Futottam, ahogy csak a lábam bírta, nem volt megállás, a fogalom; "lassítás," vagy "fék," ismeretlen volt számomra azokban a pillanatokban. Csak az érdekelt, hogy odaérjek, és megtudhassam Miyukinak nem esett-e semmi baja. Persze még ilyenkor sem hagyhatnak békén az emberek, valakik ismételten csatlakoztak hozzám. A nem régiben még üldözőinknek számító cseresznye, róka kölyök, és sápadtka is mellettem kezdett el loholni.
- Hát ti?!- kérdeztem enyhén idegesen.
- Megnézzük mi folyik itt- szólt a szőkeség.
- Nem, nem! Itt maradtok!- mondtam, majd robbanó cédulákat szórtam szét, amiket azonnal élesítettem is. Kicsit hátrébb estek, viszont nem volt rájuk túl sok hatással.
- Mi a fene?! Mi bajod van?!- ordította a rózsaszín.
- Mondom itt maradtok!- kiáltottam vissza, majd három árnyék klónt melléjük teremtettem, és ismét a nem régiben használt papír fecniket vetettem be, amik elől már nehezebben ugrottak el, és még hátrébb repültek. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez sem okozott nekik komolyabb fejfájását, de nem érdekeltek tovább, csak siettem Miyukihoz. Ajánlom, ne hogy halj meg!

Mire végre odaértem, csak egy hatalmas, kipusztított tisztást láttam az eredeti erdő helyén. Megálltam az egyik még nem kipusztult fa magasabbik ágán, leguggolva kezdett kattogni az agyam, vajon mi történhetett. Nem sokára megpillantottam társamat a pihenő helyemként szolgáló fa tövében. Teljesen ki volt ütve, mintha máris meghalt volna. Egy kicsit sápadtnak tűnt, de annyi vért biztos nem vesztett, hiszen sehol egy csepp vér sincsen. De akkor mégis mi üthette ki ennyire? És hogyan? Bevallom, vannak nála erősebb ninják, de ez nem látszik meg mikor harcol, hiszen a legképzettebb shinobikkal is küzdöttünk már, gyakran sikeresen. Ő nem az a fajta, akit ennyivel ki lehet ütni. Hirtelen füttyentés hangjára lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és megpillantottam egy nem túl messzi rönkön egy szőke fiút, akinek haja egy része copfban volt, fele pedig arcába lógott. Fekete, bokáig érő köpenyén piros felhők foglaltak helyet. Elég messze volt, így nem tűnt olyan óriásinak, viszont egészen biztos, hogy nálam minimum egy fejjel magasabb.
- Szóval tényleg téged keresett.
- Te tetted ezt vele?- vontam kérdőre azonnal.
- Tán érdekel?- szólt viszonylag flegma hanglejtéssel. Általában hasonló reakcióval jutalmazom, ha valaki így beszél velem, de most nem voltam olyan kedvemben, hogy bárkivel is szócsatába elegyedjek. Leugrottam a faágról, majd barátomhoz fordultam. Kezeimet csuklójára helyeztem, hogy ellenőrizzem szív verését. Jól van, de valamivel gyengébb a pulzusa. És elég össze-vissza. Kicsit megpaskoltam az arcát, hátha felébred, de nem reagált semmit- Ettől nem fog felébredni. Ahhoz túlzottan gyenge- mondta a szőke.
- Te tetted ezt vele?- kérdeztem vészjóslóan.
- Közöd?- álltam fel, lehajtott fejjel.
- Utoljára kérdezem. Te tetted ezt vele?- lettem egyre idegesebb.
- Igen. Na és?- ismerte be bűnét. Erre ökölbe szorítottam kezeimet, szemeimet és elmémet harag öntötte el. Ennyire még aligha voltam dühös életemben. Nem harapom le valakinek a fejét minden kis apróságért, amit elkövet, de azt, hogy valaki Miyukit bántja, egyszerűen megbocsáthatatlan. Kevés hiányzott, hogy ne ronhanjak neki egyből a szőkének, és tépjem ki hajszálait egyesével.
- Egyetlen okot adj arra, hogy ne fojtsalak meg itt és most!- kiáltottam.
- Kettőt is tudok. Egy, mert érted jöttem. Kettő, nem lennél képes annyira közel jönni, hogy akár csak a ruhámat megérinthesd- bízta el magát.
- Honnan veszed?- mosolyodtam el önelégülten. Majd fölemelve fejem fordultam barátom támadója felé- Egyébként is mit akarsz te tőlem?!
- El kell, hogy vigyelek innen- mondta komoly hangsúllyal. Nem igazán értettem, mégis mi dolga lehet velem, aztán valamilyen opció fejen talált.
- Édes narancsvirág, ugye nem akarsz megerőszakolni?!- léptem hátrébb, harci pózba vágva magam, ijedt fejjel. Viszont nem kellett volna semerre sem lépnem, maximum előre, ugyanis így szépen rátapostam Miyu oldalára, meg egy picit a kezére is, hátamat pedig a mögöttünk lévő fának vertem. Na igen, de ha jó láttam, Hófehérke nem igazán kelt fel rá.
- Pff... Ne reménykedj! Egy ilyen lányhoz nem nyúlnék hozzá!- mért végig elég feltűnően, és egy gúnyos vigyor kúszott arcára. Na jól van ám már! A fakanálnak is vam egy vége, az, hogy ma már a második srác is engem ócsárol az már gáz, hogy úgy mondjam! Ennek következtében meg is jött a kedvem egy újabb szócsatához.
- Egy ilyen lányhoz, te még ha akarnál se tudnál hozzáérni!- lóktem magam alapállásba, majd csípőre vágtam egyik kezem, másikkal pedig vállam fölött hátradobtam hajam. Emellett az én arcomra is kiült az a bizonyos mosoly.
- Ha egy ilyen lányhoz akarnék hozzáérni, levágnám a kezemet!
- Ha egy ilyen srác akarna hozzámérni, savas fürdőt vennék- mértem végig én is.
- Ha valaha is hozzád akarnék érni, emlékeztess, hogy szúrjam le magam.
- Ha valaha is hozzám akarnál érni, leugrok egy szikláról- az utolsó szó után, csak gyilkos pillantásokkal fojtogattuk a másikat. A lehető legtöbb tőrt szúrtuk bele a másikba, a legkreatívabb módokon kínoztuk meg egymást, pusztán a tekintetünkkel.

Ez sem tartott olyan sokáig, hisz amint megakartunk szólalni, ezzel megtörtve a szemkontaktust, valakik közbe szóltak.
- Itt meg mi történt?- hallottam egy ismerős hangot. Felnézve magam mögé a nem is olyan régen még extrának számitott hármast pillantottam meg. Nem mintha azóta lenne bármi hasznuk, még mindig semmi szükségem rájuk.
- Hah~ nagyszerű! Már megint a fölösleg!- jelentettem ki elég hangosan egy sóhajtás kíséretében.
- Kit nevezel te fölöslegnek?!- rázogatta öklét a rózsaszín. Öcsém, hogy lehet valaki ennyire idegesítő?! Mindenesetre nagyvonalúan válaszoltam neki.
- Téged, angyalom!- erre már barátai fogták le ismét, nehogy rám vesse magát, amit én csak kacagva reagáltam le.
- Nekem erre nincs időm!- szólt idegesen a szöszi- Te most velem jössz!- mutatott rám, majd hirtelen mellettem termett, és felkapott, mintha semmi súlyom sem lenne, és egy fehér madárra ugrott, amiről fogalmam sincs mikor került ide, de meg kell hagyni, baromi nagy volt. Felemelkedett, a kis követőim pedig már épp ugrottak volna utánunk, ha nem dob feléjük jó pár... nem is tudom minek nevezzemeket, amik kis, fehér golyócskáknak tűntek a magasból, ám volt pár kiálló tagjuk, amelyek miatt inkább miniatűr denevérekre, vagy rovarokra hasonlítottak, esetleg valami fajta pók szabásúra. Egyik kezét maga elé emelte, két ujját felmutatva rajta-még mindig a karjaiban tartva-majd egy elvetemült vigyorral arcán csak ennyit kiáltott:
- Katsu!- az apró micsodák pedig azonnal fel is robbantak, ezzel hatalmas füst felhőt kavarva az avar rejteki felesleg körül. A kis attrakciót kitágult szemekkel csodáltam, hasonló mosollyal, amely fülemig ért, minden egyes részletét megfigyeltem az történéseknek, a lehető legtöbb eseményt ismét felidéztem magamban. Az emlékekben és a hátra hagyott jelenségben gyönyörködtem, kellemes melegséggel töltötték el a látottak, olyan hatással voltak rám, amit csak ez a megnyílvánulás tud okozni. Ezt azonban nem csak én vettem észre magamon.