"Vigyáznom kéne rád." – ezt most komolyan én mondtam volna? Kezdem azt hinni, hogy tényleg elmentek otthonról. Agyamra ment a sok pizza és a tanulás? Meglehet. Néhány nappal ezelőtt még álmomban sem gondoltam volna, hogy én valaha bárkinek is ilyesmit fogok mondani, erre tessék; itt áll előttem megszokott, mondhatni nyugalmas életem lerombolója, akit én éppenséggel ismét haza szándékozok vinni. Oké Yoongi, most még elfuthatsz. Most még mentheted az irhádat. Gyerünk már...! Aish! Be kell látnom, hogy bármilyen hihetetlen, de talán valahol mélyen legbelül még nekem is van egy szívnek nevezett szervem, ami újból győzedelmeskedett az eszem felett, maradásra bírva. Ahogy pedig jobban elgondolkodtam Yeongsu sírjára pillantva, egészen biztos voltam abban, hogy a helyemben ő is ezt tenné. S már csak ezért is véltem úgy, hogy nem hiába cselekszem ekképpen. Ennyivel különben is tartozom Taehyungnak azért a sok szemétségért, amit a fejéhez vágtam, holott ő mindvégig kedves volt velem, függetlenül attól, mennyire megnehezítette a dolgomat, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindezt nem szándékosan tette.

Amikor tekintetemet visszatereltem a velem szemben némán ácsorgó fiúra, csodálkozva, ugyanakkor hálásan mosolyogva figyelt engem. Ilyen lenne az, amikor jót cselekszünk valakivel? Számomra felettébb furcsa és ismeretlen, ugyanakkor valahogy mégis jó érzéssel töltött el ez a dolog, holott pontosan tudom, hogy nem egy leányálom, amire vállalkozom, legalábbis a nemrég történtekből ítélve biztosan nem.
- Akkor... jössz vagy maradsz? - törtem meg az idilli csendet, titkon félig-meddig remélve, hogy az utóbbi mellett dönt, persze erre vajmi kevés esély volt, s ez be is igazolódott, amikor bólintva egyet szorosan mellém lépett, jelezve, hogy készen áll az indulásra, így hát a temető bejárata előtt parkoló robogóm felé vettük az irányt.

Nem meglepő módon, egész úton az járt a fejemben, hogy mégis mihez fogok most kezdeni. Vagyis, hogy hogyan fogom én ezt az egészet kivitelezni, na meg túlélni? Soha nem laktam még együtt a családomon kívül senkivel, akiket amúgy is alig láttam, mert a szüleim vagy a munkájukkal voltak elfoglalva, vagy csak egyszerűen nagy ívben szartak a fejemre, a bátyám pedig a tanulmányai miatt viszonylag hamar elköltözött otthonról, sőt még csak egy háziállatom sem volt. Nem sok tapasztalatom van e téren, hogy milyen is az, amikor meg kell osztanod a teljes életteredet, sőt, magát az életedet is egy másik személlyel, aki ráadásul az én esetemben szinte idegennek számít. Nem mellesleg pedig már azt is bebizonyította, hogy még csak otthon sem hagyhatom őt egyedül, felügyelet nélkül. Egyetemre járnom és dolgoznom viszont muszáj, pláne, hogy most már magamon kívül még egy emberről gondoskodnom kell, vagy legalábbis kéne. Vicces, hogy nemrég még jól leosztottam Jint, mondván, hogy én aztán biztosan nem fogok ilyesmibe belemenni és most mégis itt tartok. Úgy látszik, tényleg nincs ki mind a négy kerekem. Szinte egy pillanat alatt teljesen meghülyültem. Ebben valószínűleg közre játszhat az, hogy jelenleg túlságosan együtt tudok érezni Taehyunggal ahhoz, hogy csak úgy magára hagyjam őt. Ugyanakkor, az igazat megvallva, kissé kétségbeesettnek és tanácstalannak érzem magam a helyzet miatt. Biztosan jól meggondoltad ezt, Yoongi? Vajon mi vár rám ezek után?

[...]

Idehaza még mindig meglehetősen nagy rendetlenség várt, jelen pillanatban azonban nem igazán tud érdekelni, ugyanis lelkileg túl kimerült és fáradt vagyok ahhoz, hogy én most bármit is a helyére tegyek, így dzsekimet feldobva a fogasra, azonnal levettem magam a kanapéra, mely cselekvésemet Taehyung is követte, valamivel szerényebb mozdulatsor keretében helyet foglalva mellettem. Ekkor eszembe jutott a krém és a kötszer, amiket neki vettem még tegnap, s úgy gondoltam, ideje lenne végre kezelni a sérülését, hogy mihamarabb gyógyuljon.
- Egy pillanat és jövök. - mondtam neki, azzal a szobámba mentem az említett dolgokért, melyeket az éjjeliszekrényemen találtam meg. Mire visszatértem, ő már felhúzott lábakkal ücsörgött a kényelmes bútordarabon.
- Mik azok, hyung? - kérdezte érdeklődve, amint ismét mellé telepedve megpillantotta a szóban forgó tárgyakat.
- Ezt írta fel neked az orvos. Tessék. – nyomtam a kezébe a tubust, melyre csak bambán bámult. - Segít, hogy gyorsabban rendbe jöjjön a sebed.
- B-biztos? - szólt bátortalan hangján.
- Biztos. Ez csak egy krém. Nem fog fájni.
- Akkor bekened nekem? – meresztett boci szemeket, amit én magasba szökkenő szemöldökeimmel reagáltam le.
- Mármint, hogy én?
- Van itt rajtunk kívül más is, hyung? – kérdezte, de nem úgy, mintha pontosan tudná, hogy senki nem tartózkodik a lakásban rajtunk kívül, hanem, mintha megfordult volna a fejében, hogy más is van itt, akiről elfelejtettem neki szólni.
- Aigoo... - vettem vissza tőle a tubust szemforgatva, s lecsavartam róla a kupakot, majd óvatosan kezembe adta sajátját, amit én jól szemügyre vettem, ám meg kellett állapítanom, hogy még mindig elég csúnya az az égés. Így hát végtagját ölembe helyeztem, s nyomtam ujjaimra a hűsítő masszából, a sérült bőrfelülethez érintve azt, mire azon nyomban jajveszékelve el is rántotta kezét.
- Ez csíp!
- Tudom, de utána jobb lesz, hidd el. – próbáltam megnyugtatni és szerencsére hagyta, hogy újból megpróbálkozzam a művelettel, ezúttal pedig már csak csendben figyelte, mi történik. - Ugye, hogy sokkal jobb? - kérdeztem, miután végeztem.
- Ühümm. - biccentett elismerően, ám kicsit még megszeppenve. - Köszönöm hyung. - tette hozzá hálás tekintetét az enyémbe fúrva.
- Várj, még be is kell kötni!
- Oh...
Azzal megbontottam a kötszert, s finoman elkezdtem betekerni vele a kézfejét, végül pedig eltépve a gézt leragasztottam a sérülést.
- Kész vagyunk. – jelentettem ki, amikoris közelebb kúszott és magához ölelt. Már megint. Csak nekem bizarr ez az ölelgetés dolog?
- Tényleg nagyon szépen köszönöm!
- Ugyan... – legyintettem, mintha ez csak természetes lenne, azzal bíztatva magam, hogy ez még mindig hozzátartozik a "jóvátételhez". Ezután bekapcsoltam a tévét és igyekeztem valami nézhető műsort keresni, mivel nem tudtam hirtelen, mi mást is csinálhatnánk. Egy ideig így üldögéltünk szó nélkül egymás mellett, mígnem Taehyung fészkelődni kezdett.
- Minden rendben? - próbáltam meg kideríteni hirtelen jött nyugtalanságának okát.
- Igen hyung, csak kicsit unatkozom. Most már játszhatunk?
Lám-lám, íme az első kihívás.
- És milyen játékra gondoltál? Csak mert nekem nincs itthon semmiféle társasom, vagy ilyesmim. – jelentettem ki a számára nem túl kedvező tényt, mire kissé lefelé görbültek ajkai, de mielőtt még bármi egyebet mondhattam volna, újabb ötlete támadt.
- Akkor menjünk sétálni! - ajánlkozott vidáman, viszont ez az ötlet nekem és lusta lényemnek igencsak ellenszenves volt. Bár szeretek néha egy-egy fejtisztító kiruccanást tenni, most azonban tényleg nem voltam az aktivitásom magaslatán.
- Ma már egyszer voltunk kint. Az nem volt elég?
Erre mindössze egy heves fejrázást kaptam válaszul, melyet egy nagy sóhajtással nyugtáztam. – Rendben, de akkor hozom a labdám és kosarazunk.
Ha már muszáj mennem, akkor legalább dobálok párat, mivel egy jó ideje nem volt rá alkalmam.
- Neked van kosárlabdád, hyung? Miért nem ezzel kezdted? Menjünk! – pattant fel azon nyomban lelkesen és már rohant is az ajtóhoz, hogy magára rántsa a kis szőnyegen heverő lábbelijét. Ezalatt én ismét a hálóba mentem, hogy valami sportosabbra cseréljem öltözetemet, majd a bejárat mellett álló magas szekrényből kihalásztam a becses sporteszközt és vele együtt szeretett Jordan cipőmet, melyeket csakis ilyen jeles alkalmakkor viselek.
- Juj, de jó! Hozhatom én? – meredt csillogó szemekkel a hónom alatt szorongatott kosárlabdára, melyre jómagam is rápillantottam, majd rövid hezitálás után kissé vonakodva, de átadtam neki. Csak nem tesz benne kárt... Különben is, ez még viszonylag könnyen pótolható.
- De nagyon vigyázz rá. – intettem óva a biztonság kedvéért, s a kilincsre emeltem a kezem, miközben végigfuttattam tekintetem az izgatottan toporgó fiún. Ekkor viszont feltűnt valami.
- Már három napja ez a felső van rajtad... Nem kéne lecserélned?
Kérdésemre ajkait összepréselve, zavartan hajtotta le fejét, ujjait kezdve el tördelni, s látszott rajta, hogy meglehetősen kellemetlenül érintette megszólalásom. Talán kissé tapintatlan voltam, de az ő érdekében muszáj volt ezt felhoznom. – Van nálad más, amit felhúzhatnál? -kerestem tekintetét, amit újabb fejrázás követett részéről. – Akkor azt hiszem, néznünk kell neked valamit az én cuccaim közül. Gyere!

Miután magammal hívtam őt a szobámba, megállva a gardrób előtt, kitártam azt, hogy tiszta ruhaneműt adhassak Taehyungnak. Mivel rajtam is egy pulóver volt, így az ő számára is egy ilyen fajta kapucnis, fekete alapú, fekete-fehér csíkos ujjakkal rendelkező darabra esett a választásom, ami rám kissé nagy volt, - mivel interneten rendeltem és rossz méretet küldtek, csupán nem volt kedvem visszapostázni - így rá pont tökéletesen passzolt. Amint felhúzta, megnézte magát a tükörben, majd boldogan pördült körbe, ami arra engedett következtetni, hogy elégedett a választásommal.
- Köszönöm, hyung! Most olyan finom illatom lesz, mint neked. – kuncogott vidáman, amire én egy cseppet zavarba jöttem, noha nem szokásom. Elvégre mi az, hogy finom illatom van? Oké, elég jó a parfümöm, amit használok, de szagolgat engem vagy mi a csuda? Meg amúgy is ez egy fiú szájából kissé fura, de mindegy, ha nem muszáj, ne menjünk bele. Jobban járok, ha az ilyen megszólalásait egyszerűen figyelmen kívül hagyom.
- Csak ne koszold össze, ha lehet.
Bólintását követően megfogtam levetett piros felsőjét és bedobtam a szennyesbe. – Na, most már mehetünk.
- Hurrá! – dobta fel örömében a labdát.

[...]

Ahogy a kellemes, kora tavaszi, napsütéses időjárást élvezve haladtunk a nagyjából tíz percre található kosárpálya felé vezető úton, melyet már megannyiszor megtettem ezelőtt, most mégis olyan szokatlan volt minden. Akárhányszor csak erre jártam, egymagam voltam. Csak én és soha, de soha senki más. Még Jinnel sem jöttem el ide, mert ő nem igazán rajong a kosárlabdáért, s inkább a belváros másik felében, az egyetem közelében szoktuk eltölteni az időnket. Egy apró változás volt csupán, hogy ezúttal valaki más is sétált mellettem, pontosabban velem, számomra mégis annyira különös volt ez az egész helyzet. Igazándiból nem tudnám elmagyarázni, miért tulajdonítottam ekkora jelentőséget a dolognak, de Taehyungot figyelve - aki önfeledten pattogtatta labdámat – éreztem, hogy nem csak ez, de semmi sem lesz már ugyanolyan, mint eddig volt.

- Hyung, nézd! Ott a pálya! – kurjantotta el magát társam, amint a látóterünkbe kerültek a magas palánkok, s mintha ott se lett volna az autókkal teli úttest, mindenneű körültekintés nélkül, lelépve a járdáról nekilódult, hogy átfusson. Fülsüketítő fékcsikorgás és hangos dudálás közepette sikerült visszarántanom teljes erőmből Taehyungot, akinek csak egy hajszálon múlt, hogy ne hajtsanak át a lábán.
- Ne csak nézzetek, lássatok is, idióta kölykök! – kiabált ki dühösen az elhajtó autó letekert ablakán egy idős férfi, akinek beszólását már fel sem vettem, inkább Taehyung dorgálására fordítottam figyelmemet.
- Hova gondoltál, hm? Ha átmész az úton körül kell nézni, könyörgöm! Ezt nem tanították meg neked!?
- De igen... Én csak... - szégyellte el magát tette miatt a fiatalabb. Ezúttal viszont nem haragból emeltem fel a hangom, csupán megijedtem, hogy baja eshet és újabb kórházi látogatást kell tennünk.
- Egyszer már volt részünk egy balesetben, mióta velem vagy. Nem akarom, hogy ez megismétlődjön, érted? Ezentúl figyelj oda jobban, kérlek!
- Ígérem figyelni fogok és köszönöm, hogy így aggódsz értem, hyung! – eresztett meg egy újabb apró, hálás mosolyt. Várjunk csak. Aggódni? Mióta szoktam én ilyesmit csinálni? Ezen töprengtem a fennmaradó két percben, míg átértünk a túloldalra a kosárpályához, ahol szerencsére éppen nem tartózkodott senki.
- Mennyire tudsz kosarazni? – érdeklődtem a barna hajúnál, aki rögtön büszkén kihúzva magát válaszolt.
- Profi vagyok!
- Akkor gondolom benne vagy egy meccsben ellenem...
- Naná!
- Jól van, akkor tiéd az az oldal – mutattam a szemben lévő palánk felé – én pedig maradok ezen a térfélen.
Középre álltunk, hogy feldobjam a labdát, amit én természetesen rögtön meg is szereztem és néhány másodperc leforgása alatt véghez vittem egy sikeres támadást, amire neki szinte reagálni sem volt ideje, így végül csak tátott szájjal nyugtázta a történteket.
- Hűha, hyung! – ámuldozott manőveremen, én pedig csak fürdőztem csodálatában.
- Na, ne csorgasd a nyálad, most te támadsz! Látni akarom azt a profizmust! – adtam át neki egy erőteljes passzal a labdát, ami kicsit hirtelenül érte őt és valahol hastájékon találta el, de legalább elkapta. Viszont a továbbiakban bebizonyosodott, hogy nem igazán a pálya ördöge. Leginkább csak céltalanul futkosott fel-le, semmi csel, mintha nem is akarná megszerezni a labdát. Látszólag egyetlen előnyét a magassága jelentette, de ügyetlen helyezkedése miatt a lepattanókat is nagy részt én szereztem meg, ráadásul célzás nélkül elég nagy nehézséget jelentett számára kosarat dobni, mivel mondhatni hajította, vagy hozzávágta a palánkhoz szerencsétlen labdát. Persze én már az elején gondoltam, hogy csak a szája nagy, mert akinek még esti mese kell az nem lehet egy Michael Jordan. Ennek ellenére nem adta fel - holott gondolom fel tűnt neki is, hogy elég kiegyenlítetlenek az erőviszonyok, ami nem neki kedvez – és ezt sokra becsültem. Egy támadása alkalmával azonban olyan erővel közelített célja felé, hogy amikor szembe állva vele megpróbáltam megakadályozni dobását, mind a ketten meginogtunk és elveszítve egyensúlyunkat a kemény aszfalton landoltunk, illetve Taehyung esését az én testem fogta fel.
- B-bocsi, hyung... - vigyorgott ártatlanul, miután néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig bámult a szemeimbe, ami először nekem a sokktól el sem jutott agyamig, de amint realizáltam a helyzetünket, azonnal cselekedtem, mielőtt még a pálya mellett sétálgató emberek bármit is félreértenének a dolgokból.
- Ah, szállj le rólam, összenyomsz! – löktem le magamról a barnahajút nagy nehézségek árán, aki bár vékony volt, de súlya az én törékeny testemnek komoly megterhelést jelentett.
- Tényleg ne haragudj... - tápászkodott fel mellőlem Taehyung kissé kipirult orcákkal.
- Felejtsük el. – ráztam meg fejemet, amikoris megláttam, hogy felém nyújtja bekötött kezét. – Köszi, de egyelőre még megy egyedül is. – álltam talpra magamtól én is, majd leporoltam nadrágom hátulját, közben pedig úgy döntöttem, felcsapok mentronak. - Gyere, megtanítalak, hogy kell rendesen kosárra dobni! – intettem Taehyungnak és közelebb mentünk a palánkhoz. – Nos, az első és legfontosabb szabály, hogy ne hajítsd azt a labdát, mintha ki akarnád dönteni a palánkot, hanem célozz. Érthető?
- Igen! – bólintott izgatottan a fiatalabb, s láttam rajta, hogy alig várja a következő lépéseket.
- Jó. Akkor fogd meg a labdát – adtam kezébe az említett tárgyat – és célozd be a fekete négyszöget így. Az azért van ott, hogy segítsen neked a célzásban. – magyaráztam, miközben mellette állva labda nélkül mutogattam neki, mit hogyan. Úgy tűnt, megértette, első dobása azonban mégsem ért célt, s hiába próbáltam már mindenhogyan, sorra a többi is elkerülte a hálóba jutást, aminek hatására kezdett elkeseredni, mire egyszercsak földhöz vágta a labdát.
- Kész, feladom! Nekem ez nem megy! Béna vagyok, hyung! – azzal durcásan hüppögve lerogyott a betonra.
- Nem szeretem a hisztit, remélem tudod... Állj csak fel szépen és most kosarat fogsz dobni!
- Úgy sem fogok! – csökönyösködött.
- De fogsz!
- De nem!
- Ne legyél dedós!
- Nem vagyok!
- De az vagy!
- De nem!
Ekkor megelégeltem a gyerekes vitatkozást és felrántottam őt álló helyzetbe, a vállainál fogva „menetirányba" fordítottam, majd ismét neki adatam a labdát, s bár semmi kedvem nem volt az ilyesfajta tanítási módszerhez, mégis szorosan mögé álltam és kezemet az övéire helyezve segítettem neki a célzásban.
- Na, most dobd el! – utasítottam, mire ő így is tett és csodák csodájára a labda ezúttal a hálón való átjutás után ért földet. Taehyung ezt követő reakciója azonban feledtébb váratlanul ért. Megfordulva egy csontropogtató ölelésbe zárt, ajkai pedig egy cuppanós puszit nyomtak az arcomra.
- Annyira köszönöm, hyung! Te vagy a legjobb tanár!
Megilletődve, tátott szájjal álltam egyhelyben, ujjaimmal megérintve az iménti puszi helyét. Ezt... ezt mégis mire véljem? Nemrég a pillantásai, most meg puszi... Egyszerűen nem tudom hova tenni. És mintha... Nem. A szívem teljesen normális ritmusban vert, ez egészen biztos...
- Hyung, nézd! Dobtam mégegy kosarat! – zökkentett ki bugyuta elkalandozásomból Taehyung. Büszke voltam magamra, hogy sikerült őt megtanítanom, hogyan dobjon jól, de természetesen leginkább rá voltam, hogy sikerült neki és elvonatkoztatva az iméntiektől, tényleg őszintén tudtam örülni egy másik ember örömének, ami nálam valljuk be, ritka, mint a fehér holló. Ezen sikerén felbátorodva pedig Taehyung további taktikákra és tanácsokra éhezett, amiket én kosár-imádó lévén nem tagadtam meg tőle. Egészen addig koptattuk a cipőnket és a labdát, mígnem sötétedni kezdett, a levegő pedig már annyira lehűlt, hogy hiába izzadtunk, pulcsi nélkül már igencsak hideg volt.
- A-azt hiszemh, mhára elegeth thanultál. Ü-ügyes vagyh. – ziháltam apró mosollyal a számon, miközben próbáltam visszaállítani pulzusomat a rengeteg rohangálás után, közben megindulva az egyik pad felé, melyre rá voltak terítve pulóvereink, s felhúztam az enyémet, a közeledő barna hajúnak pedig odadobtam, amit tőlem kapott.
- Vedd fel gyorsan, nehogy megfázz!
Mihelyst magunkra kaptuk a meleget adó ruhadarabot, elindultunk hazafelé, utunk azonban egy szupermarket mellett vezetett el, melynek üvegajtaján bepillantva eszembe jutott, hogy nem sok minden van otthon a hűtőben és talán főzhetnék is valamit. Így hát Taehyungot – aki már tovább ment – megállítva betessékeltem őt a boltba, hogy vegyünk ezt-azt. Persze arra nem számítottam, hogy majd telhetetlen kisgyerek módjára pakolja be a kosarunkba azt, ami megtetszik neki.
- Hékás, ez nem így megy! Nem vagyok ám multimilliomos!
- Hogy mi? – pislogott rám értetlenül.
- Hogyhogy mi?
- Hát az a multimillió... - mondta ezt úgy, mintha nem is tudom, űrlény nyelven beszéltem volna hozzá, s válaszadás előtt kénytelen voltam egy jót kuncogni rajta. Multimillió...
- A multimilliomost a nagyon gazdag emberre mondják, okoska!
- Vagy úgy! – világosult meg.
- Egyszóval, csóró vagyok, úgyhogy légy szíves ne rakodd tele a kosarat mindenféle fölösleges cuccal, ha kérhetem.
- Akkor nem veszünk édességet?
- Nem. – hangzott a ridegnek és kegyetlennek tűnő válaszom, ugyanis hallatán a fiatalabb ajkai rögvest legörbültek.
- Egy kicsit sem?
- Mit bánom én, egy doboz maradhat, de a többit tedd vissza, amíg én lemérem a zöldségeket. – adtam be a derekamat, elvégre egy dobozba még csak nem rokkan bele a pénztárcám és legalább Taehyung is csöndben marad. Csak tudnám, miért folyton úgy kell vele dűlőre jutnom, mint egy gyerekkel...

Épp a sárgarépát kerestem a digitális mérleg kijelzőjén, amikoris egy hatalmas robajra lettem figyelmes. Könyörgöm, ha van isten, adja, hogy nem Taehyung okozta ezt a hangot, hanem egy meteor csapott be az üzlet kellős közepére, vagy bármi. A következő pillanatban azonban megszólalt a hangos bemondó, miszerint takarítást kérnek a konzervekhez, amiután pedig végérvényesen elvesztettem minden nemű hitemet az úrban, ugyanis egy kétségbeesett „hyung!" felkiáltás és kilométerekről hallatszódó csoszogás ütötte meg a fülemet. Ajkaimat és szemeimet idegesen összeszorítva, lehajtott fejjel, reményvesztetten ejtettem bele kosaramba a bezacskózott répákat, már-már majdnem felkuncogva saját nyomoromon, a konzervek felé véve az irányt, útközben összetalálkozva az említett egyénnel.
- Hyung, történt egy kis baj...
- Nem mondod? Mit bontottál le már me...? – kérdeztem némi szarkazmussal hangomban, amikor megláttam, hogy a hatalmas konzervtorony „építőkockái" szanaszét gurulva hevertek a kövön.
- Elnézést uram... – szólított meg egy ott dolgozó nő, akinek én mondanivalóját meg sem várva, a szavába vágva közöltem vele, amire valószínűleg kíváncsi lehetett.
- Igen, igen az én gyerekem... - sóhajtottam fájdalmasan.
- Öhm, ne haragudjon, de nem túl fiatal ahhoz, hogy ilyen korú fia legyen? – meresztett rám csodálkozó szemeket a nő, amit nem tudtam hova tenni, kérdésével egyetemben.
- Mi-miről beszél?
- Hyung, azt mondtad, hogy a fiad vagyok! – nevetett fel Taehyung, minek következtében megállt bennem az ütő. Ennyire megkergültem már, hogy ilyeneket beszélek?
- Jaj, nem dehogy is, csak velem van. Sajnos... - tettem hozzá az utolsó szót alig érthetően.
- Oh, értem... Szerencsére nem keletkezett kár a termékekben, de kérem, a jövőben jobban figyeljenek oda.
- Úgy lesz. – biccentettem, s már mentem is volna a kassza felé, hogy mihamarabb elhúzzunk innen, amikor a nő utánunk szólt.
- Ha segítenének visszapakolni azt azért megköszönném!
Taehyung pedig már be is vetette magát, én azonban leállítottam.
- Egyszer már lebontottad. Majd én megcsinálom, te addig vigyázz a kosárra, oké?
- Oké. – bólintott kissé szomorkásan és figyelte, ahogy ketten újjáépítjük a konzervtornyot, ami miatt még legalább tíz percet dekkoltunk itt, nem is értem minek, elvégre ez a nő az, aki itt dolgozik és az a feladata, hogy helyretegye, amit a vevők szétbarmolnak, nemde? Így hát, mikor végre valahára kijutottunk a boltból, már teljesen besötétedett. Igaz, még nem volt olyan késő, de ha még főzni is akarok, akkor nem árt, ha megszaporázzuk kicsit a lépteinket.

[...]

Hazaérve, mihelyst lepakoltam, Taehyungot beültettem a tévé elé, remélvén, hogy most már kellőképpen lefáradt és nem fog zaklatni, miközben a konyhában ügyködöm. Valójában még fogalmam sem volt, mit fogok főzni, mivel nem vagyok egy konyhatündér, hiszen agglegény létemre nem volt rá igényem, hogy főzőcskézzek magamnak és ugyebár a munka meg a tanulás mellett sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldásnak bizonyultak a gyorskaják, meg a mirelitek. A szatyor tartalmát böngészve végül arra jutottam, hogy ha már van tészta, hús, meg mindenféle zöldség, akkor összedobok egy sima mezei sülttésztát, az imént említett finomságokkal gazdagítva. Remélem menni fog. Bár, ha Taehyungot képes voltam hazahozni, akkor bármire képes vagyok...

Talán egy bő háromnegyed óra kellett hozzá és a két adag friss étel már ott gőzölgött a pulton, arra várva, hogy nekiessünk a pálcikáinkkal. Ekkortájt Taehyung pillái már szinte leragadtak a tévé bámulása közben, ezért gyorsan a kezébe adtam a vacsoráját, hogy egyen, mielőtt még elalszik, hiszen biztosan rettentően éhes volt már, legalábbis hasa korgása minden bizonnyal ezt jelezte, ráadásul rekord sebességgel kezdte lapátolni az általam készített ételt, ami arra engedett következtetni, hogy egészen ehető lett.
- Ez valami isteni, hyung! Nem csak a legjobb edző vagy, hanem a legjobb szakács is! – ámuldozott a főztöm bűvöletébe esve, s egy pillanat múlva ismét egy nagy, maszatos puszi cuppant az arcomon.
- Fuj, ne csináld már ezt! – húzódtam el tőle, kezemmel letörölve a nyomot, amit rajtam hagyott.
- Most miért? – szomorodott el tekintete.
- Mert tiszta kaja a szád és különben meg...
- Különben meg mi?
- Semmi. Csak egyél, ha ízlik.
Magam sem tudom, miért háborodtam fel megint ennyire, de egyre furcsább és szokatlanabb dolgok történnek, mióta velem van; aggódok, főzök, öleléseket és puszikat kapok. Egy fiútól. Mi jöhet még? És nem mellesleg miért történik mindez? Igazából fogalmam sincs, melyik zavar jobban; maguk a gesztusok, vagy az, hogy ezek mind a saját nemem egyik tagjával történnek. Noha nem, mintha ezeknek bármi jelentősége lenne a számomra, csupán valamiért mindig fennakadok rajtuk, akkor is, ha nem akarom és éppen ez az, hogy olyan dolgok tűnnek fel, olyan dolgokon gondolkozom amiken ezelőtt nem szoktam és nem is akarok most sem. De természetesen igen, most is azon agyalok, újabb teljesen értelmetlen eszmecserébe keveredve saját magammal... Ki tudja, mióta töprenghettem így gyakorlatilag a semmin, amikor arra lettem figyelmes, hogy Taehyung fejét az ölembe hajtja.
- Ezt nem kéne...
- Miért nem, hyung?
- Mert...
Hogy őszinte legyek, nem tudtam volna rá semmiféle értelmes indokot mondani, miért ne, azon kívül, hogy „mert csak", így kénytelen voltam hagyni, hogy fejét a combomon pihentesse. Valamiért feszélyezettnek éreztem magam és kellemetlennek tűnt az egész helyzet. Megmozdulni sem mertem, csak vártam, hogy mi történik. Közben eszembe jutott, hogy holnap ugyanúgy mennem kell az egyetemre, ráadásul délután a pizzériába is, ezáltal felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mihez kezdjek Taehyunggal, mert mint említettem nem lehet őt egyedül itthon hagyni és nem is vagyok rá hajlandó. Valakinek vigyáznia kell rá – aki nem én vagyok – ez idáig oké, de mégis ki lehetne az a szerencsés, vagy talán inkább szerencsétlen, akire rá bízhatnám a felügyeletét. Mobilomat óvatosan elővéve zsebemből megnyitottam a telefonkönyvet, melyben a csekély számú kontaktok között csupán két lehetséges név merült fel. Egyikük, vagyis Jin azonban tuti, hogy nem ér rá, mivel úgy, ahogy én is, napközben az egyetemen lesz, utána pedig, mint szabadideje nagy részében, önkénteskedni megy. Tehát maradt össz-vissz egyetlen ember, aki nem más mint – még belegondolni is fájdalmas – Hoseok. Nos, ez az átka, ha az embernek nincsenek barátai és csak egy ilyen idióta kollégája segítségére számíthat, mint ő. De hát ki a fene gondolta, hogy majd a nyakamba szakad egy kölyök, akit őrizni kell? Viszont még így is félő, hogy elutasít, elvégre a múltkori incidens alkalmával eléggé a bögyébe kerülhettem. Mindegy, azért egy próbát megér...
- Jé, csak nem a goromba ahjussi!?
- De igen és még gorombább lesz, ha szórakozol vele...
- Ezer bocs, csak meglepett, hogy felhívtál, elvégre évente talán egyszer szoktál, akkor sem jó kedvedből, mert mondjuk szívesen cseverésznél velem.
- Most se, hidd el.
- Mily' meglepő... Akkor ezúttal minek köszönhetem a megkeresésed?
Nem akartam kertelni, így egyből a lényegre tértem.
- Vigyáznod kéne Taehyungra.
- Nocsak, nem bírsz vele?
- Te is tudod, hogy egyetemre járok aztán loholok az étterembe és nem szívesen hagyom itthon, mert történtek már kisebb balesetek...
- Szóval aggódsz miatta? Váó, Yoongi aggódik!
- Nem dehogy is, nem erről van szó! Vagyis igen aggódok, a lakásom miatt...
- Aha, értem... Ezer szerencséd, hogy holnap szabadnapos vagyok és bírom a srácot, különben már egy jó pár mondattal ezelőtt bontottam volna a vonalat. Szóval mikorra menjek?
- Olyan kilenc körül ideérhetnél. Amúgy meg még jó, hogy elvállalod, elvégre, ha jól emlékszem te voltál az egyik, aki a nyakamba varrta őt, úgyhogy ez a minimum.
- Oké, legyen neked gyereknap. Holnap találkozunk! Na szia!
- Csá!

Miután letettem, fáradtan dobtam a készüléket a kanapé mellett lévő kis állványra, amikor belegondoltam; ez a tökkelütött holnap tényleg idejön? Ezek után pedig az esett le, hogy én még hozzá sem nyúltam a kajámhoz. Már éppen felakartam állni, hogy odamenjek érte a konyhapulthoz, ám a halk szuszogás emlékeztetett, hogy Taehyung feje az ölemben van, aki nem mellesleg már úgy tűnik, alszik. Szuper. Így most, hogy a frászkarikába jussak el a vacsorámhoz, ami valószínűleg már ki is hűlt? Mivel én sem szándékoztam éhen pusztulni, jobb lehetőség híján megkíséreltem óvatosan felemelni a fejét és kikászálódni alóla. Ha felébred, akkor felébred. Majd utána visszaalszik. A párnának való használat amúgy sincs benne a munkaköri leírásomban... A vacsorámnak azonban már tényleg szüksége volt egy mikrózásra, ami után letelepedtem a szőnyegre a kanapé elé és kerestem egy számomra megfelelő műsort a tévében, miközben fél füllel továbbra is Taehyung szuszogását hallgattam, akinek elég jó alvókája lehet, hogy felébredés nélkül tűrte a tözörgéseimet. Amint pedig én is megkóstoltam főztömet, igazat kellett adnom korábbi felvetésemnek az ehetőséget illetően. Sőt, azt kell, hogy mondjam, több, mint finom lett. Tulajdonképpen már meg sem lep, hogy ehhez is jó érzékem van, ami nem is baj, mert most már két éhes száj van a lakásban és lehet jobban megéri főzni valamit két személyre, mint dupla adagot rendelni azokból, amiket általában enni szoktam, nem mellesleg nem áll szándékomban Taehyungot mindenféle mű kajával tömni egyfolytában. Tényleg nem egészséges és lehet, hogy ő hajlamosabb a hízásra, mint én. Uram atyám, már megint miken gondolkodom? Azt eszik, ami lesz. Kész. Punktum.

Amint az utolsó morzsa is elfogyott, s vége lett a filmnek, amit néztem, szokásom szerint a mosogatóba raktam az edényeket, a tévét pedig lekapcsolatam, majd a kanapé háttámlájára terített pléddel – amit első éjszaka adtam neki – betakartam Taehyungot, végül lekapcsoltam a villanyt, ám a szobámba indulva az ő hangja késztetett megállásra, amitől valljuk be, egy kicsit megijedtem, hiszen hirtelen ért.
- Aludj jól, hyung. – suttogta.
- Te is. – válaszoltam egy aprócska mosoly keretében, ami akaratlanul jelent meg szám sarkában. Amint a hálóban gyors átvedlettem pizsamámba és belevetettem magam az ágyba, hiába voltam fáradt, még viszonylag messze járt az óra attól az időponttól, amikor általában leszoktam feküdni, így a plafont bámulva még mindig szaporán kattogtak agykerekeim és bármennyire is nem akartam, a gondolataim csak azért is Taehyung és a mai nap körül jártak. Emésztgettem minden egyes, számomra szokatlan mozzanatát, de nem tudtam napirendre térni felettük. Továbbá afölött sem, hogy vajon mi lesz holnap. Hiába tudtam, hogy ugyanúgy dolgozni és tanulni fogok, mint általában bármikor máskor, ezúttal azonban már kétség sem férhet ahhoz, amit a mai nap folyamán tapasztaltam, mégpedig, hogy mostantól tényleg minden más lesz...

- - - O - - -

Nos, ez is megszületett végre valahára. :D Sajnos az utóbbi időben nem igazán volt lehetőségem, hogy írjak, most már viszont legnagyobb örömömre rá tudtam szánni az időt, hogy frissítsek. Kicsit bökte a csőrömet, hogy nem tudok új részt hozni, annak ellenére, hogy nem várjátok olyan hű de sokan, viszont akárhányan is olvassátok engem jó érzéssel tölt el és szeretném, ha nem maradnátok huzamosabb ideig újdonság nélkül, éppen ezért elnézéseteket kérem és igyekeztem ezt a részt az eddigieknél kicsit hosszabbra írni , illetve kárpótlásul remélhetőleg már holnap jövök egy újabbal :) Lehet, hogy csak úgyanígy este, mert a fene tudja miért, de elég sokáig írok egy fejezetet, hiába gépen írom. No de mindegy is, remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket és izgatottan várjátok majd a folytatást! ^^