- He?!- adtam hangot gondolataimnak- Mi van? Milyen paradicsom palánta? Tessék?!- kezdett el nevetni a fehér hajú ismételten.
- Tudod, mondtam, hogy szeretnék majd paradicsomot ültetni.
- Igen?
- Igen!
- Nekem abból annyi maradt meg, hogy paradicsom...
- Miért nem csodálkozom?- forgatta szemét jó kedvűen- Lényeg a lényeg, szereztem paradicsom palántákat, amiket majd elakarok ültetni. Szóval haza kéne sietnünk, mert a végén még megpunnyadnak nekem a palántáim!- toporzékolt. Már amennyire tudott.
- Honnan loptad őket?- kérdeztem egy sokat sejtő vigyorral.
- Öhm...- gondolkodott el- Azt hiszem még egy botanikustól... de nem vagyok benne biztos- került rám a sor, hogy nevessek partneremen.
- Szóval mégsem éhezés miatt loptok!- szólt ránk indulatosan, keresztbe font karokkal Sakura.
- De igen!- vágta rá barátném egyből- Majd éhen haltam, mikor azokat szereztem, ezért kölcsönvettem pár érettet is!
- Bumm!- mondtam egy bizonyos lenéző hangnemben.
- Nem mellesleg éppen beszélgettünk!- kiáltott rá Hófehérke- És nem illik mások társalgását csak úgy megzavarni!
- Ez így igaz, tán a szüleid nem tantítottak téged illemre?- szálltam be én is a hergelésbe
- De, tanítottak!- fonta keresztbe karjait.
- Akkor nem sikerült valami jól!- nevettem sértőn. Erre viszont jóval idegesebb lett.
- Tessék?!
- Mi van süket vagy, Pinky?
- Pinky?!
- Ne kelljen kétszer megkérdeznem- forgattam szemem.
- Ch... Ahogy látom a ti szüleitek sem tanítottak titeket illemre!- kiáltotta, egyre idegesebben, kezeit ökölbe szorítva.
- Hát minket nem- vont vállat vigyorogva Hófehérke.
- Na és?- kérdeztem.
- Látszik is rajtatok a tisztelet hiánya!- durcázott be.
- Bennünk van tisztelet, csak nem mindegy kinek beszélünk- gúnyolódott a sárga szemű.
- Felfogtad, Hiszti királynő?
- Na majd adok én neked hiszti királynőt! Shannaro!- indult meg felénk, de társai ott termettek mellette, és lefogták. Ez a kis közjáték mindkettőnkből egy jó ízű, hangos kacagást váltott ki, amit a többiek nem néztek túl jó szemmel. Persze nem zavartattuk magunkat, csak vihorásztunk továbbra is.

Egy darabig mulattunk, mire nagyjából abba hagytuk, addig a barátai is lenyugtatták a rózsaszínt, aki gyilkos tekintetekkel méregetett bennünket.
- Befejeztétek?- kérdezte egy idő után.
- Mindjárt!- szóltam vissza. Egy percig még kuncogtunk, aztán végre lenyugodtunk, és nagyokat sóhajtozva értük el azt a szintet, amikor már csak vigyorgunk.
- Na most, befejeztük!- mondta partnerem.
- Remek. Akkor indulhatunk?- kérdezte Yamato. Válaszul heves bólogatásokat kapott. Ezek után végre eltűntek a bennünket fogva tartó gerendák, és csak egy-egy fabilincs maradt kezünkön, melyekből vékony ágak tekeredtek rajtunk egészel felkarunkig, ezzel is akadályozva a mozgást.
- Azt a beborult kalácsos jó reggelt, kapok levegőt!- kiáltottam egy hatalmas lélegzet vételt követően- Ezt el sem hiszem! Már komolyan azt hittem itt fogok megfulladni, te édes mézes tengergyümölcs kecskéje, hát én ennyire még szerintem nem örültem a levegőnek!- mondtam ki mindent ami nyomta kicsinyke tüdőmet, majd boldogan foglaltam helyet a faágon, amire leülve szinte azonnal el is terültem.
- Háth ez meg honnan jött?- nevetett barátom.
- Nem tudom~ de nagyon jól esett- jelentettem ki, viszont úgy, mintha a drága oxigénen kívül más, tudatmódosítószert is szipujoztam volna, vagy valami elmelágyító keverék lett volna az ételben amit kaptunk tőlük.
- Minden rendben van vele?- kérdezte Naruto értetlen arckifejezéssel.
- Persze, csak sokat lélegzett- legyezgetett helyettem válaszolva Miyu.
- Remek. Viszont mostmár indulnunk kell- jelentette ki a csapatkapitány. Társammal összenéztünk. Pár gyors tekintetváltás után meg is fogalmazódott a terv kettőnkben. Ennek okán nagy nehezen feltápászkodtam, azután barátnőmmel együtt indultunk meg Arcekeret-sensei felé. Eléérve nem csináltunk mást csak ártatlan mosollyal néztük a reakcióját. Nem igazán értette a helyzetet, bár nem csodálom, a többiek is furcsán néztek ránk. Egy darabig, olyan három-négy percig csak álltunk ott, mint a megdermedt fák, és vártuk, hogy elinduljon a díszmenet, ami elég sokáig méregetett bennünket. Mikor elindultak, mi szorosan Yamato mögött kullogtunk néma csendben, ugyanolyan arckifejezéssel. A mögöttünk lévők pedig felkészülten várták, vajon mikor követünk el valami turpisságot.

Már épp a falu határát súroltuk, amikor mindenki leugrott a fáról. Azt a pár métert csendben tettük meg, majd beértünk a hatalmas kapun, ahol két srác, egy fekete hajú, akinek az egész orrán volt valami kötés szerűség, illetve egy barna, akinek a fejpántja nem csak a homlokán, de fél fején minimum helyet foglalt. Mikor megláttak, egyből kérdezősködni kezdtek.
- Yamato-san ezek meg kik?- mutatott ránk a barna hajú. Nem vártuk meg, hogy bárki is magyarázkodásba kezdhessen, egyszerre ugrottunk el a földtől. Majdnem a kapu tetejéig sikerült felrepülnünk, viszont az túl magas volt, ezért chakránkat talpunkba irányitva léptünk rajta párat, így ténylegesen felkerülve Konoha határának legmagasabb pontjára.
- Te arra, én meg erre!- böktem fejemmel az "arra" kijelentésnél Miyuki felé, a falu bal oldalának irányába, míg az "erre" szócskánál a hozzám közelebb lévő, jobb városrész kapta meg biccentésem.
- Lehetőleg ne kapjanak el!- intett óva barátom egy magabiztos vigyorral.
- Nem szoktak- mosolyogtam bíztatóan. A kis fogvatartó csapatunk pedig már meg is indult irányunkba. Csupán néhány másodperccel azelőtt, hogy elértek volna bennünket Miyukival, hirtelen sebességgel kezdtünk ugrálgatni házról házra.