Éppen csak egy fél órája bolyonghattam magamban ismételten, mikor különös zajra lettem figyelmes fejem fölül. Felnézve egy abban a pillanatban leszakadó ág, valamivel rajta csüngve tartott egyenesen felém. Sietve odébb léptem kettőt, a fadarab pedig hangos robajjal a talajba csapódott. Az a valami ami vele együtt ért földet, nagyot nyekkent, mire akaratlanul is kuncogni kezdtem. Mikor eloszlott a porfelhő egy fejét fogó, fekete köpenyes, utóbbin vörös felhő mintázattal, naracssárga maszkos úriember szenvedett a piszokban, látványosan.
- Jól vagy?- kérdeztem nevetve.
- Tobinak fáj a feje- nyöszörögte.
- Mért, mi történt Tobival?
- Tobi leesett a fáról!- mutogatott fölfelé. Vékony, kissé sipákolós, nyávogó beszéde egy picit fülsértő volt, de ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ez nem az igazi hangja. Mármint basszus. Nincs olyan degenerált ezen a bolygón, akinek ilyen legyen. Mellesleg hallatszódik is, hogy nem beszél rendesen.
- Tobi beütötte valamijét?- érdeklődtem egy kedves mosollyal.
- Tobinak fáj a feje- csuklott el kissé a hangja.
- Tobi kér egy ölelés és egy gyógypuszit a fejére?- ne kérdezzétek, ötletem sincs, honnan jött az ötlet, de ez a személy itt annyira aranyos, hogy képtelen vagyok máshogy viselkedni. Kérdésemre csak bólogatott, majd felült, én pedig leguggolva mellé nyomtam egy puszit a feje tetejére, és megöleltem. Aranyosan vissza is ölelt, pár másodperc után pedig elszakadtam tőle- Amúgy mit kerestél te azon a faágon?- huppantam a földre, törökülésbe vágva magam.
- Tobi téged keresett!
- Mit akarsz tőlem?
- Tobi lett az új társad!- tárta ki karjait, boldog hangszínnel.
- Hogy nekem?!- döbbentem le teljesen.
- Igen!- örvendezett egyre hangosabban.
- Aztán mi a francnak nekem társ?- kérdeztem egy kicsit bunkóbb stílusban az eddigieknél.
- Kasumi-chan nem örül Tobinak?- csuklott el hangja ismét.
- Jajj, nem, nem, nem! Nem erről van szó! Csak tudod eddig Miyuki volt a társam, és... te egy kicsit nagyon más vagy, ha más nem, külsőleg mindenképp, és ez így egy pöppet gyors váltás nekem- mentegetőztem- Meg aztán szeretek magányos farkas szerepben is lenni, de ha az a szabály, hogy mostantól te vagy a társam, akkor üdvözletem!- nyújtottam felé jobb kezem, amit kacagva, bár arcát nem láttam, merem állítani, hogy boldogan rázta meg. Fölpattanva továbbra is nyújtott kézzel maradtam, gondoltam felsegítem. Élt is a lehetőséggel, s amint ott állt velem szemben lesokkolódtam- Te szent szakáll, hát te hogy nőttél ilyen magasra?!
- Hm?- döntötte oldalra fejét.
- Mármint így... ember! Minek készülsz te, villanyoszlopnak?!- mértem végig kicsit sem feltűnésmentesen.
- Kasumi-chan meg lehetne törpe!- kuncogott.
- Ezt már annyian mondták, hogy kezdek beletörődni...- sóhajtottam. Erre ismét csak nevetett.
- Oh, Tobi ezt is elhozta!- nyújtott felém egy az övéjéhez túlságosan is hasonlító ruhadarabot.
- E-ez meg mi?- váltottam aggódó pillantásokat a fiú és a rongy között.
- Pein megkérte Tobit, hogy ezt hozza el neked!- nyomta mostmár szinte az arcomba, amitől kicsit hátrébb léptem. Kezeim közé vettem az anyagot, majd pár pislogás és másodpercnyi gondolkodás után feleltem.
- Oh... Köszönöm! Ez nagyon kedves volt Peintől, de... az meg ki a bánat?- mosolyogtam olyan kedvesen, ártatlanul, mint a ma született bárány. Látszott, hogy erre a fiú nem igazán volt felkészülve, s csak meredten bámult maga elé. Egy percig csak bambultunk egymásra, gondolom nem találkozott még ekkora balfékkel, pedig őszintén, ő se sokkal jobb! Mindenesetre kicsit sokkosan még, de választ adott kérdésemre.
- Pein az Akatsuki vezére...
- Óó!~- emlékeztem vissza a naracssárga hajúra, aki felvett- Ennek az idealista szektának van vezére is?- mondtam ki lelkemet nyugtalanító szavakat.
- Szekta?- döntötte fejecskéjét ismét oldalra.
- Hagyjuk-hagyjuk!- legyezgettem magam előtt, amire bólintott. Ekkor rákönyököltem vállára, ami magasságkülönbségünknek hála elég viccesen festett. Tudni kell rólam, hogy túlságosan is illik rám a "Törpe" jelző. Tekintve, hogy tizenhét éves, lassan felnőtt létemre alig vagyok 157 cm, nagyon jól szoktam kinézni a magasabb emberek mellett. Nem egyszer esett meg, hogy míg Miyukival békésen sétálgattunk Konoha utcáin, a járókelők egy cuki, aranyos, kedves anya-lánya párosnak néztek minket. Arra is hivatkozva, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, holott nem is. Sőt, egyszer Hófehérke várt a kis bérlakásunkba egy könyvet, hogy kihozzák neki, de mikor jött a futár, akkor ő éppen elment nekem gyógyszert venni a fejfájásomra, hiszen már napok óta annyira fájt, hogy míg a konyhába kivánszorgtam, csak három és félszer szédültem a földre majdnem, ő pedig ezt a harmadik nap után megelégelte, amikor - az azóta már ripityára tört - kedvenc unikornisos bögréjét fenyegettem. Elkullogtam az ajtóig, odafele csupán egy tányér bánta, visszefelé két pohár, a srác aki hozta a csomagot, be kell vallanom jól nézett ki, de emellett hülye is volt, mint egy kavics, ugyanis VOLT MERSZE MEGKÉRDEZNI, hogy "A szüleid itthon vannak?". Remélem nem kell mondanom, hogy abban az idegállapotban egy kicsit sem kedves hangsúllyal, vigyorogva válaszoltam: "Bocs, de felgyújtottam őket, ezt megköszönöm, Miyuki majd fizet, CSÁ!" Majd egy határozott mozdulattal téptem ki kezéből a papírba csomagolt olvasmányt, és vágtam be az ajtót. Még szerencsére sikerült elérnem a nappaliba, ahol a konyhapultra dobtam barátosném tulajdonát, magamat pedig a jéghideg padlóra vetettem. Amellett, hogy bevertem buksimat, jót tett neki a hideg, mire társam hazatolta képét, már sokkal jobban voltam. De visszatérve az eredeti témához, rákönyököltem újdonsült partneremre- Mondd csak, van kedvem velem bútort lopni?- érdeklődtem kedvesen. Enyhén megszeppenve, de nagyot bólintott, mire beszélgetve elindultunk a legközelebbi bolt felé.