Elérve kis bérelt lakásunkhoz, felmásztam a legfelső szintig, ahol az otthonunk is elhelyezkedik. Ott megkapaszkodtam az ablakpárkányba, majd följebb tornásztam magam. Mivel nem szeretek csak úgy bemászni a házba, ezért a mellettünk lévő házfalnak ugrottam, ahonnan löktem magamon egyet lábaimmal a nyitott ablak felé, amin ezáltal be is vetődtem. A kanapét teljes mértékben átszaltóztam, majd a padlóhoz érve bukfenceztem párat, hogy meg tudjak állni. Na igen ám, csak sajnos, nem sajnos, többet sikerült gurolnom a tervezettnél, és teljesen felkenődtem a konyhaszekrényre. Lábaim; pontosabban vádlimtól sarkamig az alsó végtegjaim; pedig a pultra vágódtak szinte egyből, amin kissé csodálkoztam, hisz nem gondoltam volna hogy felérek odáig, apró termetemből kiindulva. Mindenesetre a sok szerencsével, amivel meg lettem áldva, sikeresen levertem valamit a bútorzatról, ami nagy robajjal találkozott a parkettával, és a hangok alapján mentem szét is törött. A ricsajra barátosném is felkapta fejét, és gyorsan szaladt ki a hálószobából.
- Mit törtél el?!- esett be a nappaliba csípőre tett kezekkel Miyuki, aki mérges, de sokat sejtő szemekkel méregetett. Erre a reakcióra én is felkaptam kissé a vizet.
- Szia neked is, rég láttalak!- integettem amennyire tudtam, bár mindent fejjel lefelé láttam- Egy. Kettő, igen, jól vagyok, nem törtem el semmim és még élek, kösz, hogy kérded- szóltam szemrehányón- Három, fogalmam sincs mit törtem el, mert, mint azt te is láthatod, éppen felkenődtem a szekrényre, és még magamat sem volt időm összeszedni, nem hogy amit levertem. De ha már ennyire szeretsz, és először a jól létem érdekel, akkor tégy meg egy szívességet, és kaparj már le innét, mert ez így nekem nagyon durván nem kényelmes- mosolyogtam várakozón, pilláimat pedig elkezdtem rebegtetni. Egy két percig még némán állt és várt, vajon ennyi lett-e volna a prezentációm, majd mikor már hatodjára sem szóltam egy szót sem, megkérdezte.
- Befejezted?
- Úgy tűnök?
- Úgy tűnsz, mint aki mindjárt megint rákezd- húzott arcára egy pimasz vigyort.
- Ha nem segítesz, az lesz- néztem rá gyilkos tekintettel, amit egy nyelkiöltéssel viszonzott- Na jól van, elmész te búbánatos zebra fakanalába, hát hogy már nem segítesz nekem!- küldtem el az első dologba ami eszembe jutott, majd kisebb lendületet véve előre gurultam, így végre valahára lenyúzhattam magamat a konyhabútorról. Megállásnál próbáltam négykézláb helyzetbe érkezni, amely nem igazán jött össze, hisz rendkívüli ügyességemnek köszönhetően sikeresen seggre estem, emiatt úgy ültem a padlón, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg karácsonyra a vágyott kiskocsiját, de még idő kell neki, hogy hisztizhessen, mert még próbálja felfogni a helyzetet. Na igen. Kábé így nézhettem ki. Csalódott, összezavarodott tekintetem ráemeltem barátomra, aki menten röhögésben tört ki, amint szemébe néztem. Egy darabig még gondolkoztam mit is mondhatnék, míg végül úgy döntöttem kimondom mind azt ami szívem nyomja- Fáj popim...- szólaltam meg gyerekes hangon, ami társamból még nagyobb nevetést váltott ki.
- Arany szíve!~ Miért fáj a popid?~- kezdett gügyögni.
- Nem tom, de azt igen, hogy neked mitől fog!- öltöttem ki rá nyelvem, még mindig ugyanazon az óvodás hangon.
- Jaj!~ Csak nem nyűgös a kisbaba?~- nevetett, én meg szemforgatva másztam el a törött valamiig, amit mostmár igazán össze kéne szedni.

Semmi gond nem volt egészen addig, amíg meg nem láttam mi is volt az a tárgy ami eltörött. Eleinte nem akartam elhinni, és próbáltam nyugtatgatni magam, hogy semmi komoly, az tuti csak egy másik, fehér bögre, de nem. Ez nem az. Teljesen lesokkolódtam, hirtelen azt sem tudtam eldönteni fiú vagyok-e, vagy lány, a szemeim pedig tányér nagyságnál is méretesebbek voltak. A levegőt gyorsabban kezdtem venni, és egy apróbb pánikroham tört rám. Az ijedtségem tapintható volt. A hirtelen hangulat változásomat sajnos a sárga szemű is észre vette, aki egyből kérdezősködni kezdett.
- Hé! Minden rendben? Mi tört el?- indult meg felém, amitől csak még jobban levert a víz.
- Basszus, basszus, basszus!- ültem két sarkam közé a földre, valamivel összébb görnyedve. Kezeimet hajamba vezettem, és úgy szorítottam fejbőröm, egyre durvább fokozatra váltva kiakadásom.
- Hé, Kasu mi a baj?- ért mellém barátom, aki vállamra tette egyik kezét megnyugtatás képp. Leguggolt mellém, és immár ő is szemügyre vette a kis méretű szilánkokat, amik pár perce még egyben díszelegtek a konyhapulton, és vártak használatra. Amint társam is megpillantotta a darabjaiban heverő bögrét, egyből lefagyott, ijedt tekintete a töredékeket szemlélte, enyhén elnyílt ajkain pedig egy hang sem jött ki. A sokkhelyzetet kihasználva megpróbáltam minnél észrevehetetlenebbül elkúszni a tett helyszínéről, ami egészen odáig sikerült is, hogy a kanapénkig csúsztam a padlón. Épp álltam volna föl, mikor partnerem hangja félbeszakította minden tervemet, ismét vérkeringésem leállását okozva ezzel.
- TE ELTÖRTED A KEDVENC UNIKORNISOS BÖGRÉMET?!- kiabált amennyire csak engedték neki hangszálai, én meg összébb húztam magam.
- Nem...- szökött ki az egér cincogás számból, válaszként.
- Nem-e?!- pattant fel hirtelen- ELTÖRTED A BÖGRÉMET!- dobbantott egy óriásit.
- Figyi Miyuki, véletlen volt! Nem akartam! Nagyon sajnálom! Nem kell ezt ilyen nagy dobra verni!- kapálóztam kezeimmel magam előtt védekezően, egyre közelebb csoszogva a még mindig nyitott ablakhoz.
- NEM KELL?! MOST MÉGIS MI A FENÉBŐL IGYAK KAKAÓT?!- ragadta meg az első dolgot ami keze ügyébe került, pontosabban egy ép tányért, amit nagy lendülettel, és erővel vágott hozzám. Persze nem talált el, mellettem csapódott a falnak, de egy szilánk még így is beleépülődött jobb felkaromba. Még felszisszenni se volt időm, hisz barátom már meg is indult felém.
- KÖNYÖRGÖM NE ÖLJ MEG!- ordítottam el magam, majd kiugrottam az ablakon, a mellettünk lévő ház falára, onnan pedig vissza a mi épületünk tetejére, ahova Miyuki is követett. Még levegőt venni sem maradtak másodperceim, hisz túlzottan a nyomomban volt, így azonnal futásnak is eredtem, mögöttem egy igencsak dühös Miyukival.