Egy darabig még tudtam gyönyörködni az elpusztított táj szépségében, csillogó szemeimről csak úgy sugárzott, hogy mennyire élvezem az egészet. Viszont nem tudtam elég sokáig csodálni, hisz egyszer csak az eddig lényemet tartó kezek kihúzódtak alólam, én pedig a minket szállító "járműre" estem.
- Hé!- kiáltottam egyből, szúrós tekintettel felnézve a szöszire.
- Mi van?- kérdezte fapofával.
- Anyukádat dobáljad, ne engem, te gyökér módosulat!- ültem föl.
- He?!~ Kit nevezel te gyökér módosulatnak, Tintafej? Hm.
- Nana! Ezt kikérem Miyukinak!- emeltem fel mutatóujjamat.
- Hogy kinek?
- Csak ő hívhat Tintafejnek! Senki más ezen a világon!
- És szerinted engem hol érdekel, hogyan hívott a barátnőd? Hm- forgatta szemét.
- Így, csak ő hívhat!- mondtam egy mélyebb tónusban, komoly hangnemre váltva, amit egy gyilkos pillantással fűszereztem meg. Egyik szemöldökét felvonva tartotta a szemkontaktust, amit végül én nyertem meg, és póker arccal kezdte nézni merre is tartunk. Engem nem kifejezetten érdekelt, hova tartunk, így csak hátra dőlve pihentettem szemeimet, ujjaimat összekulcsolva fejem súlya alatt.

Fogalmam nincs mennyi ideig utaztunk, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami hozzámért. Időm se volt megnézni mi lehet az, szó szerint lerúgtak a madárról, a földre, ahol be is vertem fejemet. Fölszisszenve kaptam jobb karomat fájó testrészemre.
- Mi van, csak nem fájt?- nevetett a pilótám.
- Mondták már, hogy idegesítő vagy?- kérdeztem, még mindig a porban fetrengve.
- Kevesebbszer, mint neked. Hm- szúrta oda egy gúnyos mosollyal.
- Na igen, az is meglehet- tornásztam magam ülő helyzetbe- Egyébként hova hoztál?- néztem körbe egy kicsit, majd megpillantottam valamit baloldalamon.

Le nem tudnám írni szavakkal milyen látvány fogadott, mint egy félig barlang, félig valami furcsa, enyhén ház szerűség tárult elém, ami igazából elég feltűnő volt így közelről, de alapjáraton teljesen beleolvadt a környezetébe, főleg mivel mondhatni egy hegy oldalában volt. Kúszónövények, legfőképpen borostyán fedte el teljesen a tetejét, illetve közepét, csak néhány helyen volt egy-két foltnyi kimaradás, de az sem volt természetellenes. Ahhoz képest, hogy egy hatalmas sziklának lehetne mondani, a sok növénytől olyan volt mint egy szürke, kicsit szúrós domb. És tudom, azt mondtam, hogy nem tudnám leírni szavakkal, hogy mi volt előttem, és a most használtak nem is elegendőek ahhoz, hogy leírjam a szépségét és a biztonságos, de valahol mégis sötét, és rémisztő auráját a helynek. De próbálkozom. Teljesen kábulatba ejtett, abban a pillanatban, hogy megláttam. Egy szó nem jött ki a torkomon, csak kissé elnyílt ajkakkal csodáltam, illetve memorizáltam minden egyes kis részletét az előttem tornyosuló növény és szikla kavalkádnak, amely tényleg nem mindennapi látványt nyújtott.
- Kibámészkodtad magad?- szólt közbe a szőke ismételten.
- Mért kell neked minden pillanatot elrontani?- kérdeztem nyavajogva.
- Mert unalmas, hogy csak bámészkodni tudsz. Hm- lépett át, majd ment be a... a sziklába... Mindenesetre szemforgatva, tátogva figuráztam ki a szöszkét, majd én is feltápászkodtam és utána mentem.

Belépve... hát... nem volt sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. De olyan se volt amire nem számítottam. Elég sötét volt odabent, így a kinti fény után majd megvakultam a sötétségben, így nem igazán láttam semmit. Hátra lépve egyet tartottam meg egyensúlyom, hisz majdnem hanyatt estem.
- Erre gyere!- szólt elrablóm. Kissé nehézkesen, de megindultam a hang irányába. Alig láttam valamit, csupán annyit sikerült leszűrnöm, hogy egy fehéres hajú, ember szerű valaki elsétált volna mellettem, de amint meglátott, le is fagyott. Mivel egyre beljebb haladva, egyre sötétebb is lett, nem igazán szokott hozzá a szemem a sötéthez, ezért sikeresen megbotlottam. Szerencsére már elég közel kerültem a szöszihez, hogy megtudjak kapaszkodni a köpenyében, aminek köszönhetően magamra rántottam a szerencsétlent- Hé! Mit akarsz, megfojtani?!- háborodott föl, amint sikerült felfognia mi történt.
- Jó is lenne, de előbb szállj le rólam! Rohadt nehéz vagy!- nyögdécseltem alatta... nem rosszra gondolni! Gyorsan letornászta magát rólam, így végre oxigénhez juthattam, amit egy hatalmas levegő vétellel adtam tudtára. Szúrós tekintettel fejezte ki nem tetszését a megnyilvánulásommal kapcsolatban. Persze nem foglalkoztam vele, csak felegyenesedve szorítottam meg a már régen háttal nekem lévő fiú ruháját, aki erre csak egy kérdő tekintettel visszanézett válla fölött- Nyugi, csak nem akarok megint orra esni- emeltem fel szabad kezem. Homlokára csapva, puffogva indult meg, engem rángatva maga után. Nem igazán foglalkozott azzal, hogy én még sosem jártam itt és azt se tudom mi merre, meddig, miért van, csak ment előre. Nyilván ismerte már a járást, viszont mivel ott volt neki szerény, béna személyem, aki minden kis porszemben megbotlott, kicsit ő is akadályozva volt.

Nem sokára, jó sok majdnem elesés után, megérkeztünk egy nagy, faajtóhoz, amin a szőke bekopogott. Egy "Szabad" kiáltás után beléptünk... Jobban mondva ő bement, engem meg berántott maga után. Ott ismételten megvakultam, hisz A kis helyiségben már volt villany is, amit őszintén csodáltam.
- Jesszus, kiég a retinám!- kiáltottam reflexszerűen, kezeimmel pedig szemeimet takartam.
- Hogy lehet valaki ilyen hangos? Hm- kérdezte a mellettem álló, kábé mindenkitől, bár fogalmam nincs kitől remélt választ.
- Neked csönd van, barbie baba!- vágtam oda. A szemem sarkából észre vettem, addigra már lett ennyi látásom, hogy akart valamit mondani, de közbe vágtak.
- Elég!- hallottunk egy elég mély, erős férfi hangot, amitől a hideg is kirázott eleinte- Kasumi, üdvözöllek az Akatsuki rejtekhelyén...
- Ki maga, és honnan tudja a nevemet?- léptem egyet hátrébb, ijedt tekintettel, de persze ez nem teljesen volt igaz minden érzelmemre, bőven megjött ezzel egy kisebb vérszomj is, illetve káröröm. Persze a kis megszólalásommal félbe szakítottam, amit valószínűleg nem szívlelt túlságosan.
- Az én nevem Pein. Én vagyok az Akatsuki vezére.
- És nekem mi dolgom van az Akatsukival?
- Azt szeretnénk, hogy csatlakozz hozzánk...
- Az mért lenne jó nekem?- vágtam megint szavába, felvont szemöldökkel.
- Mint azt valószínűleg te is tudod, ez a világ velejéig romlott- állt fel asztala mögül- Telis tele háborúval, nyomorral, szomorúsággal. Az Akatsuki a békét akarja elhozni az egész világ számára, ahol nincs se háború, se bánat- fordult felém- Csatlakozz hozzánk! Segíts kialakítani a béke világát!
- Mi okom lenne csatlakozni?- tettem csípőre a kezem. Már megint egy békepárti... hú de idegesítőek az ilyenek... beszélgettem magammal.
- Tudom, hogy nem volt könnyű dolgod az élettel, és tudom, hogy te vagy az egyik a konohai rablópárosból.
- Tolvaj! Nem rabló!- háborodtam fel- Amúgy is, Miyukit mér' nem hoztátok el? Ketten jobban összedolgozunk.
- A megfigyeléseink alapján rád több szükségünk van.
- Áucs!- néztek rám kérdőn.
- Most mi bajod van? Megdicsértek- értetlenkedett a mellettem álló.
- Miyuki helyében mondtam- világosítottam fel őket- Mindenestre mi lesz, ha nem akarok csatlakozni?
- Sajnos meg kell hogy öljünk.
- Jajj, de jó!- tapsoltam. Erre ismét furcsálló tekinteteket kaptam- Mi lenne a dolgom, ha csatlakoznék?
- Begyűjteni a Bijuu-kat, illetve kisebb küldetések- szóval elmegyek zsoldosnak, mi? De jó nekem...
- Oké!- mosolyogtam ártatlanul.
- Nos, mi a döntésed?
- Sehogy sem tudok hazamenni és aludni, szóval csatlakozom- ugrottam egyet. Kezdek egyre fárattabb lenni. Túl sok minden történik a mai nap...