Emberek! Kitaláltam a törtenet mottóját!

"Összetört szív, megtört lélek, depressziós leszek amíg élek!"

Ja, és embikéim, lerajzoltam Ikkuuuut, meg Gout iis, ha már itt egyre több a fanart, gondoltam én is lerajzolom. XDD (fucking watty elforgatta... -.-')

Ikku's POV

Végre hétfő... a hétvégém borzalmas volt. A nagybátyám, minden nap megvert – minimum kétszer-háromszor – az övvel, olyan szinten, hogy vasárnap alig bírtam nagyjából fél órát aludni, ezért most úgy nézek ki, mint egy mosott rongy. De szerintem hozzám képest még az is semmi. A szemem olyan véres, hogy majdnem elvész benne az íriszem, alatta sötét karikák ülnek, még a legapróbb mozgástól is szétnyílik minimum egy sebem, valamint két napja alig ettem, ami csak ront a helyzeten.

Viszont... újra láthatom Gout.

Ennek miért is örülök?

Ő úgysem szeret. Valószínűleg legkevésbé sem érdekli mi van velem, csak megsajnálta a nyomoromat. Ennyi. Semmi több. Elvégre, ő teljes mértékben, egymillió százalékig heteró, és valószínűleg homofób. Én meg... valószínűleg meleg vagyok.

Egy ronda, buzi albínó.

A legjobb párosítás.

Úgy utálom magamat... egyszerűen mindent elrontok... még a saját szerelmemet is eltaszítom magam mellől... mert nem tudnék mondjuk egy lányba beleszeretni... Még ha tegyük fel, nem is undorodna tőlem a lány, akkor sem tudnám tiszta szívemből szeretni, mert... nekem csak Gou kell. Én csak őt akarom magam mellé. Senki mást. Nekem ő a minden. Ő jelenti az életet számomra. Ő a mentőövem. Minden apró porcikám epekedve sóvárog utána. Olyan nekem... mint egy kábítószer. Egy kábítószer, amit én vonok meg önmagamtól... még ha akaratlanul is. Én adagolom egyre nagyobb dózisban, és teszem magam függővé. Mert bizony függővé váltam. A viszonzatlan szerelem függőjévé.

Azok a tengerkék szemek, amelyekbe ugyan még nem néztem bele, de ha már csak rágondolok, milyen csodaszép lehet amikor egyenesen belenézek, és egész egyszerűen megbabonáz, és leránt annak sajátos, csodálatos világába. A világot tükrözi vissza csillogó külsején, ezzel megnyugvást, és szeretetet sugározva mások felé.

Az alkata elég izmos, de mégsem sugároz semmiféle fenyegetést, vagy rosszindulatot a testbeszéde. Egyedül barátságot, szelídséget, és biztonságot. De még mekkora biztonságot... Kár, hogy soha nem tapasztalhatom meg újra azt az elképesztő nyugalmat, amit a testével sugároz. Még csak meg sem kell szólalnia, mert az egész testbeszédével, és kisugárzásával kifejezi minden mondanivalóját. Az érintése olyan, mint valamiféle láz. Felmelegíti minden apró porcikámat, de a hideg mégis apró, kellemes hullámokban kezd el végigtáncolni a gerincemen... Minden alkalommal amikor csak meglátom a szívem egyszerre kihagy egy ütemet majd elképesztő versenyfutásba kezd a másodpercekkel gyorsaságával. Szinte érzem ahogy végigáramlik a vér az ereimben hála a pumpálásának. Egyáltalán... lehetséges ez? Hogy ennyire reménytelenül szerelmes legyek valakibe?

Amikor belépek a terembe is megteszi a szívem a versenyfutását ahogy odanéztem a padomhoz és meglátom ott ülni Gout.

Érzem ahogy megremeg a lábam már csak a gondolattól is hogy egész nap mellettem fog ülni.

Nyelek egyet, és elindulok lehajtott fejjel a helyem felé, majd leülök. Gou rámnéz, és utat enged mosolyának, amivel elővillannak a kis gödröcskéi. Eddig észre sem vettem őket... pedig csak még tökéletesebbé teszik az arcát.

– Helló! – köszön vidáman. Bizonyára jól indult a napja hogy ilyen életenergia sugárzik belőle.

Legszívesebben átülnék az ölébe, átkarolnám, és elsírnám magam, majd elmondanám neki mi mindent tett velem a nagybátyám a hétvégén... kiönteném neki a szívem minden bánatát. Hogy hogyan vert meg a nagybátyám, és miket mondott nekem... Hogy... mit érzek iránta... Milyen az a lassú, marcangoló érzés amely lassacskán darabokra tépi megtépázott lelkemet. Milyen az az érzés amelyet úgy hívnak; viszonzatlan szerelem. Hogy túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy megmondjam neki és ezzel elveszítsem.

– Jól vagy? Nagyon fáradtnak tűnsz. Mint aki vagy egy hete nem aludt. – néz rám aggódva, mire én fáradtan a padra hajtom a fejemet, és bólintok.

Szívem szerint zokognék. Zokognék és ordítanék egészen ameddig meg nem hallják – amiről nem hinném hogy valaha is bekövetkezne. Pedig olyan jó lenne... Sikoltani akarok. Sikoltani, hogy észrevegyenek. Hogy végre... végre egyszer valaki foglalkozzon velem.

Egyszer csak azt veszem észre hogy Gou is követi a példám, és lehajtja a fejét mellém a padra, és csillogó szemekkel néz.

– Pedig nem úgy tűnsz, mint aki jól van. Nagyon rosszul nézel ki. Tiszta karikás a szemed... – hallom a hangjában az aggodalmat és némi megnyugvást. Becsukom a szemem, mert túl zavarbaejtő hogy itt van alig néhány centire tőlem. Hogyha egy kicsivel közelebb lenne, már érezném magamon a lélegzetét. Érezni akarom ahogy lélegzik.... Érezni, ahogy ver a szíve... Érezni a lelkét...

Hirtelen sokkal hevesebben ver a szívem mint eddig, de mégis nyugodtság tölt el. Milyen furcsa... Sosem hittem, hogy valaha is megtudhatom milyen ez.

– Mik történtek veled a hétvégén? – Milyen nyugodt a hangja. Semmi jelét nem mutatja annak hogy ő is zavarban lenne a közelségem miatt. De végsősoron... nincs is oka rá. Ő heteró. Miért lenne zavarban egy fiú közelségétől?

– Semmi... – Hazudom. Vajon elhiszi? Vajon látja rajtam a szenvedést? A sebeket? A fájdalmat, amit magamba fojtok?

– Naa... Látszik rajtad hogy valami történt veled... – kis szünetet tart, majd amikor rájön, hogy nem szeretnék válaszolni, érzem, hogy közelebb csúszik, majd halkabban folytatja. – Vagy nem szeretnéd elmondani? – Tényleg észrevette... Észrevette, hogy valami nincs rendben. Látja rajtam a fájdalmat, és a szenvedést.

Megrázom a fejem. Csend telepedik közénk, de nem a nyomasztó... Nem. Ez kellemes, és megnyugtató. Körbeölel, és azt sugallja, hogy minden rendben. Bár hihetnék ennek a hazugságnak.

Továbbra is csukva tartom a szemem, és lassan elnyom az álom... Nem tett jót hogy alig aludtam az elmúlt napokban.

***

Nem tudom mennyi időt alhattam, de Gou hangjára keltem.

– Ikku... Ébresztő... – olyan megnyugtató a hangja... Mialatt ébresztget, érzem hogy finoman simogatja a fejem.

Lassan, és kicsit álmosan kinyitom a szemem.

– Jó reggelt! – mosolyodik el, mire ásítok egyet.

Érzem, hogy pár seb szétnyílt mialatt aludtam. Eléggé fáj, de elviselem... és remélem, hogy nem ázott át a pulóverem...

– Most lesz számtek, és nem akartam, hogy azt végigaludd, mert az feltűnő lenne... Plusz, most mondták, hogy nem is lesz számtek, mert hiányzik a tanár, és nem helyettesíti senki. – kis szünetet tart, körülnéz kicsit, majd újra rám szegezi gyönyörű, kék szemeit, és folytatja. – Kijössz velem egy kicsit a mosdóba?

Eléggé meglepődtem erre a kérdésre, de bólintok, majd Gou példáját követve felállok. Végigsimít a hátamon, ami miatt majdnem felsikoltottam, de visszafogom magam, és így csak elég feltűnően megfeszülnek az izmok a nyakamon. Gou felveszi a hátára a táskáját, majd mellém nyúl, és az enyémet a kezében tartva indul a terem ajtaja felé. Ez... nem a reggeli terem. Hogy kerültem át ide? Nem sok időm marad az ezen való agyalásra, ugyanis a baszós mosdó felé vesszük az irányt...

Mit akar Gou a baszós mosdóban velem?

Bemegyünk, és Gou óvatosan leteszi a táskáinkat, majd mögém áll, így nem hagyva, hogy értetlen pillantásokat vessek rá.

– Vedd le a pólódat kérlek... – mondja óvatosan. Most komolyan... Mit akarhat velem... póló nélkül...?

– O... Oké... – egyezek bele kicsit remegve. Nem tudom mit szeretne, de bízok benne... szóval megteszem amit kér. Nemsokára már a táskámon hever a pulóverem. Nem látom, de érzem, hogy milyen elszörnyedt arcot vághat Gou.

– Uram isten... Ez... szörnyű... – nyögi ki elképedve, majd hallom ahogy közelebb lép hozzám.

Lassan két lágyan ölelő kart érzek meg a mellkasomnál. Egy kicsit felnyüszítek ahogy hozzáér a sebekhez hátamon a mellkasa. Eléggé fáj...

– Bocsánat... – suttogja közvetlenül a fülembe, majd a vállamra hajtja a fejét.
Hiába fáj, ahogyan hozzáér a sebeimhez, mégis jó érzéssel tölt el ahogy magához ölel.

Érzem ahogy lélegzik... minden apró mozzanatát érzem...

Olyan gyorsan ver a szívem... ez is a szerelem miatt lenne?
Mégis miért fáj olyan nagyon, mikor ilyen melegséggel tölt el? Hiába érzem azt, hogy ez a pillanat végre megmutatja a fényt a sötétben, melyet a magány és a fájdalom vont körém, a valóságban mégis erősebben von körbe a végtelen feketeség, mint valaha.

Néhány másodperccel később már azt veszem észre, hogy megállíthatatlanul zokogok, és Gou karját szorítom.

– Minden rendben... – suttogja, és áthelyezi a fejét az enyémre, majd lágyan végigfuttatja ujjai közt fehér tincseimet. Hiába próbál megnyugtatni, továbbra is ugyanolyan csendesen sírva szorongatom a karját.

Miért is sírok most?

Nem tudom... Talán a reménytelenség... vagy ez az elérhetetlen, fájó szerelem teszi. Miért fáj ez ennyire? Miért érzem azt, hogy darabokra szakít, mikor ennek gyógyítania kellene? Vagy talán... tévedtem...? Ez a szerelem nem gyógyít... hanem széttép. Teljesen felemészt.

Még percekig csak sírok, mire abbahagyom. Ekkor Gou kienged a karjaiból, és valamit matatni kezd mögöttem. Néhány másodperc elteltével valószínűleg megtalálhatta amit akart, mivel abbamarad a zaj.

– Ez lehet hogy kicsit csípni fog... – motyogja.

– Mi... – mielőtt belekezdhetnék, eléggé hideg, és csípő valamit érzek az egyik sebemben. Kicsit felszisszenek, mert eleve fájt kissé.

Ez most az amire gondolok?

– Mit csinálsz...? – kérdezem bizonytalanul.

– Kitisztítom a sebeidet. Be is kötözném, de gondolom azt nem szabad a... nagybátyád miatt. – megrázom a fejem. Igaza van. Ha meglátná, hogy valahogy be vannak kötözve a sebeim, teljesen biztos hogy egész életemre bezárna a házba, és a cselédjeként kellene leélnem az életem. Nem mintha most nem az lennék, de legalább közösségbe járhatok.

Kicsit úgy érzem, mintha Gou nem szeretné kimondani, a nagybátyád szót...

Nagyon csíp a sebtisztító... De az is rátesz egy lapáttal, hogy eleve fájtak a sebeim, szóval ez egy kicsit elnyomja a csípést... Egészen addig, ameddig egy mélyebb sebhez nem ér. Ekkor összetalálkozik a lüktető fájdalom, és a hideg, csípő érzés, amitől elég hangosan felszisszenek.

– Bocsi... Szólj, ha nagyon fáj, vagy egy kicsit hagyjam abba, oké? – kérdezi kis aggodalommal a hangjában, mire én csak bólintok. – Olyan keveset beszélsz.

Sejtettem. Nem tetszik neki hogy ilyen... már-már undorítóan félénk vagyok. Visszataszítónak találja.

– Bo-bocsánat... – motyogom kicsit szomorúan. Ha így folytatom, megint elkezdek sírni.

– Nincs miért bocsánatot kérned. Ez nem rossz dolog. Szerintem ez... – kicsit elgondolkodik, majd folytatja – aranyos.

Szinte érzem ahogy hirtelen megfagy a levegő. A szívem majd kiugrik a helyéről, és nem értem miért, de úgy érzem, a Goué is. Mi van velem? Valami történni fog most... Nem tudom miért, de szinte tudom, hogy történni fog valami... valami nagyszerű, ami végre megint eszembe juttatja, milyen érzés boldognak lenni... Már csak ez a valószínűtlen megérzés is képes megnyugtatni. Végtelen másodpercek telnek el addig, míg végül Gou romba dönti a várakozásom...

Játékosan összeborzolja a hajamat hátulról, és szinte érzem, ahogy mosolyog közben.

Bárcsak én is képes lennék mosolyogni... De nem tudok. Elvesztettem ezt a képességet.

Ez is csak bővíti azoknak az okoknak a táborát, amik azt hogy soha nem lehetek együtt Gouval.

Vajon mikor fog rájönni, hogy milyen is igazából a közelemben lenni? Amikor majd csak amiatt is bántani fogják, mert mellém ül, vagy mert köszön nekem. Amikor miattam őt is meg fogják utálni az emberek... Amikor... miattam el fogják hagyni a barátai... Miattam ő is egyedül lesz. Nem akarom hogy csak azért mert mellettem van őt is bántsák az emberek. Én... nem tudnám elviselni, ha miattam szenvedne. Nem akarok fájdalmat okozni neki... De szerintem az első alkalom óta, hogy szóba állt velem, csak azt adok neki. Én... nem is vagyok képes másra. Nem tudnék neki soha örömöt okozni... Még csak azt sem tudom, hogyan kell szeretni, vagy mosolyogni. Nem hogy mégis hogyan kell örömet okozni... Egyedül fájdalmat és magányt tudok neki nyújtani...

Nem akarok mellette lenni, mert nem akarom hogy miattam ő is egyedül legyen, de a szívem mégis könyörög, sőt sóvárog minden egyes pillantásáért, minden szaváért, és érintéséért. Nem tudnék létezni nélküle. Miért kell ennyire szeretnem őt, mikor annyira fáj... Minden másodperccel egyre csak nő és nő a fájdalom... Én ezt nem akarom... Ha ezt jelenti nekem a szerelem és az élet, nekem nem kell... Nem akarok szerelmes lenni, de mégis... hiába fáj, és tép szét, akkor sem tudom megakadályozni... és ha meg is akarnám se tudnám... elvégre a szívem sajog érte. Nem tudok létezni nélküle.

Még hosszú percekig állok elmélyedve a gondolataimban, és szinte észre sem veszem ahogy Gou tisztítja a sebeim. Egyedül akkor tűnik fel, amikor abbahagyja, és megszólal.

– Azt hiszem a hátad kész. A hasadon meg a mellkasodon nem láttam vágásokat, szóval már csak a kézfejeid vannak hátra. – mondja nyugodt hangon, és elém jön, majd megfogja a kezem.

A vattapamaccsal finoman tisztítgatja a sebeket... Olyan lágyan fogja a kezem... épphogy a kezében tartja, de mégis érezni lehet rajta a törődést.

– Nagyon pici kezeid vannak.– mondja mialatt áttér a másik kezemre, én pedig kicsit zavarban hajtom le a fejem, ami úgy érzem, hogy enyhén piros árnyalatot vett fel.
A másik kezemmel is egész hamar végez, majd mintha néhány másodperccel tovább fogná a kelleténél.

– Azt hiszem készen vagyunk. – mintha egy kis szomorúság csillanna meg a szemében a tudattól. – Te most mégy haza? – bólintok. – Az jó. Szerintem én meg elkószálok az iskolában meg lehet hogy elszívok egy cigit óra végéig aztán megyek tesire... Azután meg kosáredzés.

Nem is tudtam hogy kosarazik... Tehát van egy összetartó csapata... Biztosan jól játszanak. Valószínűleg ezért ilyen izmos.

Kicsit meglepetten nézem a mellkasát.

– Mi a baj? – néz rám kicsit aggódva.

– Kosarazol...? – kérdezem kicsit bizonytalanul.

– Igen. Nyolcadikban kezdtem... Tudom, kicsit későn, de akkor jött meg a kedvem hozzá. – mosolyodik el. – Egyébként már visszaveheted a pólódat.

El is felejtettem a pólóm... Annyira elterelődött a figyelmem, hogy még a szégyenlősségem is kiment a fejemből.

Gyorsan felveszem a pólóm, és igyekszem nem szétszakítani a sebeimet. Nyúlnék is le a táskámért, de Gou felveszi helyettem és a hátamra adja.

– Akkor... kitartást a nagybátyádhoz, és szia! – köszön el egy újabb mosoly kíséretében. Hogy tud ennyit mosolyogni? Vajon... igazi a mosolya?

– Köszi... és... szia... – motyogom lehajtott fejjel, majd kilépek a baszós mosdóból, és elindulok haza.

A iskola kapujában egy veszekedő pár zavarja a környék csendjét... Akaratlanul is belehallgatok.

– Mert te talán tökéletes vagy! Állandóan csak magaddal meg a csapatoddal foglalkozol én meg mintha nem is léteznék! – ordítja a lány. Egész szép... Fekete, térd fölé érő szoknyát, és fekete-kék csíkos pólót visel, és derékig érő, sötétbarna haja van, ami alapjáratban valószínűleg egyenes, de most besütötten lengedezik a szélben. Még így is leér a csípője alá. A melle egész nagy, és olyan 165 centi lehet. Gou bizonyára az ilyen lányokat szereti... De igazából bárkit megkaphat.

– Talán azért, mert a csapatom nem kezd el hisztizni az utca közepén, csak mert nem vagyok hajlandó elmenni vele vásárolni, meg faszom tudja mit csinálni! – köpi a szavakat a fiú. Olyan 195 centi vagy attól egy kicsivel több lehet.

– Nem érted?! Itt most nem az a lényeg, hogy eljössz-e velem vásárolni vagy nem! Itt most kettőnkön van a hangsúly, és azon, hogy te mindig a te drágalátos kis kosárcsapatoddal vagy elfoglalva, és fontosabbak neked mint én! Ha velük bármi van, te már azonnal ugrasz is, de ha én kérek valamit, akkor te csak forgatod a szemed!

– Majd ha valami normális nyűggel állsz elő, nem fogom forgatni a szemem talán! Meg is értem miért lett Gou másba szerelmes! Most már legalább tudom hogy miért szakított veled másért! Tudod eddig azt hittem, hogy mert egy szexmániás idióta, de most már rájöttem, hogy igenis jól tette! – a srácnak a szemében szinte izzik düh.

Gou... szerelmes lenne valakibe...?

Ettől lefagyok. Egyszerűen megállnak a lábaim, mikor már majdnem a kapunál járok.

– Gou és a szerelem? Ugyan hagyd már! Ugyanolyan mint bármelyik más férfi! Csak dugni kell neki mindenki! Ugyanolyanok vagytok mind, és tudod mit? Nekem elegem van belőle! Szakítok veled, és minden más fiúval! Soha többé nem kelletek nekem... – mondja, majd felpofozza a fiút, és elviharzik.

A srác megindul az iskola, valamint az én irányomba, majd egy szúrós megjegyzéssel fellök, és beviharzik az ajtón.

Itt már nem bírom tovább, és sírva fakadok a földön.

Gou szerelmes valakibe... Azt tudtam, teljesen tisztában voltam vele, hogy soha nem fog engem szeretni... de belegondolni se mertem, hogy mást szeressen. Talán azért, mert tudtam, hogy ha mást szeretne, az még sokkal jobban fájna mint ez a plátói szerelem. Úgy tűnik, a tudatalattimnak igaza lett. Ez sokkal jobban összetör, mint a plátói szerelem. Ez... jobban fáj, mint amikor még azt hittem, hogy csak nem szeret... Ha... meglátnám valakivel azt én... nem tudnám elviselni. Úgy gondoltam, hogy ennél jobban már nem fájhat... Meghallom, ahogy nyílik az iskola ajtaja, de már nem igazán zavar, ha meglátnak sírva a földön... úgyis mindenki látott már így... legalább most nem vertek meg. Az pedig hogy a kapu közepében fekszek, nem zavar. Egészen addig, ameddig azt nem hallom, amit legkevésbé akartam; ahogy megállnak a léptek mögöttem, és egy ismerős hang csendül fel, amit most a legkevésbé sem akartam hallani... a Goué.

– Ikku... Minden rendben? Miért sírsz? Bántott valaki? – kérdezi aggódva.

Te. Te bántottál... nem akarattal, de bántottál... – Valószínűleg ezt mondtam volna, de ehelyett csak zokogva félrelöktem a felém nyújtott kezét, felálltam, és egyenesen hazafelé kezdtem futni. Hallom, hogy a sarokig fut utánam, majd megáll.

– Mi a baj? – kérdezi még onnan, de én nem is figyelek rá, csak futok... egészen hazáig.

Mikor hazaérek, csak berontok, és az ajtónak dőlve lekuporodok zokogva. Már semmi nem érdekel... Ha a nagybátyám meg is ver amiért nem csináltam semmit, nem vagyok képes most semmire...

Miért...? Miért pont belé kell szerelmesnek lennem? Annyira fáj...

Egyszerűen... szinte felfoghatatlan, hogy Gou mást szeret... Azt tudtam, hogy engem soha nem fog, de mégis... valahogy reménykedtem benne, hogy nem fog mást se szeretni... Ha meglátnám, ahogy éppen valaki mással van... Az... Még jobban összetörne... Habár, nem tudom, hogy ennél jobban is lehetséges-e összetörnöm.

Még órákig csak az jár a fejemben, hogy miért történt ez... Hogy miért pont abba kellett beleszeretnem, aki kicsit sem vonzódik hozzám, de nem találom a választ.

A kocsi ismerős búgása kiszakít a gondolataimból, de nem tudom abbahagyni a sírást, vagy felállni.

Amikor meghallom, hogy közeledik a nagybátyám az ajtóhoz, átkúszok a falhoz, és ott folytatom a sírást.

Belép a nagybátyám, és először nem veszi észre, hogy mellette kuporgok.

– Megjö... – kezdene bele fintorogva, majd mikor venné le a cipőjét, és meglát engem, már-már vicsorogva rám néz. – Szabad tudnom, hogy mégis mi a faszért nem csinálod a dolgod? – szinte köpi nekem a szavakat, de én most még ránézni sem szeretnék... amit szóvá is tesz. – Rám nézzél mikor hozzád beszélek! – A lábával meglök, így szinte rongybabaként terülök el a földön. Rálép a mellkasomra, mire felsikoltok... Nagyon erősen rámnehezedik. – Sikítani azt bírsz, mi? – most jött el az a pont, mikor hallottam az egyik bordám reccsenését, ahogy eltörik... De minimum elreped. Könnyektől áztatott szemekkel próbálok levegőért kapkodni, de szinte ég a tüdőm a sírás miatt meg a bordám is rátesz kicsit. – Tch... Nyomorék. – veti még oda nekem, majd leveszi rólam a lábát, és bemegy a nappaliba. – Tápászkodj fel és hozz sört. – utasít ellentmondást nem tűrve.

Lassan felállok, de a bordám leírhatatlanul fáj.

Olyan hétig csináltam a házimunkákat, és igyekeztem nem ordítani a fájdalomtól... Mind testileg, mind lelkileg. Mikor a nagybátyám bezár a szobámba, megcsinálom a házikat, és szinte végig Goun jár az eszem... és azon, hogy mennyire összetört amit ma hallottam.

Órákig csak fekszek az ágyamon könnyes szemmel, és a fejemben megjelenő Gou arcát nézem... igazából az, hogy a fejemben láthatom, egyszerre nyugtat meg, és zaklat fel még jobban.

Hirtelen jön az ötlet a fejemben; írok egy levelet Gounak.

Előveszek egy füzetlapot, és egy tollat, majd írni kezdek.

/ezt egy külön fejezetben fogom megmutatni mert nm akarom húzni az időt hogy nem publikálok./

Mikor befejeztem, csak egyszerűen elnyom az álom.