Nagase Yoshinori vagyok, 16 éves. A szüleimmel, és a 15 éves öcsémmel élek együtt. Anyám és apám, ha nem éppen veszekednek, akkor a testvéremet dicsőítik, egyébként sz*rnak a fejemre. Hobbijaim nincsenek, az iskolát se veszem komolyan. Barátaim vannak, de azok is csak mind felszínes kapcsolatok. Volt néhány barátnőm is, de sosem jártunk 2 hétnél tovább. Ennyi röviden magamról.

-Nagase-kun, kérlek gyere ide egy pillanatra!

Unottan felkeltem a helyemről, és odasétáltam a tanári asztalhoz.

-A jegyeidről lenne szó. Ezek a tesztjeid sem sikerültek jól, alig érted el a 40 pontot. Még egy teszt van hátra, de ha azon is így szerepelsz meg fogsz bukni. Épp ezért megkértem egy osztálytársadat, hogy korrepetáljon.

-Aha - rágóztam unottan. Aztán amikor leesett a dolog, majdnem félrenyeltem. - Hogy mi van?!

-Nos - igazította meg a szemüvegjét - Azonfelül, hogy könyörgöm, ne rágózz, igen jól hallottad. Megkértem Aizawa-kunt, hogy korrepetáljon téged. Belement, mert azt mondta, úgy is ráér.

Azt hittem eldobom az agyam. Aizawa Hiromi. Egy komoly, becsületes, színötös tanuló, akit minden tanár szeret. Kinézetre is az a tipikus mintadiák. Illetve... Ha jobban belegondolunk Hiromi elég jóképű, a haja is jól áll, és az a szemüveg se áll neki rosszul... Szóval ő egy helyes mintadiák. Nem is népszerűtlen. Már év eleje óta mellettem ül, de még sosem beszélgettem vele.

-És ha én nem egyezek bele? - kérdeztem karba tett kézzel.

-Akkor sajnos évet kell ismételned, hacsak nem kezdesz el magadtól tanulni.

Sóhajtottam egyet.

-Legyen, de nem a maga kedvéért.

Ezzel otthagytam, és visszamentem a helyemre. Nem mintha annyira kedvem lett volna az egészhez. Bár lehet, hogy ezzel el tudom ütni az időt. Addig se kell otthon lennem...

-Nagase-kun - lépett a padomhoz Hiromi.

-He? Mi az?

-A könyvtárba gyere az utolsó óránk után.

-Aha, jó.

Figyeltem, ahogy leül majd elfordítottam a fejemet, és kinéztem az ablakon. Az órák szinte elrepültek. Amikor kicsöngettek az utolsó óránkról komótosan felkeltem, és összeszedtem a cuccom. Hiromi már nem volt a teremben. Lassan elindultam a könyvtár felé. Út közben még vettem egy üdítőt, és azt szürcsölve haladtam a folyosókon. A könyvtárba egy lélek sem volt Hiromin kívül, aki már ott ült egy asztalnál. Kidobtam az üres üdítődobozt, és leültem vele szembe.

-Szóval mivel kezdünk? - kérdeztem.

-Átnéztem a tesztjeidet. Nem vagy reménytelen eset, az alapokat már tudod, és szerintem nem is az lenne a baj, hogy nincs eszed, csak nem tanulsz.

-Fantasztikus meglátás - fújtam egy rágó lufit.

-A legkevesebb pontot angolból, és matekból érted el. 18-18 pont. Bár a többi sem túl fényes... Rendben kezdjük a matekkal.

-Hé hívhatlak a keresztneveden?

-Felőlem - lapozgatott egy gyakorló könyvben.

-Akkor Hiro - vigyorogtam - Engem is szólíts nyugodtan a keresztnevemen.

-Yoshino - nézett rám.

-Yoshinori! A Yoshino egy lánynév! - háborodtam föl.

-Számít az? Szerintem a Yoshino jobban illik hozzád.

Éreztem, hogy elpirulok. Elfordítottam a fejem.

-Találtam néhány feladatot, próbáld meg megoldani őket - csúsztatta elém a könyvet. Öt feladat. Egy 10 perc alatt végeztem.

-Hadd nézzem - húzta maga elé. Egy piros filccel korrigálta, amit esetleg elrontottam.

-Rendben az alapok már tényleg mennek. Nem vagy te reménytelen eset. Nézzük, hol vétettél hibát. Látod itt is, ha ezt a kettőt megfordítod, akkor már jó. Itt pedig az x helyére...

Sosem gondoltam, hogy valaha tanulni fogok. De csak úgy ettem Hiro szavait. Rögtön megértettem, amit magyarázott. Észre se vettem, hogy elrepült az idő.

-Szerintem mára ennyi elég volt - nézett az órára - Remekül haladtunk.

-Aha.

-Te nem mész haza? - kérdezte az ajtóban állva.

-Még maradok egy kicsit.

-Rendben, akkor hétfőn találkozunk! - csukta be maga után az ajtót.

Lehajtottam a fejem a padra. Semmi kedvem nem volt hazamenni. De itt sem maradhattam. Tíz percig ültem ott a gondolataimba merülve, végül sóhajtva felálltam.

Az iskolától elindulva rögtön szakadni kezdett az eső. Esernyő híján siettem, hogy ne ázzak bőrig. A lakásunk körülbelül 15 perc sétára van. Pont elég nagy, ahhoz, hogy mindenkinek saját szobája legyen, és kényelmesen elférjünk. Mire odaértem az épülethez, bőrig áztam. A lift helyett inkább a lépcsőn mentem föl a 2.-ra. Nem akartam haza menni. A szintünkön csak 4 lakás található, miénk a második ajtó. Ránéztem a mellettünk lévő ajtóra. A hétvégén fognak beköltözni az új lakók. Még több idegesítő szomszéd.

-Megjöttem - kiáltottam unottan, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Furcsálltam, hogy nagy volt a csend. Körbejártam a szobákat, de senkit nem találtam. Illetve, de. Az öcsém az íróasztalánál ülve olvasott.

-Izumi megjöttem.

-Aha, marhára érdekel.

Fel sem nézett a könyvből.

-Hol vannak a szüleink?

-Elmentek bevásárolni. Holnap elmennek egy fürdőbe.

-Akkor ezek szerint újra szent a béke... Na jó én mentem fürdeni! - hagytam ott. Körülbelül 10 percig áztattam magam a zuhany alatt. Egyfolytában Hiron agyaltam. Nem, verd ki a fejedből. Egy szál nadrágban mentem ki. A szüleim már hazajöttek.

-Üdv itthon - szóltam oda nekik.

-Yoshinori mit képzelsz magadról, hogy így félmeztelenül mászkálsz?! Azonnal húzzál föl valamit! - háborodott fel anyám - Még egy ilyen gyereket. Csak a baj van vele.

Becsuktam magam mögött a szobaajtóm. Leültem, és neki támasztottam a hátamat. Szótlanul figyeltem, ahogy a Hold fénye besüt az ablakomon, és megvilágítja a sötét szobát. Legszívesebben elfutottam volna, jó messzire ettől a helytől. Átkulcsoltam a térdeim, és lehajtottam a fejem. Miért létezem egyáltalán, ha senkinek sincs rám szüksége?

Reggel arra ébredtem, hogy rohadtul fázom. Hiába van itt a jó idő, póló nélkül nem túl kellemes a földön aludni. Felkeltem, és felöltöztem. A bejárati ajtó előtt Izumi húzta fel a cipőjét.

-Hova mész? - kérdeztem.

-Semmi közöd hozzá. Vasárnap jövök! - csapta be maga mögött az ajtót. Marha jó. Megreggeliztem, és mivel nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, leültem a tévé elé. Nem ment semmi normális műsor, csak csupa szenny. Végül kikötöttem egy csatornán, ahol éppen porszívókat reklámoztak. A nő legalább 10 percen keresztül arról magyarázott, hogy milyen szuper ez a termékük, minden koszt eltűntet, és nem is nehéz kezelni sem. Amilyen frankón bemutatta, én olyan frankón be is aludtam rajta. A csengő hangjára ébredtem fel. Komótosan odasétáltam, és kinyitottam.

-Igen, ki az? - majd odanéztem, és megállt bennem az ütő.

-Yoshino? - kerekedett el a velem szemben álló Hiro szeme.

-Mit keresel itt? - kérdeztem feleszmélve a sokkból.

-Ma költöztem be a lakásba, és gondoltam üdvözlöm a szomszédjainkat. Hoztam egy kis sütit - emelte meg a kezében tartott dobozt.

-Nincs kedved bejönni? Akkor megehetnénk.

-Ha nem zavarok.

Bementünk, és leültettem a konyhában. Előszedtem a tányérokat, és a villákat, majd letettem az asztalra.

-Kérsz teát?

-Igen, köszönöm.

Két pohárba teát töltöttem, majd én is leültem.

-Váó ez nagyon jól néz ki - szedtem egy szelet süteményt a tányéromra. - És nagyon finom is! - kóstoltam meg.

-A közeli cukrászdában vettem.

Ezután kínos csönd telepedett ránk.

-Öhm gondolom a szüleiddel költöztél ide.

-Nem. Egyedül.

-Mi?! - kerekedett el a szemem - Mégis miért? Mi van a szüleiddel?

-Apám még kiskoromban elhagyott minket, anyám meg nem rég újraházasodott. Örülök a boldogságának, de nem bírtam tovább ott maradni. Elvakítja a szerelem, fogalma sincs róla milyen igazából az a pasas - rázta meg a fejét - És még újdonsült mostohatestvéreim társaságát is élveznem kellett. De erről inkább nem beszélnék.

Csendben hallgattam, és a tányéromon maradt gyümölcsdarabot néztem. Tudtam mit érez. Ha tehettem volna már én is rég elhúztam volna erről a helyről. De nem tettem, mert tudtam, hogy sehová sem mehetnék, és pénzem sincs elég. És valamilyen szinten ez az otthonom. Egy otthon, ahol nem lelhetsz békére. Keserűen elmosolyodtam.

-Yoshino?

-Bocs elbambultam - eszméltem föl.

-Te gondolom a szüleiddel élsz - nézett körbe.

-Ja. Meg az öcsémmel. A szüleim ,,nyaralni" mentek, Izumi meg fingom sincs hova. Majd holnap jönnek - vontam meg a vállam - Te meg mit mosolyogsz az orrod alatt? - vettem észre, hogy Hiro csak mosolyog.

-Elég mulatságos látványt nyújtasz. Az arcod csupa tejszín - nevette el magát.

-Mi?! - fogtam egy szalvétát és megtöröltem magam. - Még most is?

-Igen - kuncogott.

Még egyszer áttöröltem az arcom.

-Még mindig olyan vagy - nevetett. - Várj, segítek - hajolt közelebb, és letörölte az orromról a tejszínt.

-Oh köszi. Egyébként meglepődtem. Sosem láttalak még így nevetni. Sőt, ha belegondolok sehogy sem láttalak még nevetni.

-Nem gyakran szoktam... Nem tudom, a te közeledben felszabadultabbnak érzem magam - dőlt hátra a széken. Éreztem, hogy elpirulok. Elfordítottam a fejem. Itt a nagy lehetőségem.

-Akkor nem baj, ha a korrepetálásokon kívül is együtt lógnánk néha?

Meglepődött.

-Azt hittem nem bírsz elviselni.

-Sosem mondtam ilyet! Szóval örülnék, ha barátok lehetnénk, Hiro... - tartottam oda kezem.

Elmosolyodott, és belecsapott.

-Rendben, Yoshino.

Hiro késő délutánig maradt. Megmutattam neki a szobámat is. Egy csomót beszélgettünk, és sok új dolgot tudtam meg róla. A kedvenc színe a kék, nem szereti a hagymát, december 15-én van a születésnapja, és ha felnő a nagybátyja cégénél szeretne elhelyezkedni, de előtte szeretne lediplomázni. Állítása szerint elég naponta fél órát tanulnia, mert nagyon könnyen megjegyzi az anyagot. Mázlista.

Amikor elment megint magamra maradtam. Ismételten leültem, s bekapcsoltam a televíziót. Megint a Teleshop csatornánál kötöttem ki. Most éppen egy serpenyőt reklámoztak. Behalok, hogy az emberek miket ki nem találnak, hogy valamit el tudjanak adni. 6 óra felé nem bírtam tovább, és inkább elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtem. Fél óráig forgolódtam, mire sikerült elaludnom. Reggel elég hamar kipattantam az ágyból. Megreggeliztem, és mivel mielőtt megint unatkozni kezdtem volna úgy döntöttem bemegyek a városba. Bezártam magam mögött az ajtót majd elindultam. Elgondolkodtam, hogy hívjam-e Hirot, de úgy döntöttem inkább nem zavarom. Lehet, hogy még alszik. A liften leérve elindultam valamerre. Nem volt különösebb úti célom. Az üzletek kirakatait nézegettem, miközben sétáltam. Ebédre vettem magamnak egy manjut. Elmentem a parkba, hogy majd ott elfogyasztom. Találtam is egy üres padot, és leültem. Az ebédem végeztével még ültem ott egy darabig, és elmélkedtem. Igazából mindenen. Az idő az hamar elrepült. Fél 4-kor elindultam haza. Amikor benyitottam az ajtón a szüleim már otthon voltak.

-Megjöttem!

Válaszra sem méltattak. Anyám főzött, apám meg a tévét bámulta. Sóhajtottam, és bementem a szobámba. Elterültem az ágyamon. Már megszokhattad volna, mondogattam magamnak. Már kisgyerekként is minden figyelmet az öcsém kapott. A szüleim úgy viselkedtek vele mintha ő lenne az Isten. Azért néha velem is foglalkoztak, de sosem kaptam annyi szeretetet, mint a testvérem. És ahogy egyre nőttünk, úgy lettem egy kelletlen teher, egy felesleg, aki senkinek sem kell.

Hirtelen kivágódott az ajtóm.

-Yoshinori pakolj, a ma éjszakát máshol kell töltened - jött be anyám.

-Mi van?!

-Ne értetlenkedj! Itt alszik Izumi néhány barátja, és nincs elég hely. Nem hagyhatom, hogy a földön aludjanak.

-És ehhez nekem mi közöm?! Ez az én szobám! Oldják meg valahogy! - emeltem fel a hangom.

Ekkor anyám olyan pofont lekevert, hogy nekiestem a falnak.

-Mit képzelsz magadról?! Büdös kölyök. És most takarodj!

Fogtam a táskámat belehajítottam néhány ruhát, köztük az egyenruhámat is, a pénztárcámat, telefonomat, és a tankönyveimet.

-Már itt sem vagyok - sétáltam el mellette lehajtott fejjel. Kiléptem az ajtón, és bevágtam magam mögött. Fogalmam sem volt, hova menjek. Leültem az épület melletti padra. Pechemre az eső is el kezdett esni. Legalább egy órán át ültem ott, és szó szerint bőrig áztam. De nem érdekelt. Már nem számított semmi.

-Yoshino?

Felnéztem. Hiro állt velem szemben, kezében egy esernyővel.

-Hiszen te csurom víz vagy! Mi történt? És mi az az ütésnyom az arcodon?

-Hiro aludhatok ma nálad?

-Gyere - fogta meg a cuccomat, és a csuklómat megragadva húzott maga után. Amint beléptünk a lakásába rögtön a fürdőszobába ment. Egy törülközővel tért vissza.

-Mindjárt kész a fürdővíz, addig itt egy törülköző töröld meg magad, és vesd le a ruháidat.

Közben lehajolt, és kinyitotta a táskámat.

-Mindened elázott, szóval jobb lesz, ha mindent kiteregetek. Addig adok a saját ruháimból, hogy legyen mit felhúznod.

Csak néztem, ahogy Hiro sürög-forog. A víz hamar elkészült. Levettem az átázott ruháimat, és beültem a kádba. Tényleg jól esett a melegvíz. Viszont az arcom még mindig lüktetett. Mikor kész lettem, oda volt készítve nekem ruha. Hiro ruhái. Felhúztam a melegítő nadrágot, és a hosszú ujjú pólót, de meg kellett állapítsam, hogy egy számmal nagyobb, mint az én méretem. Nem baj annyira nem vészes. Kimentem, és leültem az asztalhoz, ahova Hiro egy bögrét tett.

-Tea.

-Köszönöm - kortyoltam bele.

-A ruháidat kiakasztottam száradni. Viszont a telefonod tönkrement... - tette elém a készüléket.

Nem szóltam semmit. Nem különösebben érdekelt a mobilom sorsa. Úgy sem hívott föl soha senki, szerintem ez most sem fog változni.

-Nem vagy álmos? Szeretnél lepihenni? - kérdezte, mikor megittam a teát. Csak bólintottam, ő pedig a szobájába vezetett, és megcsinálta az ágyat.

-Igazán nem szükséges, alszok a kanapén - mondtam halkan. Nem akartam nyűg lenni.

-Miről beszélsz? Gyere, és feküdj le szépen - ültetett az ágyra. Oldalra feküdtem ő meg betakart. Mintha csak a szülő lefektetné aludni a gyerekét.

-Akkor jó éjt - mondta, és indult volna, de elkaptam a pólóját. - Yoshino?

Hirtelen éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Azt követte a további tízezer.

-Ne menj, ne hagyj egyedül - szipogtam.

Nem szólt semmit, csak befeküdt mellém, átölelt, és a hajamat kezdte el simogatni.

-Nem megyek sehova - suttogta.

Én csak sírtam, és sírtam, míg el nem aludtam.

Reggel kinyitottam a szemem, és amit rögtön észrevettem az Hiro alvó arca. Alig 10 centi választotta el a fejünket egymástól. Ráadásul még mindig ölelt. Az arcomat elöntötte a pír. Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül több-kevesebb sikerrel. Végül Hirot is felébresztettem a mocorgásommal.

-Jó reggelt - mondta még félig kómásan. Észrevettem, hogy nincs rajta a szemüvege, és így még helyesebb.

-Uhhh elengednél? - erőlködtem.

-Oh bocsi - rám nézett - Hú nagyon csúnya az arcod.

-Kösz. Mert te szebben néznél ki egy átbőgött éjszaka után - puffogtam.

-Nem. Belilult - ért hozzá a bal arcomhoz. A fájdalomtól felszisszentem.

-Hozok rá borogatást - sietett ki a konyhába.

Feltápászkodtam, és odasétáltam a szekrény melletti tükörhöz, és belenéztem. Hironak igaza van. Ahol anyám felpofozott teljesen belilult. Még én is elborzadtam. Szépnek egyáltalán nem lehet nevezni.

-Itt a borogatás - lépett be kezében a jéggel teli tasakkal.

-Köszönöm - vettem el és rátettem az arcomra - Ez k*rva hideg! - hajítottam el.

-De lejjebb viszi a duzzanatot - szedte fel a földről - Nézd, ha én kibírom te is ki fogod - emelte az arcához. Odaadta én pedig minden erőmet összegyűjtöttem, hogy ne hajítsam még egyszer el.

-Egyébként nem kéne ma iskolába mennünk? - kérdeztem csak úgy mellékesen.

-Szerintem ilyen arccal inkább ne menj emberek közé. Felhívom az iskolát, megmondom, hogy nem megyünk egy darabig...

-Most komolyan lógni fogsz?! - kerekedett el a szemem.

-Csak nem hagyhatlak egyedül. Ne aggódj minden rendben lesz - vette elő a mobilját.

Bepötyögte a számot, és a füléhez emelte.

-Jó reggelt! Aizawa Hiromi vagyok. Megbetegedtem, és valószínűleg ezen a héten nem tudok menni. Igen. Igen. Rendben. Nagyon szépen köszönöm. Viszonthallásra!

Letette a telefont.

-Hát akkor miénk az egész hét - fordult felém.

-Kezdesz olyan lenni, mint én - csóváltam a fejemet.

-Figyelj - ült le mellém. - Attól még, hogy egy színötös, mindenki szerint mintadiák vagyok, még nem biztos, hogy élvezem az iskolába járást. Kifejezetten unalmas minden nap ugyanazt csinálni.

-Én se szeretek iskolába járni. Bár még mindig jobb, mint otthon...

-Akkor ezért vagy mindig olyan sokáig? Én fél 6 körül szoktam elhagyni a könyvtárat, és a termünk felé megyek vissza. Te viszont mindig ott voltál. Legtöbbször nem csináltál semmit, csak hintáztál a széken. Pénteken is, amikor korrepetáltalak, akkor is későn mentél haza.

Csendben hallgattam. Tényleg mindig 6 óra után hagyom el általában sulit.

-Van ennek az egésznek köze az ütéshez az arcodon?

Bólintottam.

-El szeretnéd mondani?

Megráztam a fejem.

-Rendben. Gyere, menjünk reggelizni - állt fel.

Nem értettem. Nem telt el 3 nap azóta, hogy egyáltalán szóba elegyedtem Hiroval, mégis gondoskodik rólam, hagyja, hogy a nyakán élősködjek. De, ami a legmeglepőbb, hogy megért engem. Nem nyaggat, hogy mondjam el mi történt, kivárja, amíg megnyílok magamtól. Nem bírtam tovább.

-Mondtam, hogy a szüleimmel és az öcsémmel élek együtt - kezdtem mégis bele, Hiro pedig megtorpant az ajtóban, és visszafordult - Köztem, és Izumi között egy kicsit több mint egy év van. Gyerekként még ugyannyi figyelmet kaptunk, de éreztem, hogy a szüleim sokkal jobban szeretik az öcsémet. És, ahogy nőttünk ez a törődés irántam úgy veszett a semmibe. A szüleim nem is tagadják, úgy viselkednek velem, mintha valami felesleg lennék. Egy elcseszett darab.Az öcsémet istenítik egyfolytában. Most is ez történt. Az öcsém barátokat hívott át ottalvásra. Mivel nincs elég helyünk ahhoz, hogy ne kelljen valakinek a földön aludnia, anyám kigondolta, hogy akkor az én szobámban is aludhatnak. Be is jött hozzám, és mondta, hogy töltsem máshol az éjszakát. Ez nekem nem tetszett, fel is emeltem a hangomat, ezért felpofozott. Végül elhagytam a házat, de nem tudtam hova menjek. Iszonyatosan elkeseredtem. És akkor jöttél te...

Hirtelen odajött hozzám, és megölelt.

-Hiro?!

-Ha ilyen van nyugodtan gyere át hozzám - suttogta - Most is itt maradhatsz ameddig akarsz.

-Túl kedves vagy - hatódtam meg - A fene, idejöttem és egy kész bőgőmasinává váltam - töröltem meg az arcom. Elnevettük magunkat.

Kimentünk a konyhába, ahol Hiro összedobott egy reggelit.

-Ez isteni finom! - kóstoltam meg.

-Köszönöm.

Reggeli után felhúztam a már száraz ruháimat.

-És mit csinálunk ma? - kérdeztem.

-Tanulunk - igazította meg a szemüvegét - Jövő héten lesznek a vizsgák, és mivel ezen a héten nem megyünk, muszáj bepótolni a lemaradást.

-Ne máááár - húztam a számat.

-Rád főleg rád fér a tanulás, ha nem akarsz megbukni. Kezdjük az angollal, ebéd után meg rátérünk az irodalomra.

Éreztem, hogy kemény napok várnak rám. Nem tévedtem. A napok szinte ugyanúgy teltek. Reggel felkelünk reggeli, tanulás, aztán ebéd, fél óra pihenés, majd megint tanulás vacsoráig. Utána fürdés, és lefekvés. Majd minden kezdődik elölről. Viszont Hiro teljesen másmilyen tanulás közben. Előtör a komoly énje, amit először megismertem. De tényleg segített, hogy tanított. Jól magyarázott így mindent szinte azonnal felfogtam. Hogy vele tanultam, igazából elég szórakoztató volt. Legalábbis nem volt olyan vészes.

Vasárnap előbb fejeztük be.

-Rendben - csukta be Hiro a könyvet - Mára ennyi elég is lesz szerintem. Holnap kezdődnek a tesztek, ki kell pihennünk magunkat.

Én csak ültem a széken kiterülve, mint egy haldokló.

-Csinálok vacsorát - állt fel. Én közben összeszedtem magam, és elmentem fürdeni. Mikor végeztem az asztal már meg volt terítve.

-De jó illat van - szippantottam bele a levegőbe. - Csak nem curry? - csillant fel a szemem.

-Dehogynem - mert a tányérokba. Imádom a curryt.

-Hát akkor itadakimasu! - ültem le, és kezdtem magamba lapátolni az ételt - Isteni! Ha nő lennél, esküszöm elvennélek feleségül!

-Hahaha szép is lenne.

-Köszönöm az ételt - indultam meg a szoba felé a 3. tányér után. - Jó éjt!

Lefeküdtem az ágyra, és próbáltam elaludni, de nem ment. Legalább 1 órán át forgolódtam, végül felkeltem. Ránéztem az órára, ami fél 12-őt mutatott. Remélem Hiro még nem alszik. Kimentem a nappaliba, mert az idejöttöm után úgy döntöttünk kínos lenne egy ágyban aludni, ezért Hiro kiköltözött a kanapéra. Mondtam neki, hogy nagyon szívesen alszok ott, de kötötte az ebet a karóhoz.

A nappaliban égett az állólámpa Hiro pedig a kanapén fekve olvasott. A lábai fel voltak húzva, így le tudtam huppanni a maradék helyre. Én is felhúztam a lábaim.

-Anyám... Látom te sem bírsz aludni - húztam magamra a takaróját, amivel be volt takarózva. Szerencsére elég nagy volt, így jutott mindkettőnknek belőle.

-Izgulsz a holnap miatt? - kérdezte.

-Nem. Jó talán egy nagyon kicsit. Egy kicsit. Nagyon. Oltárian nagyon - vallottam be.

-Megértelek - tette le a könyvét, a szemüvegével együtt az asztalra - De ne aggódj biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Rengeteget gyakoroltunk - ásított egyet.

Én a térdemre hajtottam a fejem, és úgy néztem.

-Tudtad, hogy sokkal jobban nézel ki szemüveg nélkül?

-Muszáj hordanom, mert nem látok túl jól.

-Idáig azért még ellátsz nem?

-Persze, de mondjuk az órát már homályosan látom - nézett a falon függő órára, ami vele szemben volt.

-Durva. Kontaktlencsét próbáltál már hordani?

-Igen, de nagyon kényelmetlen volt, így inkább visszatértem a szemüvegre.

-Érdekes. Hm megszomjaztam - indultam a konyhapult felé, miközben magamra terítettem a takarót.

-Legalább a takarót hagyhattad volna - motyogta Hiro, aki csak egy szál hosszúnadrágban volt. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd miután megittam visszaültem eddigi helyemre.

-Nem akarod visszaadni a takarót? - ült fel Hiro.

-Olyan jó meleg! - burkolóztam bele, hogy csak az arcom látszott ki.

-Igen pont ezért kérem vissza.

-Jó, tessék - adtam meg magam. Természetesen a takarónak csak a háromnegyedét adtam át.

-Köszönöm - feküdt vissza, és betakarózott.

-Bekapcsolhatom a tévét?

-Felőlem.

Megfogtam a távirányítót, majd bekapcsoltam. Egy ideig csak váltogattam a csatornákat, végül megtaláltam, amit kerestem. Egy szerszámkészletet mutattak be, hogy mi minden van benne, és milyen praktikus meg minden.

-Te mindig ilyeneket nézel? - kérdezte.

-Ja. Mi mást? Ezen legalább jót lehet aludni.

Egy darabig csöndben voltunk. Aztán Hiro mondott valamit, amire nem emlékszem, mert bealudtam.

-Yoshino ébresztő! - ébredtem Hiro hangjára. Még mindig a kanapén ültem, és a nyakam iszonyatosan fájt, és álmos is voltam.

-Mmmm..... - feküdtem el.

-Gyerünk, reggelizz és öltözz. Nem késhetünk el.

Kelletlenül feltápászkodtam, megettem a reggelit, és felöltöztem.

-Jó mehetünk.

-Akkor menjük.

Nagyon fura volt egy hét után újra kilépni a friss levegőre. Szerencsére nem futottunk össze egy családtagommal sem. Az iskolához hamar odaértünk. Bementünk az osztályunkba, és leültünk. Nagyon izgultam.

-Yoshino. Sok sikert! - szorította meg a kezemet Hiro.

-Neked is.

Bejött a tanár, kiosztotta a lapokat, és kezdhettük. Minden erőmmel a feladatokra koncentráltam. Magamhoz képest elég sokat tudtam. Az idő szinte elrepült. Mire feleszméltem megírtuk az összeset.

-Hogy ment? - kérdezte Hiro, és egy dobozos üdítőt tett az asztalomra.

-Remélem jól - bontottam ki az italt.

-Gyere, menjünk haza.

Útközben még beugrottunk a boltba vacsorának valót venni.

Amikor a kiszálltunk a liftből az emeletünkön megtorpantam.

-Mi a baj? - kérdezte Hiro, majd észrevette.

A lakásunkból épp anyám jött ki. Nem szólt semmit. Amikor odaért hozzánk megállt előttem, és lekevert egy hatalmas pofont.

-Vidd a cuccaidat a lakásból. Ami ott marad az ki lesz vágva. És ne lássalak többé. Büdös kölyök - elsétált mellettünk, és beszállt a liftbe.

-Jól vagy Yoshino? - nézte meg az arcomat Hiro - Jó, szerencsére ez nem olyan piros, mint a múltkori. De szerintem borogassuk be.

-Előbb átmegyek a cuccaimért.

-Segítek.

-Ez nem igazságos. Nem lóghatok örökké a nyakadon. El sem férünk!

-Ne aggódj, már kidolgoztam a tervet - igazította meg a szemüvegjét - Nálam maradsz, azaz hozzám költözöl. Megbontjuk a szobám és a kamra közti falat, és az egész teret megfelezzük, hogy körülbelül egy nagyságúak legyenek a szobák. Így mindkettőnknek lesz saját helye. A költségek miatt ne aggódj. Anyám biztos ad valamennyit, de ha nem akkor ott a nagybácsim. Ő mindig szívesen ad, legyen szó bármekkora összegről.

Nem értettem.

-Miért mész el értem ilyen messzire? - kérdeztem csöndesen.

-Mert barátok vagyunk! - nyújtotta ki a kezét. Néztem a felém nyújtott kezet, végül belecsaptam.

-Akkor gyere, hozzuk el az ott maradt cuccodat.

Bólintottam, majd előhalásztam a lakáskulcsot a táskámból. Amikor bementünk körülnéztem. Szinte semmi se változott. Hiro hozott dobozokat, és a szobámba beérve elkezdtük a pakolást. Meglepődtem, de egyáltalán nem volt sok cuccom. Csak a ruhák, néhány képregény, DVD-k, és egy hullámcsat.

-Jé nem is tudtam, hogy ez még meg van - vettem a kezembe, majd eltűztem vele a hajamat - Haha régen sokszor hordtam így a hajamat, de azután eltűnt a csat, és lusta voltam másikat venni.

-Szerintem jól áll. Aranyos - nézett rám Hiro.

-Ne nevezz aranyosnak! - pirultam el.

-Miért?

-Mert ne! Azt a lányokra szokták mondani, vagy cuki állatokra, dolgokra.

-Pedig te is cuki vagy. Például itt - mutatott fel egy fényképet. 3 éves koromban készült, amikor karácsonyra egy nyuszifüles pulcsit kaptam, és abban pózoltam. Igen akkor még szerettek egy kicsit.

-Hé azt hol találtad?!

-Ebben az albumban - mutatta fel. - Az ágy alatt találtam. Egy csomó kiskori kép van benne.

-Ne nézd meg őket! - pattantam oda azzal a szándékkal, hogy elveszem tőle. Sajnos gyorsabb volt.

-Miért baj, hogy nézegetem?

-Csak add már oda! - kaptam a magasba tartott könyv után. Véletlenül megbotlottam, és ráestem Hirora, aki szintén eldőlt.

-Jól vagy? - kérdezte. Az arcunk alig 10 centire volt egymástól. Éreztem, hogy elpirulok. Hirtelen kivágódott az ajtó, és esélyem sem volt lekászálódni Hiroról.

-Mi van bátyus végre hazatoltad a képed? Nahát rájöttél, hogy b*zi vagy, és felszedtél egy srácot? - vigyorgott Izumi. Gyorsan leszálltam Hiroról.

-Egyébként - folytatta - Szerintem nem tudsz róla, de most, hogy eltakarodsz, le lesz ez a fal bontva, szóval jó nagy szobám lesz. De most nem is zavarok - ment el.

-Gyere, fejezzük be a pakolást - tette a vállamra a kezem Hiro.

Szörnyen dühös voltam arra a f*szfej öcsémre. Egy 10 perc múlva mindent összepakoltunk.

-Nos szerintem a bútoraiddal nem tudunk mit kezdeni...

-Mindegy úgyis kényelmetlen volt az az ágy.

Megfogtuk a két dobozt, és átmentünk Hiro lakására.

-Tényleg nincs sok cuccod.

-Nincs. Nem különösebben érdekel semmi úgy igazán. Áh tényleg holnap kapjuk ki a vizsgaeredményeket. Kíváncsi vagyok - váltottam témát. Hiro csendben hallgatta a locsogásomat.

Másnap reggel elég korán felébredtem. Úgy gondoltam kár lenne visszaaludni, ezért felöltöztem, és kimentem a konyhába. Hiro még nagyban szundított. Elhatároztam, hogy most én csinálok reggelit, méghozzá tojásrántottát. Nem vagyok túl ügyes a főzésben, de azért egy rántottát még én is tudok csinálni. Teljesen belemerültem a készítésbe, így nem vettem észre, hogy valaki mögém lép.

-Mit eszünk?

Hatalmasat ugrottam.

-Vááá Hiro ne ijesztgess!

-Bocsi. Oh látom felcsatoltad a hajad.

-Igen így könnyebb, hogy nincs útban - fordultam vissza a tűzhelyhez. Nem akartam, hogy lássa elpirulok.

-Elég égett szag van - szagolt a levegőbe.

Ekkor vettem észre, hogy odaégett a rántotta.

-Jézuska! Hát attól tartok ebből mi nem eszünk... - biggyesztettem le a számat.

-Majd az iskola felé veszünk valamit.

-Tényleg, nem kéne mennünk? - vettem észre, hogy Hiro még mindig csak egy szál nadrágban van - Várjunk csak... Ez az utolsó tanítási nap! Gyorsan Hiro öltözz! - pattogtam.

-Jó, jó.

10 perc alatt sikerült is elindulnunk. Útközben beugrottunk a boltba, és vettünk csomagolt bentokat.

A nap lassan telt, de mégis elérkezett az utolsó óra, amikor a tanár kiadta a teszteket. Amikor az összeset kiosztotta félelem fogott el. Mi van az enyémekkel?

-Nagase kérlek gyere velem a tanáriba - szólt, mikor kicsöngettek. Az szívem őrülten dobogott. Mi másért hívatna? Tuti megbuktam. Hirora rá se mertem nézni. Csak kimentem a teremből, a tanár úr után.

-Szóval Nagase Yoshinori - vette kezébe a lapokat. - Szóltam, hogy kezdj el tanulni, nehogy megbukj. Még korrepetálást is összehoztam neked. Jó mondjuk a múlt héten hiányoztál, ami sajnálatos tanulás szempontjából...

-Tanár úr én tanultam! - szóltam közbe.

-Tudom.

He?

-Épp ezért szeretném személyesen átadni a tesztjeidet. Gratulálok, mind 50 pont fölött van. Végre hallgattál a szép szóra, és nem fogsz megbukni sem.

Odaadta őket. Végig lapoztam az egészet. 61, 58, 60, 64, 69 pont...

-Köszönöm! - hagytam ott a tanárt, és rohantam ki a folyosóra. Egy árva lélek sem volt már sehol, mégis futottam a termünk felé. Hiro a helyén ülve olvasott, majd mikor meglátott felállt.

-Mit mondott a tanár? És a tesztjeid? - kérdezte.

Én se szó, se beszéd a karjába vetettem magam, és elborultunk.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm - öleltem szorosan.

-Ezek szerint sikerült - könnyebbült meg.

-Annyira boldog vagyok. Legszívesebben megcsókolnálak.

-Akkor rajta - ült föl.

-Mi?

Levette a szemüvegjét, és... megcsókolt. Totálisan ledöbbentem.

-Mégis mi a fenét művelsz?! - toltam el magamtól. Teljesen zavarban voltam.

-Te mondtad, hogy...

-Csak vicceltem!

A szívem kalapált. Kiakadtam, mégis úgy éreztem, nem volt elég.

-Sajnálom, én csak... - nem tudta befejezni, mert megragadtam a nyakkendőjét, és én is megcsókoltam.

-Yoshino? - csodálkozott, mikor ajkaink elváltak egymástól.

-Én... - fordítottam el a fejemet. Hiro elmosolyodott, majd letepert. Átkaroltam a nyakát, és hagytam, hogy újra megcsókoljon. Aztán újra, és újra. A nyelveink vad csatát vívtak egymással. Végül lejjebb ment, és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Éreztem, hogy kezei közben az ingemet gombolják ki.

-Várj - ziháltam. - Nem itt kéne csinálnunk.

-Igazad van. Menjünk haza.

Otthon ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

-Yoshino. Szeretlek - suttogta Hiro.

-Én is - motyogtam alig hallhatóan.

Sosem gondoltam volna, hogy egy fiúval fogom csinálni. De be kellett látnom, az érzés, amelyet nem tudtam hova tenni Hiro iránt, nem volt más, mint szerelem. Az együtt töltött idő alatt beleszerettem.

-Nagyon fájt? - kérdezte miközben, átölelt.

-Egy kicsit - vallottam be - Figyelj Hiro...

-Hm?

-Szökjünk el. Hagyjunk mindent magunk mögött, és menjünk el innen jó messzire.

-Miket beszélsz? - nevetett.

Hamarosan elnyomott minket az álom.

Reggel elsőként ébredtem. Felöltöztem, fogtam a táskámat, és az ajtóhoz léptem.

-Szeretlek Hiro. Ég veled! - suttogtam.

A konyhában letettem az asztalra egy cetlit. A bejárati ajtóhoz léptem, és kisétáltam rajta.