Hoseok Pov:

Nem hittem a fülemnek, nem akar látni.... Jó, elhiszem, hogy dühös és igaza van, nem úgy kellett volna megtudnia, hogy szerelmes vagyok belé,hogy elolvassa a naplóm, de na. Nem bírtam soha a szemébe mondani,féltem és ahogy látszik, volt is okom rá. Megértem őt, én semviselkednék máshogy az ő helyében, de aggódom érte. El akartammenni, vinni egy kis rágcsát, majd letölthettünk volna valamifilmet, mait együtt nézhettünk volna. Utál egyedül lenni,egyszer az apja azt mondta, hogy fél és ezért kért meg engem ésa szüleimet, hogy hétvégente had aludjon nálunk vagy épp énnáluk. De nem tehettem meg, megútált. Hajamba túrva csüggettem,miközben azon gondolkodtam, mi tévő legyek. Végül arra jutottam,hogy megkérjem az egyik haveromat, hogy menjen el hozzá.

- Hallo, ittYoongi – szólt bele a telefonba a szokásos köszöntőszövegével, bár hangján lehetett hallani, hogy már jócskánálom országban érezte magát -, mit akarsz Hoseok?

- Nincs kedveda ma estét Jiminnél tölteni? Egyedül van.

- És? -kérdezett vissza, sajnos rajtam kívül senki nem tudja, hogy rettegegyedül. - Én is szoktam egyedül lenni, hidd el, néha jót tesz amagány, elgondolkodtat.

- Ahj,mindegy, nem érted – ráztam meg a fejem – jóéjt, szia.

Ezután mégfelhívtam a mi kis csapatunk között párat, de nem nagyon értekrá, vagy dolguk volt, vagy nem volt kedvük, de azért még istaláltam két jó madarat, személy szerint: Jint és Namjoont.Eredetileg Jint hívtam fel, de azt mondta viszi magával Mont is.Nem nagyon érdekelt, inkább örültem neki, hogy még egy taggaltöbben lesznek, így már biztos nem érzi magát magányosan.

Egész estevártam, hátha visszahív, hogy már nem haragszik. Csodát vártam,nem aludtam egy szemhúnyásnyit sem. Nem tudtam másra gondolni,csak hogy megutált, teljes mértékben.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-***-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*--*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-**-*-*-*-**-*-*

Hétfőnsuliba érve nem tudtam, mihez kezdjek, általában ő vele szoktamjönni, majd amíg el nem kezdődik az óra addig beszélgetünk, denem volt itt. Sőt, mi több, be sem jött az iskolába. Értem én,hogy kerül, de azért jöhetett volna, legalább azért, hogyláthassam, hogyan van. És még ez a két tökkel ütött sem hívottfel, se semmi, valami életjelet, könyörgöm! Második óra utánaz öltözőben már nem bírtam magammal, fel kellett hívnomNamjoont. Át is mehettem volna az épület másik szárnyába, deakkor nem volt ennyi eszem, ám így visszagondolva ésszerűbb lettvolna.

- Na, mi ahelyzet? - szólalt bele felettébb jó kedvvel. Valakinek legalábbjó napja volt...

- Szerinted?!- szisszentem fel idegesen. - Jimin jól van?

- Persze,minden rendben - komolyodott meg. - Tényleg igaz, amit mondott?Remek... Elmondta, ha ő megtette én sem tagadom le, bólintottam,de aztán rájöttem, hogy valószínűleg ezt nem látja : - Igen.Gyűlöl, igaz? - Tudtam a választ, mégis reménykedtem, hogy aválasz nem lesz. Milyen nevetséges! Én és a hülye reménységem,chh.

- Igen. -Halottam hangján, hogy nem szívesen mond ilyet, vett egy mélylevegőt és folytatta.- De ne aggódj, csak azért érez így, mertbecsapottnak érzi magát, majd megbékél.

Néha úgyérzem, mintha Mon lenne az apám, mindig figyel mit csinálok,figyelmeztet, ha rosszba keverednék, megdicsér, ha valami jó dologtörténik, például jó jegyet kapok. Megróni is megszokott, sőtegyszer-egyszer már elcsattant a nyakamra pár atyai pofon, haesetleg pofáztam neki, és legutolsó sorban, mindig érzi, mitérzek vagy hogy magyarázzam meg, ez alatt a telefon beszélgetésalatt is úgy éreztem, mintha csak engem akarna óvni. Csak egy bajvan, tudom az igazat, az hogy nekünk végünk, nem számít hányszormondom, utál, ennek örökre vége, mindig újra és újrareménykedni kezdek, amit jobb lesz, ha abba hagyok. Magamnak ártokezzel, teljesítem a kérését, békén hagyom, ha kell örökre.

*-*-*-**-*-*-*-*

Hulla fáradtvoltam már a nap végére, szemhéjam ennek ellenére sem akartlecsukódni. Az a fránya álom manó nem akart meglátogatni. Egyikoldalamról a másikra fordulva próbálkoztam. Nem sikerült.Elővettem a telefonom, majd mit sem törődve, hogy nem akar velembeszélni írtam neki egy SMS-t.

"Alszol?"

Vártam tízpercet, de nem válaszolt, így hát megpróbáltam újra, ekkordöntöttem el, hogy küzdők a barátságunkért, talán csak túlfáradt voltam az ésszerű gondolkodásra vagy már annyirahiányzott a mosolya, hogy képes voltam ilyenre gondolni. Mert nálamez nagy dolog volt, mindig is ha egy haverom ugyan azt a csajt vagyédességet akarta legyintettem egyet és nekiadtam.

"Haragszolmég? Sajnálom... Az az igazság, hogy soha nem akartam, hogymegtud. De megtörtént, nem felejthetnénk el? Mindenkinek jár egymásodik esély."

Talánkönyörgőnek tűntem, pedig nem azt csináltam, csupán leírtam,amit gondoltam, de még erre sem válaszolt. Az istenit! Idegeslettem, elegem volt, hogy figyelmen kívül hagy! Én türelmesvoltam, megvártam a hétvégét, úgy gondolom, hogy elég idejevolt gondolkodni. Meg már bocsánatot is kért, mégis mit vár mégtőlem? Nem elég, hogy megbántam az érzelmeket iránta. Átmegyekhozzá! Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez.Felhúztam egy meleg felsőt, egy melegítő nadrágot, majd miutána cipőm is felhúztam, elindultam.

Messze lakotttőlem, hiába állította azt, hogy nem, akárhányszor neki vágtamennek az útnak leszakadt a lábam. Tudtam nagyon jól, hogy aznapotthon van az apja, plusz szerencse nekem, netalántán, ha Jimin nemengedne be, az apja biztos, hogy igen. - Ahj - sóhajtok fel, kezeimmeleg zsebembe dugva. Eljutottam arra a szintre, hogy mindengondolatom ő töltötte ki, és ha ez nem lenne elég, az utóbbikét napban annyira levert a depresszió, hogy magamra sem ismertem.Hétvégén még Taehyungékhoz sem mentem el, hiába hívott, ennekis egy oka volt. Tudtam, hogy ott lesz. Nem ismertem magamra, én nemilyen ember voltam ezelőtt, hiszen engem hívtam a társaság, nemaz egész egyetem happy-ének. Emlékszem, Jimin egyszer azt mondta,hogy annyira szerteágazó a boldogság, amit árasztok, hogyelnevezett Hope-nak, mert szerinte egy reménytelen embernek isreményt adok. Nem tetszett ez a név, túl nőiesnek véltem, amiértpanaszkodtam is neki, ezután sokáig direkt így hívott, csakhogybosszantson, majd egy nap azt mondta, új nevet adott nekem.Komolyan, mint egy kutyának, de ezt sem vettem sértésnek, sőtellenkezőleg, örültem, hogy beceneven gondolkodott. VéglegesenJ-Hope lettem. A teljes nevem Jung HoSeok, épp ezért nem kérdeztemrá, honnan van az a "J" egyszerűen, csakmegmosolyogtatott a szörnyű kreativítása. A házához érveelszántam kopogtattam, vissza akarom kapni őt és vele együtt arégi életem. Nem kellett sokat várnom már nyitotta is ki, deahogy meglátott már csapta is volna be az ajtót, perszemegakadályoztam egy klisés "odarakomalábamhogynetudjabecsukni"cselekedettel. Hiába próbálkozott, nem ment neki, izmosabbantűnik, mégis én vagyok kettőnk közül az erősebb.

- Menj innen!Mit nem lehetett abból érteni, hogy nem akarlak látni? - tártateljesen ki az ajtót. Durván beszélt, cselekedete mégis azellenkezőjét mutatta, hiszen akkor is a hajába túrva fordult megbefelé véve az utat. Az ajtót szándékosan nyitva hagyva nekem,kapnom kellett az alkalmon, úgy éreztem, hogy kedves hangulatábanvan.

- A nemet! -válaszoltam neki a feltett kérdésére, nem várt választ, deakkor is - Én csak annyit hallottam, hogy látni akarsz és hogy...

- Fejezd be! -kiáltotta el magát rám sem nézve. Na, eddig tartott a jó kedv. -Ne viselkedj velem úgy, mintha mi sem történt volna!

- Mi ez ahangzavar? - csapódott ki Park úr dolgozó szobájának az ajtaja -Gyerekek, nem lehetne csendesebben veszekedni?

Jimin egymásodpercre beszívta a levegőt, majd gondolom, hogy lenyugodjonkieresztette. Ezután elkapva rólam a tekintetét az apjára nézett;- Téged csak az érdekel, hogy hangosak vagyunk, az már nem, hogyveszekszünk? Apa! Rólam és Hoseokról van szó, legalább ilyenkortett félre kicsit az önzőséged!

- Ne légypimasz! Hogy beszélhetsz... - és a szokásos atyai szidásokkerültek teritékre a dolgoznom kell, hogy eltartsalaktól kezdve acsalódtam benned, mert tiszteletlen voltáig. Meg vártam, míg abbahagyják, azt amíg az apja, dühösen fújtatva ment vissza atörzshelyére, na igen, ilyen az élet, ha azt akarod, hogy a fiadmindenben a tökéletest kapja.

Sajnos Jiminnem veszi észre, de az apja igazán törődik vele, igaz többetlehetne vele, programokat szervezhetnének, de épp ezért is voltamén, hogy azt az űrt, amit édesapja hagyott betöltsem. Kicsitbetegesen hangzik, nem gondolom, hogy lehetne a fiam vagy valami,csak valami arra késztet, hogy gondoskodjak a kis buksijáról.

- Te mégmindig itt vagy? - veti bele magát fáradt sóhaj kíséretében akanapéba. - Mond, mit akarsz, aztán menj.

- Azt akarom,hogy ne haragudj rám! - Haragudni? - dől előre mosolyogva - Nem,Hoseok, én nem haragszom rád, csupán fáj, hogy egy ilyen dolgoteltitkoltál előlem! Nem akarom, hogy szeress!

- Mért fájaz neked? - nézek megszűkítve szemem, csakhogy érzéltetsem, hogynem tetszik, amit mond. - Mert nem tudom, hogyan kéne veledviselkednem, az istenit! - csapott a combjaira - Mindig azon kénagondolkodnom, most megöleljem, ha igen akkor csak reményt keltekvenne, ha nem akkor az nekem rossz, szükségem van néha egy kisszeretetre.

Nagyotlélegezve leültem mellé. Nem szabadott volna megtudnia, olyan furaígy. gondolkodtam egy kicsit, majd kezem térdkalácsára tévebelekezdtem: - Ne haragudj rám, megpróbálom elfelejteni ezeket abugyuta érzelmeket. Megöleltem, meg akartam már érinteni,hiányzott. Nem akarok butaságokat mondani, de úgy tűnt, hogy énis neki, mivel olyan szorosan ölelt, hogy szinte fájt. Ujjai ahátamba fájódtak.

- Jimin, ezfáj. - Bocsi - engedett el. - Akarsz táncolni? - álltam fel őtis,felhúzva magammal.

Hiába mondtaazt, hogy ne viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna, úgyérzem muszáj. Máshogy nem tudom mit kéne mondanom, vagycsinálnom. Beleegyezve elindultunk a szobájába, bekapcsolt egylassú számot és azt kezdte el táncolni, amit akkoriban vettünk.Fejemet megrázva álltam mellé. Balett, imádja. Nem csak ő, énis, de csak ha ő táncolja, azokkal a túlontúl kecsesmozdulatokkal, amik már hasonlítanak egy nőéhez és, azt ahogyegy történetet mesél el a táncával. El mehetne musicalszínésznek, az arc játékáról nem is beszélve. Akárhányszorlátom a színpadon vagy gyakorlás közben, mintha újra és újrabeleszeretnék. Sajnálom, Jimin, lesz előtted még egy titkom: Sosefogok kiszeretni belőled. Lehetetlen feladat.