Nos, igen. Eddig is elértünk... Ugyan még csak szenteste van, de mi már ma karácsonyoztunk, valamint ami azt illeti elég szarul vagyok - főleg testileg - így szükségem lenne a ti jókedvetekre.

Tőlem ezt kapjátok a fa alá. ^^

Ezúton is köszönöm szépen mindenkinek, aki eddig velem tartott ebbem az évben, aki lost csatlakozott hozzánk, vagy csak ezután fog! Nagyon hálás vagyok nektek!

Boldog, békés, yaoiban meg Ikkuban gazdag karácsonyt mindenkinek, az összes szereplő, meg persze a magam nevében is!

U.i.: Még kaptok egy éves 'értékelőt', meg ha minden jól megy, lesz még egy különkiadás újévre... De semmit nem ígérhetek... 😅

Ikku's POV

Valamivel több mint két évvel a
történet kezdete előtt
/Ikku szüleinek halála előtt/

- Ikku, szívem kelj fel, kész a reggeli. - hallom meg magam mellől anya lágy hangját, majd finoman végigsimít a karomon.

- De még aludni akarok... - nyöszörgöm. Még olyan álmos vagyok...

- A reggeli viszont nem vár meg. Ha nem sietsz, apád mindent megeszik, meg amúgyis... már tíz óra van. Legalább tizenkét órája alszol...

- Az nem elég... - mondom hisztérikusan, majd átfordulok a másik oldalamra, és anya kedves, kék szemeivel találom szemben magam. Még az álmosság miatt kissé homályosan látom, hogy derékig érő, világosszőke haját ma egy hosszú fonatba fogta össze.

- Na, gyere és kelj fel. - ragadja meg a kezem, majd húz fel ülő helyzetbe anya.

Így aztán most már törökülésben nézek ki még kissé kábán a fejemből, majd erőt véve magamon felállok, és anya mögött elindulok a konyhába, ami csak pár lépésre van a szobámtól.

Bizonyára a sors akarata volt hogy ilyen közel legyek a hűtőhöz. A sorsom már akkor meg lett pecsetelve mikor ezt a szobát kaptam...

- Nahát... Megérkezett a hétalvónk is! - mosolyodik el apa, mialatt leülök a helyemre, azaz mellé. - Remélem kialudtad magad, mert egész nap odaleszünk.

- Én sosem alszom ki magam. - mondom ásítva, majd nyújtózkodok egyet.

- Igaz... - jegyzi meg apa lágyan nevetve.

Innentől már nem nagyon figyelek arra hogy mi történik körülöttem, ugyanis folytatom a tegnap itt felejtett könyvem.

- Ikku szívem egyél is valamit. - Simogatja meg anya a fejem.

- Oké oké... - nyúlok egy kézzel egy szendvicsért.

- Evés közben ne olvass. - néz rám apa haragosan.

- Rendben... - motyogom, majd folytatom az olvasást. Túl jó ez a könyv ahhoz hogy letegyem. Amúgyis most tartok a legizgalmasabb résznél.

Hallom ahogy apa sóhajt egyet, majd annyiban hagyja a lebeszélésem. A könyv mindenek felett áll... Étel és víz nélkül ellennék, könyvek nélkül viszont... Meghalnék. Mások a telefonjukon játszanak, én könyveket szagolgatok.

Olyan jó illatuk van... Kellene ilyen parfüm. Tuti vennék belőle...

Milyen jó lenne már? Könyv illatú parfüm... Egy igazi álom.

Fogalmam sincs meddig olvasgathattam, de mire észbekapok, a szendvicsem elfogyott, anyáék már a kocsiba pakolnak, a könyv meg ötven oldallal előrébb van. Eléggé elmélyedtem benne...

- Segítsek valamit? - Kérdezem anyától miután leteszem a könyvet.

- Öltözz fel. Nem hiszem hogy jó ötlet lenne pizsamában túrázni... - néz végig rajtam kedvesen mosolyogva.

Helyeselve felpattanok, és mosolyogva indulok a szobámba öltözködni.

Egy világoskék pulóvert, és egy szürke nadrágot veszek fel, amik elsőnek a kezembe akadnak a szekrényben.

A kedvenc szürke pulóverek akartam felvenni, de tudatosult bennem hogy anya kimosta... Miért pont ilyenkor mossa ki? Még csak egyszer volt rajtam a héten, és ledobtam a forgósszékemre... Még csak a szennyesben sem volt benne!

Anya mindent kimos amit lát... Olyan mint valami mosómedve.

Egy vékony, szőke mosómedve.

Bár apa sem jobb... Ő meg soha semmit nem talál. Állandóan keres valamit, de komolyan.

Egyszer nekiállt keresni a nadrágját... Rajta volt.

Egyszer majd a fejét is elkezdi keresni...

Szórakozott egy család vagyunk... De én pont így szeretem. Nem is tudom mi lenne velem anya mosási mániája meg apa feledékenysége nélkül... Ahogyan reggelente mindenki félálomban keres valamit.

"Hol a papucsom?!"

"A lábadon. Hol van a fésűm?!"

"A kádban..."

"Hova lett a nadrágom a székemről?"

"Kimostam."

Így szokott telni egy átlagos hétköznap reggel. Szerintem sejthető hogy honnan örököltem a rendszeretetem meg a feledékenységem. Viszont a külsőm... Na arról fogalmam sincs honnan szerezhettem. Szőke hajből és kék szemből, meg barna hajból és mélybarna szemből lettem én...

Az albínó.

Nem tudom hogy ezt hogy sikerült összehoznom, de igazából nem zavar. Jó, az zavaró hogy nem tudok nyáron kimenni soha, meg hogy kissé rossz a látásom, de igazából szeretem a külsőm.

Még nem is találkoztam soha hozzám hasonló albínóval.

Azért... Jó érzés hogy egyedül nekem van ilyen külsőm valószínűleg az egész városban. Olyan... különlegesnek érzem magam tőle.

Sokszor van hogy csak megállok a tükör előtt, és tanulmányozom a szemem meg az ereim... Amikből szinte mind látszik.

Felöltözve lépek ki a szobámból. Anyáék már indulásra készen állnak.

- Mehetünk? - kérdezi anya.

- Aha, csak felveszem a cipőm. - mondom mialatt felkapom a könyvem az asztalról.

Miután felvettem, beülünk az autóba, és a mosómedve család elindul havi túrájára.

Anyáék a mosolyogva beszélgetnek valami munkáról, én pedig nem sokkal azután hogy elhagyjuk a várost elalszok.

Nagyjából egy órával később ébredek fel, és ekkorra már hegyek és fák vesznek körül.

Megfogom a könyvem, és elkezdem olvasni. Olyan húsz oldallal később apa hátraszól nekem.

- Ne olvass út közben mert rosszul leszel...

- De nem leszek... - motyogom sértődötten. Ennyitől nem leszek rosszul...

- Legutóbb is ezt mondtad, és utána egy napig rosszul voltál. - fordul hátra mosolyogva.

Ebben a pillanatban hirtelen fékcsikorgást hallok... Apa elrántja a kormányt, majd egy hangos csattanás, éles fájdalom nyilall a karomba, és az oldalamba, majd minden elsötétül.

***

Szörnyű fájdalomra ébredek... A jobb karom meg az oldalam majd leszakad, a szívem pedig mintha ki akarna mászni a mellkasomból.

Szörnyen fáradt vagyok, és alig bírok mozogni...

Nagy nehezen megfordítom a fejem, és meglátom hogy mindenhol csövek lógnak belőlem.

Mi történt...? Hol vannak anyáék...? Mikor kerültem kórházba?

Nem sokkal az ébredéeem után belép a kórterembe egy nagyjából ötven körüli orvos, oldalán egy nagyjából harminc éves ápolónővel.

Sajnálkozó tekintettel néz végig az orvos...

- Ikku ugye? - kérdezi. A hangja kissé reszelős. Mintha meg lenne fázva...

- Igen... - bólintok.

- Én dr. Arugava Hiroto vagyok, az orvosod. - mutatkozik be. - Hogy vagy?

- Mindenem fáj... - pillantok rá kissé szenvedve.

- Ez teljesen értető. A jobb karod két helyen eltört és megrepedt, nem kevés üvegszilánk fúródott beléd, és elég csúnyán beverted a fejed. Ha édesapád nem ment ki a lángok közül, egészen biztos hogy megégsz a tűzben.

Tűz? Milyen tűz?

- A szüleim... Hol vannak a szüleim? - kérdezem rémülten.

Erre elsötétül az orvos tekintete, és sajnálkozva néz rám.

Mi történt?!

- Sajnálom. Ők... Nem élték túl az ütközést. Édesanyád azonnal szörnyethalt, édesapád pedig még kimentett mindkettőtöket a kocsiból, de olyan súlyos sérülései voltak, hogy mire a mentők kiértek, ő is életét vesztette. Próbálták megmenteni, de már semmi esélyük nem volt... Ha apád nem ment ki, most te sem lehetnél itt. Rengeteget köszönhetsz neki...

Nem... Ez nem lehet. Ez nem lehet igaz...

- Ez most csak egy vicc, ugye...? - kérdezem a sírástól remegő hangon.

- Sajnálom... - mondja lesütött szemmel az orvos. Egy ideig csak nézi ahogy némán zokogok, majd megszólal. - A nagybátyád gyámsága alá fogsz kerülni, ő fogja a gondodat viselni mikor kikerülsz a kórházból, mivel ő az egyetlen élő rokonod. Azt mondta szívesen lenne a gyámod.

De én nem akarok hozzá kerülni... Én anyáékkal akarok hazamenni...

Ez csak egy rossz rémálom lehet ugye? Nem sokára felébredek, és a szobámban találom magam, ahol ott lesz majd anya meg apa...

Anya majd épp nagyban összeszedi a nem létező szennyeseket az ágyam alól, apa meg a szekrény tetején fog kutakodni a papucsa után, amit néhány perccel később majd anya a kezébe ad, és az élet majd ugyanúgy halad tovább.

Így lesz, ugye?

Ők... Nem halhatnak meg. Az nem lehet. Még annyi minden el akartam mondani, annyi mindent meg akartam tenni, annyi mindent át kell élnünk...

Annyi meg nem valósított dolog van még... Nem lehet... Nem lehet, hogy csak így itt hagyják őket.

Nem... Nem hagyhatnak itt egyedül. Nekem csak ők vannak, nincs senkim rajtuk kívül. Igen, ott van a nagybátyám, de vele mindigis felületes volt a kapcsolatunk. Ő sosem lesz olyan mint anya vagy apa. Senki sem lesz olyan...

Ne is legyen. Én csak őket akarom... Nem veszthetem el őket. Ez biztosan csak egy nagyon rossz álom. Nem lehet hogy meghaltak... Ők... túl jók a halálhoz.

Ők mindig szerettek engem, bármi is történt. Nem lehet hogy csak így meghaljanak...

Egyik pillanatban még itt voltak, aztán... aztán mikor felébredek, egyszerűen eltűnnek... És soha többé nem láthatom őket. De én még látni akarom őket... Hallani a hangjukat, megölelni őket, megérinteni őket, vagy bármit tenni, ami azt igazolja, hogy még itt vannak nekem.

***

Már nagyjából két hete vagyok a kórházban, és ma lesz a napja annak, hogy... hazaengednek.

Haza... Egyáltalán azt az üres házat lehet otthonnak nevezni? Vagy a nagybátyám lakását? Félek ezekután már nem leszek képes semmilyen helyre sem otthonomként tekintetni.

Ugyan a sebeim meg a karom gyógyul, a lelkem egyre rosszabbul van. Már alig tudok aludni, és az étel sem nagyon marad meg bennem. Hiába eszek napi háromszor, nagy részét nem sokkal később kihányom. Szinte csak infúzión élek egy hete. Az alvászavar már szinte anyáék halálának másnapján elkezdett kijönni, de hányni csak következő nap kezdtem el...

Már szinte mar a gyomrom az éhségtől, de képtelen vagyok enni... Egyszerűen nem tudom lenyelni az ételt azzal a tudattal hogy néhány perc múlva úgyis visszajön.

Ha anya itt lenne, biztosan képes lennék enni... Ő mindig tudta, hogy ilyenkor mit csináljon...

Most viszont még az orvosok sem nagyon értik hogy miért nem tudom magamban tartani az ételt. Leginkább a szüleim halálára gyanakodnak...

Gondolkodásom alatt belép hozzám az orvos.

- Hogy vagy ma? - kérdezi többnyire megnyugtatóan.

- Nem valami jól... - A számra erőltetek egy fájdalmas mosolyt, és kissé könnyes szemmel ránézek. Az elmúlt héten szinte csak zokogtam, ami miatt mindig szétszakadt a varrat a hasamon, így az még mindig szörnyen fáj... De a karom legalább már annyira nem fáj.

Viszont a gipsz alatt elviselhetetlenül viszket...

- Fáj valahol? Vagy rosszul vagy? - kérdezi. Gondolom tudja, hogy fáj a hasam és hogy rémesen vagyok.

- A hasam... És elég rémesen vagyok. - sóhajtom fájdalmasan.

- Sejtettem. Tudtál már enni? - Megrázom a fejem. - Ez így nem lesz jó. Attól tartok mégsem engedhetünk ma haza. Még bent kell tartanunk emiatt az evészavar miatt.

Akkor még több napig kell még üresen feküdnem ebben az ágyban...

Kicsit olyan mintha egy diliházban lennék. A fehér falak, az ágyhoz kötöttség, a gyógyszerek...

Lassacskán behozzák nekem az ebédemet, amit kissé vonakodva veszek el. Fájdalmasan felülök, és a varrat a hasamon nem egészen kelt kellemes érzést.

Már ennyitől is szörnyen fáj a seb, így a felülés után a seben tartva a kezem megvárom hogy valamennyit csillappodjon a fájdalom, majd néhány nyugtató jellegű lélegzetvétel után feljebb húzom az ölemben a tálcát...

Vonakodva nyúlok az evőeszközökért, majd még egyszer átgondolom hogy jó ötlet-e enni. Már csak a kaja látványától is émelygek, de szörnyen éhes vagyok...

Úgyhogy bizonytalanul, de lassan lenyelem az első falat levest...

Máris érzem ahogy összerándul a gyomrom, de túlságosan jól esik...

Túl éhes vagyok, és emiatt még az amúgy nem túl finom kaja is isteninek érződik.

Csak eszek és eszek és eszek, egészen addig, míg minden el nem tűnik a tálcáról... A kaja fogytával pedig a hányingerem is egyre csak nő.

Mikor befejezem, egy kissé jóllakottan, és émelyegve dőlök hátra.

Kicsit még élvezhetem a teli hasam, meg a meleg kaja érzését, majd hirtelen már kezdek is öklendezni...

Nem kell sok, és az imént elfogyasztott étel már el is hagyja a szervezetem.

Így telik minden napom...

Sírás, hányás, vizsgálatok, fájdalom, és üresség.

Szörnyű, sötét, hideg üresség.

Nem történik velem semmi, nem csinálhatok semmit, nem látogat senki, és nincs semmi amit csinálhatnék. A könyvem a tűz martaléka lett, a nagybátyám meg nem látogat.

Megértem... Én sem látogatnám magamat, ha meghalt volna a testvérem.

Még csak azt sem tudom hogy mikor volt vagy lesz a temetés... Pedig elmentem volna... Ha nem is lett volna egy testi és lelki fájdalomtól mentes cselekvés.

De fogalmam sincs hogy mikor és hol van volt lesz anyáék... utolsó útja.

Ittlétem alatt rengeteget gondolkodtam azon hogy miért pont nekik, miért pont most, miért pont így kellett meghalniuk...

***

Nagyjából négy hete vagyok kórházban, és ma fognak ténylegesen haza engedni.

Már egy keveset képes vagyok enni anélkül hogy kihánynám, de a napok egyre jobban egybefolynak. Fogalmam sincs hogy hanyadika, hány óra, vagy milyen nap van. Már nem igazán érdekel semmi sem.

Megüresedtem. Napról napra egyre jobban. 

Elvileg délre jön értem a nagybátyám, de fogalmam sincs hogy mikor van dél.

Már átvettem az utcai ruhámat, amit valószínűleg ő hozott be, mivel azt mondta az orvos, hogy amiket az ütközésnél viseltem teljesen szétszakadtak, és tiszta véresek lettek.

Bár azután a lyuk után az oldalamon  nem is csodálom hogy mindentiszta vér lett. Az orvos azt mondta hogy kész csoda hogy túléltem... Bár jobb lett volna ha meghalok. Akkor most nem kéne itt lennem... Egyedül. 

Ebben a pillanatban nyílik a szoba ajtaja, és már lép is be a nagybátyám. Az arcáról nem süt más, csak fájdalom, és gyász.

- Mehetünk? - Kérdezi, mire csak bólintok. - Akkor gyere.

Az autóút hazafelé csendben telik. A nagybátyám feszülten markolja a kormányt, én pedig csak üresen meredek ki az ablakon.

Mikor megérkezünk épp csuknám be a kocsi ajtaját, mikor még az újdonsült nevelőszülőm még utánam szól.

- Két óra múlva itt vagyok érted, addig pakold össze a cuccaidat, rendben? - kissé bizonytalanul bólintok, mire elhajt.

Nem akarok menni...

Könnyes szemekkel lépek be az újonnan megüresedett házba. Valószínűleg ez az utolsó alkalom hogy itt járok. Lassan körbejárom az egészet, és végigfut az agyamon minden emlék... Minden emlék, ami anyáékhoz kapcsolódik.

Annyira hiányoznak... Anya lágy hangja, apa feledékeny mosolya, minden. Minden, ami ők voltak. Most az utolsó dolog is véget ér ami hozzájuk köthető... HA elhagyom a házat, vége mindennek, ami hozzájuk köt...

Nem akarom hogy vége legyen.

Bárcsak... bárcsak itt lennének...

Ezekkel a gondolatokkal pakolok be alig néhány fehér ruhát, de nem jutok tovább. Sírva lerogyok az ágyamra.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de egyszer csak meghallom a zár kattanását, majd ahogy belép valaki a házba.

- Összepakoltál? - Hallom meg a nagybátyám hangját az ajtóból, de nem felelek. Csak jobban magamhoz ölelek egy párnát. - Hallasz egyáltalán engem? - Erre csak jobban összegömbölyödök az ágyon. Hallom ahogy mellém lép. - Mennünk kell. - A hátamra teszi a kezét hogy megfordítson, de én lecsapom magamról.

- Ne! - Kiáltom. - Én... Én... Nem akarok menni... Nem... - motyogom zokogva.

A csapásomra a szeme mintha... Fájdalmasból őrültbe csapna át.

Megragadja a pulóverem, ésfelránt az ágyról, majd egy pofont érzek meg csattanni az arcomon. Jobban fáj mint ahogy elképzeltem. Még soha nem kaptam azelőtt egyetlen pofont vagy ütést sem... Fogalmam sem volt hogy mennyire fáj.

A lüktető ponthoz kapom a kezem, és értetlenül meredek a nagybátyámra.

- Miért...? - nézek rá kétségbeesetten.

- Ha kell félholtra verlek, de velem jössz! Értve vagyok?! - ordítja az arcomba, mire én csak kétségbeesetten próbálok kiszabadulni.

Én nem ezt az embert ismerem...

Erre a tettemre csak beletérdel a torkomba, mire egy kisebbet felordítok.

Ez szörnyen fáj...

Csak üt és üt, újra és újra, én pedig egyre jobban zokogok.

A karomnak meg a sebemnek a hasamon nem tesz valami jót ez a verés...

Miért? Miért csinálja ezt?

Nem tettem ellene semmit... Akkor miért? Én eddig... eddig azt hittem nincs baja velem... Mindig mikor láttam kedves volt és boldog... Mint akinek eszébe sem jutna megütni. Erre most meg...

Érzem ahogy lassan elhomályodoik a látásom, majd elnyel a szörnyű fájdalom, és elvesztem az eszméletem...