Oké, ahogy sejtettem, az első előadásra már nem értem oda, de sebaj. Egy órával kevesebb unalmas fejtámasztás. Viszont az anyagot mindenképpen be kell majd valahogy pótolnom, ha nem akarok lemaradni és a vizsgák előtt idegeskedni, amik meglehetősen kemények, hiszen mégiscsak egy orvosi egyetemről beszélünk. Valójában még mindig nem igazán fogom fel, hogyan kerülhettem be éppen én ide, de annyi szent, hogy nem kevés erőfeszítés árán sikerült összehoznom, amit azonban egyáltalán nem magam miatt csináltam, hanem kizárólag a bátyámért, Yeongsuért. Minden bizonnyal ő adott erőt hozzá, hogy végigcsináljam, és csak is neki köszönhetem mindezt. Persze, ha választhatnék, inkább lennék egy egyszerű pizza futár főállásban, mintsem, hogy a testvérem nélkül gebegjek az egyetemen. Ugyanis ehhez, hogy én jelenleg ott tarthassak a tanulmányaimban, ahol jelenleg vagyok, az kellett, hogy elveszítsem őt. Hiszen őszintén szólva engem sohasem érdekelt különösképp az orvostudomány, ellentétben Yeongsuval, akinek minden álma az volt, hogy neves orvos lehessen, ez azonban már sohasem válhat valóra, amiért a mai napig saját magamat okolom. Csakis ezért; az ő iránta érzett szeretetem és tiszteletem révén döntöttem úgy, hogy minden áron megpróbálom elérni az általa olyannyira áhított célt, bizonyítva ezzel, milyen fontos is a számomra. Ez az egyetlen ok, amiért fejest ugrottam ebbe a számomra oly' távolinak és lehetetlennek tűnő világba, és próbálom megállni a helyem. Ez persze koránt sem egyszerű, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy egy napon olyan ember válhasson belőlem, aki ő maga is szeretett volna lenni, és akire büszke is lenne...

A második óra előtt besereglő diákok között legnagyobb örömömre megpillantottam Seokjint, egy másik szakon lévő hallgatót, akivel van pár közös óránk és ezalatt sikerült egész jól összehangolódnunk. Mivel nem vagyok az a barátkozós típus, így egyedül ő az, akivel el tudom múlatni az időt itt az egyetemen, illetve akinek időnként sikerül kicsalogatnia a csigaházamból is. Általában elég csendes, de nagyon figyelmes és gondoskodó személyiség, akivel komoly témákról is éretten el lehet beszélgetni, ráadásul egy beteg gyerekeknek fenntartott otthonban önkénteskedik. Ez alkalommal is, amint észrevett, egyből megindult felém, majd kezében szorongatott holmiját letéve a padra, helyet foglalt mellettem, s kedves mosolyával arcán köszöntött.
- Mi újság, Yoongi-yah? Hogyhogy nem voltál az előző órán?
- Nos, ez egy hosszú történet... - sóhajtottam fel, lepörgetve szemem előtt a tegnapi nap, illetve a ma reggel eseményeit.
- Én ráérek. Van időnk bőven, míg ide ér a tanár. – adta tudtomra, hogy ő igen is kíváncsi az én kis sztorimra. – Amúgy sem történt velem mostanában semmi izgalmas, úgyhogy ki vele!
- Aish! Kész katasztrófa... - terültem el az asztalon, felé fordulva.
- Valami baj történt? – fürkészte tekintetemet aggódva, mire én ismét mély levegőt véve, horrorba illő narrációval kezdtem bele mesémbe.
- Minden tegnap reggel kezdődött... Ugyebár szabadnapos lettem volna, de a főnököm behívott, hogy ügyeljek egy új gyakornokra. Ezzel még fogjuk rá, hogy nem is lett volna akkora gond, leszámítva persze, hogy nem hagytak aludni, de az a srác egy két lábon járó szerencsecsomag. Nagyjából egy óvodás értelmi szintjén áll, arról nem is beszélve, hogy szinte minden mozdulatával pusztulást hagy maga után. Ami pedig a hab volt a tortán, hogy mivel délután óráim voltak és ott hagytam őt, mire visszaértem, kis híján felgyújtotta a konyhát, amiért természetesen engem vettek elő... - aztán töviről-hegyire elmeséltem Jinnek, mi minden szörnyűség történt még velem ebből kifolyólag, melyet ő figyelmesen, sokszor fel-felcsodálkozva hallgatott végig.

- És akkor most mihez fogsz kezdeni vele? Ott fog lakni nálad? – érdeklődött, mire én széttárt karokkal, cseppet idegesen szólaltam fel, lévén, hogy teljesen tanácstalan voltam.
- Épp ez az, hogy fogalmam sincs! Néhány napig még valahogy kibírom... És aztán?
- De hát ez tök jó, nem? Legalább lesz egy lakótársad! – próbált volna valami jót kihozni a dologból, csakhogy én ezt nem így láttam.
- Egy fenéket jó! Még, hogy lakótárs... - intettem le barátom felvetését fintorogva.
- Ugyan már, legalább lenne társaságod, ezen kívül pedig megoszlana a költség és a teendők!
- Nekem tökéletes volt minden eddig is úgy, ahogy volt... Nincs szükségem arra, hogy valami jött-ment srác nálam potyázzon, főleg mivel nem úgy tűnik, mint aki nagyon bővelkedik a bevételben és hadd szögezzem le; én nem fogok senkit sem eltartani!
- Én ezt teljesen megértem, de ha nincs hová mennie, akkor talán megkönyörülhetnél kicsit rajta. Ne légy vele ilyen kegyetlen!
- És rajtam ki könyörült meg, hm? – horkantam fel sértődötten. Senkit nem érdekelt a nyomorom - a bátyámat kivéve - akkor én miért akarjak jót tenni egy tök ismeretlen emberrel, aki eddig is csak bosszúságot okozott nekem? De tényleg. – Különben meg nem hiszem el, hogy annyira nincs hová mennie. Lemerném fogadni, hogy ez csak valami lázadós, „elszökünk otthonról, mert nem hagyjnak azt csinálni, amit akarok" tini-hiszti. Biztos nem a híd alól jött. Ne szórakozzunk már.
- Yoongi... Nem akarok prédikálni, de tudod, azt mondják; ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.
S ez volt a végszó, mielőtt belépett a tanár és kezdetét vette az óra. Kenyérrel, mi? Ekkora hülyeséget...

Egész végig nem igazán kommunikáltunk Jinnel, őt lefoglalta, hogy teljes figyelmet szenteljen a tananyagnak és szorgosan jegyzeteljen, engem azonban gondolataim ismét más irányba tereltek, barátom iménti szavait emésztgetve, s csak azon fohászkodtam, hogy Taehyung ne bontsa le a házat, mire hazaérek. Az előadás befejeztével aztán, mielőtt még Jin tovább állt volna, - ugyanis a következő óránk sajnos nem közös volt – eszembe jutott, hogy elkérjem és gyorsan lefotózzam az általam elmulasztott órán készült jegyzeteit, majd megköszöntem, s elváltak útjaink.

Még két órám volt ezen kívül, köztük egy hosszabb szünettel, amikor is úgy gondoltam, - mivel egyéb jobb dolgom nem akadt – hogy akár el is mehetnék azokért a bigyókért, amiket felírtak Taehyungnak. Így is tettem, majd rövid patikai kiruccanásom és utolsó órám után a pizzériába indultam, mert rövidesen kezdődött a műszakom. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, amikor beértem és üdvözöltem a többieket, de persze ők egyből Taehyungról kezdtek faggatni, mintha a drágalátos munkatársuk újszülött kisfiáról lenne szó és égnének a vágytól, hogy megtudják, mi újság a gyerekkel. Ezeket a kérdéseket nem is méltattam valami sokra, pláne, hogy nem értem rá trécselni, mivel várt a munka és jócskán tepernem kellett a főnöknek.

[...]

Éjjel negyed tizenkettő múlott, mikor végre robogómmal elhagyhattam munkahelyemet és lakásom felé vehettem az irányt. Ekkor jutott csak eszembe, hogy Taehyungot mindenféle egyéb instrukció nélkül hagytam odahaza, mint például, hogy egyen valamit a hűtőből, ha megéhezik, bár szerintem, előbb vagy utóbb magától is eszébe jutott. Remélem. Fáradtan vonszoltam be magamat a liftbe, hogy aztán a harmadik emeleten kiszállva benyissak lakásomba, ahova belépve egy hatalmas robaj fogadott, hozzá pedig hangos jajveszékelés társult, melynek forrása a stúdióm volt. Ó, könyörgöm, mondd, hogy nem! Mondd, hogy nem ő volt már megint! Ha valamihez hozzá mert ott nyúlni, én esküszöm, puszta kézzel fogom megfojtani! Ehhez azonban nem sok reményt fűzhettem, mivel más nem tartózkodott rajtunk kívül idebent, szellemek pedig tudtommal nem kísértenek itt. Ezért hát gyanakodva meglódultam a hang irányába, s berontottam szeretett helyiségembe, amit bár ne tettem volna, ugyanis köpni-nyelni nem tudtam az elém táruló látványtól; a földön ott kuporgott ő, kezében a nagy becsben tartott Kumamon plüssömet szorongatva, kábelekkel és a stúdió drága felszereléseivel körbevéve. Dühösen fújtatni kezdtem, szemeim pedig csak úgy szikráztak a méregtől, ami ekkor szétáradt bennem. Ami pedig ez után következett, nem kívánom senki ember fiának...
- A jó édes kurva életbe! Mi a faszomat műveltél te szerencsétlen!? Világosan megmondtam neked, hogy tartsd távol magad a stúdiómtól! – ordítottam el magam teli torokból, cseppet sem léve tekintettel a szomszédokra és az aktuális időpontra. – Most azonnal takarodj innen kifelé! –rivalltam rá a holtra vált fiúra, aki kirohanásom után is csak mozdulatlanul, sokkos állapotban meredt rám. – Nem hallottad, baszd meg!? Takarodj kifelé! – azzal felrántottam őt ülő helyzetéből és erőteljesen kitaszigáltam a nappaliba, eget rengető robajjal becsapva magam mögött az ajtót, ami kis híján kiszakadt a helyéről.
- Hyung! – kiáltott fel kétségbeesetten, miközben én ezt teljes mértékben ignorálva nekiláttam helyére rakni a lerántott holmikat. Nagyon remélem, hogy egyiknek sem lett semmi baja, különben kitekerem a nyakát, az holtbiztos! – Hyung! – szólított újból, amire már ingerülten téptem fel a nyílászárót, hogy reszketeg ábrázatával, s könnyel teli szemeivel találjam szembe magam, ami csak olaj volt a tűzre. Nagyon ajánlom, hogy ne kezdjen el nekem megint bömbölni, mert kivágom! Jelenleg egy kanál vízben meg tudnám fojtani és ezt nem is rejtettem véka alá. – Mi a szar van már? Nem csináltál még elég kárt? Tudod milyen rohadt sokba kerülnek azok a cuccok!? Azokért én gürcöltem éjt nappallá téve, te meg csak úgy gondolsz egyet és tönkrebasznád őket, mi!? Pedig elpofáztam, hogy ne menj be oda! Tudod mit jelent az, hogy NE!? – mennydörögtem szinte egy levegővel, kihangsúlyozva az utolsó, lényeges szót, miközben forrt a vérem és az agyvizem egyaránt.
- Én nem... nem akartam, hyung... Sajnálom... Ne haragudj... - remegett, mint a nyárfalevél. Nem akarta persze... Már megint az az idióta hebegés! Mi lenne, ha egyszer gondolkodna, mielőtt cselekszik?
- Ezt most fejezd be! Azt mondd meg nekem, mi a fenéért mentél be oda? – vontam kérdőre idegesen, mielőtt azonban még válaszolhatott volna, folytattam. – Valójában bármit mondanál, semmi sem elfogadható indok arra, hogy betetted oda a lábadat! Nem véletlenül nem akartam, hogy bemenj oda! Az az én szent helyem és tudtam, hogy te csak szétbarmolnál ott mindent! Hogy lehet valaki ekkora... ekkora... csődtömeg!? Elegem van a balfaszságaidból! Még csak két napja ismerlek, de már tönkre teszed az életemet, érted?! Húzz inkább haza és szívd anyád meg apád vérét, engem pedig hagyj végre békén! – azzal kitéptem kezéből a fekete mackót, s nem törődve hüppögésével, vörös szemeivel és arcán patakzó könnyeivel, ismét visszavonultam a stúdiómba ellenőrizni a felszereléseket. Szerencsére a hangszórók megúszták egy kisebb karcolással, s ekkor már némileg alábbhagyott fújtatásom, bár még mindig irtózatosan dühös voltam és nem tudtam napirendre térni a történtek felett, így zsörtölődésemnek hangot adva munkálkodtam tovább a helyiségben. Amikor aztán érzékeltem, hogy a kimerültség már kezdi leragasztani szemeimet, átvonultam a hálóba, eközben pedig legnagyobb megkönnyebbülésemre Taehyungot sehol sem láttam a lakáson belül. Na végre, adta az ég!

[...]

Reggel boldogan konstatáltam, hogy a kölyöknek még mindig se híre, se hamva, ami rögvest adott egy kis pozitív kezdőlöketet az egész napomnak, ha már az előző kettő maga a pokol volt neki köszönhetően. Nem igazán érdekelt, mihez kezdett magával, – bár gondolom mégiscsak volt hova mennie, ha így eltűnt – a lényeg, hogy már nem volt itt, s így minden mehetett tovább a megszokott kerékvágásban, anélkül, hogy miatta kellett volna idegeskedjek. Egy pillanatra azonban megfordult a fejemben, hogy talán túlságosan durva voltam vele az elmúlt este, de hát végtére is ő kereste magának a bajt. Ha nem ment volna be a tiltásom ellenére is oda, ahova még meg is ígérte, hogy nem fog, akkor kegyes lettem volna és meghúzhatta volna még magát itt egy darabig, de nem. Neki kellett a balhé. Így járt. Gyűlölöm, ha bárki is hozzáér a cuccaimhoz, főleg kérdezés nélkül, hátha még az illető  egy ilyen kétbalkezes valaki. Bunkó vagyok? Lehet. De én csak azt adom, amit kaptam. Különben is, mégis milyen okból kifolyólag kéne nekem egy Taehyung korú fiút pesztrálnom és eltartanom? Belátom, tényleg egy barom voltam, amikor aznap este visszamentem érte. Viszont ennek itt és most végeszakadt. Ideje visszatérni az én mondhatni normális életemhez. Valójában nem is tudom, miért keltem fel ilyen korán, mikor az egyetemre még bőven volt időm odaérni, de mivel visszafeküdni már nem igazán lenne értelme, így – miután érzékeltem a felfordulást, amit Taehyung hagyott maga után az egész lakásban – úgy döntöttem, gyorsan megpróbálok valamiféle minimális rendet teremteni. Rögtön a kávézóasztallal kezdtem, melyen összefirkált papírok és színes íróeszközök tömkelege hevert szanaszét. Bár nem érdekelt különösebben, akaratlanul is vetettem egy két kósza pillantást a rajznak nevezett alkotásokra, melyek közül az első minden bizonnyal ember alakokat ábrázolt, pontosabban gyereket. Sok-sok vidám gyereket, ám távolabb tőlük egymagában ült egy szomorú. A következőn felnőttesebb karakterek jelentek meg, pizzával a kezükben, a háttérben pedig lángok. A harmadikon már mindössze ketten voltak, meg egy piros, motorszerű jármű. Ezután egy fehér köpenyes férfi bukkant fel, az előbbi kettő pedig fogta egymás kezét, majd ismét csak ketten voltak, egy kanapén ülve, előttük egy nagy tál étellel és ez így ment tovább, ami láthatóan az elmúlt két nap történéseit volt hivatott jelképezni Taehyung szemszögéből. Nagyon unatkozhatott, hogy ezt mind lerajzolta. De úgy őszintén, mióta rajzolgat egy tizennyolc éves fiú ilyesmiket? De mindegy is. Most már teljesen lényegtelen. Miközben azonban a lapokat rendezgettem, megakadt a szemem az asztalon álló kis naptár aktuális oldalán, melynek mai napját egy vastag, piros karika vette körbe. A fekete számokat szuggerálva erősen eltöprengtem, miért is olyan fontos ez a nap, mígnem rövidesen meglelve a megoldást hatalmasat csaptam homlokomra, majd idegesen kezeim közé temettem arcomat. Mégis hogy felejthettem el!? Aish, ez is mind miatta van! Minden teljesen kiment a fejemből...

Csapot-papot ott hagyva nyargaltam robogómért, mellyel célba vettem a lehető legközelebbi helyet, ahol virágot és gyertyát lehet kapni. Szép, igényes csokrot köttettem, színes szalaggal és minden egyéb dísszel. Nem volt olcsó, de ilyenkor a pénz egyáltalán nem is volt mérvadó. Ha két napi meleg ebédem is megy rá, az sem tud érdekelni, csak az számított, hogy a lehető legtökéletesebbet adjam, mert megérdemli. Hiszen nem akárkiről van szó és a tanuláson kívül már csupán ennyit tudok tenni érte...

Kisvártatva már a temető felé hajtottam szélsebesen, majd megérkezve, egy ilyen helyhez méltó nyugodtsággal közelítettem meg a hatalmas kőszobrokkal szegélyezett kaput. Némán sétálgattam a sorok között a már jól ismert útvonalon haladva addig a bizonyos pontig, azaz Yeongsu nyughelyéig. Minden egyes alkalommal, mikor megpillantottam a szürkés-fehér kőtáblába vésve nevét, elszorult a torkom, s egyre csak ez visszhangzott a fejemben; "A te hibád."

Ő egy másik város orvosi egyetemén tanult, meglehetősen messze Daegutól, ezért csak nagyon ritkán láthattam és be kell vallanom, szörnyen hiányzott, hiszen a családomból ő volt az egyetlen, akihez közel álltam. Három évvel ezelőtt ilyenkor azt mondta, hazajön a hétvégére, hogy utólag megünnepeljük a születésnapomat. Hihetetlenül megörültem ennek és már tűkön ülve vártam, hogy megérkezzen. Aznap fel is hívtam, hogy siessen és mihamarabb érjen ide, mert már nagyon szeretnék elmenni vele kosarazni. De ezután már soha nem érkezett meg... Március közepén az időjárás még igen változékony, ám egy havazással nem számoltunk. Bár nem volt nagy, ahhoz viszont épp elég, hogy az átlagosnál is veszélyesebbé tegye a közlekedést. Yeongsu az én noszogatásomra igyekezett haza autójával, noha minden bizonnyal meglehetősen fáradt volt. A mai napig nem tudom pontosan, mi és hogyan történt, mindössze annyit, hogy karambolozott, amiért csak és kizárólag magamat okolom. Ha nem lettem volna olyan türelmetlen, ha nem siettetem, akkor talán éppen vele beszélgetnék most...

Keserves, egyben dühös és csalódott sóhajt adtam ki magamból, miközben a síremlék előtt guggoltam, majd magamhoz vettem az ott található fekete agyagvázát. Felálltam, s kivettem belőle az elszáradt virágokat, elvíve azokat az arra kijelölt konténerhez. Kiöntöttem a régi vizet, melyet az egyik fa tövében álló kis csapnál helyettesítettem frissel, aztán visszabattyogtam a megfelelő kőtáblához. Gondosan elhelyeztem a vázában a csokrot, visszatéve azt a sírkő mellé, s felraktam rá két teamécsest, végül a dzsekim zsebéből elővett gyufa segítségével azon voltam, hogy meggyújtsam őket, amikor is halk motyogást véltem hallani, szemem sarkából pedig mozgást érzékeltem. Talán épp csak egy másodperc erejéig nézhettem oda, hogy aztán a következő pillanatban visszakapjam fejem, amint realizáltam magamban az illető kilétét. Megdöbbenve, ám csendben, s feltűnésmentesen figyeltem a kócos fiút, aki tőlem nem messze egy másik kőtábla előtt térdelve, lehajtott fejjel sustorgott maga elé, míg nem hirtelen az ujjaimba nyilalló, szúró, égető érzés térített magamhoz, s egy hangos szisszenés keretében leejtettem ujjaim közül a gyufát, gyorsan eltaposva azt.
- Hyung...! – szólított meg félénken az ismerős hang, mire én ismét felé fordultam, érzelemmentesen bámulva rá. – Hyung, mi-mit csinálsz te itt? – kérdezte csodálkozva, kissé ijedten.
- Én... - kezdtem volna bele, de rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi köze hozzá. – Nem mindegy az neked? Inkább te mit keresel itt? Megint eltévedtél, vagy mi?
Ezen kérdésemre szomorkásan meredt a síremlékre, s beletelt egy kis időbe, mire nekiveselkedett, hogy válaszoljon, ám közben továbbra sem mert rám nézni.
- Emlékszel...? Tegnap azt mondtad, hogy menjek vissza a szüleimhez. És én így is tettem...
Szavai hallatán teljesen elképedtem és abban a szent pillanatban mindennemű ellenszenv köddé vált belőlem. Szörnyen elszégyelltem magam. Ha Yeongsu miatt lelkiismeretfurdalásom van, akkor ezt már végképp nem tudom, minek nevezzem, olyan mértékű önvádaskodó érzés tört rám. Általában nem szokott érdekelni az ilyesmi; az, ha megbántok valakit, de jelenleg egy utolsó utáni szemétládának éreztem magam, megbánva minden egyes durva szót, melyet tegnap este Taehyunghoz intéztem. Fogalmam sem volt, mit kéne most tennem, vagy mondanom, sohasem voltam jó a bocsánatkérősdiben és ehhez hasonlókban.
- Én... sajnálom... - préseltem ki magamból mindössze ennyit.
Ekkor feltápászkodott a földről, lassan, óvatosan lépkedve felém, amit én feszülten figyeltem, majd ismét letérdelt, szorosan velem szembe helyezkedve.
- Semmi baj, hyung. – küldött felém egy igen halovány mosolyt. – Nem tudhattad, hiszen nem mondtam el neked.
- Akkor sem kellett volna így viselkednem veled. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Én csak...
Nem tudtam, jó ötlet-e erről az egészről beszélni, hiszen rajtam és a szüleimen kívül senki sem tudja, mi történt valójában, mégis úgy éreztem, itt az ideje, hogy ezt valakivel megosszam. Taehyung pedig – bár alig ismerem – úgy tűnt, olyasvalaki, akinek ezt elmondhatom, elvégre, mint az imént kiderült, ő is hasonló cipőben jár. – Tudod, én mindig is nagyon egyedül éreztem magam, csak a bátyám nyújtott nekem támaszt, de mióta ő itt hagyott, senkim sincs. Egymagam vagyok, a saját utamat járom, nem foglalkozom az emberekkel és ez már teljesen lételmemmé vált. Ezért furcsa volt, hogy csak úgy a semmiből jöttél te és egy szempillantás alatt minden a feje tetejére állt. Nehezen viselem a változásokat és azt, ha megbolygatják az én idilli magányomat. Tehát még egyszer bocsánat...
Mesémet szinte mozdulatlanul, erősen koncentrálva hallgatta, melynek végére érve kissé megkönnyebbültem, ahogy kiadtam magamból fájdalmas gondolataimat, sőt még mondhatni meg is döbbentem saját magamon, hiszen életemben talán először kértem valakitől bocsánatot, legalábbis őszintén biztos.
- Nem haragszom... - fogta meg gyengéden kezemet. – Én is egyedül vagyok. Tudom milyen ez.
Bár koránt sem volt valami vidám, mégis valahol a szívem mélyén cseppet megmosolyogtam ezt a mondhatni sablonos helyzetet. Két kallódó lélek. Minő véletlen... Most viszont rajta a sor, hogy meséljen, persze, csak ha nem esik nehezére.
- Szóval a szüleid... Mi történt velük?
- Nem sok mindenre emlékszem... - kezdett bele keserűen sóhajtva. – Öt éves lehettem akkor. Aznap állatkertbe mentünk. Mikor végeztünk, elindultunk hazafelé, majd egy nagy, fehér szobában ébredtem, bekötözött fejjel. Ez minden.
- Akkor azért van az a heg a tarkódon... - állapítottam meg, mire ő csak bólintott, majd hozzátettem. – Részvétem.
- Én is sajnálom a bátyádat... Biztosan nagyon kedves fiú volt.
- Nem is tudod, mennyire... - sandítottam fél szemmel a mellettünk lévő sírkőre gyér mosollyal. – És mi történt azután? – tettem fel váratlanul egy újabb kérdést.
- Árvaházba kerültem.
- Oh... - sütöttem le szemeimet szánakozóan. Tehát akkor onnan szökött el... – Nem szerettél ott lenni?
- Nem. – vágta rá habozás nélkül. Mondjuk ez érthető, hiszen nem éppen a legfelemelőbb érzés ott tölteni a gyerekkort, mégis kíváncsivá tett.
- Hogyhogy?
- Senki nem játszott velem. Azt mondták furcsa vagyok. Még a nénik is, akik vigyáztak ránk. Reméltem, hogy valakik majd hazavisznek, de mindig lebeszélték rólam őket. Rossz volt ott lenni és el akartam jönni, minél hamarabb. Ezért gondoltam, hogy keresek egy helyet, ahol tudok dolgozni és gyűjthetek pénzt. De aztán, amikor minden rosszul sikerült, nagyon megijedtem...
- Szóval ezért gyújtottad fel kishíján a konyhát? – érdeklődtem kicsit viccelődve, hogy tereljük a drámai hangulatot, persze, mielőtt még szó érné a ház elejét, nagyon is sajnáltam őt. Teljességgel át tudtam érezni, milyen az, amikor nincs senki, aki megbecsülne és magányos vagy. Ilyen voltam én is, habár már egészen megszoktam és tényleg sokszor úgy érzem, jobb is nekem így.
- Én... én hidd el nem akartam... - mentegetőzött ismét, de leintettem.
- Nyugi. Ezt már megbeszéltük. Ami megtörtént, az megtörtént.
- Haragszol? – pislogott rám ártatlan, kölyökkutya szemekkel.
- A tegnapiért jobban. De mindegy is... Felejtsük el, jó?
- Jó! – derült fel arca, ám rögtön ezután meg is komolyodott. Kissé eltávolodott tőlem, majd felállt, visszasétálva szülei sírjához, az ott található vázát megragadva.
- Most mit csinálsz? – szóltam utána.
- Szegény virágok már meghaltak. De honnan szerezzek újakat...? – tűnődött el a fekete edényt szorongatva.
- Várj egy pillanatot. – azzal én is talpra álltam, odasétálva hozzá. – Itt a temető mellett van egy kis rét. Gyere, hátha találunk valamit! Meglehetősen furcsa gesztusnak tartottam ezt saját magamtól, pláne a történtek után, de éppen ezért, talán ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Boldogan szökellve követett engem, s legnagyobb örömére sikerült is összegyűjtenünk néhány szál színes, kora tavaszi virágot, amit aztán elégedetten elhelyezhetett a síron.
- Köszönöm, hyung! – hálálkodott, amit egy öleléssel egészített ki. Noha egyszer már megtette, még mindig furcsa volt, elvégre nem sűrűn van részem ilyesmiben, sőt. – És most merre mész?
- Én az egye... - Azt a rohadt!
Rekord sebességgel rántottam elő mobilomat, hogy az időre pillantva azon nyomban elsápadjak. Amíg mit itt lelkiztünk, meg virágot szedegettünk, szépen megfeledkeztem az előadásokról, amiből immáron kettőn tudnék csak részt venni, de azok között is másfél óra kihagyás van, aminek jelenleg semmi értelmét nem láttam. Nagy nehezen végül úgy döntöttem, hogyha már egyszer így alakult, kihagyom a mai napot. – Nem, mégsem megyek az egyetemre. – jelentettem ki lazán.
- Oh, hogyhogy? – pislogott érdeklődve, mire én ismét egy saját magamat is összezavaró válasszal feleltem.
- Hát, ami azt illeti... Vigyáznom kéne rád...