– Jeff, figyelsz? – kérdezte Veronica hátrapillantva az anyósülésről. Jeffrey már egy ideje az autó ablakán át bámult ki, és figyelmen kívül hagyta Veronica Szellemirtók filmbe illő magyarázatait. Kütyü kütyü hátán, ami ilyen meg olyan frekvenciákat mér, van itt mozgásérzékelő, és akkor ez még a hőingadozást is jelzi, blablabla.

– Persze – pislogott Jeffrey a barátaira. Elizabeth, aki az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégis belevág, Jeffrey mellett ült, és az adóvevő készülékkel babrált. Veronica az anyósülésről magyarázott és dobált nekik hátra cuccokat – Louist nem egyszer fejbe vágva –, hogy egyenként vizsgálják meg őket. A minibuszban Cole a hátsó ülésen terpeszkedett. Minden kütyüt ő kapott utoljára, és attól függően dobta bele a négy táska közül az egyikbe, hogy Veronica mit mondott, ki kapja. – Épp arról a cuccról beszéltél, ami jelez, ha csökken a hőmérséklet.

– Azóta már beszéltem egy csomó más dologról is – mondta Veronica, majd hadarni kezdett. – Például, hogy nálad lesz az összes gyertya három kivételével, mert Cole is kért belőle. Ezeket meg kéne gyújtanod, és szépen elhelyezni őket úgy, hogy bevilágítsák a szobát, mert villanyt nem fogunk kapcsolni. Adóvevőt csak vészhelyzet esetében. Kamerát mindenhova – ismételte századjára. – Neked más felszerelés nem kell, csak gitározni fogsz. Nem tudom, említettem-e, de a zenész mexikói volt – fejezte be, majd lelassított. – Nagyon-nagyon fontos, hogy ha beszéltek a szellemekhez, mindig legyetek illedelmesek. Ne beszéljetek velük kihívóan, gorombán, és ne tárjatok eléjük semmilyen választási lehetőséget, ne alkudozzatok, ne mondjatok semmi olyat, ami visszacsaphat rátok. Higgyétek el, ott vannak, és hallanak titeket.

– Lassan pakoljatok össze, mindjárt megérkezünk – szólalt meg Louis.

– Ja, tényleg – csapott a combjára Veronica –, Louis végig velünk lesz. A szemben lévő parkolóból látni fogja mind a négy egymás mellett lévő szobát, ha valamelyikőtök úgy érzi, nem bírja tovább, nyugodtan kijöhet az autóba. – Elhallgatott, majd mély levegőt vett. – Azt hiszem, mindent elmondtam.

A szélvédő jobb oldalán már látni lehetett a nagy, piros neon feliratot: Quentin E. Motel. Jeffrey elhúzta a száját. Többször volt már erre biciklizni öccsével, ezért jól ismerte a helyet. Mike mindig mondta, hogy biztosan szellemek kísértenek benne, azért omladozik ennyire a fal, és azért nem jár ide senki. Jeffrey pedig megannyiszor elmondta neki, hogy azért omladozik ennyire, mert régi, azért nincs errefelé senki, mert csak a munkások szállnak meg itt egy-két napra.

– Nem, nem – csóválta a fejét Mike. A motellel szemben lévő szántóföld leséről nézték a fehér épületet, ami már-már filmbe illőnek hatott a lemenő nap fényében. – Én érzem, hogy itt a gonosz ólálkodik.

Jeffrey-t sosem érdekelte a hely annyira, hogy rákeressen a neten. A régi gyilkosságokról korábban még nem is hallott, de ha tudja, sem szentel különösebb figyelmet a szellemelméletnek. Gyilkosságok vannak. Szellemek is létezhetnek. Ki tudja? Jeffrey még sosem tapasztalt semmi olyat, amit ne tudott volna reálisan megmagyarázni.

A minibuszból mindannyian egy megpakolt fekete hátizsákkal léptek ki. Négyen indultak meg a recepció épületébe, Louis az autóban maradt.

Jeffrey szemügyre vette az épület irányába vezető macskaköves út mellett a törött barna cserepekben lévő kiszáradt tujákat. Valaha még köralakúra lehettek nyírva. A fák ugyanolyan elhanyagoltak voltak, mint minden más. A macskakövek között felszínre bukkant gyomok és a jobb oldalt elhelyezkedő eldeformálódott delfines szökőkút ugyanarról árulkodott, senkit még csak nem is érdekel a motel állapota. A ritkán itt megszálló munkásokat a legkevésbé; a lényeg, hogy legyen tető a fejük felett.

Balra egy hosszú sorban a falakon osztozkodó szobák valamennyire jobb állapotban voltak, amennyire Jeffrey látta a távolból. Bár azok sem lehettek felújítva már legalább harminc éve. Csupán nem voltak annyira elhanyagolva, mint a hely többi része.

A szobákkal szemben egy elég nagy parkoló állt az itt megszállók számára. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorára reálisan szükség lett volna. Öt. Csupán ennyi autó várt a gazdájára.

Jeffrey hátrapillantott a mögötte sétáló Cole-ra, aki tekintetét le sem vette a távolba nyúló szobákról.

Veronica határozottan belökte a könnyű kétszárnyú faajtót. A recepció belülről sokkal jobb állapotban volt, mint a motel területén bármi más. Úgy tűnt a tulajdonos a motel csak azon részével törődik, amelyben ő tartózkodik nap mint nap. A falat sötétbarnára festett deszkák takarták, melyeket fekete-fehér képek díszítettek. Jeffrey ilyen távolról nem tudta kivenni, mit ábrázolnak.

A bejárat mellett balra, az ablak alatt egy kisebb sarok volt kialakítva fotelekből és egy dohányzóasztalból, rajta újságokkal. Mellette két automata: egy kávés és egy rágcsás.

Veronica lépett rá elsőként a perzsa szőnyegre a recepció előtt. A pult – melyet ugyanolyan fából alakítottak ki, mint a falakat díszítő deszkák – mögött egy polcról kulcsok lógtak, de a recepcióst nem látták sehol. Veronica kétszer megnyomta a csengőt, majd pár perc elteltével a pult mögött lévő fehér ajtó kinyílt.

Jeffrey ajkán mosoly bujkált, ahogy szemügyre vette a vámpírra hasonlító férfit. Fejét le kellett hajtania, hogy átférjen az ajtó alatt, és bőre olyan fehér volt, mintha már egy éve nem járt volna napon. Kifejezéstelen arccal mért végig mindenkit. Tekintete és karikás szeme fáradtságról árulkodott, de szeme fürgén járt. Köszönés nélkül a kulcsokhoz fordult, és hosszú csontos ujját egyszerre akasztotta bele a négy utolsó kulcs karikájába. A pultra fektette őket.

– Üdv – köszönt Veronica –, szóval megkapta az üzenetem a foglalásunkat illetően. Nem válaszolt, úgyhogy nem tudtam biztosra, olvasta-e. – Felmarkolta a kulcsokat.

– Milyen üzenet? – kérdezte fásult hangon a férfi.

– Amit küldtem – ráncolta a homlokát Veronica –, de nem olyan fontos – hebegett. Biccentett egyet a recepciósnak, majd az ajtó felé fordult. Mindannyian követték. Elizabeth leszegett fejjel ballagott mögöttük.

Mivel úgy tűnt, a recepciós nem szándékozik megmutatni nekik a szobájukat, Veronica és a többiek egyedül ballagtak végig a szobákhoz vezető úton. Néhány helyet megvilágítottak az utcai lámpák a parkolóból, de egyébként teljes sötétségben mentek végig. Közben a lány szétosztotta a kulcsokat.

– El nem tudjátok hinni, mennyire hálás vagyok, hogy itt vagytok – mondta Veronica hátra pillantva a válla felett. Tekintete találkozott Elizabeth-ével, aki azonnal másfelé fordult. – Eli, sajnálom, hogy tegnap úgy viselkedtem. Nem gondoltam bele a helyzetedbe, csak magammal törődtem. Köszönöm szépen, hogy ennek ellenére is velünk tartottál. Ha bármi van, nem kötelező itt maradnod. Nyugodtan kiszállhatsz bármikor, és ezt nektek is mondom, fiúk – mondta még jobban hátra csavarva fejét. – Ne érezzétek azt, hogy muszáj itt lennetek, még ha tegnap nagyon erősködtem is.

– Nincs semmi – szólalt meg végre Elizabeth. – Amúgy is én neveztelek nem épelméjűnek – mosolyodott el. – Mindenki hisz, amit hisz. Csak hát féltem. És még mindig félek, de megleszek – bólintott.

– Ha ez megnyugtat, én is majd összeszarom magam – nevetett fel Jeffrey, mire Elizabeth elmosolyodott.

– Ha úgy érzed, a félelemtől nem kapsz levegőt – kezdte Cole –, mert tudom, hogy lesz ilyen. Akkor hunyd be a szemed, és képzelj el egy kis lángot, ami minden lélegzetvételeddel egyre hatalmasabb lesz. Csak hinned kell benne.

– Köszi – mosolygott rá Elizabeth.

Ahogy odaértek a szobákhoz, Veronica újra a szájukba rágta, hogy nagy lámpát csak akkor kapcsoljanak, ha muszáj, az éjjeli lámpa éghet; az adóvevőt csak vészhelyzet esetében használják; kamerát mindenhova – rendelkeznek éjjellátóval; a kütyüket, amiket kaptak, próbálják ki az éjszaka valamelyik részében.

– Azt hiszem, ennyi – sóhajtott Veronica, majd a szobája ajtajához lépett. – Vigyázzatok magatokra.

Mindannyian egyszerre léptek be ugyanúgy kinéző kis szobájukba.

Veronica a földre tette hátizsákját. A hideg, ami a szobában uralkodott, szinte arcul csapta. Kint sem volt túl meleg, még mindig erősen fújt a szél, de odabent még annál is hidegebb volt.

Saját szigorú szabályaihoz híven nem kapcsolt villanyt. A redőnyön keresztül beszűrődő lámpák fénye csupán az ablak alatt közvetlenül elhelyezkedő ágyat világították meg, a szoba többi része rejtve maradt.

A táska egyik zsebéből elővett egy kis kamerát, melyet miután elindított, a fejére rögzített és a lámpát is bekapcsolta rajta. Rögtön láthatóvá vált minden. Az ággyal szemben egy kis komód állt. Veronica rögtön helyezett is a sarkára egy kamerát.

A komódon és az ágyon kívül csak egy ajtó volt még a szobában. Közelebb lépett, és benyitott. Csupán átlagos fürdőszobát látott a túloldalon. Visszasétált a táskájához, hogy a biztonság kedvéért ide is helyezzen egy felvevőt.

Összesen öt kamerát pakolt ki, plusz az az egy a fürdőszobában, a tükörrel szemben.

Táskájával az ölében ült le az ágyra, majd kiszórta tartalmát. Üveggolyók és egyéb ketyerék estek a paplanra. Veronica felmarkolt néhány üveggolyót, majd a komódra tette őket. Igazgatta őket egy ideig, hogy ne guruljanak el, végül visszaült az ágyra.

Megfogott egy mozgásérzékelőt, ami pirosan villog, ha valami a közelében van, majd a párnákra helyezte. Megfogta még a hőingadozást jelző műszert, és az éjjeliszekrényre tette a lámpa mellé. Semmi szokatlan. Csupán a megszokottnál kicsit hidegebb volt a szobában.

A maradék tárgyat visszaszórta a táskába, majd várakozóan ült az ágyon. Most, hogy egyedül maradt, nem tudta, mit csináljon először, annyi minden járt a fejében. Ahogy körülnézett, megállapította, hogy a szoba egyáltalán nem néz ki úgy, mint ahol szellemek tányérokat és székeket reptetnek a filmekben. De voltak tervei. Feldobódott a gondolattól, hogy ma minden bizonnyal látni fog valamit.

Egy szobával arrébb gitár hangja csendült.

Amikor Jeffrey gitározni kezdett, Cole éppen a fürdőszobába tartott. A kamerákat felszerelte, a három gyertyát meggyújtotta. A szobában kicsit hidegebb volt, mint gondolta, hogy lesz, de tapasztalatai szerint ez jót jelentett. Kezdődhet az, amiért idejött.

A fürdőszobai fehér keretes tükörhöz lépett, majd leemelte a falról. Az ember azt hinné, hogy miután agyoncsaptak egy gyereket a tükörrel, felerősítik őket a falra. Volt B terve is erre az esetre, de megkönnyebbült, hogy csupán egy falba fúrt szögről kellett leakasztania.

A tükröt a bejárati ajtó mellé, a fehérre mázolt falnak támasztotta. A komódról a fürdőszoba ajtó és a tükör közé helyezte át a füzetét és egy tollat. A füzetet két tiszta lapon kinyitotta. Végül helyezett egy gyertyát a tükör elé, egy másikat a napló mellé, a harmadikat pedig magához vette. Az emberekhez hasonlóan a gyertyákat is bármeddig elnézte volna. Leült, hátát a fürdőszobaajtónak döntötte.

Vetett egy pillantást a fekete hátizsákra, benne Veronica szellemirtó szerkentyűivel. Megcsóválta a fejét. Veronica túlságosan ráizgult az egészre. Cole nem csodálkozott volna, ha dolguk végeztével a lány nem is tapasztalt volna semmit. Még ha tényleg annyira hemzseg is a hely a szellemektől, csak elijeszti őket. A táskából csupán a kamerákat vette ki. Azok közül sem helyezte ki mindent. Tett egyet úgy, hogy a tükröt vegye, egyet az éjjeli szekrényre és egyet a komódra.

Cole elhelyezkedett a hideg talajon törökülésbe, majd szembe fordult a tükörrel. Otthon kicsit nagyobb tükrei vannak, ráadásul többet használt egyszerre, de gondolta egy is megteszi. Ha tényleg olyan a hely, mint amilyennek Veronica leírta, akkor sikerülni fog, főleg, hogy Cole tudta, mit csinál.

Szóra nyitotta a száját. Csendes, kellemes hangon szólalt meg:

– Hálás vagyok, amiért beengedtetek minket az otthonotokba. A mai éjszakát itt fogjuk tölteni, remélem, nem zavar titeket. Az én nevem Cole – nézett mélyen a saját szemébe. A szellemekhez intézte szavait. – Üdvözlök mindenkit, aki itt van, de én csak Erickel, az itt elhunyt fiúval szeretnék beszélni. A többieket kérem, ne akadályozzanak minket – mondta illedelmesen, majd tekintetét elvette tükörképéről, és a legközelebbi gyertya mozgó lángjára nézett. Két tenyerét összeillesztette, mély levegőt vett, és imádkozni kezdett. – Mi atyánk, ki a mennyekben vagy...

Elizabeth amint becsukta maga mögött az ajtót, már nem próbált meg uralkodni remegésén. Az előbb mosolyognia is épphogy csak sikerült. Homlokát az ajtónak döntötte, és lassan lélegzett. Szemét behunyta, mintha ez egy rossz álom lenne, és megpróbálna felébredni, de nem sikerült neki. Továbbra is ugyanott, ugyanazon a helyen állt. Lába megremegett, majdnem felborult, de időben nyújtotta ki a kezét, és sikerült belekapaszkodnia a komódba, amit akkor csak a lámpák beszűrődő fényének köszönhetően vett észre.

Kitapogatta a villanykapcsolót, majd hosszú percekig csupán nyugtatta rajta kezét. Pontosan emlékezett Veronica szabályaira, de hirtelen nem tűntek olyan fontosnak. Végül sóhajtott, kezét leengedte és hátat fordított az ajtónak. Szembenézett a sötétséggel, amitől szíve még hevesebben kezdett verni. Megpróbálta elképzelni azt a kis lángot, amiről Cole beszélt, de nem merte lehunyni a szemét, tekintete egyre csak cikázott a sötétben. Félelme felülkerekedett, és nem tudott hinni a láng erejében.

Belenyúlt a hátizsákba elemlámpa után kutatva, de nem találta. Idegesen fejjel lefelé fordította, kiszórt belőle mindent a földre. A kintről beszűrődő fény elég volt arra, hogy megvilágítsa a földön heverő elemlámpát. Azonnal felkattintotta. Torkában dobogó szívvel nézett körül az átlagos szobában.

Amint meglátta az éjjeli lámpát, odaugrott, hogy felkapcsolja. Így már nagyobb fényben volt a szoba, kissé nyugodtabban ült le az ágyra. Paranoiásan hallgatta az összes halk neszt, és mindenhova azonnal odakapta a fejét. Mit mondott Veronica, ki halt itt meg? Akárhogy törte fejét, nem jutott eszébe.

Helyette anyukájára gondolt. Vajon mit szólna ehhez az egészhez? Eljött szellemeket keresni ahelyett, hogy Frednél dolgozna. Bár most talán semmit sem mondana. Tegnap kórházba került, biztosan benyugtatózva fekszik, és az igazak álmát alussza. Úgy legalább nem tud ártani magának. Elizabeth elhúzta a száját. Tegnap miután hazaért, másra sem vágyott, mint hogy lefeküdjön, és végiggondolja, amiket Veronica mondott.

Anyukáját a fürdőszobában találta, megpróbálta belefojtani magát a kád vizébe. Nem lélegzett, mikor Elizabeth rátalált. Szerencsére éppen időben érkezett haza, azt mondták a mentősök, még pár perc, és már nem tudták volna újraéleszteni.

Kádba fulladás, jutott az eszébe. Így halt meg az idős nő, aki itt volt. Ironikus.

A balszerencse mindenhova elkísér, itt akár meg is halhatnék.

A kamerákat villámgyorsan kihelyezte a szoba egy-egy pontjára, majd Elizabeth egészen addig ült az ágyon mozdulatlanul, míg Jeffrey gitározni nem kezdett. Aztán még annál is tovább ült. Nem mert megmozdulni. Nem mert gondolkodni. A fürdőszoba felé meg még pillantani sem mert.

Jeffrey már másfél órája gitározott. Egy pillanatra abbahagyta a játékot, hogy megmozgassa ujjait. Végül úgy döntött, feláll, és nyújtózkodik egyet. Megrázkódott a hidegben, ahogy kimászott a meleg ágyból. Jeffrey a gitár hangjától nem vette észre, de most már feltűnt neki, hogy kint a szél valósággal süvít.

Amikor visszaült, látta, hogy az ajtónál az egyik gyertya elaludt. Nem törődött vele, majd később meggyújtja. Újra játszani kezdett.

A szoba egészen idillikusan festett a rengeteg fénylő ponttal. Gyertyák a komódon, a bejárati ajtó előtt, az éjjeli szekrényen, Jeffrey még a fürdőszoba ajtót is kitárta, és gyertyákkal világította be. Ő az ágyon ült, innen belátott mindent a gyertyákkal megvilágított fényben.

A keze önként járt, ahogy a százszor begyakorolt dalokat játszotta. Gondolatai közben másfelé jártak. Próbálta felidézni a hetedikesként játszott zenét, amivel a spanyol tanárnőjét próbálta lekenyerezni plusz pontokért. Azzal még a nem létező mexikói zenész szellemet is előcsalogatná.

Ahogy a végére ért az előbb kezdett dalnak, úgy gondolta, megpróbálkozik a saját zenéjével, amivel tegnap kezdett a téren.

– Ha tetszik, nyugodtan fújj el néhány gyertyát – szólalt meg csak úgy viccből. – Akkor talán elgitározok valamilyen mexikói muzsikát is.

Jeffrey lehajtotta fejét, figyelte, ahogy ujjai járnak, ezt nem játszotta még túl sokszor, jobban kellett koncentrálnia. Az ujjainak is gyorsabban kellett járniuk, mint az előzőeknél. Fejét a ritmusra rázta.

Ekkor hallotta a pittyenést az éjjeli szekrényről, ami jelezte a hőmérséklet csökkenését. Ha tovább csökken, lefagy a seggem, gondolta Jeffrey. Továbbjátszott.

Az utolsó hangnál kíváncsian felpillantott, elaludt-e néhány gyertya, de nem változott semmi.

– Jól van, játszok neked egy spanyol dalt. Bár fáj, hogy nem tetszett a sajátom, de megértem. Nem biztos, hogy elsőre tökéletes lesz, mert már régen próbálkoztam vele – mondta. – De cserébe el kell fújnod az összes gyertyát, hogy egyáltalán meggyőzz, létezel. – Ajkába harapott, mikor rájött, talán nem kellett volna ilyet mondania, talán rossz néven veszi a talán létező szellem. De aztán inkább a megfelelő helyre tette ujjait, és koncentrálva játszani kezdett.

Nagyot nézett, mikor a dal összes hangját eltalálta, pedig már évek óta nem játszotta. Egyszer-kétszer lassabban ment, mikor gondolkodott rajta, hogyan is tovább, de összességében egész jó volt.

Büszkén nézett végig a gyertyákon, de semmi. Elhúzta a száját, és megcsóválta a fejét. Tényleg elhitte, hogy történni fog valami. Majd, amikor új játékba akart kezdeni, az egyik gyertya közvetlenül mellette elaludt. Utána az az mellett lévő is, végül egyenként az összes gyertya elaludt, és sötétség borult az egész szobára.