- Ugyan, már miért hoznám vissza őt? – néztem csodálkozva a nőre, mintha valami orbitális hülyeséget mondott volna. Mondjuk, az én szememben az is volt...

- Mert az a fiú itt lakik. Nagyon kérem, hogy hozza vissza!

- Már elnézést, de az a bizonyos fiú retteg ide visszajönni és ha rajtam múlik nem is fog!

Még magamon is meglepődtem, hogy egy pillanat alatt mennyire védelmező lettem, de tényleg ez az egy, amit nem fogok hagyni, hogy megtörténjen, mégha Taehyung olykor csak púp is a hátamon, akkor sem.

- Mégis honnan veszi ezt a sületlenséget!? – emelte fel a hangját. – Itt mi minden gyereket első osztályú bánásmódban részesítünk!

- Érdekes, én ezt nem egészen így hallottam... - vetettem lekezelő pillantást rá.

- Taehyung... Taehyung egy kissé... - kereste a megfelelő szót az említettre, próbálva tapintatosnak lenni, azonban mimikájában láttam megbújni egy fintort. – Nos, ő egy kissé más, mint a többiek és elképzelhető, hogy néha félrebeszél, de mi csakis a legjobbat akarjuk neki.

Ennyit az egyenlő bánásmódról... Szerintem az egyetlen, aki itt félrebeszél, az ez a nő. Tény, hogy más, mint a korabeliek, sőt nem is kicsit, de ki tudja, még az is lehet, hogy jó értelemben és attól, hogy ilyen, még nem kéne őt elítélni. Ez pont én mondom, mi? Azok után, amiket tettem és ahogy viselkedtem, talán nekem se lenne jogom ítélkezni ezen a téren, de arra a nyakamat tenném, hogy Taehyungnak milliószor jobb dolga van nálam, mint itt valaha is volt. Különben mi másért maradna szívesebben az én lakásomban?

- Biztosíthatom afelől, hogy nálam jó helyen van. Ezért kérem, ne tartson fel tovább! – igyekeztem higgadtan kezelni az ügyet, ám „beszélgetőpartneremnek" még mindig bökte valami a csőrét, amit nem is rejtett véka alá.

- Ez akkor sem így megy! Ha magához akarja venni Taehyungot, örökbe kell őt fogadnia.

Amint az agyam feldolgozta szavait, a szemeim majd kiestek a helyükről, akkorára kerekedtek egy szempillantás alatt. Örökbe fogadni? Az már azért túlzás! Nem vagyok felkészülve az apaságra és különben is alig pár év van közöttünk. Ez így olyan abszurd...

- A-azt nem tehetem... - tántorodtam meg, előbbi magabiztosságomat meghazudtolva.

- Ez esetben, mint már mondtam, hozza vissza őt!

- Csakhogy, mint már én is mondtam, nem fog visszajönni.

- Akkor nincs más választásom, mint jelezni a rendőrségnek, hogy a fiú nyomára bukkantunk.

Ezt nevezem. Miért van az, hogy a zsarolás mindig mindenkinek első osztályúan megy? Végül is már csak az hiányzik, hogy összeütközzek a törvénnyel, nem? Minden vágyam, hogy bilincsben és szirénázó rendőrautóval vigyenek el, mert az annyira menő... De a viccet félretéve, kurvára semmi szükségem arra, hogy ez a boszorka nyakamba varrja a zsarukat, arra meg pláne nem, hogy Taehyungnak baja legyen ebből. De most mégis mit kéne tennem? Minden további nélkül visszahozhatnám, le lenne róla a gond és mindenki élhetné tovább az életét, ahogy eddig, azonban amin ezalatt a néhány nap alatt keresztülmentünk, pontosan tudom, hogy annál nagyobb félelme nincs, mint, hogy ide visszakerüljön. Éppen ezért bármennyire is megnehezíti az életemet, képtelen lennék ezt tenni vele, mert tisztában vagyok vele, milyen borzasztó szülők nélkül felnőni, elvégre, ha nekem még élnek is, sokszor éreztem úgy, hogy igazából nincsenek, ezért tudok vele annyira együttérezni, hogy megint csak ne hagyjam pácban. Viszont én jelenleg igencsak benne vagyok a szarban, amiből mihamarabb ki kéne találnom, hogyan másszak ki...

- Erre semmi szükség. Visszahozom. – sóhajtottam tettetett beletörődéssel, ugyanis valójában eszem ágában sem volt így tenni. Egyszerűen csak kisétálok innen és mintha sohasem jártam volna itt, mehet minden tovább, ahogy eddig. Úgy sem tudják, hol lakom, még a nevemet sem mondtam meg, kizárt dolog, hogy megtaláljanak. Igaz, így teljesen fölöslegesen jöttem ide, mert nem tudom magammal vinni a cuccait, amikért jöttem, de talán ez most a legkisebb gond. Legalább nem uszította rám a rendőröket.

- Hálás lennék önnek. – hajolt meg kissé a nő, immáron nyugodtabb hangvétellel.

- Délután visszajövök vele. Viszlát! – azzal sarkon fordultam és minden további nélkül távoztam.

- Minden jót! – szólt utánam, én pedig azon röhögtem magamban, hogy milyen jól megoldottam a dolgokat, és hogy hogy lehet ilyen idióta ez a nő. Bár kit érdekel, hiszen nekem ezesetben kapóra jött az ostobasága, úgyhogy végül is „hálás" lehetek neki. Ráadásul ennek köszönhetően egyáltalán nem tartott sokáig a kiruccanásom, az viszont még mindig bosszantott, hogy sikertelen volt az akcióm. Így most már gyakorlatilag tényleg semmije sincs Taehyungnak, amiért ismételten nekem és a pénztárcámnak kell majd valamit tennünk. Hurrá...

[...]

- Ez aztán gyors volt! Alig félórája mentél el... - támadott le egyből Hoseok, amint visszaérve éppen csak benyitottam a lakásba, aki nem mellesleg a konyhában tevékenykedett, legnagyobb rémületemre ráadásul Taehyung társaságában.

- Megtudhatnám, mi folyik itt? – sandítottam kérdőn az említettek felé.

- Ebédet főzünk, hyung! – jelentette ki csillogó szemekkel a fiatalabb, miközben egy nagy edényben kotorászott a kezével, gondolom a rizst mosta éppen. Bár nem éppen voltam elragadtatva attól, hogy két, gyakorlatilag idegen ember engedély nélkül forgolódik a konyhámban, azért meg kell hagyni, jó érzés volt arra hazajönni, hogy készül az étel.

- Helyes. – bólintottam egy féloldalas mosollyal, majd dzsekimet feldobva a fogasra bevetődtem a tévé elé, amit figyelemelterelésként be is kapcsoltam, hogy ne az árvaházban történteken és a további, egyelőre kilátástalan dolgokon kattogjon az agyam, amit előbb, vagy utóbb, de közölnöm kell Taehyunggal. De ezek szerint inkább előbb...

- Megtaláltad a ruháimat hyung? Remélem végre felhúzhatom a kedvenc pulcsimat!

Olyan lelkesedéssel és várakozással teli volt érdeklődése, hogy rossz érzés fogott el ismét, amiért nem sikerült elintéznem, ráadásul az okát sem szívesen közölném vele, mert nem akarom mégjobban megbolygatni a lelkivilágát.

- Sajnos nem...

- De miért?

- Mert... - Na jó, most mit mondjak? Azért, mert vissza kéne vigyelek téged oda? Vagy netalántán örökbe fogadni? Nem hiányzik egy újabb hisztiroham. – Mert szétosztogatták a többi gyerek között. – Nyögtem ki az első, valósnak tűnő, ám hamis indokot.

- De hisz azok... azok az enyémek voltak... Most mibe fogok öltözni? – hangjából sütött a szín tiszta elkeseredettség, ami ellen megint csak nem tudtam mit tenni.

- Tudom... - mondtam kissé bűnbánóan, részben a hazugság miatt is.

- Várjunk csak! Azt hiszem, én lemaradtam... Milyen ruhákról van szó? – csatlakozott be a beszélgetésbe Hoseok is, akinek pláne nem akartam ecsetelni ezt a témát, de mielőtt még leinthettem volna, hogy semmi köze hozzá és inkább foglalkozzon a főzéssel, Taehyung megelőzött a válaszolásban.

- A ruháim, amik az árvaházban vannak. – sóhajtott fel a barna hajú, mire a pincér fiú szemei kigúvadtak.

- Árvaház? Miért vannak a ruháid egy árvaházban?

- Mert ott éltem...

- Ezt... Eddig miért nem mondtad? Annyira sajnálom! Tehetek érted valamit?

Egy percig a főzésről teljesen megfeledkezve kezdett el sopánkodni, mintha csak a világ vége közeledne, s rögvest odaszökkent Taehyung mellé.

- Mert gondolom te se dicsekednél ezzel és az se hiányzik neki, hogy körülugrálják. – okítottam ki Hoseokot, majd Taehyungra pillantottam. - Igazam van?

Választ azonban nem kaptam, ugyanis az említett csak orrát lógatva ült a pultnál.

- De valamit akkor is tennünk kell, hogy segítsünk neki! – erősködött a patás pupák.

- Én megengedtem neki, hogy itt lakjon, tehát részemről a segítség már ki van pipálva. Úgyhogy most rajtad a sor! – jelentettem ki teljesen jogosan. Ennél nagyobb segítséget szerintem nem is kaphatna.

- És én miben tudnék neked segíteni TaeTae? – érdeklődött segítőkészen, ám ő sem járt sikerrel a válaszszerzésben. – Na, ne búslakodj, nézz rám kérlek! Segíteni szeretnék. – emelte fel kezével a fiatalabb fejét, hogy a szemébe nézhessen, ami az én szemszögemből nézve hátborzongatóan romantikusnak és nyálasnak tűnt.

- Te csak segíts hyungnak, ha rám kell vigyázni... Ennyit kérhetek tőled?

- Hogyne kérhetnél! Amikor nem dolgozom, jövök! – vigyorodott el Hoseok, mint aki most nyerte meg a lottót, majd szorosan megölelte Taehyungot és beleborzolt a hajába. – Annyira aranyos vagy! Biztos, hogy nincs másra szükséged?

Erre csak egy fejrázás volt a válasza.

- Folytatjuk az ebédet? – kérdezte végül a „meghitt" pillanat kellős közepén, mire a Hoseok visszatért a tűzhelyhez.

- Persze, nem sokára készen van!

- Az jó lesz, mert én már bírnék enni! – jegyeztem meg kissé türelmetlenkedve, bár nem igazán voltam éhes, elvégre nem olyan régen reggeliztem, csupán jól esik drága kollégámat csicskáztatni, ha már itt lopja a napot.

[...]

Kellett még egy jó húsz perc, mire a két konyhatündér elkészült, de legalább senki sem esett áldozatául egy újabb balesetnek, amit rendkívül díjaztam, mert be kell vallanom, mikor megpillantottam a konyhában Taehyungot, egy kissé levert a víz, most azonban, hogy már előttem van az ebéd, megnyugodtam, már amennyire lehetett, elvégre a Hoseok által készített kávét már kóstoltam, de kaját még sohasem. Remélem túl fogom élni, mert kinézetre nem valami túl étvágygerjesztő, arról nem is beszélve, hogy ugyebár Taehyung kezemunkája is benne van, ezért hagytam, hogy előbb a két fiatalabb kóstolja meg a főztjüket. Mert igen, legnagyobb örömömre Hoseok is itt eszik velünk... Nem hittem volna, hogy egyszer eljön majd a nap, amikor én és eddig talán legnagyobb ellenségemnek hitt illető egy asztalnál fogunk enni, ráadásul az én lakásomban. Mi történt velem? Hova süllyedek?

- Na mi van, te nem eszel, nagypapi? Nincs meg a fogsor? – bökte oda heccelődve az említett, mikor észrevette, hogy még fel sem emeltem a pálcikát, ők meg már két pofára tömték befelé az ételt, ami a jelek szerint talán nem olyan rémes, de majd most meglátjuk...

- Te csak tömd a majmot! Én gondoltam megvárom, hogy ehetőnek bizonyul-e a kaja és nem fekszetek ki tőle. – ejtettem el egy apró, gonosz kuncogást, mire Taehyung kikérve magának felszólalt.

- De hyung, szívünket, lelkünket beletettük Hosung hyunggal!

- Hosung? Ki az a Hosung? – pislogtam rá teljes értetlenséggel. Hiszen itt nincs semmi féle Hosung!

- Azt hiszem, rám gondolt... - vakarta meg zavartan tarkóját Hoseok. – Valamiért folyton eltéveszti a nevemet.

- Ne haragudj hyung, én annyira buta vagyok! – temette a barna hajú kezébe az arcát, mire Hoseok megsimította a hátát.

- Semmi baj, előfordul az ilyesmi, még nem ismersz olyan régóta. – küldött felé egy bíztató mosolyt is. Ezzel a mondattal pedig síri csend telepedett ránk, illetve csak az evőeszköz és a tányér összeütközését, illetve a jóízű nyámmogásokat lehetett hallani.

[...]

- Egész jó volt. – tettem vissza tányéromat a kávézóasztalra, majd jóllakottan dőltem hátra a mögöttem lévő kanapénak.

- Egész jó? – nézett rám felvont szemöldökkel Hoseok. – Végül is csak három tányérral szedtél...

- Talán sajnálod tőlem?

- Dehogy is, csak akkor több, mint jó volt, ha képes voltál három tányérral megenni. Sose láttalak még téged ennyit enni...

- Pedig rád fér hyung, elég sovány vagy. – jegyezte meg Taehyung a nyilvánvalót. Ez van, ilyen az alkatom, bármennyit is eszek. Ez egy adottság, amire születni kell. Ennyi.

- Te se gurulsz még, szóval azt a kicsit edd még meg. – toltam elé a nagy tálat.

- Megpróbálom legyűrni... - azzal nekilátott eltüntetni a maradékot az utolsó morzsáig.

- Elmosogassak? – tette fel élete egyik legnagyszerűbb kérdését Hoseok, miután Taehyung is végzett.

- Hát, ha nagyon akarsz... - próbáltam elrejteni örömömet egy „nekem mindegy" vállrántással, mire szó nélkül összeszedte az edényeket, majd a mosogatót célba véve hozzálátott a rendrakáshoz.

- Segítsek? – ajánlotta fel nagylelkűen a barna hajú.

- Majd én megoldom, te csak maradj és beszélgess Yoongival.

- Yoongival? – lepődött meg, mintha nem tudná, hogy én vagyok az. Na ne már, hogy nem tudja az én nevemet sem! Hát menten lehidalok.

- Igen, én vagyok az, ha az elmúlt néhány nap alatt sem esett volna le.

- Hát persze... - mosolygott, azt tettetve, hogy tisztában volt vele eddig is, csakhogy én tisztán hallottam, mekkorát koppant neki a felismerés.

- Ezért hívsz mindig csak simán hyungnak?

- I-igen, mert én elfelejtettem és nagyon sajnálom, kérlek ne haragudj rám! – mentegetőzött, mint aki egy halálos bűnt követett el. Persze elég furcsa volt a dolog, de talán tényleg nincs valami rendben a névmemóriájával, emiatt nem bánthatom.

- Akkor most jegyezd meg; Yoongi. – jeleztem a két szótagot mutatóujjaimmal.

- Megjegyezve! – mondta elégedetten. - És mit csinálunk, miután Hoseok hyung végzett?

- Szerintem ő siet haza, mert sok dolga van, igaz?

Ennél feltűnőbben talán már nem is lehetett volna a tudtára a adni, hogy nem támogatom további itt tartózkodását, ugyanis már voltak terveim a délutánra, mégpedig, hogy tanulni fogok. Mert mit csinál egy normális, huszonéves fiatal szombat délután? Hát persze... Tanul! Azonban kénytelen vagyok, mert egész héten egy betűt nem néztem meg se egy könyvből, se egy jegyzetből és legalább azokat be kéne pótolnom, amiket Jintől kértem el. Persze jó lenne, ha Hoseok felügyelne Taehyungra, míg én próbálom a tudást beleverni a fejembe, csakhogy a lófejűt és a habitusát ismerve kötve hiszem, hogy a jelenlétében tudnék a tanulásra koncentrálni.

- Igen, sajnos, ha ezzel végeztem, mennem kell TaeTae... - bólogatott beleegyezően, gondolom érezte szándékomat a kérdésben.

- Oh, de kár! – csüggedt el a mellettem ülő fiú.

- Ne aggódj, legközelebb majd megint játsszunk valami jót! – vigyorgott Hoseok.

- Okés!

[...]

Miután Hoseok befejezte a mosogatást, elköszönt tőlünk és megköszönte az ebédet is, – amit mondjuk nem értek, hiszen főként ő főzte – legnagyobb örömömre távozott, bár az, hogy ezután már tényleg rákényszerülök a tanulásra, nem éppen dobta fel a hangulatomat. Nagy nehezen előkerítettem valahonnan a szükséges füzetemet, majd leültem a nappaliban található íróasztalhoz, ami az ablak előtt áll, így amíg odakint világos van, lehetőségem van különösképp kiélvezni a természetes fényt a tanuláshoz. Közben a telefonomat is előkaptam, hogy bemásolhassam a lefotózott anyagot, ugyanis a telefon képernyője túl kicsi ahhoz, hogy kényelmesen lehessen olvasni és nem akarom mindig Jin kézírását bogarászni. Igaz, hogy szépen ír, de jobb szeretem, ha minden egy helyen van, a saját kezem által leírva. Éppen, hogy csak lefirkantottam az első szót, egy hátam mögül érkező hang máris arra késztetett, hogy megálljak.

- Mit csinálsz hyung? – hajolt át vállam felett érdeklődve Taehyung.

- Próbálnék tanulni, úgyhogy addig örülnék, ha elfoglalnád magad valamivel, lehetőleg csendben.

- Jó, de mivel? Egyedül unatkozom!

- Az árvaházban is egyedül voltál nem? Ott mit csináltál?

- Többnyire sírtam és aludtam...

Fasza vagy Yoongi. Megint sikerült belegázolni a lelkébe...

- Akkor mi lenne, ha... Hangosan olvasnám neked, amit tanulok?

Ennél jobb ötletem jelenleg nem akadt és mást nem is tudtam volna csinálni úgy, hogy közben még tanulok is. Így viszont két legyet ütök egy csapásra.

- Apa és anya is mindig sokat meséltek nekem! – mondta vidáman.

- Jól van, akkor hozz egy széket a konyhapulttól, ülj le és figyelj! – s így is tett, majd elkezdtem regélni azt a sok-sok orvosi dolgot, amit közben írtam is. Nem tudtam, hogy érti-e, vagy felfogja-e egyáltalán, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy lekössem a figyelmét. Ez addig mind szép és jó volt, mígnem szinte minden mondat után elkezdett kérdezősködni és ezért a kelleténél sokkal lassabban haladtam.

- Figyelj Taehyung... Ismered a mondást, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik?

- Nem... - rázta meg finoman fejét.

- Hát pedig ez így van, úgyhogy a saját érdekedben jobb lenne, ha nem akarnál mindent tudni...

- Jaj, én még nem akarok öreg lenni! – rémült meg és kezeit szája elé kapta, nehogy megszólaljon.

[...]

Egy órája már biztosan görnyedtem az asztal fölött, mikor az eddig sikeresen elért némaságát ismételten megtörte egy kérdéssel.

- Meddig fogsz még tanulni? – támaszotta meg fejét unottan, kezével, mellyel az asztalra könyökölt.

- Sokáig. Még egy téma leírása visszavan, aztán újból át kell néznem mindent, hogy meg is jegyezzem.

- Miért kell ezt a sok mindent tudnod?

- Mert mint tudod, az orvosi egyetemen tanulok és muszáj ezekkel tisztában lennem, hogy orvos lehessek.

- És miért akarsz orvos lenni?

Úgy látom nem ijesztettem rá eléggé korábban. Folyton ez a rengeteg kérdés. Nem tudna csendben maradni? Ráadásul a bátyámról és erről az orvos dologról továbbra sem szándékozom csevegni senkivel.

- Az most mindegy. De ha nem hagysz koncentrálni, akkor sohasem leszek az.

- Bocsánat...

Ismét csend telepedett ránk, illetve továbbra is csak én mondtam fel a tananyagot, melynek ezen része a demenciáról szólt, s bár, mint mondtam, nem igazán foglalkoztat az orvososdi, ez a téma azonban valamiért mégis felkeltette az érdeklődésemet, ám nem volt sok időm emésztgetni az olvasottakat, ugyanis kopogtattak az ajtón. Remélem nem Hoseok felejtett itt valamit. Mivel azonban még egy kevés vissza volt a másolásból, így Taehyungot kértem meg, hogy engedje be azt a bizonyos illetőt.

- Taehyung, kinyitnád?

- Persze, hyung! – azzal már csörtetett is a bejárati ajtó felé.

- Szia... Te ki vagy?

- Oh, szia! Én Kim Seokjin vagyok, Yoongi barátja. Te pedig biztosan Taehyung, nagyon örülök!

Ezt hallva meg sem kellett fordulnom és tudtam, hogy drága, egyetlen barátom jött vendégségbe. Ennyit a tanulásról. Mit ne mondjak, azért idecsöröghetett volna...

- Én is Kim vagyok! – nevetett fel Taehyung.

- Akkor mi Kimek tartsunk össze! – csatlakozott a „mókához" Jin is.

- Gyere beljebb, foglalj helyet, Yoongi hyunggal éppen tanulunk!

- Áh, hello Yoongi! Nem is mondtad, hogy ilyen aranyos az újdonsült lakótársad!

Erre viszont már megfordultam a gurulós székkel és kissé mérgesen köszöntöttem az imént érkezetett.

- Mert mondjuk nem a lakótársam? De tényleg, milyen rendes, hogy más lakásába csak úgy beinvitálja az embereket!

- Jaj, ne morgolódj már folyton! Akkor mégis mi, ha nem a lakótársad? És ha itt lakik, miért ne engedhetne be? Főleg, hogy nem vagyok idegen...

- Jó, jó, bocs... Csak eléggé el vagyok maradva a tanulással és kicsit ideges vagyok, mert annyi mindent kéne tudni, én meg tök hülyének érzem magam...

- Ne haragudj, akkor nem is zavarok!

- Hát tény, hogy azért egy üzenetet dobhattál, vagy valami, de ha már itt vagy, akkor maradj. Úgy is kell a szünet... - álltam fel az íróasztaltól, majd átsétálva a kanapéhoz le is ültem rá.

- Jól van, ahogy gondolod. – foglalt helyet mellettem Jin és végül Taehyung is. - Egyébként meg ne aggódj, nem vagy hülye! Eddig is jól szerepeltél a vizsgákon.

- Tudom, de ezek a mentális szarságok már szó szerint az agyamra mennek! Te jutottál már valamire azzal a házidogával?

- Szerintem én a bipoláris zavarról fogok írni. Bár nem ismerem annyira, de anya mondta, hogy az unokatesója állítólag ebben szenved, így erről tudok majd egy kis személyes tapasztalatot gyűjteni, ha meglátogatom.

- De jó, hogy neked minden ilyen könnyen megy!

- Nyugi, neked is hamar jön majd valami, még bőven van időd, csak járj nyitott szemmel! Lehet, hogy a tökéletes téma épp az orrod előtt van...

- Hát, ha te mondod... Kérsz valamit?

- Egy pohár vizet elfogadok.

Fel is álltam, hogy töltsek barátomnak az ásványvízből, aki azonnal beszélgetésbe is elegyedett az eddig csendben figyelő Taehyunggal.

- És te Taehyung tanulsz valahol?

- N-nem... - mondta apró fejrázással. Igaz, már mondta, de valamiért nem hagyott nyugodni a dolog, hogy egy korabeli fiú miért nem jár még iskolába.

- Tényleg nem, vagy csak át akarsz minket verni, mert nincs kedved iskolába menni? – kérdeztem rá én is, visszatérve a kért itallal.

- Én nem hazudok nektek... Csak az alsó középiskolát végeztem el, mert kirúgtak. – sütötte le szemeit.

- Kirúgni? Pont téged? Mégis mit csináltál, hogy kirúgtak? – meredtem rá csodálkozva. Éppen egy ilyen kis visszahúzódó fiút tanácsoltak volna el, aki még a légynek se tudna ártani? Csak véletlenül...

- Nagyon rossz jegyeim voltak és folyton megbuktam.

- És senki nem segített a tanulásban? – nézett rá sajnálkozva Jin.

- Azt mondták, reménytelen vagyok... - sóhajtott nagyot a kérdezett.

Megint csak bemutatkozott az egyenlő bánásmód... Egyszerűen nem hiszem el, hogy képesek ennyire tönkretenni egy gyerek életét! Ha nincs egy középfokú végzettsége szerencsétlennek, aligha talál munkát. Ekkora kibaszást!

- Hogy mondhatnak ilyet valakinek, főleg egy gyereknek!? Nem is értem... - háborgott barna hajú barátom. – Ez annyira borzasztó! Sajnálom, hogy a szüleid ennyire nem foglalkoztak veled, meg is értem, hogy inkább eljöttél otthonról.

- Nekem... Nekem nincsenek szüleim. Meghaltak.

Basszus, megint témánál vagyunk! Sőt Jin még nem is tudott róla, hogy mi a helyzet Taehyunggal, így a szülő dologba is faszán belenyúlt.

- Micsoda!? Én annyira sajnálom Taehyung!

- Semmi baj, Jin hyung. – helyezte finoman a mellette ülő vállára kezét a fiatalabb.

- De... Hogyan és miért?

És ezzel kezdetét vette a mesedélután... Először Hoseok, most meg Jin. Nem irigylem Taehyungot, hogy ennyiszer meg kell osztania ezt a tragédiát valakivel. Gondolom elég nehéz volt elsőre is, mikor nekem mondta el, de Jin már a harmadik...

Amíg ezek ketten eltémázgattak Taehyung szörnyű gyerekkoráról és az élet nagy kérdéseiről, én teljesen fölöslegesnek éreztem magam. Láthatólag Jinnel is jobban el van, mint velem, csakúgy, mint Hoseokkal. Még mindig nem értem, miért pont hozzám keveredett ide, most már azonban túl késő, hogy „túladjak rajta", hiszen megígértem neki, hogy nem fogom senkinek sem lepasszolni. De talán hamarosan még jobban megkedveli őket és akkor majd magától fog tovább állni...

- Ha bármit tehetek Taehyungért, csak szólj! – mondta az ajtóban állva Jin, miután nagyjából az egész délutánt nálunk, vagyis akarom mondani nálam töltötte. Annyira megzavar, hogy ketten vagyunk itt... Mindenesetre volna itt valami, amivel Jin máris kimutathatná elkötelezett és önzetlen segíteni vágyását. Bár nem fűztem túl sok reményt hozzá, mert tudom mennyire elfoglalt szokott lenni, de talán most, hogy találkozott végre Taehyunggal és megtudta az igazságot vele kapcsolatban, nem lesz szíve nemet mondani.

- Igazából vigyázni kéne Taehyungra. Nem merem egyedül itthon hagyni, mióta bemerészkedett a stúdiómba, meg amúgy se, nehogy kárt tegyen magában, amilyen ügyetlen. Viszont holnap délután én is és ha jól tudom, a munkatársam Hoseok is, tudod az az idióta pincérgyerek, akit legutóbb megkértem, ő is dolgozik.

- Azt hiszem megoldható, mert ilyenkor hétvégén sokkal több az önkéntes és mondták is, hogy holnapra talán még, ha lehet ilyet mondani, túl sokan is lennénk, szóval remélhetőleg nem veszik zokon, ha majd inkább Taehyungra vigyázok...

[...]

Jin távozása után már semmi életkedvem nem maradt, hogy visszaüljek a könyvek és füzetek fölé, ezért gyorsan elvégeztük az esti rutint, én ismét megcsillogtatva főzőtudományomat ezúttal elkészítettem egy-egy adag instant rament magunknak, majd Taehyunggal beheveredtünk a tévé elé, mint valami idős házaspár és csak legeltettük a szemünket az értelmetlenebbnél értelmetlenebb műsorokon, ami valamiért neki nagy örömet szerzett. Furcsa volt, hogy az amúgy számomra teljesen érdektelen, szinte már csak unalomból nézett műsorokon most volt valaki, aki kacagott mellettem. Talán a bátyám volt ilyen kiskorunkban. Én mindig fapofával néztem, bármi ment is a tévében, ő viszont nem zavartatta magát, bátran kimutatta az érzelmeit, ha sírt, ha nevetett. Annyi különbség volt az egész helyzetben, hogy most én vagok az, akit hyungnak szólítottak. Most én vagyok az, akinek bölcsebbnek, odafigyelőbbnek kell lennie és nekem kell gondoskodnom a fiatalabbról. Képes vagyok én erre? Annyi kétségem van...

[...]

A másnap délelőtt valamiért olyan hamar elment, mintha nem is lett volna és csak azon kaptam magam, hogy munkába készülődök. Szerencsére, ahogy ígérte, Jin átjött, mint második számú felvigyázó. Ő rá azért fényévekkel szívesebben hagyom rá Taehyungot és házat egyaránt, mint Hoseokra. Elvégre Jinből csak úgy süt a megbízhatóság és a megfontoltság, na meg valóban épeszűbb, annál a tökfejnél. Ezekkel a megnyugtató gondolatokkal hagytam ismét el a lakásomat, hogy teljesítsem az aznapra elvállalt műszakot. Bár szerencsére gyorsan le is csengett a Taehyung téma a munkatársaim között, Yungheet még sem hagyta nyugodni, mi van vele, ami az őrületbe kergetett, de koránt sem annyira, mint amikor éppen egyik teljesített körömből visszaérve Jin váratlanul felhívott, a hangja pedig, ahogy beleszólt a telefonba igencsak okot adott az aggodalomra.

- Yoongi, haza kell jönnöd!

Olyan kétségbeesettnek hangzott, hogy bennem is egyből utat tört az idegesség. Ha Hoseok egyben tudta tartani a lakást, akkor nehogy Jin felügyelete alatt történjen valami!

- Nem zavar, hogy éppen dolgozom? Remélem nem történt semmi odahaza!

- Hát, ami azt illeti...

- Ne idegesíts! Mi a fenét csináltatok!?

- Mi semmit, de itt van két nő és...

- És mi? Miért van a lakásomon két nő? – kérdeztem egyre idegesebben, mert már őszintén nem tudtam mire gondolni.

- A gyámügytől jöttek, illetve az egyik egy árvaházból...

-----O-----

Hát, ezt megint csak nem mostra terveztem... Imádom, hogy mindig minden közbe jön. T.T Tényleg be kéne zárnom magamat a szobámba két havi hideg élelemmel és egy hordozható wécével, akkor talán tudnék a terv szerint haladni. ><" Ráadásul ahhoz képest, hogy a fejezet címe mennyire izgalmasnak tűnhet, maga a fejezet nem éppen lett az, főleg, hogy a végét pedig, ami tényleg lényeges lenne, azt meg mintha elsiettem volna, de remélem megint csak bennem vannak ilyen kétségek és ezek ellenére élvezetes lesz a számotokra, illetve örömmel fogadjátok ezt az új részt. :3 Viszont sem nektek és sem magamnak nem fogok ígérgetni, hogy mikorra lesz kész a soronkövetkező rész, csak annyit, hogy továbbra is igyekezni fogok és lehetőleg egy hétnél nem szeretnélek sokkal tovább megvárakoztatni titeket. ^^ (Bár még csak most kezdődnek majd az igazi nyalánkságok, avagy gólyatábor és fősuli, úgyhogy csak imádkozni tudok, hogy ne menjen az írás rovására. :D)