Valaki cirógatja az arcomat.
- Melody - suttog valaki a fülembe.
- Ne bánts! - ülök fel rémülten. Cole értetlenül néz rám.
- Jól vagy? - kérdi aggódva. Lehunyom a szemeimet és próbálok megnyugodni.
- Igen - felelem végül.
- Elaludtál.
- Tudom. Álmos vagyok, de nem merek aludni - rázom meg a fejem.
- Miért? - néz rám aggodalmasan.
- Nem érdekes - kelek fel az ágyáról, hogy átmenjek a jelenlegi szobámba. Ott becsukom az ajtómat, majd az ablak felé nézek. Valaki ül a fán. Közelebb megyek az ablakhoz. Kinézek rajta. Egy fiú ül kint. Kinyitom az ablakot, mire a fiú elmosolyodik.
- Szia, Melody - mosolyog.
- Ismerlek? - hajolok ki az ablakon.
- Az nem számít. Gyere velem - nyújtja a kezét.
- Miért? És hova? - kérdezem értetlenül.
- Ne kérdezz semmit, csak gyere velem, Melody!
- Azt se tudom, hogy kivagy! Nem megyek veled sehova - lépek hátrébb.
- Idefigyelj, Melody! Tudom hol van az anyád! Ha még látni akarod őt akkor velem kell jönnöd! - nyújtja ismét a kezét a srác. Bizonytalanul lépek ismét az ablakhoz, majd én is kinyújtom a kezem.
- Kivel be... - nyit be Cole a szobába.
- Gyere Melody! Add a kezed - kiált rám a srác. Kihajolok, de Cole visszaránt.
- Engedj el! Engedj el, Cole! - ütöm, rúgom, de nem enged el.
- Takarodj innen! - üvölt a fán tartózkodó sráccal. Nem mond semmit csak elmegy.
- Engedj el! Ő tudja, hogy hol van! - borulok össze sírva.
- Nem tud semmit! Csak hazudott! Melody hinned kell nekem - fordít magához, de el lököm magamtól.
- Hagyj békén! - fordítok neki hátat.
- Melody...
- Hagyjál már! - kiáltok rá, mire feláll és kimegy. A földön ülve sírok tovább.