– Sajnálom, sajnálom! Nem akartam, annyira sajnálom! – hangzott egy fiatal férfi hangja. Erősen remegett, ahogy heves bocsánatkérések közepette próbálta elállítani a karjában fekvő vérzését. – Én nem akartam...

A megszólított nagy, vörös tócsában hevert, éjfekete haja az arcára tapadt, melyet saját vére mocskolt össze. Látása elhomályosult, hallása is tompult, de még mindig hallotta a kétségbeesetten kiejtett szavakat, amik régi emlékként üdvözölték őt.

– É-élje túl, tartson ki! Én nem akartam, én nem...

A fölötte görnyedő továbbra is aggodalommal teli hangon szólongatta, tenyerét a sápadt férfi nyakára tapasztotta, ahonnan vére folyóként ömlött a kígyómarásra hasonlító sebből.

Mindaddig a combján elhelyezkedő, koromfekete szemű mellkasába fájdalom mart, ahogy teste minden pontjába. Mintha ezer tűvel böködték volna folyamatosan, oly' mértékű kínt élt át.

Majd mindez egy csapásra véget ért, s a kútmély tekintet elsötétült, a hosszú, vállig érő fürtökkel megáldott tagjai pedig elernyedtek, szeme lecsukódott.

***

A férfi pillái megrebbentek, majd egy pillanatig fürkészte a szobát, ahová került, de az erős fény miatt inkább újra saját szemhéja mögé menekült.

Mikor már késznek érezte magát arra, hogy lássa hová került, egy apró, megkönnyebbült sóhajtás érte a fülét.

Ösztönösen arrafelé vándorolt a tekintete, s a lélegzete is elállt, amint meglátta azt, aki iránt pár évvel ezelőtt még erős utálatot érzett.

Most a fiú zöld íriszében ijedelmet látott, és a férfi hamar realizálta a problémát.

Más volt, minden más. Tisztán látta a másik pupilláját kitágulni s összeszűkülni, hiába állt messze tőle. Hallotta a helyiségben az ifjú szívének dobbanását, egy légy zúgását is. Szinte érezte, ahogy annak szárnyai megremegtetik a levegőt, és tudta: elkaphatná. Orrába a vér már oly' jól ismert szaga telepedett.

Pontosabban száz meg száz, ezer meg ezer illat és aroma merészkedett orrüregébe. De többi érzékszervét is legalább ennyi újdonság terhelte, amiket még életében nem érzékelt ilyen erősen vagy változatosan.

Azonban figyelmét még mindig a hálószobájában álldogáló, smaragdos szemű fiú terelte el.

– Mit keresel itt? – tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott.

– É-én... Megharaptam magát, és nagyon vérzett.

– Hogyhogy megharaptál?

– Vá...vám...vámpír vagyok. Tudom, hogy hihetetlennek tűnhet, de így van. És magát is átváltoztattam, én nem akartam...

– Annyira nem hihetetlen – kelt fel az ágyról –, azonban az annál inkább, hogy belém botlottál, Potter.

– Maga ismer engem? – nézett rá meghökkenve a fiú. 

– Igen, ismerlek, bájitaltant tanítottam a Roxfortban. És kellően utáltál is, habár én sem voltam jobb. Sőt, én kezdtem el az egészet, ezt be kell hogy valljam.

– Nem tudtam, hogy maga az, mert...

– Mert megsérültél. Tudom, mi történt.

– Me-megkérdezhetem a nevét?

– Perselus Piton.

– Magát hősként ünneplik a varázslóvilágban – döbbent rá Harry.

– Talán így van, talán nem. Mindenki mást gondol rólam...

– Mert halálfaló volt – fejezte be helyette a mondatot Harry. – Tudom, emlékszem a nevére, akármilyen ironikus is ez.

– És minek köszönhetem a jelenléted, Potter? 

– Me-megharaptam, de ezt már mondtam – válaszolta bizonytalanul a fiú. – Vámpír vagyok.

– Igen, ezt felfogtam. De mégis mit keresel a házamban?

– Megtaláltam a pénztárcáját és a kulcsot is.

– Értem.

– Jól érzi magát? – váltott témát Harry. – Én nem akartam ezt, csak régóta nem fogyasztottam már vért.

– Tehát nem tudtál uralkodni magadon – állapította meg Piton egyszerűen – És miért pont az én házamba vittél?

– Mert nekem nincs.

– Hogy érted azt, hogy nincs?

– Nem tudom fizetni, nem értek semmihez – rántott vállat a fiú.

– Ez baromság. Mindig van munka, amit el lehet végezni.

– Az lehetséges, de én az utcán élek, mert így hozta az élet. Valószínűleg bármilyen munkahelyen lebuknék...

– És a barátaid? – tapintott Perselus a lényegre.

– Nincsenek barátaim, már nincsenek. Ha még emlékzenék rájuk, talán úgy is érezném, hogy jelentenek valamit, de ez azóta már nem így van.

Perselus megértően bólintott, miközben végignézett magán  a szobában álló tükörben. A látvány, ami fogadta, kissé megrémisztette őt. Hófehér bőrét vér szennyezte be egészen az arcától a talpáig. Az általa viselt ruha szintén vöröslött, azonban a sötét anyagon kevésbé látszott az a szörnyűség, amivel a férfi szembe került. 

Némileg lesokkolt a látványon, hiszen utoljára akkor nézhetett ki így, mikor éppen a Szellemszálláson feküdt halálközeli állapotban. Azonban most ettől sokkal messzebb volt. Tudta, kétesélyes volt a dolog, hogy saját vére terítette be őt. Meg is halhatott volna, de még élt.

Élt és virult, pedig az átváltozás igazi kín volt, továbbá a nagy vérveszteség is végezhetett volna vele. Mivel túlélte az átalakulást, ezért megerősödött, szervezete alkalmazkodott a vámpírléthez. Miután túllépett a kezdeti furcsaságokon, ismét a fiút kezdte el fürkészni, aki ugyanott állt, mint korábban. 

– Erősebbnek kellett volna lennem – mormogta Harry maga elé, mintsem volt professzorának. – Sajnálom. 

– Elég az önsajnáltatásból! Fogadd el, hogy ez történt és kész!

– De ez nagy változás és fájdalmas is! Ráadásul az én hibámból történt az egész! 

– Az volt, már nem az – válaszolta Piton komoran. – Majd megküzdöm vele...

– Segíthetek valamiben? Kérem, hadd tegyem jóvá! – könyörgött Harry.

– Segíthetsz megtanítani a vámpírlétre, és lakhatsz itt, ha akarsz, csak ne nyavalyogj! – dörmögte végül a férfi baritonján. – Most pedig... lezuhanyzom.

Ezzel a mondattal ott hagyta a fiút, aki hálás tekintettel követte a távozó férfit, s egy halk köszönömöt is elmondott. Még mielőtt Perselus beállt volna a zuhanyrózsa alá, egy kupac tiszta ruhát vett magához, hogy lecserélje vértől szennyezett öltözékét. 

Pitont meglepte Harry nyugtalansága, de főleg az, hogy a fiatal ennyire törődött az ő testi épségével. Habár nem is volt csoda, hiszen Pottert hősies személyiségként ismerte meg. Még így is, hogy nem emlékezett rá, aggódott érte. Ezt pedig értékelnie kellett, ha már éveken át ennyi utálattal viseltetett felé.

Ezért engedte meg neki, hogy nála lakjon, hiszen nem érdemelte meg, hogy az utcán éljen a mivolta okán. Mióta megsérült a Végső Ütközetben, semmire sem tudott emlékezni. A barátai, szerettei, az ellenszenve, a tudása, minden elúszött. Továbbá, amióta elhagyta az iskolát, sorscsapások érték őt.

Mert az is biztos, hogy nem volt vámpír, mikor utoljára látta. Azonban az amnézia nehéz dolognak számított, ami egyértelműen tönkre tette Harry Potter életét. Hajléktalanul barangolt, vérszopóként, aki nem jutott munkához, miközben a Varázsvilágban hírességnek számított. Mégis hogy került a kölyök a muglik közé?

Erre a kérdésre még választ várt, s tudta, nem most fogja megkapni. Ezért inkább behunyta szemét, hogy élvezze a ráhulló cseppeket, s elképzelje a hálószobájában ülő ifjút, amint zavartan figyeli őt istentelenül zöld szemével. Tetszett neki a látvány, és ez elrettentette. 

Sosem érzett Harry iránt semmit, legalábbis az utálaton kívül nem. Azonban az itthon eltöltött évek alatt megváltozott a véleménye. A Roxfort elhagyása óta minden másabbnak tűnt, és volt ideje elgondolkodni azon, hogy ténylegesen szükséges-e ekkora ellenszenvvel lennie a fiú iránt. És a válasza tiszta s egyértelmű volt: nem.

Csupán a korábbi feltételek miatt érzett így. Az előítélet is közrejátszott, ami még James Potter zaklatásának maradéka volt. De így, hogy Harry elfelejtette a korábbi életének minden részletét, úgy döntött, ad neki egy esélyt, ha már ennyire magányos volt. Talán mindkettőjüknek jót tehet még...