Shaera:

Mikor magamhoz tértem kipihentebbnek éreztem magam. Ám rögtön felugrottam. Nem otthon voltam és nem is Kewah palotájában. Ami álomnak hatott, mind valóság volt. Kyel és Athena csendesen beszélgettek a terem túlfelén. Kyel karja fel volt kötve. Mikor észrevette, hogy magamhoz tértem felpattant és elindult felém. Én viszont elbizonytalanodtam. Annyiszor és olyan gyorsan változtak a körülmények fogalmam sem volt, most mi lenne a helyes.

-Nem kellett volna idejönnöd. -hangom fagyosabb volt, mint szerettem volna.

Kyel összerezzent és megállt. Farkasszemet néztünk hosszasan.

-De igen. És haza foglak vinni. -hangja határozott volt.

Felálltam.

-Egy dologban egyet értünk. Te haza fogsz menni, de én nem.

-Miért csinálod ezt? Mert eltaszítottalak? Sajnálom, nem volt igazam. Féltem. Féletem apám haragjától és attól, hogy miattam az emberek téged is megvetnek majd. Hiszen te magad mondtad. Lázadó voltam. Ám a változást a nép nem látta. Az ő szemükben ugyanaz maradok. -most semmi düh nem volt a hangjában. Csak egy csepp kétségbeesés.

-És mostmár nem félsz? -kérdeztem. Ám ő tétovázott. És ez megadta nekem a választ. De igen. Nem hagytam, hogy kimondja. -Menj és figyelmeztesd a királyt! Én már nem megyek vissza. De egyezséget kötök vele. Megtalálom a módját, hogy Moldan lekerüljön a trónról. Nem szöktem el, de ha visszamegyek az az életembe kerülhet. Így is túl sok idő telt el.

-Nem foglak magadra hagyni! Ha itt kell maradnod, én is maradok.

-Kyel, ez az én harcom!

-Mostmár az enyém is. -lépett újból közelebb.

-Miért kell mindent megnehezítened? Miért nem tudsz egyszerűen csak elmenni? Lemondtál rólam, és igazad volt. Nekünk nincs jövőnk.

-Shaera.. tévedtem, nincs még késő, kérlek..

-Nem! Most tévedsz! Én nem mehetek vissza. Te pedig nem maradhatsz itt.

-És mond miért nem? Nem bízol bennem?

Valójában az életem is rábíztam volna. De önmagamban nem bíztam. Igazán akkor vált világossá minden, amikor megláttam őt vérző sebbel. Nem veszíthettem el. De valami megváltozott. Eddig nem féltem, mert nem láttam a szemeiben elszántságot. De most ott volt. Ez rémített meg. Valóban lemondott rólam. Lázadt, mert félt. De most ez köddé vált. Én lettem a lázadó. Túl sok volt a kockázat. Nem jöhetett velem. Mert tudtam, ha bármi baja esik, még egyszer nem élem túl. Főleg, ha miattal sérül meg. Túl sokáig nem szólatam meg. De nem tudtam nemet mondani.

-Csak most az egyszer tégy úgy, ahogy kérem. Ezzel tudsz nekem segíteni. -néztem a szemébe.

Ő egy darabig viszonozta a pillantásom, majd nagyot sóhajtott.

-Egy feltétellel. Nem csinálsz semmit, amíg vissza nem jövök.

-Gyakorolnunk kelleni fog. -szúrta közbe Athena.

Kyel elmosolyodott.

-Azt megengedem. - mondta és megfogta a kezem. Ekkor a vállára vándorolt a tekintetem.

-Nem mehetsz egyedül a határig. -jelentettem ki.

-Ha igaz, amit Athena mond nincs sok időtök. Neked gyakorolnod kell. És jól ellátta a sebem. Nem volt túl mély, tudom használni, ha futnom kell.

-Biztos vagy benne?

-Talán csak nem aggódsz értem? -kérdezte, tekintete pajkosan csillogott.

-Talán nem kellene. -vágtam a fejéhez.

-Ezt megérdemeltem. - kezemet felemelte és csókot lehelt rá. A pajkos csillogás átváltozott egy lehelletnyi szomorúsággá. - Tudom, hogy ostoba voltam és megértem, ha nem tudsz megbocsátani. De azért még remélem. Nem kérek semmit, csak ígérd meg, hogy itt vársz rám.

Dühös akartam lenni. De nem ment. Szerettem őt. És már régen megbocsátottam.

-Megígérem.

Ezzel ő el is indult. Én pedig csak néztem. Majd a lábam újból szinte önállóan vitt utána.

-Kyel, várj!

Ő a barlang szájánál torpant meg és kérdőn nézett rám. Majd meglepettségbe változott, ahogy magamhoz szorítottam. Lassan ő is átölelt.

-Vigyázz magadra. -suttogtam, majd elengedtem.

Kyel:

Nehéz szívvel indultam el, majd megtorpantam, mikor utánam kiáltott. Nem számítottam arra, amit tett. Miután átölelt szinte rögtön viaszaindult. Szóval megbocsátott. Most még nehezebb volt indulnom. Megígérte. Meg kellett tartania a szavát.

A hó odakint olyan volt, mintha az előző nap történtek sosem lettek volna. Beszélnem kellett a királlyal. Shaera nem szálhat Moldannal szembe egyedül. Óvatos voltam, minden neszre felkaptam a fejem. De sehol senki nem volt. A barlangot messze magam mögött hagytam. Arra számítottam, hogy katonák elől kell majd bújkálnom, ám egy lelket sem láttam az erdőben. Majd még egy lépés és az oldalamra estem. Kötélháló rántott fel a magasba és egy pillanatra rémület futott át rajtam. Léptek zaja hallatszott. Katonák jöttek elő, többen mint előző nap.

-Nocsak Jéghercegnőt kerestem és újból beléd botlok. Ám a barátaid, most nem mentenek meg. Moldan amúgy is látni szeretne Kyel herceg.

-Honnan tudja a nevem? -kérdeztem.

-Ugyan sok mindent tud rólad, de talán jobb, ha ő maga mondja el. -ezzel kardjával elvágta a kötelet, ami eddig tartott. Fájdalmasan értem földet. Majd mikor felnéztem támadni akartam, de legalább tíz éles acélpenge villant felém. Ez elég gyorsan elvette a harci kedvem.

-Egyébként a nevem Daros. Moldan király kapitánya vagyok. És nagyon remélem, hogy okosabb vagy, mint ahogy hírlik rólad. Szóval jobban teszed, ha semmivel nem próbálkozol. Különben nem fogok tétovázni.

Összeszorított foggal tűrtem, hogy megkötözzenek. Majd taszigálni kezdtek. Gyorsabban a kastélyhoz értünk, mint arra számítottam. De nem vezethettem nyomra őket, így nem kiáltottam. Ha Shaera valahogy meghallotta volna a hangom, abból nagy baj kerekedett volna. Így hát hagytam, hogy felvezessenek a hófehér falakkal és ezüsttel borított palotába. Odakint a falak sötétkék színben pompáztak, míg idebent szinte vakított a fény. Káprázatos volt életközelből látni.

Hasonlított a mi palotánkra éppen csak a színek voltak mások.

Valamilyen furcsa okból nem féltem. A kastély inkább bizalmat és megnyugvást árasztott. Mintha igazából idetartoztam volna.

-Nocsak. -egy komor kissé lesajnáló hang zökkentett ki a gondolataimból. -Örvendek a találkozásnak Kyel herceg.

Hófehér fogait rámvillantotta egy olyan ötvenes éveiben járható férfi. Fején korona ragyogott. Haja rövidre volt vágva ajkánál viszont egy hatalmas heg csúfította arcát. Szeme ijesztően hasonlított Shaeráéra, ám ebben a szempárban egy csepp kedvesség sem lapult.

-Honnan tudja a nevem?

-Sok mindent tudok rólad. -ismételte meg, amit a csatlósától is hallottam. -Igazából azt is tudom, gyakran átjártál az itteni városokba. És hogy az unokahúgom iránt érdeklődtél. -szeme ekkor gonoszul villant rám. -De bocsáss meg a katonáim faragatlanságáért! Oldozzátok el!

Erre az, aki idehozott elvágta a köteleim. Meglepetten néztem az előttem álló férfira. Ő lesétált a lépcsőn és kezet nyújtott. Ám nem viszonoztam a gesztust csak dühödten meredtem a kézre. Mert ez a kéz ölte meg Shaera apját és okozott neki annyi bánatot.

-Tudom, hogy ön is sokat hallott már rólam. Főként gonosz dolgokat. De minden gonosz dolog mögött áll valami igazságtalanság, ami kiváltotta azt, és úgy hiszem, ön is jól tudja, milyen érzés ha valakivel igazságtalanul bánnak.

-Valóban? -most a szemébe néztem. Hazudnék, ha azt állítanám, nem keltette fel a kíváncsiságom.

-Látta már valaha Shaera édesanyját?

-Nem, Shaera sem beszélt túl sokat róla.

-Nem is volt miről. Hisz ő nem tudhatta, hogy az apja, mit rejteget a palota titkost falai mögött. A bátyám jól értett ahhoz, hogy megtévessze még a saját lányát is. Erre jöjjön! -intett maga után. -És erről a festményről sem beszélt sosem neki.

Az egyik falon egy fél alakos festményen gyönyörű nő állt. Alig pár vonásban tért el a lányától.

-Gyönyörű nem igaz? -kérdezte Moldan.

-Valóban. De nem értem, miért akarja, hogy lássam ezt?

-Mert úgy hiszem mi ketten nagyon hasonlóak vagyunk.

Na most csak írtam és írtam és hopp egy fejezet. 

SPOILER! Avagy a következő fejezet tartalmából.

(Mert valaki ezt☝ hiányolta)😂

Ha nem akarod elolvasni NE görgess lejjebb!

Én szóltam!!

Kiderül, miért akart Moldan király lenni illetve az is, mit akar Kyeltől. Találgatásoktól pls kíméljétek a kommentszekciót ne kelljen már más történést kitalálnom. (Amúgy sem fogok, de csitt)😶