Kratzer Hans vagyok. Keletnémetországban élek. 1947-et írunk. Több ezren hadják el az országot, de én itt maradok. Barátaim, családom van itt. És a barátnőm...Angelika. Hamarosan megkérem a kezét. Étel alighanem van, a politikai szabadság haldoklik. Nagy a kivándorlás, sokan csak azért hadják el az országot mert keresztények. Én magam szerencsés vagyok, építőmérnökként dolgozom, Angelika pedig helyi boltban eladó. A szüleim is itt élnek, nyugdíjasok. Holnap beszélek a szüleimmel, hogy hadják el az országot.
Május 28.-a van. Két hónap múlva kérem meg a barátnőm kezét. Akkor lesz a születésnapja. Útközben a vonatállomás mellet is elmentem. Ezrével próbálták felülni akárcsak egy vonatra is. Elhatároztam, felültettem a szüleimet az egyik vonatra.
Apám, Stefan háborús veterán, anyám Gerda Schneider nyugalmazott tanítónő. A házhoz értem, becsengettem.
-Én vagyok az, Hans!
-Gyere fel! - hallottam apám hangját az eltorzult kaputelefon mikrofonján keresztül. 
Fel lépcsőztem a másodikra, és bekopogtam.

-Guten Tag, Hans! Maradsz ebédre?
-Guten Tag Vater! Nem tudok maradni.
-Mi az? Történet valami?- hallottam anyám lényegre törő hangját.
-Szeretném ha elmennétek. Felültök egy vonatra, és amíg nem késő elhadjatok Kelet-Németországot.
-És veled mi lesz?
-Megoldom én magamat. Ti viszont holnap elmentek.
-Stefan! Kezdj el pakolni! - parancsolt anyám apámra.
Lementem a házból, hazaindultam, otthon Angelika kolbászt sütött. Nem ettem. Nem kértem, de lefeküdtem. Mellém feküdt és átkarolt.
Reggel nem találtam sehol.
-Hol lehet?
Ma hamar indult munkába, tényleg. Felöltözve én is elindultam.