Nem egyszer menekültem már emberek elől, sőt, lényegében a mai napom is így kezdődött el. A kis csapat fele, Yamato és a sápdtka kezdett engem üldözőbe venni. Sikeresen magam mögött tartottam őket, ám a kezeimen tekergő fanyúlványok kezdtek egyre szorosabbak lenni, aminek eshetőségével nem igazán számoltam. Vajon ha a kezemre esek eltöröm ezzel együtt azt is, vagy csak a fát? Jutott eszembe a legelső módszer, illetve annak veszélyei, a bilincsemtől való megszabaduláshoz. Sajnos túlzottan belemerültem gondolataimba, mivel észre se vettem, hogy egy nagy fal emelkedett elém, aminek ezáltal szépen neki is mentem. Ügyetlenül megfordulva üldözőimmel néztem farkasszemet.
- Most megvagy- jelentette ki az arckeretes.
- Biztos vagy te benne?- kérdeztem egy nyertes vigyorral. Bár nem gyakran használom a chakrám elemi részét, most mégis kénytelen voltam rátámaszkodni. Egy keveset belevezettem a kezeimnek vérkeringését elszorító fába, amely ezek után szétrepedve vált le végtagjaimról. Majd hirtelem 180°-ot fordultam, közben pedig bal lábammat lendítve, a már előttem magasodó építménybe rúgtam, természetesem talpamba irányítva chakrámat, amelyen ezek után egy akkora lyuk keletkezett, amelyen én könnyedén átvetettem magam, ám üldözőimnek már túl kicsi volt. Ilyenkor jó, ha miniatürizált vagy.

Bár ez sem hátráltatta őket túlságosan, hiszen nagyon gyorsan követni kezdtek. Most valamivel gyorsabban futottam, mint általában szoktam, hisz, ha a fekete hajú nem is, Yamato elég erős ninja, vagy legalábbis annak tűnik, szóval most meg is kell erőltetnem magam kicsit, hogy meglépjek. Nem vártak sokat, nagyon hamar alkalmaztak jutsukat, és egy tintatigris jelent meg előttem. Megint. Kezembe vettem egy kunait, majd azzal mértem rá az egyetlen, s végső csapást. Persze egy pillanat alatt vett körül három másik, míg hátam mögött kergetőim zárkóztak fel. Az állatok szinte azonnal nekem ugrottak. A szélső kettő elől földre vetettem magam, ezáltal összefejeltek, és szét is loccsantak. Mivel ezt pont a fejem fölött tették, a ruhám, hajam, bőröm is olyan lett. Na, most aztán tényleg Tintafej lettem. Miyuki hívhatsz így ameddig hajat nem mosok! Az utolsó rajzocska is éppen rám vetette volna magát, ha előtte nem térdelek fel, és szúrom szemen az éppen kezemben lévő kunaival. Hátat fordítva a harca készen álló shinobi párossal szemeztem.
- Na jó!- álltam fel mérgesen- Ha ti jutsut használtok, akkor én is!- kiáltottam, majd kézjelet formáztam- Kagebunshin no Jutsu!- kreáltam tizenöt másik ént magam köré. Erre a mutatványra mind ketten tányér nagyságúra nyílt szemekkel válaszoltak.
- Árnyék klónok?
- Honnan ismered ezt a technikát?!- kérdezte a barna hajú.
- Ch, tán érdekel?- fontam keresztbe karjaim egy magabiztos mosollyal.
- Csak nem egy jonin vagy?
- Ki tudja?- vontam vállat flegmán- Viszlát!- emeltem mutató és középső ujjamat homlokomhoz, amiket el is rántottam onnan. Ezek után mind a tizenhat én-engem is beleszámolva-futásnak eredt, különböző irányokba, a falu minden szeglete felé. Ennek hatására könnyen eltűntem a szemük elől. Amennyit tudtak, elkaptak hasonmásaimból, de az se volt túl sok. A maradék, velem az élen, futott, ugrált, amerre csak érte, ezzel elég messzire kerülve az üldözőinktől, akiket így sikeresen leráztam.

Nagyban ünnepeltem magamban didalaom, amikor figyelmetlenségemnek köszönhetően, természetesen megbotlottam, abban a pillanatban, hogy az egyik háztetőröl a következőre terveztem ugrani. Ki más, ha nem én? Ezzel még nem is lett volna akkora baj, végülis szeretek megsérülni, és már megszoktam, hogy olyan ügyetlen vagyok, hogy meg tudok botlani konkrétan a semmiben is, csak legyen ott a lábam előtt, ha nem éppen egy ártatlan embike lett volna az a szerencsétlen, akinek fel kellett fognia esésem. Telibe ráestem a szerencsétlenre, aki pont ott és akkor sétálgatott. Az a furcsa, hogy még így is lefejeltem a földet. Nem is én lennék. Pár másodperc múlva kinyitottam szememet, valamivel feljebb tornáztam magam, jelenlegi párnámat ezzel kellemesen szemügyre véve. Egy barna, tüsi hajú srácra érkeztem, akinek arca két oldalán is egy fogra hasonlító, piros minta volt. Homlokán pedig a konohai fejpánt díszelgett. Ezek szerint ő is egy ninja. Míg tanulmányoztam kinézetének részleteit, addig ő is kinyitotta szemét, és az én felemás íriszeimbe nézett az övéivel.
- Hali!~- üdvözöltem boldogan.
- Szia- nyögdécselte.
- Mizu?
- Öhm... Leszállnál rólam?
- Jah, persze- gurultam le a fiúról. Szinte azonnal felpattant, engem is felsegítve. Leporoltuk magunkat, ő nyújtott egyet, és kiropogtatta hátát, majd rám emelte tekintetét- Köszi, hogy elkaptál! Igazán kényelmes vagy- szinte amint kimondtam utóbbi mondatomat, elért a felismerés, hogy ez bizony nagyon félreérthető, ami a srác arcára is ki volt írva- M-mármint félre ne értsd, csupán kényelmesebb volt rád esni, mint a földre!- hadonásztam kezeimmel- De azt se értelmezd félre, mert nem úgy értem! De mért hagyod még, hogy beszéljek?!- kezdett el nevetni, amibe lassan én is becsatlakoztam.
- Ne aggódj, értem mire céloztál- intett egyet, megnyugatásképp.
- Huh!- töröltem meg homlokom felszínesen. Egyszer csak egy hangos ugatás hangzott a fiú mellől, amire ijedtemben ugrottam egy jó nagyot, illetve azonnal küzdőpózba vágtam magam. Erre a velem szemben álló ismét kacagásban tört ki, én pedig ekkor vettem csak észre a mellette álló fehér, baromi nagy ninjakutyát. Azonnal megnyugodtam, és egyből kapcsoltam, miszerint:
- Kutya!- került arcomra egy ezer wattos, levakarhatatlan vigyor, csillogó szemekkel megfűszerezve- Szabad?- kérdeztem a barna hajú felé fordulva, de mindkettejüknek címezve.
- Persze!- azonnal az állat előtt teremtem, és heves simogatásába kezdtem, amit látszólag igenis élvezett.
- Szia!~ Mi a neved?
- Akamarunak hívják- válaszolt helyette gazdája, tarkóján pihentetett kezekkel.
- Mintha már hallottam volna ezt a nevet...- gondolkodtam el- Ahj, most nem ugrik be, bocsesz, de tényleg hallottam már valahol- Erre csak egy vakkantást kaptam válaszul.
- Nem veszi zokon- fordított nekem a fiú.
- Ennek örülök- mosolyogtam. Persze azonnal fejbe vágott a valóság, hogy jobban járok, ha hazamegyek, mielőtt üldözőim itt találnak- Banyek! Nekem most mennem kell! Köszönöm az elkapást, majd még találkozunk- intettem a párosnak, miközben ismét futásnak eredtem.
- Igazán nincs mit!- kiáltotta vissza a párnám, míg Akamaru csak ugatott. Én pedig még gyorsabban rohantam hazafelé, ahol Miyuki már biztosan várja érkezésem.