[Íme az első történetem! :) Bár korábban már "elhamarkodottan" publikáltam ezt a sztorit egy blogon és el is jutottam néhány fejezetig, de sajnos nem igazán akaródzott a folytatás, főleg a suli miatt sem, most azonban újjult erővel nekiláttam mégegyszer, ezúttal magyar címmel és terveim szerint egyenlő időközönként esedékes folytatással. Kellemes olvasást! :3 ]

Lassan ébredező lényem laposakat pislogva azon nyomban szorosan visszazárta szemeit, amint érzékelte a függönyön keresztül beszűrődő fénysugarakat, ami számomra csupán egyetlen kiállhatatlan ténnyel szolgált, ami innentől kezdve millió és egy probléma forrásává vált; Már megint reggel van, rohadtul reggel, nekem pedig még mindig rohadtul nincs kedvem kikelni az ágyamból és végigszenvedni egy újabb gyötrelmes napot. Így hát nemtetszésemet egy amolyan nyűgös, morgásszerű hanggal kinyilvánítva próbáltam tudomást sem venni a jelenlegi időpontról és fejemet párnámba fúrva még legalább tíz percig nem törődni a világgal. Csakhogy ez annak tudatában nem igazán ment, hogy bár elméletileg ma szabadnapos lennék, a főnök tegnapi eligazítása szerint mégiscsak be kell vonszolnom a seggem a munkahelyemre, ugyanis jön hozzánk egy próbaidős, gyakornok-forma srác, én pedig – mivel ő „sajnálatos módon" nem ér rá - természetesen legyek olyan tündi-bündi, cukorpofa kolléga, hogy megmutatom neki a dolgokat, mit hogyan kell, azaz betanítom. De könyörgöm, miért engem büntetnek ezzel, mikor én mindössze egy mezei pizza futár vagyok, akinek annyi köze sincs a konyhához, mint gyűrűsféregnek a gyűrűhöz. Amúgy meg mi lehet olyan nehéz egy szimpla pizza sütögetésben, hogy nekem bébiszittelnem kell, de most komolyan!? Megáll az eszem... Ráadásul esélyem se lenne kibújni a dolog alól, mivel voltam olyan ütődött barom, hogy elejtettem azt az apró, mégis igen fontos információt a „boss" előtt, miszerint délelőtt nincsenek óráim az egyetemen, ami neki rögvest egyet jelentett azzal, hogy én tökéletesen ráérek és rám bízhatja a feladatot, feltéve persze, ha meg szándékozom tartani az állásomat. Egyszerűen csodás, nem igaz? Oh, baszki, még el sem kezdődött igazán ez a nap, de már most úgy érzem, totálisan el van átkozva, hála annak a kölyöknek. És akkor még kérdik, miért utálom az embereket... Még csak nem is találkoztunk, de már is belerondít az életembe. Azt hiszem, így nagyon nem leszünk jóban...

Egy darabig még fetrengtem a meleg takaró és a puha párnák ölelésében, mire végül sikerült megszabadulnom fekhelyem mágnesesen fogva tartó vonzerejétől, s nagy nehezen feltápászkodva, szemeimet dörzsölgetve, a pizsama gyanánt használt fekete melegítőgatya és fehér póló kombómban kivonszoltam magam a konyhába, ahol legnagyobb örömömre még volt némi maradék a tegnap este főzött kávéból, így legalább azzal nem kell már bajlódnom. Közben, míg a mikróban melegedett a koffeinbomba, bekapcsoltam a rádiót, hátha a zene ritmusa egy kicsit észhez térít. Azonban, italomat kivéve és a pultnál helyet foglalva, igen ráérősen, valahol a dallamok közt bolyongva szürcsölgettem a forró folyadékot, ami mellé néhány kekszet is betoltam, hogy ne csupán egymagában lötyögjön a gyomromban a koffein.

A mesterséges energiapótlás végeztével, a mikró digitális órájára pillantva realizáltam, hogy nem érek rá már túl sokáig folyatni a nyálam, ha időben oda akarok érni a melóhelyre. Bár az erős túlzás, hogy akarok, inkább csak az a bizonyos kényszernek nevezett valami noszogat, amit legszívesebben jól seggbe rúgnék már. De hát mit volt mit tenni, igyekeztem valahogyan beapplikálni magamba a Duracell elemeket, ami többé-kevésbé sikerült is, mihelyst magamra öltöttem kedvenc szettemet, ami a változatosság kedvéért ugyancsak egy fehér, ám piros feliratos pólóból, valamint egy világoskék, szaggatott farmerből állt, megtoldva egy sötétkék, csíkos inggel. Majd, miután hosszas kínlódást követően a helyükre parancsoltam kusza tincseimet a hajvasaló, illetve egy kis hajlakk segítségével, s fáradt szemeimet feldobtam némi szigorúan natúr sminkkel, a tükörbe nézve, megállapítva, milyen jó munkát végeztem, megcéloztam a bejárati ajtót. Menet közben pedig innen-onnan összekapkodtam azt a néhány apróságot, amire szükségem volt, végül hozzápasszintva szerelésemhez egy piros dorkót, valamint gondolatban bevéve az elmaradhatatlan „leszarom tablettát", az épülethez tartozó parkoló felé vettem az irányt, ahol szeretett, vörös színben pompázó robogóm már csak arra várt, hogy beindítsam. Éppen ezért nem sokat tököltem, így rövidesen már Daegu forgalmas utcáit róttam, miközben fülemben kedvenc számaim egyike dübörgött, melynek köszönhetően mit sem törődtem a mellettem veszettül dudáló idiótákkal.

[...]

A nagyjából tizenöt perces út után még mindig nem túl sok életkedvvel kászálódtam le a járműről és caplattam be az étterem hátsó - a személyzet által használt, "művészbejárónak" keresztelt - ajtaján. Odabent, mint mindig, már most is nagy volt a sürgés-forgás, ezért mindenki csak egy sietős félmondattal köszöntött, ismeretlen arcot azonban nem láttam a körülöttem tevékenykedő alakok között, így némileg megnyugodtam, hogy még biztosan nem késtem le semmiről. Ekkor azonban a konyha másik végéből nyíló iroda ajtaja éles nyikordulással tárult ki, s főnököm erélyes, most mégis nyugodt és kedves hangját véltem hallani, amire felkapva fejem megláttam őt, ahogy a helyiségbe félig befordulva, egyik kezét a kilincsen pihentetve beszélt a számomra egyelőre láthatatlan személyhez.
- Várd csak meg idebent... Hamarosan itt kell legyen, ha csak nem megint délig húzza a lóbőrt. - nevetett fel, melyet némi irónia fűszerezett. Kikérem magamnak, ilyen mindössze egyetlen egyszer fordult elő, akkor is éjszakába nyúlóan dolgoztam és mellette még tanulnom is kellett, szóval erről ennyit. Nekem is kijár néha a pihenés, hiszen így is többet gürcölök, mint amire be van állítva a kapacitásom.
- Áh, Yoongi, csakhogy itt vagy! - vett végre észre Junghoon. - Már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkeztél a mi kis gyakornokunkról.
- Én? Ugyan, dehogy! Isten ments... (-en meg tőle) – horkantam fel szarkasztikusan, védekezőleg felemelve kezeimet magam előtt.
- Remek! Akkor gyere, hadd mutassalak be az új fiúnak. - intett, én azonban mindössze egy igen minimális kíváncsisággal indultam meg felé, miközben ő félre állt az ajtóból, s megpillantottam azt a bizonyos srácot, aki miatt ma sem aludhattam tovább.
- Nos, ő itt Kim Taehyung. Szeretném, ha mindent megmutatnál neki, hogy eredményesen dolgozhasson és később hivatalosan is a munkatársunk lehessen. Mivel, mint mondtam, én ma majd csak később jövök, ugyanis van jó néhány elintézni valóm, így teljességgel a gondjaidra bízom őt, tehát te felelsz érte, míg én távol vagyok. Számítok rád, Yoongi.

Válaszul csak bólogattam, mint a jó gyerek, jelezvén, hogy felfogtam, noha nem igazán figyeltem oda szavaira, hiszen pontosan tudtam, miért van rám szükség, csupán csak nem értettem egyet ezzel az egésszel. Ugyanakkor momentán sokkal inkább lekötött a velem szemben ácsorgó különös, Taehyung névre hallgató szerzet tanulmányozása, kinek kócos, barna fürtjei szinte egészen szemébe lógtak, közben tekintetével a nagy büdös semmibe meredt, ami innen nézve elég hátborzongatónak tűnt, ráadásul enyhén elnyílt ajkai tipikus bamba kifejezést adtak arcának, melynek láttán igencsak kétségbe vontam lélekjelenlétét és valljuk be; elmeállapotát is. Arról nem is beszélve, hogy bokáját súroló, ultra bő nadrágjától, érthetetlen szakadásokkal rendelkező hosszú ujjú, piros felsőjétől és fekete bőr szandáljától egy az egyben úgy festett, mint egy nagyra nőtt óvodás, akit az anyukája véletlenül elhagyott a játszótéren. Egyszerűen nem tudtam hová tenni a kölyköt, bár nem is igazán akartam különösebben foglalkozni vele, elvégre ő is csak egy ember a sok közül. Olyan, mint a többi. Majd csak túlélem valahogy a jelenlétét, főleg ha nem kell vele a betanításnál közelebbi kapcsolatot ápolnom, amit, ha rajtam múlik, kötve hiszek. Így hát a róla szóló csekély gondolatmenetemet gyorsan lerendezve és elkönyvelve magamban fordítottam vissza látszólagos érdeklődésemet Junghoon felé, aki már éppen menni készült.
- Jó munkát fiúk, majd találkozunk és meglátjuk mit alkottatok! Fighting! – mondta kedélyesen, miközben magára kapta dzsekijét, azzal egyik pillanatról a másikra itt hagyott engem a kettőnk közt beállt kínos csenddel és az ijesztő, üres tekintettel, amit hamar megelégeltem, ezért meglengettem arca előtt kezemet, hogy visszahozzam őt a világunkba.
- Ne haragudj hyung, kicsit elbambultam... - rázta meg kissé fejét.
- Vettem észre...
- Tényleg ne haragudj, de szokásom. - dörzsölgette zavartan tarkóját. - Mellesleg nagyon örülök és köszönöm, hogy miattam bejöttél. - hajolt meg illedelmesen. Elég nagy tévhitben él, ha azt hiszi, miatta jöttem be, ugyanis csak és kizárólag a saját érdekemben. Bár jól teszi, ha tisztelettudó, de ezzel még nem fog lekenyerezni.
- Van mit. - mormoltam orrom alatt, szemeimet megforgatva, majd megindultam a kicsiny raktárhelyiség felé, s kitárva ajtaját betessékeltem.
- Odabent találsz kötényt és sapkát. Ezeket kötelező hordani, amikor a konyhán dolgozol, úgyhogy vedd fel őket. Én az ajtó előtt megvárlak. - tájékoztattam, azzal a falnak támaszkodva vártam, hogy megtalálja, amire szükség van. Nem árt, ha már az elején tanul egy kis önállóságot. Alig egy perc múlva azonban hangos robajra lettem figyelmes, melyhez egy kissé ijedt hang társult.
- Hyung...!
Mi a fenét szerencsétlenkedik már!? Szinte feltéptem a kilincset, s belépve a következő látvány tárult elém; Taehyung ott állt egy halom terítő kellős közepén, a kiborult kartondobozokról nem is beszélve, melyek tartalma szintén a földön hevert, ő pedig csak megilletődötten pislogott rám, mint aki azt sem tudja, hol van éppen.
- Ez meg mit jelentsen? – néztem rá kifejezéstelen arccal.
- Nagyon sajnálom hyung, véletlen volt. – hajtotta le fejét, majd leguggolva nekilátott összeszedegetni a szétszórt holmikat.
- Aigoo, ne mondd, hogy még ez is ekkora nehézséget okoz! Hogy a frászba fogsz így megsütni egy pizzát, hm? – szörnyülködtem fejemet csóválva, felvont szemöldökkel, miközben én is csatlakoztam a rendrakáshoz. Persze koránt sem azért, mert annyira segíteni akartam neki, elvégre ő csinálta magának a plusz munkát. Csupán azért döntöttem így, mert mire egyedül elkészül, lemegy a nap és sohasem végzünk ezzel a betanítósdival.

[...]

- Na, gyere, essünk túl rajta. - sóhajtottam nagyot, mihelyst befejeztük a pakolást, azzal átcaplattam a konyha részlegre, biztosra véve, hogy követ, éktelen csoszogásából ítélve. - Most jól figyelj... - emeltem fel mutatóujjamat, ő pedig érdeklődően tekintett rám. - Ott a pult, ahol összeállítod a pizzát, ott a tűzhely, arra meg a sütők, ott a mosogató, ott vannak a kések, meg a különféle eszközök, ott találsz tálakat és edényeket, ketchup, mustár, majonéz, szószok, amott a szalámi, meg a húsáru, erre a zöldségek, mögötte a fűszerek, ott van sajt, arra meg minden más. - hadartam el egy levegővel, kezeimmel szinte tíz felé mutatva egyszerre. - Világos? - kérdeztem elégedetten, azonban válaszul csupán még az előbbinél is bambább tekintetet kaptam, ami már szinte lehetetlenségnek bizonyult. - Most mi van? - pislogtam rá én is értetlenül, csak, hogy viszonozzam a gesztust.
- Azt hiszem...
- Jajj, hát persze, a mosdó... - csaptam a homlokomra. - a raktár mellett balra.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye Yoongi!? - lépett oda nevetve az egyik munkatársam, Hoseok, aki történetesen pincér az étteremben.
- Mert? – néztem rá kérdőn. Szerintem mindent elmondtam. Jó, talán kissé gyors volt, de hát ez egy pörgős munkahely, na! És á nem, véletlenül sem lerázni akarom, ugyan...
- Szegény srác jó, ha ezek után még a nevét tudja. Szerinted megjegyzett ebből bármit is?
- Hát, jobban teszi...
- Figyelj Taehyung-ah, tudod, Yoongi sokszor olyan, mint egy hátfájásos, goromba ahjussi, akinek eltörték a szemüvegét és lejárt az utolsó adag ramyunja is a szekrényben, ráadásul...
- Tudod mit? Inkább körbevezetlek. – gondoltam meg magam, azzal karon ragadva Taehyungot elráncigáltam Hoseoktól, akinek már megint többet járt a szája a kelleténél. Egyszer lelököm arról a rohadt szivárványról, amin lebeg, az biztos!
- Te meg min nevetsz? - vontam kérdőre az új fiút, amint megláttam arcára kiült vigyorát.
- Csak mókás az a srác!
- Ja, addig, amíg még van foga. – sziszegtem morcosan. Még hogy ahjussi...

Minden bizonnyal álmai körbevezetését tartottam meg Taehyungnak az elmúlt tíz percben, amiért akár kezet is csókolhat, de látszólag mégis megjött a kedve, ugyanis csillapíthatatlan vágyat érzett arra, hogy pizzát süssön, én pedig jó felügyelőként nem álltam az útjába; fogtam egy pár cetlit a legújabb megrendelések közül és a kezébe nyomtam őket.
- Kezd ezzel a hawaiival, ez egyszerű.
- Rendben. - bólintott izgatottan, majd rögtön neki is látott felmázolni az alapszószt egy éppen elkészült tésztára, így én nagy lelki nyugalommal vonultam vissza a háttérbe, s gondolataimba mélyedve dobálóztam fejemben a rímekkel, egy lehetséges új dalhoz, ahogy azt csekély szabadidőmben mindig tenni szoktam.
- Aish! - eme fájdalmas szisszenés szakított ki elmélkedésemből, mire felkapva fejem, csak azt láttam, ahogyan Taehyung elszörnyedve mered mutatóujjára.
- V-vér... - mondta remegő hangon. Na, még csak ez hiányzott!
- Aigoo, mi a frászt csináltál már megint!?
- Ez a doboz izé megvágott. - panaszolta.
- Milyen doboz? - léptem közelebb.
- Ez itt! - bökött rá egy ananászkonzervre.
- Ehhez aztán tényleg diploma kell... - forgattam meg szemeim. - Mutasd! - azzal szemügyre vettem jobb kezének sebesült ujját, amin meglepő módon igencsak mély sebet ejtett az a fém szarság.
- Az öltözőben tartjuk az elsősegély dobozt, ugye? - kiáltottam el magam, hogy valaki majd csak válaszol, mert ebben az egyben nem voltam száz százalékig biztos, mivel eddig még nem volt rá szükségem és ezt most gyorsan le is kopogom.
- Miért, valaki megsérült? - ugrott egyből ijedten oda hozzánk - ki más, ha nem - Hoseok.
- Nem vészes. Túléli. - informáltam egyből az aggódó srácot, mielőtt még nagyobb feneket kerítene a dolognak, mint szükséges.
- Oh, te jó ég, máris hozom! – azzal habozás nélkül szaladt is a dobozért, a tőle megszokott hevességgel, s szempillantások alatt meg is fordult. Komolyan, mintha életek múlnának rajta. Mindenesetre szakszerűen lefertőtlenítettem és bekötöztem Taehyung ujját, de puszit már nem adok rá, azt ne is várja.
- Remélem ez nem lesz gyakori, ugyanis pizzafutár vagyok, nem sebészorvos. – tájékoztattam a sérültet.
- Már megint félrebeszélsz Yoongi, hiszen orvosnak tanulsz nem?
- De az nem jelenti, hogy az is vagyok vagy leszek is valaha, szóval téma lezárva.
- Ahogy gondolod. - villantott eszelős mosolyt, amit szerintem egy bicskával sem lehetett volna eltüntetni az arcáról, legfeljebb kiszélesíteni. Na, jó, ez talán kicsit morbid volt, de a sulival kapcsolatos témát akkor sem szeretem, ha feszegetik és erre jó okom van. – Viszont, ha ahelyett, hogy megpróbálod minél hamarabb lerázni, mondjuk, segítenél neki, és tényleg odafigyelnél rá, akkor lehet, elkerülhetőek lennének az ilyen balesetek a jövőben.
- Hű, de bölcs lett itt hirtelen valaki! Ha te úgy is olyan jó vagy ebben, akkor miért nem te fogod a kezét Mr. Törődő Odafigyelés? – szegeztem neki a kérdést okoskodó munkatársamnak. Ha már rám van bízva, majd én eldöntöm, hogy mit csinálok vele. Az meg, hogy ilyen szerencsétlen, az nem az én hibám. Különben is, nagyfiú már.
- Hé emberek, ahelyett, hogy itt trécseltek, nem ártana dolgozni is! – szólalt meg Yunghee, az egyik munkatársnőnk, aki a tésztákat gyúrta épp. - Egyébként meg Sungmin motorja beadta az unalmasat, úgyhogy kölcsönadnád neki a tiédet Yoongi, amíg megszerelik az övét?
Mégis, miféle kérés ez? Na álljon csak meg a menet!
- Először is, ha nem tudnátok, az én robogómra csak ÉN, ülhetek fel. – hangsúlyoztam ki erélyesen a leglényegesebb szót. - Kettő, mivel megyek szerintetek az egyetemre?
- Ööö... a buszról hallottál már? - pislogott rám a lány. Na persze...
- A buszról, amin emberek vannak? - néztem rá nagy szemekkel, mintha csak legalább azt mondta volna, hogy ő a legújabb kpop lánybanda egyik tagja. Na jó, akkor inkább kiröhögtem volna. De mindegy is. A busz, meg én? Még mit nem. Az majdnem olyan, mint a futás. Egyszóval felejtős. Eleget buszoztam a középiskolás éveim alatt és gondolom, senkinek sem kell bemutatnom a "szépségeit". - Tudod a busz és én két külön világ vagyunk. Olyan mint... te és a pasik. – próbáltam egy frappáns példát találni, mire sértődötten belebokszolt egy hatalmasat a tésztába.
- Pofa be, Yoongi! Könyörgöm, nem tennéd egy kicsit félre a humán fóbiádat az étterem kedvéért?
- Ezt eltaláltad.
- Aish, mit kérsz cserébe?
- Te most le akarsz fizetni?
- Nevezd, ahogy akarod, de szükségünk van arra az istenverte járműre!
- Egy sajttorta és intéztek nekem két szabadnapot jövő hét végére, mert Hip-Hop fesztivál lesz.
- Rendben, meglesz, csak add a kulcsokat, mert már várják a pizzákat!
- Csak, hogy lássátok, velem lehet üzletelni. De ha egy karcolás is lesz rajta...! - sóhajtottam, majd zsebemből előhalászva odapasszoltam Yunghee-nek a kért tárgyat, s a lány azon nyomban el is tűnt vele. Ezt még lehet, hogy meg fogom bánni...

Ezek után visszatérve a munkához, - nem szívesen beismerve, de - megfogadtam Hoseok tanácsát és bár nagyon nem volt ínyemre a dolog, mégis odaálltam Taehyung mellé, nehogy ismét kárt tegyen magában. Azonban rossz volt nézni, ahogy azokkal az esetlen mozdulatokkal dolgozik és erős késztetést éreztem rá, hogy beleszóljak ténykedésébe.
- Nézd... Ha így csinálod, lehet, a végén esetleg még marad ép ujjad.
Ezen ő csak nevetett, de megpróbálta úgy csinálni a dolgokat, ahogyan mutattam, és még ha nem is ment úgy neki, legalább igyekezett és ez valamiért jó érzéssel töltött el. Mármint, úgy értem az, hogy remélhetőleg nem kell majd a sebeit nyalogatnom.
- Hyung, ideadnád az izét, légy szíves? - kért valamit, amiről nekem halvány gőzöm se volt, elvégre semmivel sem utalt rá és egyelőre még nem vagyok gondolatolvasó sem.
- Milyen izét?
- Hát azt a... - itt éreztem, hogy elgondolkodik, ami arra utalt, hogy még maga sem tudja, mit akar. Hát akkor még én honnan a jó fenéből tudhatnám? - ...azokat a zöld golyókat ide tudnád adni?
- Úgy érted olivabogyó? - esett le a tantusz, majd odanyújtottam neki az üveget. - Ha még azt sem tudod, mit hogy hívnak, hogy lehetsz te egy konyhán?
- Elfelejtettem. Sajnálom. - meredt ismét maga elé szomorúan.
- Miattam aztán ne sajnáld...
- Bárcsak jobban tudnám. – sóhajtott keserűen.
- Micsodát?
- Hát ezt a pizza dolgot.
- Majd belejössz. - paskoltam meg a vállát, közben önkéntelenül elengedve egy halvány mosolyt, ami nálam igen ritka volt. Nem is tudom miért és hogyan, csak jött és kész. Ám az, hogy ezt ő is viszonozta, némi értelmet adott az egésznek. Talán nem árt, ha egy kicsit bíztatom, nem? Közben vetve egy pillantást telefonomra, megállapítottam, hogy nem sokára ott kell lennem az egyetemen, úgyhogy ideje lenne indulnom. - Ami azt illeti, most már egyedül kell boldogulnod, mert nekem mennem kell. Kicsit furcsáltam ugyan, hogy Junghoon még nem ért vissza, de nem sokára itt kell lennie, úgyhogy csak nem lesz gond, ha most lelépek.
- Hová mész? - pislogott rám kíváncsi kölyökkutya szemekkel.
- Egyetemre.
- Oda, ahol orvosolsz?
Ez meg miféle kérdés? Mintha tényleg egy óvodás szájából hangzott volna el. De nekem aztán édes mindegy. Felőlem úgy beszél, ahogy akar. Csak... akkor is furcsa.
- Még csak tanulok, de fogjuk rá.
- Az tök jó! – mondta lelkesen miközben gondosan elhelyezgette az olivabogyókat a pizzán.
- Hidd el, egyáltalán nem az.
- Miért?
- Mert, csak. Inkább foglalkozz a pizzákkal, jó? Mert én meg elkések. – tereltem a szót és már szinte fél lábbal kint voltam a pizzériából, amikor megszólalt a telefonom, s megtorpantam, majd fogadtam Junghoon hívását, ugyanis ő keresett.
- Igen?
- Figyelj Yoongi, közbe jött még valami, így nem tudok még mostanában visszaérni. Lehetne róla szó, hogy addig felügyelsz még egy kicsit Taehyungra?
Na még mit nem. Azért a jóból is megárt a sok, hát még ebből. Komolyan, mintha nem tudná, hogy nekem suliba kell mennem.
- Ne haragudj, de nekem nemsokára az egyetemen kéne lennem...
- Tudom, tudom, de nem lehetne, hogy egy-két előadást kihagysz?
- Nem akarok megbukni a vizsgákon. Nem vigyázhatna rá valaki más?
- Én megértem, de nem bízhatom másra, így is kevesen vagytok és mindenki elfoglalt, nem akarok még a nyakukba varrni egy gyakornokot is.
- Ha érdekel, én is elfoglalt vagyok ám.
- Ígérem, sietek vissza.
- Akkor nem sokáig lenne egyedül. Csak nem okoz nagy kárt, nem igaz?
- Yoongi, megbíztalak valamivel.
- Aish! Jól van. Legyen, ahogy akarod... - azzal sértődötten bontottam a vonalat és zsebre vágtam a készüléket.
- Ki volt az, hyung? – pislogott rám kérdőn Taehyung.
- Csak Junghoon. – legyintettem, de továbbra is kérdőn meredt rám.
- Kicsoda?
- Hogyhogy kicsoda? Hát a főnök!
- Jaaa.... Tényleg. Bocsi, hyung. – csapott zavartan homlokára.
- Mindegy... A lényeg az, hogy azt üzeni, kicsit később jön, de addig dolgozz csak és lehetőleg ne szedj szét semmit.
- Hmm... Rendben. – bólintott vélhetőleg felfogva a dolgot, majd hozzátette. – Azért látlak még?
- Hát, ha addig nem vakulsz meg, akkor valószínűleg igen.
Erre megint csak felkuncogott és kijavította magát.
- Úgy értem, találkozunk ma még?
- Mivel este be kell majd ugranom a robogómért, ezért elképzelhető.
- Rendicsek. Akkor várlak, hyung. Jó tanulást! - mondta vidáman, amit én nem tudtam hová tenni. Mi ez a haverkodás?
- Hát rendben... Neked meg jó munkát! És... vigyázz magadra... - azzal hangosan elköszöntem a többiektől is és sietős léptekkel távozva célba vettem a legközelebbi buszmegállót, de már csak a buszra való felszállás gondolatába is beleborzongtam.

[...]

Szerencsére épségben megérkeztem az egyetemre és végig ültem négy, azaz négy dög unalmas előadást, amiből valami csoda folytán csak egyen sikerült elaludnom. Viszont hipp-hipp hurrá, kaptunk egy "fasza" kis házi dolgozatot, méghozzá pszichés betegségek címen, amiben egy ilyen általunk választott betegségről kell beszámolnunk és azt mondta a prof., hogy az a legjobb, ha a családban, vagy a közvetlen környezetünkben van ilyen személy, akit akár meg is figyelhetünk, ily' módon saját tapasztalatokkal gazdagítva az irományt. Most őszintén, ez kinek jó!? És erre az egészre van kereken másfél hónapunk. Fantasztikus. Bár első hallásra ez temérdek sok időnek tűnhet, de egy ilyen feladat terén cseppet sem az. Sőt! Különben meg, hol találok én ilyen elmebajos valakit?

Még csak nyolc múlott, amikor végeztem az egyetemen, pizzát pedig köztudottan fél tizenegyig szállítunk ki, vagyis a robogóm még javában bevetésen van, úgyhogy addig el kell ütnöm valahogyan a fennmaradó időt. De mégis mi a tökömet csináljak több mint két órán keresztül!? Mivel ugyebár a nagy népsűrűségű helyek ki vannak lőve, ezért - bár nem rajongok érte - a könyvtárra esett a választásom. Jobb híján ott legalább csend és nyugalom van. Valamiért azonban most ezt sem bírtam sokáig, így a nagy unalmam közepette ráeszméltem, hogy akár vissza is mehetnék az étteremhez, hogy szemmel tartsam Taehyungot, ha már úgy sincs jobb dolgom, így hát egy újabb gyalázatos buszút keretében visszafurikáztam a melóhelyre.

[...]

- Sajnálom, sajnálom! - ismételgette egyre csak egy kétségbeesett hang, amint kinyitottam az ajtót, hogy belépjek.
- Taehyung-ah, jobb lesz, ha most leülsz egy kicsit. - hallottam meg az aggódó Hoseokot. Vajon mit csin...?
- Itt meg mi a szent szar történt!? - fakadtam ki hirtelen a konyha láttán, ahol egy hatalmas, sötét füstfelhő gomolygott, az azt kísérő égett szagról nem is beszélve, mire egy éles sípolást követően a semmiből hirtelen valódi hidegzuhany zúdult le rám és a többiekre egyaránt, amit én mindössze egy hangos „Bassza meg!" felkiáltással nyugtáztam.