Hosszú, fekete, selyemként csillanó tincsek kavarogtak egy fehér öltönybe öltözött magas, vállas, de valójában karcsú férfi körül. A bőre legalább olyan fehér volt, mint az öltöny rajta, mint a porcelán. Bájos mosoly terült az arcán, még a szemei is mosolyogtak. Azok a szép keskeny vágású szemei, amiket fekete szempillák kereteztek. A neve jelentése fény, és valóban beragyogta a legsötétebb helyeket is, mint épp ez a dohos-nyirkos elhagyatott épület, ahol épp büntetést szabott ki. Vékony ujjai közt egy nehéz, hideg tapintású fegyver pihent. Körülötte néhány mogorva tekintetű ember állt, előtte pedig egy vérző kezű reszkető férfi. A fehér öltönyöst Hikarinak hívták, magas rangú vezetője volt egy régi yakuza klánnak. Fiatal volt, nagyon fiatal. Nem nézték jó szemmel az uralkodását, de a legtöbb csoport fölött állt, így nem nagyon zaklatták. Legalábbis szemtől-szembe nem mert neki mondani senki semmit. A háta mögött viszont a legváltozatosabb jelzők hagyták el a tagok száját, ha Hikariról volt szó. A legtöbbjüket bosszantotta az, amilyen könnyen hatalomhoz jutott, nem mintha ő akarta volna. Az apja hirtelen halálával került a kezébe az irányítás, és ha már így történt, nem volt rest bebizonyítani, hogy megérdemelten. Kemény kezű főnök volt, nem félt vérrel szennyezni a kezét, de még így sem tisztelték különösebben. A legjobban talán azt utálták benne, hogy mindig mosolygott. Mindig játszott egy finom mosoly az arcán, amitől inkább ijesztőnek tűnt, mint kedvesnek, de mindenképp elég pimasznak ahhoz, hogy azt érezze a vele szemben álló, hogy kevesebbnek gondolja magánál. Pedig Hikari csak azon mosolygott, hogy mennyire alábecsüli őt mindenki. Na meg kitűnő álca is volt.

Hikari a cipője orrával emelete az előtte térdelő fejét, közben rámosolygott. A férfi nagyokat nyelt, a tekintete is remegett, teljesen tudatában volt annak, hogy Hikari valószínűleg végez vele.

- Nagy reményeket fűzött hozzád a család mindig – mondta Hikari mély, bársonyos hangján. – Én is, hogy őszinte legyek. Szépen lassan araszoltál felfelé a létrán. Apám is kedvelt. Magam is sokat tanultam tőled. Már épp akartam valami jutalmat adni neked, mikor elárultál. Nem leszek adósod.

- Félre értés az egész!

- Ó igen, ezt már hallottam. Többször is. Azt viszont nem tudom, hogyan lehet félreértésnek nevezni valamit, ami olyan világos, mint a nap. Információt adtál el. Rólam. Egy másik csoportnak. Bíztam benned, olyan dolgokat osztottam meg veled, amiket biztonságban tudtam nálad. Elárultál. A bizalmamat árultad el. A családot. Ez nagyon buta dolog volt tőled. Tudod, dühös is vagyok ám – mondta, közben rátaposott a férfi kezére, amiről hiányzott két ujja, nem rég vágta le saját kezével Hikari.

- ... Tudok... Tudok róluk is sokat! Megosztom veled!

- Csak hagyjam meg az életed? Hát erre rábasztál. Tudod, mit teszek a férgekkel? Persze, hogy tudod, láttad elégszer. Találkozunk a pokolban – Mondta, majd megrúgta a férfit, a következő mozdulattal pedig fejbe lőtte.

Nyomban vörös pettyek jelentek meg a ruháján, még az arcára is hullott a vérből. Előhúzott egy kendőt és letörölte az arcát, a kezét, majd zsebre dugta. A fegyvert hátra nyújtotta, azonnal elvette tőle egy férfi. Végig nézett magán, majd elindult az autója felé.

- Takarítsatok fel. Rei gyere velem – intett egy férfinek, aki lépett utána, megelőzte és nyitotta neki az ajtót, majd elhajtott vele.

Hikari a lakásában hosszan zuhanyozott, közben a Rei nevű férfi a kanapén ült és cigarettázott, várta, hogy a főnök végezzen. Nem sietett, tényleg nem. Rei már erősen unatkozott, mire Hikari előkerült. Köntös volt rajta, a fején törölköző, amiből ki-kibukott a hosszú haja. Odasétált a férfihez és arrébb hessegette a kanapé végébe, majd ő maga elnyúlt rajta a fejét pedig a férfi ölébe hajtotta.

- Hikari-sama, az öltönyödet elküldettem a tisztítóba.

- Csodálkoznék, ha meg tudnák menteni. Szép volt. Kár érte.

- Mit akarsz most tenni?

- Megteszlek téged az áruló helyére.

- Azt nem lehet.

- Tudom, de jól hangzott. Keress nekem valakit. De jól nézz utána. Ez az eset igen kínos, a fél város rajtunk röhög. Ezután nem lehetek már olyan kedves, mint eddig.

- Szerintem elég világosan fogalmaztál azzal, hogy megölted az árulót.

- Vannak ostoba emberek, Rei, akik nem tanulnak más hibájából, csak a sajátjukból. Azon kívül engem sem néznek jó szemmel, nem ismernek el. Gyengének tartanak. Pedig számtalanszor bizonyítottam, hogy nem vagyok. Az egyik öreg, azt mondta az asszonyaként sikeresebb lennék. Kedvem lett volna a szemközé lőni.

- Nem ölhetsz meg mindenkit, Hikari.

- Pedig milyen jó volna! – dohogta. – Rei, a múltkor láttam a főházban egy kölyköt. Ki volt ő?

- Nem tudom, kire gondolsz, sok fiatal van.

- Őt még nem láttam. Magas, vállas, kakaóbarna, kicsit rezesre színezett haja van, gyönyörű szemei és dacos tekintete.

- Hn... Talán Retsu lesz az. Ő elég új. Nem egyszerű eset.

- Kié?

- Senkié. Kiképzés alatt van. Ügyes. Megnézed?

- Lehet. Ígéretes?

- Egyelőre igen.

- Hogy került ide?

- Nem tudom.

- Derítsd ki, nehogy ez is egy kém legyen.

- Azt nem hinném. Túl fiatal ahhoz, hogy máshol is dolgozzon.

- Ugyan, láttunk már gyereket lövöldözni... Hány éves?

- Nem tudom. Igazán nem tudok róla sokat, de lekérem az adatait.

- Jó. Addig hozok inni.

Hikari felállt és elindult italért. Rei nem gondolta, hogy azonnal látni akarja a fiú adatlapját, de ha így, akkor így. Telefonált párat, majd mire Hikari visszaért az adatokat is kinyomtatta Rei, így a kezébe tudta adni. Hikari kényelmesen leült a kanapéra, keresztbe tette a lábait, így lebukott róla a köntös. Az egyik kezében a papír, a másikban egy ital jéggel. Rei a férfit nézte, mélyen elgondolkodott. Ha valaki így látná, aki nem ismeri, azt gondolná, valami isteni szépségű modell, vagy valami kecses művész. Aki ismeri, az pontosan tudja, hogy Hikari egy hidegvérű gyilkos. Gyönyörű hóhér, így is szokták emlegetni. Vagy úgy, hogy Tsukasa az imádnivaló vezető. Ezt időnként gúnyosan mondják azok, akik nem szeretik. Az emberei csak viccből. Általában jól bánt velük. Ha nem hibáztak. Ha mégis, akkor megbüntette őket. Nem az első embere volt az egyetlen, akit megölt közülük. A férgesét ki kell irtani, mindig ezt mondta. Ezt tanulta, ezt szívta magában az anyja melléből is. Meg a tapasztalati sem mondtak soha mást. Saját bevallása szerint nem csinál mást, mint az elődei. Igaz volt. Az apja korai halála után örökölte meg a címet, amit betölt, de egyáltalán nem érdemtelenül. Csak különös jelenség ő a sok durva külsejű férfi között ahhoz, hogy elismerjék.

- Mit bámulsz? – kérdezte Rei felé pillantva.

- Csak a főnököt, hogy milyen lenyűgöző ma is.

- Hm, szeretem, mikor hízelegsz – mosolyogta, tovább olvasva. – Maradj itt ma este. Kedvem támadt hozzád.

- A Főnök vár rám.

- Majd én elkérlek.

- Sajnos még van egy üzletünk mára, különben maradnék.

- Mindig a munka – nevette és kiitta a poharát. – Ez a kölyök érdekel. Holnap rendezd a főházba, elmegyek a dojoba, kipróbálom. Vedd elő a kardom, és keríts neki is egyet.

- Ne öld meg.

- Akkor legalább biztosak lehetünk abban, hogy nem való közénk, nem igaz?

- Van még valami, amiben segíthetek?

- Ha ráérsz még öt percre, akkor igen, segíthetsz – mondta és széttárta a lábait, majd félre hajtotta a köntöst.

Rei letette a zakóját, megbontotta a nyakkendőjét és a vállára csapta, majd letérdelt a kanapé elé és behajolt a combok közé. Hikari hátra ejtette a fejét, a karjait végig engedte a kanapé támláján és lehunyta a szemeit. Egy hang sem hagyta el a száját, sosem szokott semmilyen hangot kiadni szex közben. Ha akarta hihetetlen önfegyelmet gyakorolt. Bele nevelték, valójában rosszabb sorsa volt, mint a legtöbb yakuza gyereknek, de ezt sosem említette senkinek. Eszes gyerek volt, tudta, hogy a külseje miatt kétszer annyit kell majd bizonyítania, és nem tévedett. Nem tett felesleges dolgokat, ilyen volt pl., hogy szex közben hangoskodjon. Nem élvezte kevésbé a dolgot, ő csak ilyen volt. Miután elélvezett felemelte a fejét és megsimította Rei arcát. Nem mondott semmit, ahogy a másik sem. Rei a fürdőben összeszedte magát, majd vette a holmiját és távozott. Hikari pedig rágyújtott és újra a kezébe vette a fiú adatlapját. A képet nézte, amit csatoltak az aktához. A tekintete volt az, ami érdekesnek tűnt. A világnak is ellent mondó, hideg pillantása volt a srácnak, amiről azt gondolta Hikari, hogy meg kell törni ezt a büszkeséget, vagy legalábbis a maga oldalára állítani. Azon kívül, látott már ilyet.