– Meg kell állítanunk! – mondta harciasan Harry.

– Legalább a lelkesedés már megvan... csak egy terv kéne.

– Először szerintem próbáljuk megállítani valahogyan.

– Gázmaszk? – vetette fel az ötletet Perselus. – Mugli eszköz ellenére is működhet.

– Igaz, akár lehetséges megoldás is lehet.

– Az is kérdéses – folytatta a férfi –, hogy egyáltalán kitől szerzik be ekkora adagokban az alapanyagokat. 

Perselus szavai után mindenki helyeselt, és arra jutottak, mihamarabb meg kell találniuk azt a bizonyos árust, aki ezt diszkrétan biztosítja a halálfalók számára. Hermione, mint a Minisztérium egyik dolgozója, azt mondta, hogy az ismerősein keresztül.

Ahogy a rend elkezdte megbeszélni a tervet, addig Perselus átvette ennek fő fonalát. Tudta, a halálfalók nagy erőt tudhattak a kezükben, és emiatt szükségszerűvé vált az, hogy a lehető leggyorsabban szervezkedjenek.

– Elterelést kell alkalmaznunk – javasolta a férfi, s ónixfekete szemében határozottság csillant. – A megfelelő bűbájokkal, átkokkal, továbbá bájitalokkal megbonthatjuk a rendet, mikor a Roxfort támadására kerül a sor.

– Ez jó ötlet – bólintott Harry egyetértőn. – A meglepetés erejét a saját előnyünkre tudjuk fordítani.

– Az is lényeges, hogy a Roxfortot megerősítsük, védelemmel lássuk el – csatlakozott a beszélgetéshez Molly Weasley. – Elhelyezhetünk több akadályt, és felállíthatunk több védelmező bűbájt.

– Egyetértek. Azonban számolnunk kell a ténnyel, hogy a halálfalók tudatában vannak annak, miszerint mi megerősítjük az iskola védelmét. Ezért kreatívnak kell lennünk, ha meg akarjuk állítani őket.

A csoport tovább folytatta az elmélkedést, és az éjszaka hátralevő részében ezzel foglalkoztak. Minden tudásuk bevetve igyekeztek előre tervezni, mert tisztában voltak azzal, hogy szükségük lesz az összes tapasztalatukra az előző csatából.

Ahogy a hajnal áttört a horizonton, a csapat fáradtan pihent le. A Rend összes tagja és Harry is arra jutott, hogy közösen hajlandók kiállni azért a helyért, ami annyi emléket idézett fel bennük. Tudták, a csata nehéz lesz, de nem féltek. Ott voltak egymásnak, ahogy a bennük tüzesen égő elhatározás is. Hiszen bármi ára lesz a csatának, ők kitartanak.

Teltek-múltak a napok, és már mindannyian a Roxfort létszámát bővítették. Az épület immár erősebb volt, mint bármikor, a ráhelyezett tömérdek bűbáj pedig erős védelmet nyújtott számára. Most volt az utolsó nap a hónap vége előtt, ezért mindannyian kihasználták ezt a napot. Ittak, ettek, mulattak, búcsúzkodtak.

Perselus Harryvel folytatott mély beszélgetést.

– Biztosan harcolni akarsz?

– Mondtam már, hogy igen! Nem kell féltened, minden rendben lesz!

– Bocsáss meg érte, csak féltelek.

– Tudom, Perselus, tudom.

Az idősebb homlokon puszilta a fiút, majd hosszú ölelésbe vonta. Eltöltöttek még egy szenvedélyes éjszakát. Arra az esetre, hogyha bármilyen komplikáció adódna, csókok és bókok közepette elbúcsúztak egymástól.

– Harry... senki sem tett még engem ilyen boldoggá, mint te. Azt akarom, hogy tudd: te vagy az első, aki iránt így érzek.

– És nekem is te vagy az első... szerelmem.

Perselus elmosolyodott, és csókcsatába invitálta az árvát. A kölyök eközben elképzelte, hogy összeházasodik a férfival. Élénken látta maga előtt a képet, mikor igent mond, majd leendő férje is. Harry szerette volna átélni ezt, ezért a házasság gondolata mozgatta a háború napján.

Másnap a nap vörösesen fénylett be a Roxfort ablakain, s a meleg fény a készenlétben álló diák- és tanárseregre vetült. A Főnix Rendjének tagjai pár szülővel együtt támogatták a csata sikerét. Mindenki elfoglalta a helyét, s egytől-egyig kántálni kezdték az utolsó védelmi vonalat, mellyel biztosították az iskola védelmét.

A Roxfort szobrokból álló csoportja is ott volt mellettük, készen arra, hogy az otthonukul szolgáló helyért áldozzák magukat. A csata egy üvöltéssel kezdődött meg. Színes fények röpültek mindenfelé, halálfaló és védelmező torkát egyaránt hagyták el kiáltások.

Hermione és Ron átkok hadát zúdították az ellenségre, míg Molly Weasley a sebesülteket kezelte. Perselus Harryvel együtt képességeik kihasználva harcoltak a maszkosok ellen.

Megérte felkészülni, hiszen minél tovább küzdöttek, annál jobban meggyengültek a csuklyások. A bájitalmester tudta, hogy ők fognak győzedelmeskedni, amennyiben nem érkezik hirtelenjében egy egész seregnyi halálfaló. A kastély elég erős volt ahhoz, hogy kibírja a támadásokat, szinte nem is értek a másik oldalhoz, akik a védelmen keresztül lőtték át bűbájaik. 

Azonban, amint azt hitték, hogy ők nyerik meg a harcot, egy hangos robbanás hallatszott a kastély egyik szegletében. A Rendben enyhe pánik tört ki, mikor realizálták, ez nem volt a terv része.

Perselus és Harry, továbbá néhányan mások elmentek a feszélyező hang irányába. Lábuk gyorsan szedték, ezért hamar odaértek, s megpillantottak pár halálfalót, akik képesek voltak átszivárogni a védelmükön, hogy megpróbálják elpusztítani a kamrát, ami korábban a baziliszkusznak szolgált otthonául.

Ugyanis ott várakoztak a diákok, akiket elrejtettek a veszély elől. Nem akarták még egyszer megismétlődni látni a Végső Ütközetet. Akkor sok, fiatal, védtelen diák halt meg, ezért most készen voltak minden erejükkel védelmezni őket.

Perselus bármiféle hezitálás nélkül támadta meg az ellenséget. Hevesen támadtak és precízen, de egy eltérült átok így is veszélyes közelségben repült el a férfi mellett.

– Avada kedavra! – hangzott az egyik csuklyás hangja a folyosón, mire már az ónixfekete szemű férfi már csak későn tudott reagálni, s a varázslat egyenesen a mellkasát találta el.

– Perselus! – kiáltotta Harry, majd párja után indult, aki az egyik falig repült. – Perselus.

– Jól vagyok... jól vagyok.

A fiú megnyugodva állította fel a másikat, majd ismét beindult a harc. Mikor már türelmetlenek voltak, egyenesen a halálfalóknak rontottak, maszkjukat és csuklyájukat letépték róluk, majd tűéles szemfogaikkal a nyakukba haraptak. Bőrökbe mély sebet vájtak, mire a vér spriccelni kezdett a megsebzettekből.

A gyilkosokat hamar legyőzték, ezzel véget ért a csata. A Roxfort védelmezői új tapasztalatokkal gazdagodva kezdték meg a sérült részek rekonstruálását, a gyerekek kiszabadítását és a sebesültek ellátását.

Harry smaragdjával Perselusra nézett, és elmosolyodott. A férfi is ugyanígy tett, majd a kölyök megindult, s határozottan a másik karjába futott. Volt tanárát úgy ölelte, mintha soha többé nem tehetné meg mindezt. 

– Amikor eltalált az az átok – szipogta Harry –, é-én... én egy pillanatig azt hittem, hogy meghaltál.

– De nem tettem. Nem kell aggódnod, itt vagyok még. Sosem hagynálak el.

– Olyan gyorsan történt minden, szinte fel sem tudtam fogni. Most, hogy vége, hajlandó vagy megtanítani varázsolni vagy egyáltalán együtt lenni velem? – nézett rá a kölyök csillogó szemmel.

– Harry... Te vagy az, aki kérdés nélkül elfogadott engem, mikor arra volt szükségem, bármit sem csinálnék szívesebben.

– Köszönöm, annyira nagyon köszönöm! – A fiú karja erősebben szorult Perselus nyaka köré, miközben szorosan ölelte magához. – Nem tudom, hogy ilyenkor szokás-e mondani, de azt hiszem, szeretlek...