- Ne sajnáld! Talán jó így minden - csókol meg újra. Bizonytalanul túrok bele a hajába, mire ő felkap és felvisz az emeletre. Benyit egy szobába, majd letesz az ágyra.
- Szeretnélek jobban megismerni, Melody. Kérlek mesélj magadról - néz rám kérlelően.
- Nehéz gyerekkorom volt. Nyolc évesen az anyám eladott egy embernek, aki rosszul bánt velem, majd így volt minden az ötödik örökbefogadómig. Kilencéves koromban kerültem egy alkoholista emberhez, aki... - csuklik el a hangom.
- Megvert?
- Rosszabb... megerőszakolt - suttogom könnyezve. Összeszedem magam és folytatom.
- A nyolcadik család volt az egyetlen aki szeretett engem. Így náluk is nőttem fel. 15 évesen kerültem hozzájuk. Ők tényleg törődtek velem, de a suli is nehéz volt. Volt egy srác aki tetszett nekem, de ő felültetett és öngyilkos akartam lenni. Kis híjján sikerült is, de annyi szerencsém volt, hogy a nevelőapámmal megegyezett a vér típusunk. Sarah és a nevelő szüleim voltak az egyetlenek akik tudtak mindenről a múltamból. 18 évesen költöztem el tőlük. Szomorúak voltak, de megértették. Azóta is úgy szeretem őket, mintha a saját szüleim lennének.
- Sajnállak. Szörnyű életed lehetett - ölel magához Cole.
- Sajnos - suttogom.
- Figyelj, Melody. Mellettem biztonságban vagy és többé senki sem bánthat! - néz rám komolyan.
- Cole elkell mondanom valamit - sütöm le a szemeimet.
- Micsodát? Nehogy azt mondd, hogy terhes vagy!?
- Nyugi nem vagyok az.
- Akkor?
- Te vagy az a személy akit szeretek! Szeretlek, Cole Morgan! - jelentem ki, mire mosolyogva húz magához, hogy megcsókoljon.
- Én is szeretlek, Melody Hale - csókol tovább.