Fáj mindenem. Hasogat a fejem és hányingerem van. Kinyitom a szemeimet és egy teljesen ismeretlen helyen vagyok. Megpróbálok felülni, de valaki visszanyom.
- Pihenned kell - néz rám a sötétbarna hajú fiú.
- Hol vagyok? - suttogom rekedtesen.
- Nálam. Ma éjjel mentettelek meg, nem emlékszel? - kérdi, mire eszembe jut a hajnal. Megint magam előtt látom Cole mozdulatlan vérben úszó testét. Összeszorítom a szemeimet és egy könnycsepp csordul ki belőlük.
- Te lőttél? - kérdezem szorosan lehunyt szemmel.
- Igen, én voltam. Tudom mire gondolsz most Melody. De te is tudod, hogy ő is magánál tartott. Lásd be! Jobb, hogy ő is meghalt! - jelentette ki.
- Talán igazad van, de ő kedvesebben bánt velem.
- Igazad van, tényleg kedvesebb az, ha valaki magánál tart - dünnyögi.
- Jobb, minta megerőszakoltak volna cseszd meg! - csattanok fel dühösen.
- Jó, bocsi. Megakarlak védeni téged. Tudom, hogy milyen nehéz gyerek korod volt és azt szeretném, hogy biztonságban legyél - fogja meg a kezem, mire én elrántom.
- Honnan tudod? - nézek rá értetlenül.
- Az idős bácsika a nagypapám volt aki egyszer befogadott téged. Elmesélte, hogy milyen körülmények között talált az utcán. Megértettem és úgy voltam vele, hogy meg kell találjalak és megvédenem téged. Szeretnélek biztonságban tudni - mosolyodik el halványan. Nem tudok erre mit mondani.
- Dehát én nem ismerlek téged - rázom meg a fejem.
- Lesz még elég időd megismerni engem - mosolyog.
- A nevedet elárulod legalább?
- Spencer Roberts vagyok - mutatkozik be.