A kis tárgyalás után ismételten a szöszi ruhájába kapaszkodva totyogtam el az úgynevezett szobámig. Persze most is megbotlottunk út közben, minimum háromszor, egyszer majdnem ismét ráestem a fiúra, aki nagyon megszeretett ezen idő alatt. Ezt komolyan mondom, ugyanis mindössze egy alkalommal küldött a halálba, amiért ilyen kétbalkezes vagyok, ezen pedig őszintén meglepődtem. Amennyire megismertem a személyiségét azt vártam, leordítja a fejemet a helyéről, minimum egy dobhártyámat kiszakítva. De, mivel ez nem történt meg, ép hallójáratokkal és még meglévő fejjel vezetett el a "szobámnak" elkeresztelt lyuk bejáratáig, ami egy számomra csodálkozást okozó módon egyben, jó állapotban lévő faajtó volt, egy normális kilinccsel.
- Megjöttünk, elengedhetsz végre!- szólt kimérten a mankóm. Kérésenek eleget téve leszálltam róla, szabadon mozoghatott.
- Köce a szolgálatot!- emeltem kezemet homlokomhoz, majd onnan előre és le, vigyázállásban, hatalmas mosollyal arcomon.
- Te mindig ilyen idegesítő vagy?- nézett rám unott szemekkel.
- Aham!- álltam lábujjhegyre, amiről visszaestem sarkamra, s ismét teli talpon voltam.
- Nagyszerű!- forgatta szemét, majd elsétált. Gondolom elege is lett belőlem mára. Még szerencse, hogy egy jó darabig idegesíthetem mostantól. Kuncogva benyitottam a kis helyiségbe, óvatosan bekukucskálva. Nem volt valami nagy, egy embernek épp elég, körülbelül akkora volt, mint a nappalink Konohában, és az se volt valami hű de tágas térségnek mondható. Egy egyszemélyes ágy volt a szoba bal sarkában, melette egy éjjeli szekrény, a másik sarokban pedig az előbb említett bútorból egy nagyobb, ruháknak kitalált játszott helyfoglalósdit. Volt egy ablak is, amin pislogtam párat, nem számítottam rá, bár nem volt túl nagy, olyan egy méterszer egy méteres lehetett, de még ez is több volt a semminél. Az ajtón belépve, elnézve oldalra semmi más nem volt található, ennyi volt minden berendezés. Ez kicsit elszomorított, azt hittem, ha már elrabolnak, legalább egy normális lakhelyet kapok, nem ilyen vérszegény egérlyukat.
- Jó, ha huzamosabb ideig itt fogok élni, akkor sok dolgom lesz ezzel a szobával...- gondolkodtam hangosan- Legalább villany van...- oltottam fel az addigra sikeresen kitapogatott villanykapcsolót. Elég nehezen akart nekem fényt adni a mennyeztről lógó lámpa- Remek! Ez se jó!- forgattam szemeimet, zsebre vágott kézzel- Remélem csak körtét kell cserélni, és nem a vezetékkel van gond!- sóhajtottam- Ajánlom, hogy az ágy kényelmes legyen!- beszélgettem magammal továbbra is. Odasétáltam fekhelyemhez, amire leülve meghökkentem. Elképesztő, de amilyen gyér volt a szoba kábé minden része, olyan remek volt az ágy. Nem tudom ezt hogy csinálták, de tökéletes volt. Le is kaptam cipőimet magamról, és rádőltem az ezen nap után már-már megváltásnak, mennyországnak számító matracra, amin még pattantam is egyet, olyan rugalmas volt- Az ágyneműt cserélni kell, de jó éjszakát!- adtam még ki magamnak az utolsó jövőbeli feladatot aznap. Felvettem egyik lábbelimet a földről, majd céloztam, és sikeresen megdobtam a villanykapcsolót, ami így átváltott, sötétséget hozva ezzel a helyiségre. Ezek után csak gyorsan lehunytam szemeimet, s már aludtam is.

Reggel... hát mit ne mondjak egy nem kifejezetten tipikusnak nevezhető ébresztőm volt. Megszoktam már, hogy kiabálnak körülöttem, hisz sokat voltam gyerekek között, illetve Miyuki sem a leghalkabb, mikor romantikust olvas, vagy akármilyen tematikájú könyvet, és jobban beleéli magát a történetbe a kelleténél, ezért a szereplőkkel veszekszik a döntéseik miatt. Nem feltétlen hibáztatom, én is gyakran leállok a karakterekkel veszekedni, ha valamiért véletlenül egy többek által kedvelt művön kezdeném átrágni magam, nem pedig a számomra oly' kedves horror és krimi műfaj egyik remekén. De azért egy héten keresztül minden egyes áldott reggel azt hallgatni, hogy Miyu nem bírja elviselni a gondolatot, hogy a csaj nem azzal a fiúval jön össze, akivel ő akarja, az ember minden idegszálát elporlasztja.

Na, hasonló élményekre keltem. Két férfi hang önfeledt ordibálása, az utolsó adag müzlinek elfogyasztásán hadakozva minden álmott kivert szemeimből. Nehezen, de feltornáztam magamat ülő helyeztebe, álmosan nyújtózkodtam egyet, majd körülnézve konstatáltam, hogy én bizony még mindig nem otthon vagyok. Csak sóhajtottam egyet a szomorú hírre, majd cipőmet felkaptam, egy kicsit megigazítottam hajamat, kezemmel kifésültem, és hagytam, hogy vállamra omoljon. Nem voltam valami világi szépség így sem, de abból a bizonyos 'most keltem fel' fejből egy már pár órája ébren lévő, de még hulla fáradtat sikerült fabrikálnom. Egynek elmegy, nem? Kiléptem a szobámból, és a hango-... vagyis az üvöltözés felé vettem az irányt. Természetesen nem figyeltem mikor elvezettek lakhelyemig, hogy mégis merre megyünk, de persze hogy a fenébe is tudtam volna, hisz az orromig se láttam, éppen ezért most még annyira se tudom merre van az arra, mint amennyire a vakok értik a jelbeszédet. Mindenesetre annyi könnyítést kaptam, hogy most egész világos volt szinte mindenütt, úgyhogy tovább láttam két lépésnél. Ennek rendkívül örültem, annyira, hogy majdnem elkezdtem táncolni, ha nem vagyok annyira szerencsétlen, hogy ne vegyek észre egy amúgy eléggé feltűnő lépcsősort, amin így mindenféle segédeszköz, illetve hó nélkül leszánkáztam. Nagy hanggal siklottam végig az előbb említett, elképesztően hosszú feljárón, vagy, csak annak tűnt, így az első esés alatt. Lehet, majd kisebb lesz, ha többször eltanyálok rajta, vagy csúszdának kívánom használni. Egy percig még a földön fetrengve próbáltam kirángatni magam abból az álmosság érzetből, ami azóta uralkodik rajtam, hogy fölzavartak édes álmomból. Egyik kezem fejem, jobban mondva homlokom alatt helyezkedett el, a másik pedig csak előre dobva foglalta a helyet. Jobb lábam magam alá húzva, míg a bal a második lépcsőfokkal randizgatott. Szép kis látvány lehetett, ahogy, mint egy hulla, fetrengek a földön, és szinte elalszom, annyira elfáradtam. Még véletlenül sem vertem be a fejemet, vagy ilyesmi, egyszerűen csak hihetetlenül álmos voltam.