Hikari teát főzött és ásítozott, közben a telefonját nézegette, abban is a napi teendőit. Elég sűrű napja lesz, ahogy nézte, így aztán arra gondolt, kávét kéne innia tea helyett. Nyúlt is a bögréért, de nem tudta a polcról levenni, mert csengettek. Azonnal a bejárati ajtó kamerájára pillantott, ott pedig Rei állt az ajtó előtt. Hát ötlete sem volt arra, hogy miért lehet itt most. Máskor sem jön, mióta a nagyfőnök büntibe tette miatta. Megindult az ajtó felé és kinyitotta. Lassan tárta ki, kissé hűvösen mérte végig Reit. Rei annál élénkebb érdeklődéssel engedte rajta végig a tekintetét különös figyelemmel a fedetlen mellkasára. Nem volt idegen látvány, csak a hegeket nem látta még rajta. Hikari már egész jól kijött velük, főleg, mert Retsu többször mondta, hogy neki tetszenek. Hikari félre állt és Rei besétált a lakásba.

- Retsu?

- Alszik még – mondta Hikari.

- Tényleg itt lakik?

- Igen, sokkal biztonságosabbnak érzem. Amúgy is az a dolga, hogy folyton figyeljen rám, nem?

- De, igen.

- Kérsz kávét?

- Igen. Hogy vagy?

- Jól, egész jól. Mit keresel itt? – kérdezte, miközben elindította a kávégépet.

- Milyen rideg vagy.

- Bocsánat – mosolyogta, bár Rei tudta, hogy ebben semmi kedvesség nincs.

- Azért jöttem, hogy szóljak egy új szállítmányról.

- Nekem?

- Igen, a főnök azt kéri, te intézd, mert a kínaiakkal jóban vagy.

- Ó, értem – bólintotta, majd Rei elé tette a friss, forró, üres kávét. Ő maga tejet öntött a sajátjába, egy harmadikat pedig főzött Retsunak, mivel sejtette, hogy hamarosan megjelenik ő is. – Milyen üzlet?

- Műkincsek, a pontos lista most nincs nálam, de még ma átküldöm.

- Jó, küldd át, elintézem.

- Semmi ellenkezés?

- Miért kéne? – húzta fel a szemöldökét. – A főnök utasítása, mit pattogjak?

- Nos, igen – kortyolt a kávéba.

- Miért kellett ezért idáig jönnöd? Elég lett volna felhívnod. Kértél rá engedélyt?

- Lázadtam, csak úgy jöttem – mondta, mire Hikari nevetett.

- Rosszfiú – mosolyogta, közben Retsu is előkerült. Rei mozdulatai megfagytak, ahogy a fiú ásítva, alsónadrágban sétált ki Hikari szobájából. – Jó reggelt – mondta Retsunak a csészéje mögül.

Retsu felé nézett és, amint megpillantotta Reit meghajtotta a fejét, majd tovább sétált. Hikari Rei felé fordult és tovább mosolygott.

- Vegyél levegőt, lesz még ilyen – kuncogta, Rei pedig folytatta a kávéját.

- Ugyanezt mondtad neki is, mikor én feküdtem az ágyadban.

- Hát, most ő fekszik benne.

- Te dolgod – mondta kissé feszesen.

- Sajnos nem fekszik le velem – mondta, mire Rei arcizmai kisimultak, ezt Hikari is jól látta.

- Szakítok rád időt.

- Te sosem leszel már abban a helyzetben – jelentette ki élesen.

- Miért?

- Még kérdezed? – nézett rá meglepve. – A főnök kutyája vagy, aki még csak rá sem mer mordulni. Egy szó nélkül hagytad, hogy megint magához vegyen, és a kényes helyzetemben meg sem próbáltál visszajönni hozzám. Szóval, maradj csak szépen az öreg seggében.

- Erre cseréltél le, tényleg? – intett a fejével Retsu felé, aki a fürdőben volt.

- Beszélj tisztelettel az embereimről. Különösen arról, aki a gyűrűt viseli – mondta újra élesen, mire Rei az asztalra simította a tenyereit, zavarta a fülét Hikari hangneme. És a mondandója tartalma. Hát csak megkapta a gyűrűt a fiú. – Különben tényleg semmi közöd hozzá.

- Bocsánat.

- Reggelizel velünk? Retsu nagyon ügyes a konyhában is.

Közben Retsu is előkerült, már ruha is volt rajta. Hikarihoz sétált és egy köntöst adott a kezébe, mire az engedelmesen belebújt, majd Retsu kinyitotta az ablakot. Rei nézte ezt a kettőt maga előtt, közben fortyogott magában, nagyon zavarta, hogy Hikari ennyire közel engedte magához ezt a taknyost. Hogy mennyire közel, ahhoz tényleg nem volt köze, de nagyon akarta tudni. Hikari azt mondta, nem fekszik le vele, de ez nem jelenti azt, hogy mást sem enged neki. Nem is igazán tudott másra gondolni, csak arra, hogy Retsu hozzáér Hikarihoz. Le sem vette róla a szemét, végig a fiút követte a tekintetével, ahogy az sürög-forog a konyhában.

- Akarsz valamit mondani? – kérdezte Retsu a válla fölött Reit.

- Semmit – vakkantotta.

- Akkor ne bámulj, kérlek.

- Sajnos mennem kell, eszembe jutott egy fontos dolog. Később elküldöm a részleteket – mondta, majd felállt és fejet hajtott, mire Hikari biccentett felé.

- Retsu kikísér.

- Nem szükséges.

- Ragaszkodom hozzá – mondta Hikari, mire Retsu megtörölte a kezét és Rei mellé állt, aki dühösen összeszorította az ajkát és az ajtó felé indult. Kilépett rajta, Retsut pedig kirántotta, majd behúzta mögötte az ajtót. Előbb csak szuszogott, majd két ujjal megbökte Retsu mellkasát, de az meg sem moccant. Rei kissé a fiú fölé tornyosult, dühösen szuszogott tovább, majd a füléhez hajolt.

- Tudd, hol a helyed. Attól, hogy Hikari ágyába másztál, még egy senki vagy, világos? Te még anyád után sírtál, mikor én már embert öltem, úgyhogy add meg a tiszteletet, nehogy véletlenül bajod essen. Ha felbosszantasz, goromba leszek!

- Megtisztellek, ha te is. Különben, ha figyeltél, láthattál egy formás kiegészítőt az ujjamon. Ha tiszteletről beszélsz, akkor vedd figyelembe – Rei épp csak nem füstölgött a fiú szavaitól, de igaza volt, így minden erejével csukva tartotta a száját. – Lehet, hogy fiatal vagyok, de rangban épp melletted állok, úgyhogy ez a puffogtatás felesleges. Ha féltékeny vagy, az más lapra tartozik. Azt lejátszhatjuk mindentől függetlenül. De ha jól hallottam, Hikari elmondta, hogy nem fekszem le vele. Azt viszont biztosan tudom, te már sem fogsz. Rám egyszerűen szüksége van. Most én élvezem a bizalmát, amit te eljátszottál. Most én vagyok a barátja, és nem te. Azt hiszed, nem tudom, hogy sosem keresed? Semmit nem tudsz róla mostanában. Semmit. Nem tudod, mit érez. Nem tudod, miért sír, vagy üvölt álmában. Nem tudod, hogy mennyire összetörték. Csak azt akarta, hogy ott legyél neki. De nem voltál. Szóval, most üss meg, ha akarsz, vagy mersz, de ne add elő magad. Ha még a barátja akarsz lenni, akkor meggyőzőbbnek kell lenned.

- Ne oktass ki – ennyit tudott szűrni a fogai között. – Meg van kötve a kezem.

- Értem én – mosolyogta gúnyosan. – Menj most el – mondta, közben kissé meghajolt.

Rei dühösen és tehetetlenül szuszogott. Nagyon, de nagyon meg akarta ütni ezt fiút, aki itt állt előtte, mint egy beton oszlop, közben pedig egy szikrányit sem tartott tőle. Rei nem volt hozzászokva, hogy valaki ennyire higgadtan állja, ha ő fenyegeti. Nem tehette meg, hogy kezet emel rá, mert azzal saját magának okozott volna bajt és kellemetlenséget. A főnök biztosan nem dicsérte volna meg érte. Kihúzta magát és sarkon fordult, majd ott hagyta Retsut. A fiú még megvárta, hogy a folyosóról is eltűnjön, majd visszalépett a lakásba. Hikari az ajtónak vetett háttal várta, hogy befejezzék a beszélgetést.

- Tényleg úgy gondolod, ahogy mondtad? – kérdezte Hikari.

- Igen, úgy. Tévedtem valamiben?

- Nem – fordította felé a fejét, majd magához intette, mire Retsu közel lépett hozzá. Hikari fürkészte a másik arcát, majd finoman elmosolyodott. Ez nem az a mosoly volt, amit minden nap magára vett reggel, ez most csak Retsunak szólt. Kedves, hálás, barátságos mosoly volt. Hikari lehunyta a szemét, kicsit megrázta a fejét, majd megcsókolta Retsut. A vékony ajkait előbb, majd óvatosan lökdösve a sajátjával rábírta, hogy nyissa a száját, így igazából is megcsókolhatta. Utoljára Reit csókolta meg így, az sem mostanában volt, és rajta kívül mást már nagyon rég nem. Retsu nem állta meg, hogy hozzá ne érjen, de óvatos volt. Hiába aludt az ágyában, hiába engedte magához közel őt Hikari, mégsem tehette meg, hogy most hevesebben reagál erre a gesztusra. Csak Hikari álla alá simította két ujját, és egészen szelíden húzta közelebb magához. Hikari nem mozdult, csak a nyakát tolta előrébb, hogy kényelmesebb legyen csókolózni. A kezei is zsebben voltak, és nem bánta egy percig sem, hogy nem húzta elő őket, mert csurom víz volt mindkettő. Ideges volt, ezt Retsu is érezte, de nem hagyta ki a kínálkozó lehetőséget. Hikari megcsókolta, és nem csak azért, hogy tesztelgesse magát, tehát akkor Retsu visszacsókolt. Különben is mindig Hikari az, aki a sokkterápiáját emlegette.