyik ujjbegyével. Mint egy pár, mosolyogta magában, hiszen végül is páros gyűrűik voltak. Más jelentéssel, de így volt. Felnézett Retsura, aki zavartalanul aludt. Az ő ágyában. Ahogy hónapok óta, csak újabban más lett a szerepe. Retsu volt az első, aki miatt Hikari arra gondolt, hogy elege van az életéből, ebből az éltéből. Néha eljátszott a gondolattal, hogy Retsuval eltűnik innen és valami lakatlan szigeten, vagy legalább valami félre eső helyen együtt élnek, mint hal a vízben. Jó is volna. De ettől az élettől megszabadulni csak a halállal lehet jó formán. Az meg még odébb van, ha Retsu áll mellette. Jó ez így, arra jutott végül mindig, de csak ott motoszkált a fejében, hogy megoldást talál erre. Hikari mozdult és előre hajolva meg akarta csókolni Retsut, de még mielőtt megtehette volna, a telefonja rezegni kezdett. Rei hívta. Elképzelni sem tudta, hogy miért hívja ilyen korán, meg úgy általában. Nem beszéltek egymással, ha találkoztak és muszáj volt, akkor pedig igen feszült volt a légkör. Hikari felült az ágyon, a kezébe vette a telefont, majd mégis kisétált a szobából. Vigyázva becsukta az ajtót és fogadta a hívást.

- Nincs még kicsit korán a beszélgetéshez? – kérdezte Hikari az ablak elé állva, közben a függönyt tolta kicsit arrébb, hogy fény jöjjön a szobába.

- Hagytalak aludni. Királyt kell választani – mondta Rei, mire Hikari ledermedt.

Így fogalmaztak, amikor az aktuális vezető hirtelen meghal. Hikari hosszan hallgatott, majd vett egy nagy levegőt.

- Mi történt?

- Az éjjel megtámadták az éttermet, ahol a főnök vacsorázott. Tervezett támadás volt. Vagy téglánk van, vagy semmit sem ér a munkám.

- Előbbire szavaznék – mondta és rágyújtott, nem tűnt idegesnek a hangja sem. – Mi történt?

- Esélyünk sem volt. Két lövést kaptam, de megmaradok. Párunknak nem volt ilyen szerencséje. A főnök a fejébe kapta a golyót. Hikari, neked kell a helyére lépned – mondta komoly hangon. Hikari ismerte Reit, a hangját is pontosan ismerte, fel tudta mérni, hogy mikor gondol valamit nagyon komolyan. – Neked szóltam először, lépés előnybe akarlak hozni.

- Megőrültél – vágott a szavába. – Nem. Semmiképp nem versengek a helyéért.

- Hikari, ha nem lépsz a helyébe téged fognak levadászni. A főnök mindig megvédett, amikor emelték a szavukat ellened. Azonkívül nem alkalmasak egy egész klánt vezetni. Egyik sem.

- Csináld te – mondta. – Ismered az egészet kívül-belül, az első embere vagy.

- Neked kéne a legjobban tudnod, hogy csak akkor tehetném, ha átadta volna a helyét. Ez nem történt meg.

- És mégis mit tegyek? Magad mondtad, hogy levadásznak. Sosem választanának meg, hogy gondolod? – nem jött válasz néhány másodpercig, majd megszakadt a vonal. – Rei? Rei! Francba! – csapott a kanapéra, aztán tett néhány lépést, majd a hálóba sietett.

- Kelj fel, helyzet van – mondta és sietősen öltözködni kezdett. Retsu pedig felült és a szemét dörzsölte.

- Mi baj? – kérdezte álmosan.

- Lelőtték a család fejét. Az öreg meghalt. Királyt kell választani.

- Mit? – rázta a fejét, majd kifújta magát. – Nem álmodtál? A főnököt megölni? Ez lehetetlen.

- Rei hívott. Valami történt, mert megszakadt a vonal és nem veszi fel. Öltözz már!

- Jó, csinálom – mondta és felállt, majd komótosan körbenézett.

- Szedd már össze magad! – kiáltott a fiúra, mire az felé fordult.

- Változik valami attól, ha most kapkodunk?

- Attól, hogy a farkad a számba tolod, még én vagyok a főnököd, és ha azt mondom, hogy kapd össze magad, akkor összekapod magad. Ne kelljen emlékeztetnem, hogy nem csak simogatni tudok – mondta ingerülten, mire Retsu meghajtotta magát, majd gyorsabban húzta magára a ruháit.

Hikari a telefonján lógott, közben a kulcsait kereste, mikor kopogtak. Egymásra néztek és Retsu azonnal egy fegyvert húzott elő. Ekkorra már mindenkinek tudnia kellett arról, hogy mi történt, és ebben a helyzetben mindenre fel kellett készülni. Hikari az ajtóhoz lépett, Retsu mellé takarásba, hogy ha kell reagálni tudjon. Hikari kinyitotta az ajtót, Rei állt a küszöbön. Hikari behúzta és nyomban zárta az ajtót. Rei kissé megrogyott, Retsu épp elkapta.

- Mi a fenét csinálsz itt, orvos kell! – kiáltott rá Hikari, bár a hangja aggódó volt, mintsem dühös.

- Elláttak, jól vagyok. Ide figyelj, nincs most idő arra, hogy értem aggódj. A főházba kell menned.

- Mi? Miért?! Nem megyek oda!

- Azt mondtam, odamész – sziszegte Rei, közben elkapta Hikari állát és erősen szorította.

Hikari és ő egymás szemébe néztek, a tekintetük annyi, de annyi mindent mondott, hogy semmi szükség nem volt arra, hogy beszéljenek. Legalábbis arról, amit éreznek. Retsu megfogta Rei csuklóját és le akarta hámozni Hikari arcáról a kezét, de nem tudta. Rei így sérülten is hihetetlenül erős volt. Hikari simított a kezére, mire Rei elhúzta és hátrébb lépett.

- A főnök írt egy papírt. Két másik főnök jóváhagyta. A levélben megnevezte az utódját hirtelen halála esetére. A széfben van. Erről nem tudott eddig senki, csak négy ember. A főnök, Yao, Ise és én.

- Miért mondod ezt most?

- A levélben a te neved áll. Ha téglánk van, tudhat erről. Ha megszerzi a levelet, megsemmisíti.

- Ha nálam lesz a levél, senki nem fog nekem hinni. Azt fogják mondani, hogy én írtam. Mi több, azt fogják hinni, hogy én nyírtam ki az öreget! Gondold végig! Az éjjel meghal én meg reggel végig vonulok a főházon egészen a széfig? Megőrültél.

- Hallottad, mit mondtam? Yao és Ise jóváhagyta.

- Az a két szenilis vénember már csak nevében főnök, mindenki tudja, hogy a fiaik vezetik a csoportokat. Ők speciel nem kedvelnek. Ki fogja vezetni a klánt most ideiglenesen?

- Gondolom, én – mondta Reit.

- Hát akkor maradjon így a jövőben is – mondta Hikari. – Rei, én nem akarok az ő helyébe lépni. Ha őszinte akarok lenni, akkor innen is eltűnnék. Elegem van abból, hogy folyton bizonyítsak.

- Tényleg így gondolod? – kérdezte Retsu.

- Igen, így – mondta a válla felett Hikari.

- Azt, hogy Rei legyen az új vezér – pontosította Retsu.

- Igen, így – nézett hátra. – Talán nem vagyok elég érthető?

- Ó, nagyon is jól értem minden szavad – mondta, mire Hikari kicsit felé mozdult, de Retsu a kezével nyugtatta. – Igazad van, nem jó időpont erre. Rei, te mit gondolsz?

- Őrültség.

- Akarod? – szegezte neki a kérdést Retsu. Hikari nyelt egyet, miután a fiú rászólt Reire. A karján felállt a szőr, le sem vette róla a szemét. Szerette, amikor Retsu megvillantotta a hegyes kis szemfogait, és fenyegetőn viselkedett. Nem volt erre most idő, de Hikari nem tudta elfojtani az érzéseit, vagy a gondolatait.

- Igen – válaszolta Rei. Hikari biztos volt benne, hogy ezt fogja mondani.

- Add meg a széf kombinációt, a többit bízd rám.

- Miről beszélsz? – kérdezte Rei feszülten, közben felugrott, de azonnal visszarogyott a székre, a sebei fájtak és gyenge is volt.

- Pihenj. Addig én királyt csinálok belőled.

Hikari magához intette Retsut, aki oda lépett és megállt előtte. Hikari hátra simította a fiú haját és mosolygott. A nyelvét kidugva az ajkaira nyalt, közben az ujjai rászorítottak a rezesre színezett hajszálakra, így húzta magához. Hikari halkan nevetett, a hangjába némi sóvárgás kúszott. Egészen közel hajolt a másik szájához. Retsu arcán semmilyen érzelem, vagy reakció nem játszott, ami Hikarit a végtelenségig izgatta.

- Bejutok a főházba. Megkeresem a levelet és módosítom. Átírom Hikari nevét a tiédre, Rei.

- Hogy gondolod, áthúzod tollal és fölé írod a nevem? – kérdezte Rei a kanapén fekve nekik háttal, tényleg elég gyenge volt ebben a pillanatban.

- Annál jobb vagyok. Sokkal jobb vagyok – mondta, magabiztosan. – Ha király akarsz lenni, akkor az leszel. Nekem mindegy. De meg kell ígérned, hogy rendet teszel. Nem vagyok naiv, nem tudod mindenki száját befogni, de tegyél arról, hogy Hikarit a helyén kezeljék.

- Nem vagyok varázsló – nyögte Rei.

- Hát válj azzá – vetette oda Retsu. Rei nevetett, majd lehunyta a szemeit.

Hikari meggyőzőnek találta Retsut, ezért Rei mellé térdelt, és addig duruzsolt a fülébe, míg az megadta a kódot a széfhez. Hikari nem tudta, hogyan is akar Retsu bejutni a főházba, ott is a főnök irodájába feltűnés nélkül, de bízott benne. Elég nagy volt a rizikó, ha lebukik, jó eséllyel lelövik, őt magát pedig hasonló sorsra juttatják. Nem volt megnyugtató a helyzet, de azt Hikari tudta, hogy nem akar az egész bagázs feje lenni. Ahogy azt is tudta, hogy nincs idő, mert félő volt hírül adják az öregek, hogy őt nevezték meg utódnak. Azt nem akarta, hogy még bizonyíték is legyen rá. Retsu, amint megkapta a kódot útnak indult.

Hikari és Rei ott maradt a lakásban. Hikari leült a dohányzó asztalra Rei mellé és megfogta a kezét, majd kitapintotta a pulzusát és számolni kezdett. Nem volt túl lassú, de lehetett volna erősebb. Nézte Reit, majd sóhajtott és összefűzte az ujjaikat, kicsit megszorította a kezét. Rei felnézett rá, de a tekintetük nem találkozott, mert Hikari lefelé nézett.

- Aggódsz? – kérdezte Rei.

- Nincs rá okom?

- Kiért aggódsz?

- Érte, érted, magamért – mondta.

- Értem? Vagyunk mi ilyen viszonyban?

- Nem most kell duzzogni.

- Biztos ezt akarod?

- Igen. Én nem akarok a trónra ülni. Volt idő, amikor oda vágytam, de már rég nem.

- Retsu miatt?

- Nem. Magam miatt. Semmi sem változna, csak még jobban utálnának. Koga Rin tett róla, hogy egy életre véleménnyel legyenek rólam.

- Még nem találtam meg – nyögte, aprót mozdulva.

- Valamelyik cápa gyomrában megtalálod.

- Hogy érted?

- Sada megtalálta. Ajándékba adta nekem. Lassan végezte be.

- Sada – hunyta le a szemeit. – Érdekes férfi.

- Szerintem is.

- A fia is?

- Ő is, igen.

- Szereted? – Hikari tovább cirógatta Rei kezét, nem tudta, hogy válaszoljon-e, nem volt erre most idő. Bár, ha jobban belegondolt, ebben a pillanatban pont semmit sem tehettek.

- Igen, úgy érzem.

- Mivel jobb, mint én?

- Jobb? Nem erről van szó. Egyszerűen ezt érzem.

- És ő?

- Faggatsz?

- Érdeklődöm a barátom iránt.

- Úgy érzem, ő is szeret.

- Mit gondolsz, tényleg megtudja csinálni?

- Biztos vagyok benne. Sok dolog van, amiről nem tudok, ha róla van szó. Pont olyan, mint Sada. Sosem lehet eléggé kiismerni. Nem játssza ki minden lapját, csak amit épp muszáj. Okos, használja a fejét.

- Sajnálom, hogy nem voltam elég határozott.

- Pihenj. Idehívom az orvost, muszáj megnéznie.

- Hikari – szólt utána, mikor az ellépett tőle. Rei nézte őt, de végül nem mondott semmit, csak intett egyet, Hikari pedig folytatta az útját a telefont keresve.

Retsu a főházban úgy lopakodott, mint egy macska. Elég nagy volt a felfordulás, nem is voltak olyan éberek, mint máskor, ez neki szerencse volt. Az irodába bejutni kissé macerás volt, de sikerült. Időbe telt az is, mire a kamerákat megtévesztette. Az irodában a széfhez könnyedén hozzáfért. Egy rakás fontos irat és drága ékszer mellett megtalálta azt, amiről Rei beszélt. Valóban létezett egy ilyen irat, valóban Hikari neve volt rajta. Hosszabban nézte, azon gondolkozott, hogy tényleg módosítsa-e. Ha Hikari lenne az egész klán feje, az olyan elismerés lenne számára, amit mindig is akart. Másfelől Hikari határozottan azt állította, nem kíván a klán feje lenni. Kissé bizonytalanná vált, aztán mégis hozzálátott a módosításhoz. Aprólékos munkát kívánó feladat volt ez, amit különben szívesen csinált, ha épp nem volt ekkorra tétje, vagy az idő nem szorította ennyire. Ideges volt, de a keze nem remeghetett meg. Egyetlen nevet kellett csak módosítani, de időbe telt, mire végzett vele. Készített egy fotót, majd utoljára ellenőrizte a munkáját. Tökéletesen tűntette el Hikari nevét és írta a helyére Rei nevét. Úgy tűnt, mintha sosem írtak volna oda mást, még azok is elbizonytalanodtak volna, akik aláírták az eredetit. Visszatette a helyére, bezárta a széfet, majd ahogy jött, elhagyta a főházat.

Mire visszaért a lakásba, Hikari már egyedül volt és egy fotelben ülve forgatott egy pohár bort a kezében. Felnézett, amint Retsu belépett az ajtón. Kortyolt a borból és követte a szemével, ahogy a fiú felé sétált, leguggol elé és a kezére csókol. Hikari belesimított a hajába és mosolygott rá.

- Kész? – kérdezte, mire Retsu bólintott. Közben az egyik térdére állt és felsimított Hikari combján. – Elhiszik majd?

- Nem bízol bennem?

- Nem ismerem ezt a képességed.

- Amint kinyitják a széfet, Rei lesz a klán vezér. Hezitáltam, tudod? Ez olyan elismerés lett volna, amire vágysz.

- Nem érdekel. Jó most így.

- Miattam?

- Azt hiszem, igen. Itt vagy nekem, és segítesz befogni a szájakat, vagy épp locsolgatod az önbizalmam.

- Azt nem kell, van bőven. Hol van Rei?

- Elvitettem a kórházban, elég rosszul festett. Rendben lesz, de nem a kanapémon fog felgyógyulni.

- Remegett a hangod, amikor megjelent.

- Megijedtem, hogy komolyan baja esett.

- Miért? Azt mondtad, nem számít, mi van vele.

- Amíg jól van, addig mondok ilyet. Ha bajban van, mint most, akkor aggódom. Rei, az Rei. Mindegy, mit mondtam, vagy gondoltam.

- Veszélyben a helyem?

- Dehogy. Ezt már elmondtam neked.

- De akkor még nem volt kilyuggatva.

- Féltékeny vagy? – mosolyogta a pohara mögül.

- Kicsit – ismerte el.

- Nincs rá okod. Most viszont erre nincs idő. A főházba kell mennem estére összehívtak egy sürgősségi tanácskozást. Nem tudom, ki fogja levezetni, ha Rei kórházban van. Most biztosan nem kerül majd elő a levél.

- Ha csak Ise, vagy Yao nem említi.

- Akkor sem fogja senki kinyitni a széfet. Az öregen és Reien kívül senki nem ismerte a kódot, ez biztos.

- Nagy a fejetlenség – mondta Retsu.

Közben Hikari telefonja csörögni kezdett. Sada hívta. Összevonta a szemöldökét, majd fogadta a hívást.

- Jól vagy? – kérdezte Sada, mire Hikari intett Retsunak, aki felállt és arrébb állt. Hikari bement a hálójába és becsukta maga mögött az ajtót. – Jól vagy? – kérdezte újra Sada.

- Miért ne lennék?

- Hallottam a lövöldözésről.

- Én itthon hemperegtem az ágyamban, de kedves, hogy aggódsz. Ő is jól van – tette hozzá Retsura gondolva, mert azt gondolta, nem feltétlenül az ő hogy léte érdekli Sada Tomoyát.

- Mi fog most történni?

- Új vezért választunk, ha csak nincs az öregnek egy irománya ilyen esetekre. Rei tudhatja ezt. Ő viszont kórházban van. Elég zavaros most a helyzet.

- Tudtok valamit?

- Én nem. Rei sem sokat, nagyjából semmit.

- Nem mi voltunk – jelentette ki Sada. – Erre garanciát vállalok.

- Van tippem. A kínai üzlet nem volt szimpatikus. Valami zavart benne. Bár mégsem hinném, hogy emiatt idáig mentek volna. De jobban örülnék neki, mint a másik gondolatomnak.

- Belső munka?

- Sajnos el tudom képzelni. Nem mindenki nézte jó szemmel a vezetést.

- Van elképzelésed?

- Át kell gondolnom. De ha így van, akkor kellemetlen időszak vár ránk.

- Ezt nem kétlem. Nyitva tartom a szemem és a fülem.

- Köszönöm – mondta Hikari, közben az ablakon bámult kifelé.

- ...Ideje volna talán elásni a csatabárdot, nem?

- Nem, az a legjobb, ha morgunk egymásra. Jó most nekem, nem akarok bonyodalmat.

- Tudnék bonyodalmat okozni? – kérdezte halkan, mire Hikari bontotta a hívást. Sada a vonal végén mosolygott, de nem is tudta, hogy min. Azon, ahogy Hikari reagált, vagy azon, hogy talán „igen" lett volna a válasz.

Hikari a telefonját forgatta, majd elégedetlenül megrázta a fejét és öltözni kezdett a későbbi főházbéli megjelenéshez. Kíváncsi volt, hogy ki fogja levezetni az eseményt, arra meg pláne, hogy mit fog szólni mindenki ahhoz, hogy Rei lesz a klán vezér. Retsu lépett be hozzá, és megölelve a nyakába csókolt. Sóhajtott egyet és lehunyta a szemeit. Nem akart most innen elmenni, itt akart maradni ebben a jól eső ölelésben.

- Ki akarok lépni – mondta Hikari, mire Retsu csak hümmögött. – Azt hiszed, nem vagyok komoly?

- De igen. Viszont mindig te mondod, hogy innen csak koporsóban lehet kilépni.

- Igen, így van.

- Akkor hogy gondolod?

- Velem jönnél?

- Igen, veled mennék.

Hikari gondolkodva nézett maga elé, közben Retsu kezét simogatta.

- Mi jutott eszedbe?

- Ne törődj vele – simított hátra Restu tarkójára. – Most más dolgunk van, előbb tegyük rendbe a klánt, aztán foglalkozunk ezzel is.

- Van valamid, ugye?

- Mondtam, ne törődj vele.

- Rendben. Öltözzünk és induljunk – mondta Retsu, majd ellépett Hikari elől és a kinyitotta a szekrényt.

Hikari állt még egy rövid ideig, aztán ő maga is átöltözött. A főházban nagy volt a nyüzsgés, a feszültség kézzel fogható volt. Hikari elfoglalta a helyét a teremben, és figyelt. Figyelt mindenkit, akire kicsit is oda kellett mindig figyelnie. Nem tűntek különösen másnak, mint eddig, vagy ebben a helyzetben várta volna tőlük. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez bizony valami családon belüli dolog volt. Tippelt is néhány emberre, de sziklaszilárd bizonyíték nélkül sosem gyanúsított volna senkit. Meglepő ceremónia mester lépett elő a zajból. Hikari emelt a fején, majd odasúgta Retsunak, hogy azonnal álljon rá a férfire. Hirtelen ez a férfi lépett elő elsőszámú gyanúsítottá. Mindig is óvatosan bánt Hikari ezzel a férfivel, valamiért zsigerből nem kedvelte és még annyira sem bízott benne, mint a többiekben. Már egészen fiatal kora óta ellenszenves volt neki. Jól ismerte, és nagyon is el tudta képzelni, hogy a főnökre tör, ha lehetősége adódik rá. Ha ő volt, akkor nagyon elszámolta magát, hiszen a titkos rendelkezésről bizonyára nem tudott. Így csak azt fogja elérni, hogy idő előtt föld alá kerül, ha marad belőle valami, miután kivégezték. Ahogy a férfi beszélt, Hikari egyre inkább érezte, hogy ez az ostoba saját magát árulja el, amit mondott, ahogy mondta, mind árulkodó volt. Hikari látta, hogy nem csak ő látta ezt, többen összenéztek és gyanakvón méregették, keresztkérdésekkel bombázták a férfit az emelvényen. Hikari el sem hitte, hogy ilyen hülye kerülhetett ilyen magas pozícióba, ahol ez a férfi állt. A végén elnevette magát, amiért ilyen könnyen elcseszte a tervét. Megölette a klán vezért, egész közel került a céljához, erre itt szónokolt, mintha már az övé lenne a hatalom, még csak nem is palástolta az érzelmeit. Hikari leállította Retsut, visszahívta a terembe. Szükségtelennek tartotta tovább foglalkoznia a kérdéssel, hiszen már volt rá válasz. Retsu nem sokára visszaért és leült Hikari mellé. Hirtelen az egyik férfi felállt és bármiféle szó, vagy különösebb felhajtás nélkül az emelvényen álló férfire lőtt, aki azonnal holtan esett össze. Néhányan odaugrottak hozzá, mások fegyvert rántottak, de egy percen belül elhalt a felfordulás. A legtöbben még csak meg sem rezdültek. A klán történetében ilyen rövidre még sosem zártak semmit, mint ezt. A vezér büszke lett volna rájuk, ha látja, ha nem épp az ő halála miatt gyűltek volna össze. Lassan felállt az egyik nagy öreg és szétnézett, majd felsétált a halott férfi mellé az emelvényre. Hikarira nézett, aki tudta, hogy miért a kitüntető figyelem. Halványan mosolygott, majd az idős férfi beszélni kezdett. Semmi konkrétról, csak arról, hogy létezik egy rendelkezés, és, amint Rei jobban lesz, visszatérnek az új vezér témájához. Addig saját magát nevezte meg ideiglenes vezetőként. Nem tiltakozott senki.