Hmp...

- Futás!~- kiáltotta az előttem loholó lány. Hallod, most akartam leülni dámázni! Mérgelődtem magamban szarkasztikusan. Futnék én gyorsabban, de nehéz két ladával a kezemben lerázni vagy hat fegyveres ninját. Hogy miért is üldöznek? Pofon egyszerű! Épp kedvenc hobbinknak hódoltunk, a lopásnak, csak most sikeresen Tűz föld daimjójától csentünk, egész nagy ládákat. Eredetileg nem volt betervezve, hogy tőle csórunk, és nem is igazán vettük észre, csak miután a testőreivel kergetőzésekbe kezdtünk. Egy ideje már üldöztek bennünket, amikoris megelégeltem, így feldobtam a levegőbe a ládákat, majd egy kézjel-sorral genjutsut kreáltam. Nem volt nagy szám, és hirtelen kellett összedobnom, hisz a ládákra lefelé hat a gravitáció. Süt róla, hogy csak illúzió, ami nem meglepő, ugyanis nem vagyok valami nagy genjutsu mester, de nem is vagyok a legbénább. Gyakran kell használnunk, mivel a rablás már-már a munkánknak számít. Bár elég gyengére sikerült, azért mégis lelassította annyira a katonákat, hogy ne csak a ködképben, hanem a valóságban is eltűnhessünk.

Mikor már végre nem futottak utánunk, behúzódtunk egy barlangba, ami igazából egy rejtekhely számunkra. Fáradtan letettük a zsákmányt, majd fújtunk egyet. Kicsivel később Miyuki felnyitotta az egyik díszes ládikót, majd amint belenézett hatalmas grimasz terült el arcán. Furcsállva másztam oda, majd ugyanaz az érzelem tükröződött rajtam.
- Ez most komoly?- emeltem ki két ujjammal az egyik frissen mosott alsónadrágot. Egyikünk sem tudott megszólalni, a döbbenet teljes definíciójaként az arckifejezésünk volt megadva a kis iskolásoknak, mígnem a sárga szeműből kitört a nevetés. Erre én sem bírtam tovább, és kánonban kacagva fetrengtünk a földön. Nem volt sok szívünk megtartani a szajrét, nem lopunk mindig kényszerből, néha csak a móka kedvéért, bár ezesetben pont éhesek voltunk. A szép, csicsás tároló miatt azt hittük kaja van benne, vagy esetleg pénz. Mindent hittünk, csak ezt nem. Miyu szerint az alsónemű visszaszolgáltatásáért minimum kapunk valamit enni, bár én nem vagyok ebben olyan biztos.

A rendbe rakott dobozokkal indultunk meg a kirabolt palotájához.

Ott nem egyszer megállítottak, amin nem is csodálkoztunk, de nem volt hozzájuk sok türelmünk, így felsiettünk a lépcsőn. A tetején pedig ismét ellenállásba ütköztünk.
- Mondom, hogy csak az ellopott holmit hoztuk vissza!- erősködött továbbra is barátosném a bejáratot elálló férfival.
- Sajnálom hölgyem, de ennél beljebb nem engedhetem- szólt komolyan, mire kis kuncogás tört fel belőlem.
- "Hölgyem"~? Még csak húszonhat vagyok! Ne "hölgyemezzél" itt nekem!- akadt ki a mellettem álló.
- Mér', akkor hívjon lányomnak?-nevettem.
- Rendben, akkor legyek hölgy- törődött bele sorsába- Nos, ez a hölgy azt szeretné, ha tudná a földesúr, hogy ki volt olyan ügyes, hogy készségesen visszahozta neki a mosodából ellopott alsógatyáit- szólt teljesen komolyan, ami annyira viccesre sikerült, hogy könnyekkel küzködve, nagy nehez próbáltam, enyhén fulladozva visszatartani az éppen feltörő röhögésemet.
- Majd adok személyleírást.
- Mi van?! És mégis hogy tervez minket leírni?- kapta fel ismételten a vizet.
- Egy mélytengerkék hajú, barna szemű, alacsony lány, és egy ezüst hajú, sárga, kígyó szemű finom vágású hölgy visszaszolgáltatta az ellopott ruhadarabokat. Így megfelel?- váltott enyhén gúnyos hangnembe.
- Na, na, na, na, na! Álljunk meg egy pillanatra! Mi az, hogy ő hölgy, én meg lány?!- került rám a sor, hogy ideges legyek.
- Nincs is kígyó szemem!~- maradt le az apróbb részleteknél társam- Én személyesen akarom átadni a dobozokat, punktum!- dobbantott egyet mérgében. Az őr már épp készült visszaszólni nekünk, ám mások ebben megakadályozták.
- Megkaptuk a személyleírást a tolvajokról uram!- kiáltoztak, majd elénk érve tisztelegtek- Egy mélytengerkék és egy ezüst hajú lány volt az!- zihálta.
- Nem értem, miért tudja itt mindenki ilyen pontosan a színeket?!- háborgott még mindig a sárga szemű. Nekem azonban leesett, hogy éhesebb vagyok annál, hogy most keveredjek harcba, ezért kézen ragadva rángattam odébb az értetlen fejet vágó lányt.
- Köszönjük a látogatást, most mennünk kell!- intettem egy erőltetett, kínos mosolyal, majd erősebben húzva magam után a fehér hajút, gyorsan eliszkoltam onnan.

- Én tényleg nem értem... Szerinted is ezüstös a hajam?- nyavajgott még mindig. Elgondolkodva válaszoltam.
- Van egy ezüstös beütése, de szerintem fehér inkább.
- Na ugye!- vágta rá boldogan. Ezután nem messze kiszúrt egy anyagárus hölgyet, akihez hirtelen oda is rángatott- Mondja néni, tudna mutatni egy mélytengerkék színű anyagot?- kérdezte izgatottan. Válaszul bólogatást kapott.
- Persze kedveském, ez csak természetes!- vagy mást is. Amíg kutakodni kezdett, kihasználva az alkalmat a kassza kiürítését céloztam meg. Viszont felnyitva nem sok mindent találtam benne. Ennyire azért én sem vagyok rossz szívű, úgyhogy enyhén csalódottan, de ott hagytam azt a kevéske pénzt, és visszaoldalogtam partneremhez- Sajnálom drágaságom, de nincs ilyen színem. De esetleg mélykék, acélkék, vagy zafírkék anyagot adhatok?- kérdezte, szemüvegét megigazítva.
- Oh, nem baj. De azt esetleg megtudná mondani, hogy ennek itt...- karolta át hirtelen a nyakam, én pedig majdnem megborultam- ... milyen színű a haja?
- Hm... hm... ez valóban hasonlít a mélytengerkékre, de annál kissé élénkebb. Nem annyira fakó. Meg talán világosabb is. Bár attól függ melyik árnyalatot nézzük. Mert ugye, tudja drága, ennek is van ám több árnyalata- magyarázta dalolva.

Kedvesen elköszöntünk az idős nénitől, majd tovább indultunk. Míg Miyuki a színeken gondolkodott továbbra is, én fortyongva fogtam nyakam.
- Na és, mennyi volt a kasszában?- kérdezte végül. Bánatosan fejet ráztam.
- Csak pár fillér, azt pedig nem volt szívem elvenni tőle- motyogtam. Egy egyetértő mosolyt kaptam válaszul, aztán barátomnak megkordult a hasa.