- Legalább ez majd kiszúrja azokat a kígyó szemeidet- fontam keresztbe karjaimat magam előtt, egy sunyi vigyorral.
- Tudtommal nem engem "Mélytengeri kígyóztak" le- váltott arckifejezése olyanba, mint az enyém.
- Legalább látta milyen vagyok. Na és? Én legalább rám illő becenevet kaptam. Bezzeg a tied akkora kamu volt- forgattam szemeimet.
- Kamu a fejed!- dobbantott.
- Meg a te beceneved!- nevettem.
- Bla-bla-bla! Üres szavak- döntögette fejét oldalra, felfele néző szemekkel, míg hüvelykujját össze-össze érintgette másik négy ujjával.
- Öcsém még egy ilyen, és nem veszek neked bögrét- váltottam enyhén komoly hangsúlyba.
- Nem vagyok az öcséd- emelte fel orrát.
- De nem is vagy följebb rangú nálam.
- De igen.
- Mért is?
- Mert idősebb vagyok- mosolygott büszkén.
- De mégis én veszek neked bögrét- öltöttem győzedelmes vigyort magamra.
- Mert eltörted az előzőt.
- Ki mondta, hogy rakd oda?
- Ki mondta, hogy rúgd le?
- Ki mondta, hogy ne tegyem?- már épp szóra nyitotta volna a száját a velem szemben álló, de megelőztem- Na jó, még mielőtt ez verekedésbe torkollik, vegyük meg neked azt a szemkiszúrós bögrédet.
- Okés!- ujjongott gyerekes hangon. Néha elgondolkozom azon, hogy vajon én vagyok-e a gyerekesebb, vagy ő. Mindenesetre elballagtunk a kasszáig, ahol kivételesen igazi pénzzel fizettem ki a kis drágát. Csoda mi? Na igen, az ilyen dolgokat, mint a kakaós bögre, rendesen ki szoktuk fizetni, az albérlet mellett, hisz ezeket jobban megbecsüljük. Hogy egészen pontosan miért, azt nem tudom, amellett, hogy imádjuk a kakaót.

A boltból kilépve Miyu már annyira szorongatta a szerzeményét, hogy az szinte ketté tört. Míg rajta vigyorogtam, elefeltkezve arról, hogy az utat kéne néznem, valakinek elég szépen neki mentem. Majdnem orraesett az illető, velem együtt, bár én sikeresen bevertem légzőszervemet hátába.
- Elnézést...- szólaltam meg orrnyergemet szorongatva. Felnézve az elütöttre, az előző fehérséget pillantottam meg. Az eredetileg kedves arcikefejésből, mentem komorba váltott fejem.
- Semmi baj, véletlen volt- mosolygott a maszk alatt.
- Szuper- vontam vállat- Hé! Miyuki! Megvárnál?!- ordítottam barátosném után enyhén ingerülten, beérve őt, neki is kinyílt a beszélőkéje.
- Ha jössz, megvárla...- sokkolódott le, amint visszafordulva megpillantotta a félszeműt- Helló, ismételten. Hogy, s mint? Azt hiszem múltkor nem tudtunk rendesen bemutatkozni- indult meg volna felé egy kedves mosollyal arcán, ha nem teszem ki karomat elé. Furcsálló tekintettel nézett rám- Hát neked meg mi bajod van?- kérdezte az előző, vékony, kedves hangnemében.
- Menjünk haza, itt romlott a levegő- céloztam a mögöttem álldogálóra, bár mégis csak magam elé néztem gyilkos szemekkel.
- Romlott a fejed! Itt tök jó a levegő!
- Letojom! Elmegyünk!
- Mióta is parancsolsz te nekem?- jobbnak láttam nem megszólalni, hisz az nem igazán lett volna család barát. Környékünkön pedig egész sok gyerek volt akkor- Na mi van? Elvitte a cica nyelved?
- Menjünk haza! Nem érzem jól magam!
- Akkor menj haza egyedül. Nagy lány vagy már, oldd meg magad!
- Ha nem érzed jól magad, lehet el kéne menned a kórházba- jött közelebb rosszul létem kiváltó oka, majd vállamra tette kezét. Éreztem, ahogy Miyuki pillantása kardként hatol belém.
- Dehogy, kutya baja!- legyezgetett a kis féltékenyke.
- Biztos?- fordult velem szembe a jounin.
- Biztos!- mosolygott Kakashira társam, míg engem karba csípett, hogy szólaljak már meg, és mondjam el, hogy jól vagyok, és inkább vele foglalkozzon. Na igen ám, csakhogy én nem vagyok ilyen jó barát, és nem szeretek ilyenekről hazudni, így csak lehajtott fejjel maradtam kuka. Erre a sárga szemű egyre jobban kezdett csipkedni, meg löködni, amit már lassan a másoló ninja is észre vett- Kasumi szólalj már meg!- amint ezt kimondta rátaposott a lábamra, nekem pedig elegem lett. Orrba vágtam Miyukit, a fejpántost pedig hasba akartam, de megállította a kezem- Basszus Kasumi! Ez meg mire volt jó?!- ordított, fájó testrészét szorongatva.
- Fogd be...- motyogtam magam elé. Szerencsémre egyikőjük sem hallotta. Kitéptem karomat a férfi szorításából, majd ott hagyva őket indultam utamra.

Nem vagyok féltékeny, ezt leszögezném. Nincs bajom azzal, hogy Miyuki mással is foglalkozik, örülök neki, hisz épp ideje volt már hogy legyen valakije, hisz egész eddig még csak egy randija sem volt, pedig már húszonhat is elmúlt. Azzal van bajom AHOGY ezt a másra figyelést csinálja. Szó szerint nem vesz észre mást, csak azt a fehér hajú madárijesztőt, és úgy bámulja őt, meg csodálja, mint egy rossz pom-pom lány, aki a suli legnépszerűbb srácával akar összejönni. Én pedig ebből nem kérek!

Gondolataimba merülések közepette észre se vettem, hogy valami ismételten van előttem. Viszont ez a valami már sokkal kisebb volt, így sikeresen keresztül estem rajta.
- ... Áu...- nyögtem a földön feterengve, majd egy ismerős kutya ugatást hallottam.
- Mhár megint te vagy az?- nevetett nagy termetű, fehér állatán ülve a piros csíkos gyerek.
- Aham. Már megint én vagyok az- mosolyodtam el haloványan. Pár másodperc erejéig még ott feküdtem, és néztem a barna hajú szemébe, amikor végre egyikünk megszólalt.
- Mondd csak, kényelmes a föld?- kérdezte egy sunyi vigyorral.
- Nem fogod elhinni... de nem! Itt most nem kényelmes a föld!
- Mert máshol igen?
- Máshol baromi kényelmes! Itt nem tudom miért nem az...- erre a kijelntésemre azonnal nevetésben tört ki, ami egészen felvidított.
- Ha jól gondolom, gyakran fogsz te még belénk botlatni... vagy esni- javított magán, miután rám nézett és eszébe jutott, hogy az ediggi két találkozónk alkalmával mind kétszer sikeresen beléjük estem. Mármint nem úgy. Hanem szó szerint.
- Meglehet-meglehet...- gondolkodtam el, mire mindkettőnk nevetésben tört ki.
- Amúgy nem akarsz onnan felkelni?- kérdezte.
- Nem!~ Még véletlenül sem! Hova gondolsz? Úgy terveztem, hogy innen leszek majd gumicukorország királya!
- Királya?
- Edvárd, gumicukorország királya!- tettem jobb kezemet csípőre, míg a balt magasba emeltem, egy felsőbb rendűség érzetű fejjel.
- Áh! Üdvözöllek Edvárd, gumicukorország királya!- hajolt meg- Minek köszönhetem a találkozásunkat?
- Annak, hogy eme elképesztően aranyos kutyádnak az én fenséges utamban volt ácsoroghatnékja, így keresztül bukfenceztem puha bundáján- vázoltam fel a helyzetet, Akamarutól pedig egy vakkantást kaptam helyeslésül.
- Értem~ és megengedi, hogy felsegítsem a földről?
- Hadd gondolkozzam...- tartottam egy kis hatásszünetet- Rendben, megengedem!- mosolygva leszállt állatáról, majd elémlépve nyújtotta felém kezét. Felülve belekapaszkodtam- Vigyázz, súlyos vagyok- figyelmeztettem.
- Na majd meglátjuk- rántott fel egy mozdulattal. Igen ám, csak ezt olyan szinten sikerült kiviteleznie, hogy még repültem is egy métert. Tovább csak azért nem sikerült mennem, ugyanis gyorsan magához ragadott, hogy még véletlenül se essek neki semminek- Még hogy súlyos vagy! Akkor nem repültél volna- nevetett.
- Az más téma...
- Szerintem még Konohamaru is nehezebb nálad.
- Az meg ki?- kérdeztem egy cseppet sem kedvesen, inkább flegmán, mint akit a pokolra akarok száműzni, pedig eskü nem szántam annak.