[...]

- Hű, de szép lakásod van, hyung! – ámuldozott a barna hajú, mihelyst a lámpát felkapcsolva szeme elé tárult lakhelyem, ami valójában egyáltalán nem volt valami nagy szám, neki láthatóan mégis nagyon tetszett, így habozás – illetve cipője levétele - nélkül egészen a nappali közepéig trappolt, ahol izgatottan tekintett körbe a kicsiny apartmanban.
- És én takarítom, úgyhogy örülnék, ha levennéd a cipődet! – jegyeztem meg szúrós pillantásokat küldve felé.
- Hoppácska... - pislogott le zavartan lábbelijére és gyorsan kibújt belőlük. – Bocsánat, hyung. – mosolygott ártatlanul, visszahozva és letéve őket a bejárathoz.
- Aigoo... - néztem rá fejemet csóválva, majd bezártam az ajtót. – Éhes vagy?
Szó sincs róla, hogy elakarnám kényeztetni, de elvégre mégis csak a „vendégem", vagy mi, még ha nem is repesek az örömtől ennek tudatában.
- Mint a farkas! – vágta rá egyből.
- Akkor rendelek valamit, oké? Mit szeretnél enni?
- Azt, amit te, hyung! – jelentette ki vidáman.
- Mit szólnál egy kis jajangmyeon*-hoz? – kérdeztem, közben megindulva a fürdőszoba felé, hogy kezet mossak.
- Az az a... megvan... Igen, az szupi! – habogott elgondolkodva magában, mintha soha életében nem hallott volna még az idehaza egyik legközkedveltebb kajáról, de valójában nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. Biztosan csak fáradt.
- Mellesleg, ha szükséged lenne a mosdóra, akkor itt találod. – szóltam ki neki immár az említett helyiségből.
- Rendicsek!
- Gyere, te is mosd meg a kezed! – s már jött is utánam, aztán amikor végzett, „értelmes" ember módjára természetesen a képembe fröcskölte a vizet.
- Hé, ezt meg ne próbáld még egyszer! – emeltem fel figyelmeztető jelleggel mutatóujjam, mire ő csak nevetett. Komolyan, mint egy kisgyerek.
- Bekapcsoljam a tévét?
- Ühümm. – bólintott aprót, miközben visszatértünk a nappaliba.
- Mit szeretnél nézni? Zene, híradó, sport, esetleg természetfilm? – érdeklődtem, mihelyst törökülésben elhelyezkedett a kanapén.
- Rajzfilmet szeretnék! – mondta fülig érő szájjal. Hát persze... Ki hitte volna? Valami azt súgja, ez a srác tényleg leragadt az ötévesek szintjén.
- Ahogy gondolod...
Miután megkerestem neki a kedvére való műsort, kissé arrébb vonultam, s a konyhapulthoz tartozó bárszékre leülve tárcsáztam a kedvenc – és egyben a környék legjobb - jajangmyeon éttermem. Uh, remélem még szállítanak ki ilyenkor - gondoltam, miközben a fali órára pillantva megállapítottam, hogy igen későre jár már. Végül legnagyobb szerencsénkre még sikerült rendelnem magunknak egy-egy adagot, majd helyet foglaltam a kanapén a jövevény mellett, aki, míg vártuk a kaját egyre csak tapsikolt és énekelgetett az aktuális, jócskán kisgyerekeknek való műsor bűvöletébe esve. Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy lett egy gyerekem. Remélem azért a seggét nem nekem kell majd kitörölni...

[...]

Mihelyst megérkezett a késői vacsora, azonnal nekiláttunk, hogy mihamarabb megtömhessük korgó gyomrunkat, hiszen már én is kezdtem igencsak éhes lenni. De ami ez után az asztalnál történt... Először is, szinte kapásból leette magát, ezért kénytelen voltam valami előkeféleséget a nyakába akasztani. Másodszor pedig úgy csámcsogott, mintha csak muszáj lett volna. Aztán, amikor éppen egy falatot próbáltam eljuttatni a számba, ő szinte az arcomba mászott és kinézte onnan.
- Mit csinálsz? – néztem rá értetlenül, összevont szemöldökkel.
- Adj az én számba is!
- Te most azt akarod, hogy etesselek meg? – akadtam ki kérésén, amire válaszként hatalmasra tátotta száját akár egy oroszlán, mintha csak be akarná kapni a fejem. Gondolom ezt egy igennek kéne vennem. - Még is, hány éves vagy te? – kérdeztem tőle egy értetlen fintor kíséretében. Egy pillanatra ezen is elgondolkodott, amit én már felettébb furcsáltam, de beértem annyi magyarázattal, hogy lasabban forognak az agykerekei, mint egy átlag embernek.
- Tizennyolc. Miért?
- Ah, felejtsd el... - sóhajtottam, majd odanyújtva neki az általam felcsípett húst, amit be is kapott, jóízűen nyámmogni kezdett rajta.
- Ez olyan finom, hyung! – mondta már vagy tízedszerre. – Most én neked! – vigyorgott, azzal vette is fel tányérjából a tésztát. Mielőtt azonban megállíthattam volna, hogy elkerüljem ügyetlenkedését, az étel már a pólómon és az ölemben volt.
- Aish! Figyelj már oda kicsit, most nézd meg! – mutattam ingerülten az összekoszolt ruháimra.
- Bocsánat, véletlen volt. – húzta el száját szomorúan.
- Inkább maradjon mindenki a saját tányérjánál, rendben?
- Rendben... - hajtotta le fejét, miközben én megkíséreltem helyrehozni a helyzetet, amennyire az egy szalvétával lehetséges volt.

A vacsora végeztével aztán ismét visszatelepedtünk a kanapéra, mivel azonban engem cseppet sem kötött le az, amit ő nézett, kezembe vettem a mobilom, hogy pihenésképpen twitterezzek.
- Nem azt mondtad, hogy sok dolgod van? – kérdezte váratlanul.
- Most is dolgozok. – vetettem rá egy kioktató pillantást, mire ő közelebb kúszva hozzám, kíváncsian pislogott a telefon kijelzőjére.
- Mit dolgozol?
- Növelem a hírnevem.
- Miért, híres vagy? – lepődött meg, mire büszkén kihúztam magam.
- Hamarosan az leszek!
- De szuper! És mivel leszel híres?
- Zenét szerzek, illetve rappelek.
- Tényleg? Megmutatod? - csillantak fel érdeklődően szemei, aminek én nem tudtam ellenállni, lévén, hogy saját magam fényezéséről van szó. Azzal beléptem a soundcloud fiókomba, hogy elindítsam legújabb szerzeményemet.

- Na? – próbáltam előcsalogatni valamiféle reakciót belőle, miután a szám végeztével is csak bambán bámult maga elé.
- Nem értem... - mondta kissé csalódottan.
- Hogyhogy nem érted? – néztem rá csodálkozva.
- Az a sok szó... Nem tudom, mit jelentenek. Elmagyarázod nekem? – pillantott fel rám, mintha én lennék az, aki az univerzum minden tudásának birtokában áll, azonban jelenleg cseppet sem volt kedvem értelmező szótárasdit játszani vele. Különben is, ennyire szegényes a szókincse? Nem járt iskolába, vagy mi?
- Muszáj? - kérdeztem szenvedősen elnyújtva kérdésem.
- Álmos vagy, hyung?
- Az nem kifejezés! Már későre jár, úgyhogy ideje lefeküdni. Remélem, nem veszed zokon, ha a kanapén kell aludnod, mivel nincsen vendégszobám.
Igaz, az ágyam meglehetősen méretes, de azért az mégiscsak az enyém és nem óhajtok együtt aludni valakivel, akit alig egy napja ismerek, ráadásul úgy, hogy fiú az illető. Az hogy nézne már ki?
- Jó lesz nekem itt. – vackolta el magát az ülőalkalmatosságon, amint én felálltam.
- Akkor jó. Mindjárt hozok neked egy takarót.
Az ágyneműtartóban találtam is egy megfelelőt, ami nem volt se túl vastag, se túl vékony, ráadásul tele volt macifejekkel, melyből arra következtettem, hogy ez még a gyerekkoromból való. Az már viszont jó kérdés, hogy mit keresett itt... Kicsit kiráztam, majd odaadtam Taehyungnak, aki láthatóan nagyon örült a mintás anyagnak, s jól bebugyolálta magát.
- Akkor jó éjt. – mondtam, majd lekapcsolva a villanyt a nappaliban, megindultam a szobám felé.
- Hyung...! – hallottam meg hangját az ajtóban, mire visszanéztem vállam fölött. – Hm?
- Olvasol nekem esti mesét?
- Vért ne adjak? Ne nevettess. Nagy vagy már te az esti meséhez, nem?
- Nem. – jelentette ki határozottan.
- Én viszont mint mondtam, nagyon fáradt vagyok, úgyhogy szép álmokat! – mentem be a hálóba, majd az ajtót becsukva átöltöztem és végre valahára az ágyamban lehettem ismét. Bevallom, egy pillanatra megsajnáltam Taehyungot, de végtére is, hagytam, hogy feljöjjön hozzám és vacsorát is kapott, ráadásul megengedtem neki, hogy itt aludjon, úgyhogy szerintem minden tőlem telhetőt megtettem érte még annak ellenére is, hogy csak bosszúságot okozott nekem a mai nap folyamán. Úgyhogy mesét olvasni már ne is haragudjon, nem fogok egy majdnem felnőtt embernek. Azért a jóból is megárt a sok. Nem vagyok az apja...

[...]

- Hyung...
- Aish, már is reggel van!?
- Még nincs. Én csak...
Ekkor szemeimet kinyitva realizáltam a körülöttem lévő sötétséget, majd fejemet jobbra fordítva érzékeltem egy halovány alakot az ágyam szélén, aki nem lehetett más, mint Taehyung. Mi a fenét akarhat ilyenkor?
- Mi van? – mordultam rá kissé ingerülten, ugyanis ki nem állhatom, ha valaki felkelt. Sőt, egyenesen gyűlölöm.
- Vécére akartam menni. – suttogta halkan, én azonban normál hangerőn folytattam.
- Akkor miért nem ott vagy!?
- Mert... eltévedtem.
- Eltévedtél!? Hogy lehet itt eltévedni, te szent szar!? – gyűrtem cseppet ideges ábrázatomat tenyereimmel, miközben felültem. – Megmutattam, hogy hol a mosdó, nem emlékszel?
- De igen...
- Akkor meg? Kimész innen és jobbra!
- Értem. Köszönöm hyung és ne haragudj. Álmodj szépeket! – mászott le az ágyamról.
- De haragszom. – böktem oda neki szigorúan. – Jobb, ha tudod, hogy utálom, ha felébresztenek! – tájékoztattam, mire ő szó nélkül kiment, én pedig mielőtt még halhattam volna a vécé öblítését, újra az álmok mezejére léptem.

[...]

A reggelem ugyanolyan átlagosan indult, akárcsak tegnap, vagy az év bármely más napján, egészen addig, mígnem a szobámból kicsoszogva megpillantottam a kócos, barna hajkoronát, melynek gazdája már a konyhapultnál ücsörgött lábait lóbálva.
- Jó reggelt hyung! Ma is megyünk munkába? – köszöntött izgatottan.
- Ja, feltéve, ha még nem rúgtak ki minket. Bár ami téged illet... - sóhajtottam a kávéfőzőhöz lépve.
- Nagy bajt csináltam tegnap, igaz? – hajtotta le szégyenkezve fejét.
- De még mekkorát!
A következő pillanatban pedig a hálószobában megcsörrent a telefonom, melyért odasietve, a képernyőn a „Főnök" felirattal találtam szemben magam és ekkor azt kívántam, bárcsak ne rohantam volna annyira. Sejtettem, hogy a beszélgetéssel kapcsolatban semmi jóra nem számíthatok, mégis felvettem, hiszen csoda, hogy még egyáltalán hajlandó tárgyalni velem, bár az is lehet, hogy csak a végkielégítésem ügyében hív. Mindenesetre jobb, ha most kitombolja magát, mint hogy később személyesen kívánjon ízekre szedni.
- Azonnal told ide a segged, különben nem állok jót magamért! – visszhangzott a dühös, mennydörgés szerű tónus a túloldalról, majd azon nyomban le is csapta. Király. Még a végén tényleg miszlikbe leszek aprítva.
- Ki keresett? – érdeklődött Taehyung, amikor visszamentem a konyhába, hogy elkészítsem a kávémat.
- Junghoon. Baromira remélem, hogy nem fog kirúgni miattad! Pedig minden esély meg van rá, mert hála neked, pengeélen táncolok.
- Jung... hoon... – motyogott orra alatt a nevet, majd feleszmélt. – Oh, jaj! Én azt nem szeretném.
- Tudod, erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt kis híján felgyújtottad az éttermet! – azzal magamhoz véve a bögrényi koffeint, sarkon fordultam és visszavonultam a szobámba. Egyre csak azon kattogott az agyam, mi a szart fogok csinálni, ha kirúgnak. Nekem kell a pénz a tandíjra, ez a meló pedig túl jól fizet ahhoz, hogy elveszítsem. Azonban, ha ez mégis bekövetkezne, annak nagyon csúnya következményei lesznek Taehyungra nézve...

Amint elkészültem és összeszedtem magam, fapofával léptem ki a hálóból, indulásra készen.
- Mehetünk? – pillantottam a pulton található egyik kis dísszel játszadozó fiúra, miközben magamra öltöttem fekete dzsekimet.
- A kis pirossal megyünk? – sietett oda hozzám.
- Igen, a robogómmal.
- Jaj, de jó! – tapsikolt, majd mindketten felvettük a cipőnket és elhagytuk a lakást.

[...]

A szokásos út most valamiért sokkal rövidebbnek tűnt, mint általában, annak ellenére, hogy a forgalom ugyan olyan volt. Valószínűleg csak azért éreztem így, mert egy nem kívánatos találkozás előtt álltam és ilyenkor persze, hogy az idő nem az én oldalamon áll. Megérkezve az ítélet helyszínére, bevallom, némi leplezett félelemmel léptem be, nyomomban Taehyunggal. A konyha meglepően kitűnő állapotban volt a tegnapi szemétdombhoz képest, de ennek eredményeként mosogatórongy kinézetű emberek lézengtek idebent, a feszültséget pedig szinte tapintani lehetett.
- Arra... - mutatott a főnök irodája felé szánakozóan Sungmin, melynek ajtaja résnyire nyitva volt. Nyeltem egy nagyot és megkíséreltem felvenni a lehető legmagabiztosabb, faszagyerek pozíciómat, majd visszafordulva kissé szúrós tekintetet vetettem az értetlenül ácsorgó Taehyungra.
- Gyere!
- Jobb lenne, ha ő itt maradna... - mondta Hoseok aggódva.
- Pontosan. Ezt te főzted, úgyhogy edd is meg! – szólt bele morcosan Yunghee is, akin igencsak meglátszottak az elmúlt éjszaka csekély óraszámú alvásának nyomai. De mégis mi a tökömért okoskodnak? És mi az, hogy én főztem? Mégis miért tesz úgy mindenki, mintha én szedtem volna úgy szét ezt a kócerájt? Mindegy. Taehyunggal vagy nélküle, de kénytelen leszek bemenni. Végtére is, férfi vagyok. Egymagam is el tudom intézni.
- Én nagyon szívesen bemegyek veled, hyung. – ajánlotta fel a barna hajú.
- Maradj. Majd megoldom. – intettem le, azzal elindultam, hogy szembe nézzek az elkerülhetetlennel. Odabent az irodában Junghoon az íróasztalánál ült és valamit ügyködött a gépén, így fel sem tűnt neki szándékosan zajmentesített érkezésem, ezért kisvártatva halkan megköszörültem a torkom, mire felemelte fejét és látható düh tükröződött vissza szemében.
- Csukd be az ajtót! – szólt erélyesen, s én követtem utasítását. – Mondd csak, Yoongi, tudod te mit jelent az, hogy felelősség?
Legnagyobb meglepetésemre kiabálás helyett jóval mérsékeltebb módon nyilatkoztatta ki haragját, válaszolni azonban dacból nem is igazán akartam semmit, csak hosszasan hallgattam, mígnem újra megszólalt.
- Látod, erről beszélek. Fogalmad sincs. El sem tudod képzelni, mekkora kárt okozott volna ez az egész, ha tűz üt ki! Arról nem is beszélve, hogy a tegnapi este folyamán igen jelentős bevételtől estünk el emiatt! A munkatársaid pedig idejüket és energiájukat nem sajnálva kitakarították helyetted azt, amit neked kellett volna...
- Álljon már meg a menet! Még mindig Taehyung az, aki ekkora galibát okozott. Miért nem figyeltek rá oda a többiek?
- Ne próbálj meg kibújni ez alól! A többieknek megvolt a maga feladata és pontosan tudod, hogy én téged bíztalak meg Taehyung felügyeletével, tehát ha el kellett menned és tudod, hogy problémák adódhatnak, akkor nem szabadott volna engedned, hogy a távollétedben tevékenykedjen! Ilyen egyszerű.
- Mégis honnan tudhattam volna!?
- Onnan, hogy még itt vagy, odafigyelsz rá!
- Mi vagyok én, a gyámja? Miért egyedül az én hibám, hogy ilyen szerencsétlen? Rám sem figyelt oda senki, mégsem bontottam le egy épületet sem!
- Yoongi, nem érted!
- Tök mindegy! Csak azt mondd már el inkább, hogy ki vagyok-e rúgva!
Kezdtem nagyon ideges lenni és mindössze ez az egy kérdés lebegett a szemem előtt, noha biztosra mertem venni, hogy ezek után tuti kiteszi a szűrömet.
- Jó munkaerő vagy, ez tény. Tehát nem foglak kirúgni. Legalábbis még nem. De egyetlen egy újabb hiba és búcsút mondhatsz az állásodnak. Megértetted?
Nagy kő esett le a szívemről szavai hallatán, mivel már éppen Taehyung kicsinálását tervezgettem, erre azonban így nem lesz szükség legnagyobb szerencséjére. Hogy őszinte legyek, kicsit meg is lepődtem, ugyanis sokkal nagyobb fejmosásra számítottan. Ezek után azonban még támadt egy kérdésem az említett személlyel kapcsolatban. Bár efelől egészen pontos sejtésem volt.
- Taehyunggal mi lesz?
- Mivel sajnálatos módon ezek alapján nem bizonyult megfelelőnek...
- Értem. – bólintottam kifejezéstelen arccal. – Megmondom neki. Viszont én most megyek. - hajoltam meg egy minimális szögben.
- Délután várlak.
Ezután minden további nélkül sétáltam ki a szobából, becsukva magam mögött a nyílászárót, amikor is várakozó tekintetekkel találtam magam körülvéve.
- Na, mi volt? – csapott le rám az első kérdéssel Hoseok.
- Mi lett volna? Majd délután jövök. - vontam meg a vállam.
- Ez azért nem volt annyira magától értetődő. - jegyezte meg Yunghee. - De a lényeg, hogy Taehyunggal mi a helyzet? - nézett a zavartan üldögélő fiúra, aki ekkor reménykedve pillantott rám és cseppet elszomorított, hogy nem szolgálhatok számára jó hírrel.
- Mind tisztában vagytok vele, hogy ez nem egy apró hiba volt... - próbáltam kerülgetni a forró kását.
- Akkor én-én most... k-ki vagyok rúgva? - hebegte rémülten.
- Nagyon úgy néz ki.
- Ah, ne már! - szólt elszontyolodva Yunghee. Taehyung ekkor azonban a tegnapihoz hasonló módon arénázni készült, legalábbis sírásra torzuló arca erre engedett következtetni.
- Így most hogyan lesz pénzem? Örökké az utcán fogok lakni! - kezdett el arcát kezei közé temetve bőgni. Remek. Már megint. De mégis hogy érti, hogy az utcán? Viszont mielőtt rákérdezhettem volna, Hoseok megelőzött.
- Miről beszélsz, Tae? Ugye nem...?
- Én nem akarok visszamenni! - kiáltotta egy meglepően dühös, ugyanakkor elkeseredett hangnem keretében. Én komolyan nem értem őt. Hova nem akar visszamenni?
- Ugyan, hisz' Yoongi biztosan megengedi, hogy nála lakj, ha ilyen komoly a helyzet, nem? - próbálta megvigasztalni a kétségbeesett fiút Sungmin. – Legalábbis a történtek fényében ez lenne a helyén való ugyebár.
Megáll az eszem! Nem volt elég, hogy a tegnapi pesztrálást rámsózták, most már azt is ők akarják eldönteni, hogy ki költözzön az én lakásomba...
- Tényleg megengednéd, hyung? - kérdezte esdeklően Taehyung, könnyektől csillogó szemével nézve fel rám.
- Én...
Tény, hogy tegnap este ritka jóindulatból megsajnáltam és hazavittem, de nem terveztem huzamosabb ideig elszállásolni. Arra gondoltam, talán összeveszett a szüleivel, vagy ilyesmi és kell neki egy kis idő, míg lenyugszik, aztán majd hazamegy. Azonban lehet, hogy ennél valami komolyabb dologról van szó.
- Ne légy szívtelen, Yoongi! - kérlelt Yunghee.
- Nem hagyhatod magára! - kontrázott rá Sungmin, a sort pedig Hoseok zárta.
- Úgy bizony. Segítened kell rajta!
Szívesen feltettem volna a kérdést, hogy ugyan miért is, vagy, hogy miért nem viszik haza ők, ám ekkor eszembe jutott a várható válasz; felelősség. Ez a szó pedig egyre jobban kezdett az agyamra menni, főleg, hogy lövésem sem volt, mi közöm nekem ilyen szempontból Taehyunghoz. Azonban jelen pillanatban se kedvem, se energiám leállni velük veszekedni és ellenérveket gyártani. Egye fene. Majd csak lesz valahogy. Talán kibírom még így egy kis ideig.
- Jól van, nem bánom. Ti győztetek. - lengettem meg a fehér zászlót, majd karórámra pillantottam.
- Basszus, nekem mennem kell!
- Pontosabban nektek. - javított ki Yunghee. Aigoo, ezt meg kell még szoknom. Bár nagyon remélem, hogy ez az egész csak átmeneti lesz.
- Taehyung, gyere! - rántottam fel a hálás szemeket meresztő srácot, akinek éppen csak annyi ideje volt, hogy intsen a többieknek, aztán máris a robogómnál találta magát.
- Mit fogunk csinálni, hyung? - érdeklődött, miközben felszálltunk a járműre.
- Most villámgyorsan haza viszlek... vagyis hozzám. Aztán pedig húzok az egyetemre.
- Akkor nem fogunk játszani? - hallottam csalódott és egyben érdekes kérdését magam mögül, miközben beindítottam a motort.
- Nem hiszem. - mondtam, majd gázt adtam.

Éppen egy jelzőlámpánál álltunk, amikor végre zöldet kaptunk és elindultunk, ám hirtelen balról kihajtott valami idióta, én pedig, hogy mentsem magunkat, az ellenkező irányba rántottam a kormányt, de a jármű kisiklott és farolva egyet felborultunk.
- A jó kurva anyádat, te barom állat! - pattantam fel, torkom szakadtából idegesen elordítva magam, középső ujjamat magasba lendítve az elhaladó autó után, majd rögtön hátrapillantottam, hogy megnézzem Taehyung épségben van-e, aki a fejét fogta, aminek láttán eléggé megijedtem. Nem beszélve arról, hogy teljesen ledermedve ült az út szélén, holtra vált arccal, szaporán véve a levegőt, így mit sem törődve a saját, eléggé fájó horzsolásaimmal próbáltam megbizonyosodni az ő állapota felől.
- Taehyung, jól vagy? - kérdeztem tőle aggódva, választ azonban nem kaptam. – Taehyung, válaszolj! – próbálkoztam hangosabban, arca előtt legyezve kezemmel, mire nagy nehezen feleszmélt, s aprót bólintott.
- A-aha...
- Megütötted a fejed?
- Csak egy kicsit. Nem vészes.
- Aish! Van, hogy az a kicsi is elég! Úgy látom, vennem kell neked is egy bukósisakot, ha már kénytelen vagyok téged fuvarozni. Na, gyere! - nyújtottam ki neki kezemet, hogy felsegítsem, majd felállítva a robogót leporoltam magam, s ismét felültünk rá, hogy tovább haladhassunk, mielőtt még egy másik értelmileg korlátolt személy átgázolna rajtunk. Komolyan, hogy kaphat az ilyen egyáltalán jogosítványt? Nem is értem... Ráadásul természetesen egy árva lélek sem foglalkozott velünk, hogy élünk-e, vagy halunk. Még jó, hogy már megszoktam, milyen szemetek tudnak lenni az emberek. Szerencsétlen Taehyungnak pedig nem elég a keze, most még ez is, de ez legalább kivételesen nem önhibájából történt. Viszont erről jut eszembe; ki kéne váltanom azokat a kencéket, amiket az orvos felírt neki...

 Az út hátralévő részében azt vettem észre, hogy Taehyung az eddigieknél sokkalta erősebben kapaszkodik belém és egész testével szorosan a hátamnak préselte magát. Biztosan nagyon fél most. Persze nem csodálom, hiszen egy ilyesfajta baleset elég nagy sokkot jelenthet bárki számára, főleg, hogy bármi komolyabb dolog is történhetett volna. Azért biztos, ami biztos, majd otthon jobban szemügyre veszem a kobakját.

[...]

Hazaérve leültettem őt a kanapéra, s orvos-tanonc ösztöneimet felszínre engedve, sötét tincseit jobbra-balra tűrve vizsgálni kezdtem fejét, de szerencsére egyelőre semmi aggasztót nem találtam. Ezt követően azonban váratlanul szemet szúrt egy apró, mégis jól kivehető heg a tarkójánál.
- Ez mi? - kérdeztem finoman megnyomva a kérdéses felületet.
- Semmi! - kapta el hirtelen fejét, hátra fordulva, riadtan fujtatva rám. - Ne piszkálj!
Reakciója igen csak meglepett és nem tudtam mire vélni. Az biztos, hogy ezt nem most szerezte, de vajon mi lehet ez és miért váltotta ki ezt a reakciót belőle?
- Jól van. Abbahagyom. - emeltem fel kezeimet, mire óvatosan visszahelyezkedett iménti pozíciójába. - Viszont nekem most már mennem kell. Már így is késésben vagyok.
- Mikor jössz?
- Olyan tizenegy felé.
Láttam, ahogy ajkai kissé legörbülnek az időpont hallatán.
- Az nagyon sokára van.
- Igen. - mondtam kicsit megsajnálva őt. - Sajnos muszáj suliba járnom és dolgoznom.
- És én addig mit csináljak?
- Hát... foglald el magad valamivel. Tényleg, te nem jársz iskolába?
- A-a. - rázta meg fejét, szemeit lesütve. Ez furcsa. Pedig ha még csak tizennyolc éves, akkor még jóformán végzősnek kéne lennie... - Bekapcsolod nekem a tévét, hyung?
Azzal idő hiányában nem sokat morfondírozva, kérésének eleget téve beindítottam neki a masinát, majd gyorsan felkaptam hátamra a táskámat.
- Ha kérhetem, ne csinálj felfordulást és a szobám melletti helyiség – mutattam a saját kis stúdióm ajtajára - tiltott terület. Értve vagyok?
- Ne aggódj, hyung. Jó leszek. Legyen szép napod! - vigyorgott széles mosollyal.
- Neked is... - mondtam kissé kételkedve, s már zártam is be magam mögött az ajtót. Vajon miért érzem úgy, hogy igenis van okom az aggodalomra?

*jajangmyeon: Egy, a kínai konyhából átvett tésztaétel, fekete bab szósszal, illetve kockára vágott sertéshússal és zöldséggel.