Már a harmadik család fogad örökbe engem. Itt is rosszul bánnak velem. Este elhatározom, hogy megszökök. Kimászok az ablakon és elfutok. Egész éjjel menekülök előlük, de az utcán egy férfi felém tart.
- Hova-hova bogárka? - kérdi reszelős hangon.
- Ne bántson! - kérem könnyezve.
- Nem bántalak. Ne aggódj - mosolyog rám. Felém nyújtja a kezét. Elfogadom. Felvisz a lakására. Ad nekem kakaót és vajas kenyeret. Azt hiszem ő az első aki kedves velem az elmúlt időszakban. Belekortyolok a meleg italba és megeszem a kenyeret utána ásítok egyet.
- Látom fáradt vagy. Feküdj le aludni.
- Jó - szállok le a székről és lefekszek a kanapéra. A férfi betakar egy pokróccal.
- Szép álmokat, kiscsillag - suttog, engem meg azon nyomban elnyel az álom.

Reggel kopogásra ébredek fel. Kinyitom a szemeimet. A férfi áll az ajtóban egy másik fiatalabbal.
- Igen, ott van bent - feleli aki befogadott engem. A fiatalabb belép és felém jön.
- Szia - köszön kedvesen. Nem merek megszólalni.
- Ne félj. Sam vagyok és te? - próbál szólásra bírni.
- Melody - suttogom.
- Szép neved van. Hol vannak a szüleid, Melody?
- Nem tudom. Hazudtak, hogy meghaltak - kezdek könnyezni.
- Ne sírj - törli le a könnyeimet. Egy újjabb kedves ember. A bácsi hoz nekem teát és mézes kenyeret. Jóízűen megeszem, de ismét csengetnek. A fiatalabbik nyit ajtót. A hang hallatán rémülten kapom az ajtó irányába a fejem.
- Melody Hale-t keresem!