A fekete pólót és az ugyanilyen színű szűk nadrágot viselő Cole egy szökőkút mellett ülve hallgatta a víz csobogását. A szökőkút egy város terének közepét díszítette, mely a hajléktalanok kavalkádjának fő célpontja volt. Kik néha utcazenészesdit játszottak, néha kutyát hoztak magukkal, és könyörgő tekintettel pislogtak mindenkire, aki csak elhaladt mellettük.

Cole a kezében egy bőrkötéses füzetet tartott, miközben minden egyes gondolatát lejegyezte kulcsszavak segítségével. Olykor még rajzolt is. Leginkább útvonalakat, egyik helyről a másikra. Otthonában fenntartott egy komódot, melyben még száz ehhez hasonló teleírt füzetet halmozott fel az évek során.

Sötét haját összeborzolta a nyár szele. A fülledt és borús levegő ellenére sokan rövidujjúban szaladgáltak, de Cole jobban érezte magát hosszúba öltözve.

Mintha megérezte volna, felpillantott, és meglátta a távolban sétáló gitárt tartó osztálytársát, egyben barátját, Jeffrey-t. A fiú mellett egy ködös alak jelent meg, de mire Cole ráfókuszált volna, már el is tűnt. Írt valamit a füzetébe.

Figyelte, ahogy Jeffrey lekapja kalapját, majd leteszi a földre egy vizes flakont helyezve bele. A legnépesebb pizzázó előtt ütött tábort, annak az utcának a sarkán, amelyen a legtöbb ember haladt át. A pizzázótól éppen akkora távolságban volt, hogy ne legyen zavaró az emberek számára, de tökéletes helyen ült ahhoz, hogy gitárjának hangja végigjárja a tér minden pontját anélkül, hogy túl nagy figyelemre pályázott volna. Cole tanácsolta neki, hogy ott üljön.

Vállig érő hajába azonnal belekapott a szél, amint levette fekete fejfedőjét. A sarkon leült kalapja mögé. Pengetni kezdett, aztán váratlanul abba is hagyta, és előrenyújtotta kezét, mintha csak kényelmesebben próbált volna elhelyezkedni világos farmerdzsekijében. Végül felvette eredeti testhelyzetét, szemügyre vette az előtte lévő pizzázó embereit, és játszani kezdett. Cole egy kis gondolkodás után papírra vetett valamit.

A lassú dallam a széllel együtt szállt útnak. Cole és Jeffrey ugyanannyi élvezettel merültek el a hangokban. Jeffrey imádott zenélni, Cole pedig már kiskora óta imádott klasszikus zenét hallgatni.

Cole azonnal tudta, hogy Jeffrey most egy új, saját dalt gitározott. Az utóbbi időben nem kerülte el a figyelmét Jeffrey folytonos arckifejezése, melyet csak akkor vág, ha éppen dallamokat játszik gondolatban. Ennek a dalnak pedig pontosan olyan ritmusa volt, mint ahogy a fejét rázta közben.

Cole a szökőkút mellett ülve a körülötte sétáló embereket figyelte. Legújabb szórakozásaként azt számolta, hány ember néz a szemébe. A szám meglehetősen kevés volt, ami őt egyáltalán nem zavarta, tekintve, hogy az emberek a mellettük elhaladók szemébe is ugyancsak ritkán pillantanak. Egyébként is, ha az emberek nem figyelnek rá, ő teljes nyugalomban szemügyre veheti őket. Napokig képes lett volna nézelődni.

Néha feljegyezte magának, hogy az előtte elhaladókat szerinte hogyan hívják, hány évesek, milyen a kapcsolati státuszuk és mivel foglalkozhatnak. Sosem tudta leellenőrizni, jók-e az adatok, de a pillanat hevében lefoglalta őt. Nem is beszélve arról, milyen jó megfigyelővé vált az ilyen szórakozások által.

A templom irányába pillantott. Fél ötöt mutatott az óra. Elizabeth lassan befejezi a műszakját, és ő is idejön. Mostanában folyamatosan itt szoktak találkozni. Cole gyanította, péntek révén Veronica is befejezi a rengeteg tennivalóját, és végre kimozdul.

Cole gyakran merengett el azon, hogyan is lettek ők négyen barátok. Jeffrey, a vidám zenész. Veronica, a polgármester szorgos lánya. Elizabeth, aki mindig indulatos a betegeskedő anyukája miatt. Cole, a mindent látó, csendes naplóíró.

Elfintorodott. Napló, sosem gondolt füzetére naplóként. Inkább nevezte a saját krónikájának. Amúgy is sokkal többet jelentett ez számára, mint egy napló, melybe az ember a napjait írta. Ő mindent leírt.

Egyszer régen, amikor még kicsi volt, elfelejtette, merre lakik. A szó szoros értelmében.

Azon az éjjelen anyukája lerészegedett, ugyanúgy, mint minden másik napon. Viszont akkor még dühös is volt. A főnöke kevesebb fizetést adott neki, mondván: „Még takarítani sem vagy képes, és ha következő alkalommal is ilyen mocskot hagysz magad után, már repülsz is!"

Azelőtt még sosem ütötte meg Cole-t. De akkor, az első alkalommal, mintha valami teljesen elpattant volna benne. Törölközővel csapkodta egyetlen fiát és ordítozott vele, mintha minden az ő hibája lenne. Az, hogy kevesebb pénzt kapott. Az, hogy a főnöke megfenyegette, kirúgja. Az, hogy évekkel ezelőtt a férje elhagyta őt egy másik nőért.

Cole annyira lesokkolódott a verések közepette, hogy csak feküdt a földön és tűrte a fájdalmat. Sírni sem tudott. Aztán az anyja rugdosni kezdte. Zúzódások lepték el a fiú testét, ahogy ott feküdt a konyha sarkában. Szeme könnyezett a fájdalomtól, levegőt is alig kapott, mikor anyja a hasát rugdalta.

Cole-nak az a pillanat adta a löketet, mikor anyja a sok alkoholtól megszédülve nekidőlt a konyhabútornak. Ekkor pattant fel a fiú, és a fájdalomtól majdnem elájulva rohanni kezdett. Kiszaladt roskadozó házukból, miközben ő is ugyanolyan szívesen esett volna össze, mint a házuk. Végigfutott az úton az utcai lámpák fénye alatt. Addig futott, míg szédülni nem kezdett. Addigra már a lámpák is elfogytak. Akkor aztán fájó fejjel az út szélére rogyott, és elájult. Egyetlenegy autó sem jött addig, amíg ott feküdt. Senki, aki segíthetett volna a fiún.

Amikor magához tért, még mindig ugyanott feküdt, de fogalma sem volt róla, hogyan került oda. Azt sem tudta, hol van. Körbenézett a felkelő nap által megvilágított erdei ösvényen, feje hasogatott. Felállnia csak sokáig tartó próbálkozások után sikerült.

Cole visszaemlékezve még mindig maga előtt látja azt az alig kivehető figurát, amit hazáig követett.

Azóta ír le mindent.

– David Morgue tanár úr áll az ajtóban! – kiáltotta el magát Louis, az inas. Már elsajátította az ordibálás művészetét, hiszen a ház összes pontjára el kellett, hogy érjen a hangja, ha azt akarta, valaki hallja is, amit mond. Bár ma csupán megszokásból kiabált, hiszen csak Veronica tartózkodott otthon. A polgármester úr és neje kirándultak a hétvégén.

Kedves tekintettel invitálta be Morgue tanár urat az előszobába. Már ismerte a férfit, nem először járt náluk. Veronica apukája és a tanár úr régi jó barátok voltak. A gyakori alkalmaknak köszönhető, hogy Louis megtanulta, hiába rimánkodik az úrnak, ő az istenért sem venne fel papucsot, így most mindkettőjüket megkímélte ettől, és azonnal a nappali felé irányította Morgue tanár urat, aki igazából otthonosan mozgott a polgármester házában.

– Jelenleg csak Veronica tartózkodik a háznál – közölte Louis, majd engedelmesen megállt a férfi fotele mellett.

– A lány éppen elég lesz – bólintott vidáman Morgue tanár úr. Hangja rekedtesen csengett, mintha hangszálait le kellett volna porolnia a használat előtt. – Mielőtt megkérdezné, Louis, nem lesz szükségem semmire, köszönöm szépen – felelte, mikor látta, hogy az inas a száját nyitja. – Nyugodtan pihenjen. – Louis nem pihent. Csupán tett pár lépést hátra, hogy eltűnjön a férfi látóteréből, de továbbra is ott maradt, hátha az úrnak mégis szüksége lenne valamire. A laza piros rövid ujjút viselő férfi az elegáns fehér fotelben és a többi méregdrága fehér bútor között úgy festett, mint egy lelkesen vigyorgó madárijesztő a hóban.

– Tanár úr – jelent meg az inas mögött Veronica. A lány kényelmes, nyári öltözéket viselt. A szobájában nem érezhette a kinti hideg levegőt. Hosszú, barna haját laza kontyba kötötte.

Ahogy Veronica leült a tanár úrral szemben, Louis kioldalgott a nappaliból, de nem ment túl messzire, a folyosón megállt, hogy az ott lévő növényeket törölgesse.

– A szakkörről lenne szó – szólalt meg a férfi.

A filozófia szakkör, mely Morgue tanár úr neve alatt futott és állítólag különböző kérdéseket vitattak meg, de valójában Veronica vezette, aki megpróbálta az ott lévő diákok fejébe verni a szellemek létezését.

– Igen? – kérdezte Veronica. Arca elkomorult, tudta, nem számíthat jó hírre.

– Melyik nap körbekérdeztem a tagoknál, és vajmi kevesen hisznek valójában abban, ami a szakkör lényege – könyökölt térdére a borostás férfi. – Nevemet adtam hozzá, mert engem sem hagy hidegen a téma, és egy jóbarátom lánya vagy, de amit a diákok mondtak, elgondolkodtatott. A legtöbben azért tagjai a szakkörnek, mivel idézem az egyik jómadarat „Az egyik haveromtól hallottam róla, mondta, hogy itt nem csinálnak semmit, és mivel a tanárok úgyis mindig a fülünket rágják, hogy csatlakozzunk szakkörökhöz, há' beléptem." – A negyvenes éveiben járó férfi átható tekintettel figyelte Veronicát. Látta, hogy nem esett jól neki, de nagyon messze állt tőle a köntörfalazás. – Ezzel nem megbántani szeretnélek, csak egy kis löketet adni. A diákok nem hisznek abban, amit csinálsz. Szóval vagy változtatni kell, vagy... Nem szeretném olyanhoz adni a nevem, ami csupán ürügyként szolgál a diákoknak a semmittevéshez.

Veronica elárulva érezte magát, és még Louis is a háttérben fintorgott. A tanár úr elég kemény szavakat használt. Mindenki tudta, hogy rengeteget jelent neki a szakkör, és Morgue azért fogalmazott úgy, ahogy, mert azt szerette volna, ha Veronica egy olyan közösséget alakít ki magának a jövőben, ahol hozzá hasonló emberek vannak. Szerette volna, ha elindul a saját útján.

Morgue a lány arcát vizslatta. – Látom, hogy megbántottalak – jelentette ki a férfi, majd felállt. – Nem szerettelek volna. Most már magadra hagylak, egyedül is tudni fogod, mit tegyél. – Ahogy hátat fordított neki, már nem leplezte tovább érzéseit. Belátta, hogy túl kemény volt, de cselekvésre akarta ösztönözni Veronicát. Később megérti.

Morgue elsétált Louis mellett, és az inas utána indult, hogy kinyissa az ajtót, de a férfi leintette, így megállt. Amint becsukódott az ajtó, Veronica elrohant Louis mellett, és felcsörtetett a lépcsőn a szobájába.

Louis a lány után nézett. Átlátta a helyzetet, és remélte, nem hagyja abba azt az egyetlen dolgot, ami valójában mindig is fűtötte.

– Eli, ráérsz? – ült le a baldachinos ágy szélére Veronica telefonnal a kezében. Papucsát lerúgta, majd törökülésbe helyezkedett.

– Éppen a mosdón kaptál el, úgyhogy gyorsan mondd, mert már hallom a vevőket a boltban és ma csak egyedül vagyok – felelte Elizabeth.

– Nem hatkor végeztél? – kérdezte Veronica.

– De, de igen – dünnyögte. – Hatkor végeztem volna – hangsúlyozta ki –, ha az újonc időben ideért volna.

– Odamegyek a bolthoz, és ketten elsétálunk a fiúkhoz, a segítségetekre lesz szükségem.

Veronica már azelőtt tudta, mit fog tenni, hogy felért volna a szobájába.

Elizabeth mosórongyot ragadott, és az éjjel-nappali legtávolabbi sarkába sétált, ahol a tejtermékeket tartják. Műszakjának utolsó vásárlójától idézve, aki azon nyomban elkapta, ahogy kijött a mosdóról: „Hé, hallod, ott, arra, valaki a földre okádott", és most, hogy meglátta a darabos masszát, amiből a hűtőre is jutott, úgy döntött, ezért nem fizetnek neki eleget, majd az új srác, aki utána jön, szépen feltakarít. Amúgy is már huszonegy perce vége a műszakjának.

A mosórongyot a hűtőnek támasztotta, és átkozta a George nevezetű fiút, akit korábban még sosem látott, de így, hogy nem érkezett hat előtt öt perccel, már nem is akarta.

Az ajtó felett lévő csengő megszólalt. Elizabeth hosszú léptekkel ott termett. Felkészült rá, hogy lekiabálja a fiút, amiért nem képes időben ideérni. Ráadásul az első napjáról elkésni... Nem túl jó. De, amikor meglátta zsíros hajú főnökét, arca kisimult.

– George tíz perce hívott, hogy hasmenése van, és nem tud ma bejönni – mondta Fred, miközben beállt az eladópult mögé. Dzsekijét levette, és a rágógumis polc alatt lévő székre dobta, melyen Elizabeth táskája is hevert.

– Csak félórával tovább voltam itt, mint kellett volna – vont vállat Elizabeth idegesen, majd felkapta hátizsákját. Veronica már várt rá. – Valaki odahányt a sarokba – mutatott hátra.

– És nem takarítottad fel? – húzta el a száját Fred. – Ha elintézed, kifizetem a megkezdett órádat is.

Elizabeth összeszorította a fogát. Fred tisztában volt vele, mi megy náluk otthon. Azt pedig mindennél jobban tudta, hogyan manipulálja a lány fizetését, hogy ne akarjon lelépni. Végül is egész szép összegeket kapott.

Elizabeth sóhajtott. Táskáját visszadobta a székre.

Apukája még gyerekkorában meghalt. Ekkor kezdődtek a gondok.

Anyukája azelőtt is sokszor betegeskedett gyenge immunrendszerének köszönhetően, de miután a férje meghalt, rendszeressé váltak ezek a gyengélkedések. Néha mikor bement a munkahelyére, akkor sem bírt sokáig dolgozni. A legtöbbször minden jel nélkül összeesett, de volt, amikor annyira köhögött, hogy a levegőhiánytól ájult el. Folyamatosan kórházba kellett szállítani.

Tíz év után sem volt képes feldolgozni férje halálát, így Elizabeth-nek kellett gondját viselnie, ahányszor havonta belázasodott vagy bármilyen nyavalya rátört. A lánynak nem is volt ideje gyászolni, mert mindig az anyukáját pátyolgatta. Amint annyi éves lett, hogy dolgozhatott, nem volt megállás, és ahogy betöltötte a tizennyolcat, már több lehetősége is adódott. Persze, néha a nagyszülők is besegítettek, de ők nem szokták hallani a nő őrült depressziós gondolatait. Rengetegszer próbált már véget vetni az életének. Sikertelenül.

Mindennek ellenére Elizabeth mindig mellette állt, és elszántan tette a dolgát.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Veronica, mikor barátnője végre kilépett a boltból.

– Ne is beszéljünk róla – válaszolta.

Ahogy távolodtak az éjjel-nappalitól, úgy erősödött a gitár hangja. Nem szóltak egymáshoz. Veronica a gondolataiba mélyedve próbálta kitalálni, hogyan fogja meggyőzni a többieket, hogy belevágjanak abba, amit kitervelt. Azt is tudta, hogy a mellette sétáló osztálytársnőjét lesz a legnehezebb meggyőznie. Elizabeth pedig próbálta elfelejteni a hányás csömcsögő hangját és orrfacsaró bűzét.

Azt az éjjelt juttatta eszébe, amikor...

Elizabeth anyukája eltorzult arccal öklendezett a vödörbe, amit a lány éppen akkor tett az ágya mellé, mikor a nő felült, hogy elhányja magát. Olyan hirtelen vágta magát egyenesbe, hogy az ágy mellett lévő polcról az ollót és a gyógyszereket is leverte. Elizabeth elfordult, és csak akkor nézett vissza sápadt szülőjére, mikor az sírva fakadva törölgette arcát a nedves törölközőbe, amivel korábban a homlokát borogatta.

– Sa-sajnálom – zokogott. Elizabeth kifejezéstelen arccal odébb húzta a vödröt, és leült mellé az ágyra. – U-utálom, hogy i-ilyen anya mellett kellett felnőnöd. Sokkal jo-jobb lenne neked, ha nem is lennék i-itt.

– Ne mondj ilyeneket – mondta Elizabeth, majd visszafektette őt az ágyba. Egy ideig ült mellette, és amikor úgy látta, elaludt, csendben felszedte a földre esett tárgyakat, majd felkapta a nedves törlőkendőt és elvitte a hányással teli vödröt is.

Már Elizabeth-et is a rosszullét kerülgette, mire végre kiöblítette a vödröt. Arcát könnyek áztatták. Az volt az utolsó éjszaka, mikor sírt. Azóta már nem lepődött meg semmin.

Lassan nyitotta ki az ajtót, hogy ne ébressze fel alvó édesanyját. De a nő ébren volt. Nagyjából. A vödör hatalmas csattanással ért földet. A látvány Elizabeth agyába égett a hányás szagával együtt, ami a levegőben terjengett.

Anyukája kicsavarodott felső testtel lógott le az ágyról. A talajon hatalmas vértócsa gyűlt össze és egyre növekedett a csuklójától az alkarja közepéig húzódó egyenetlen vágásból, ami nem is volt olyan mély, mint amilyen rossznak kinézett. A vér közepén egy olló hevert.

Elizabeth megkapaszkodott az ajtóban. Szemét le sem vette édesanyjáról, úgy nyúlt a telefonjáért.

Egy házaspár egymást átkarolva hallgatta a fiú szívfacsaró játékát. Ők maguk is zeneimádók voltak. Ráadásul turisták. A nő kórusban énekelt, a férfi zongoraművész volt. Jeffrey magától is rájött volna, de a nő lelkes beszélgetésbe elegyedett vele két dal közt.

Jeffrey pedig imádta, ha imádták. Úgy érezte, addig a pillanatig fényt visz az emberek életébe, és ő is részese a világuknak. Rámosolygott a házaspárra, mikor egy elég szép összeget pottyantottak a kalapba.

– Most már mennünk kell – tátogta a nő, majd mindketten integettek. Jeffrey abbahagyta a játékot, míg visszaintett nekik.

Úgy gondolta, most egy, a csapból folyó zenét fog elgitározni. Neki különös kedvencévé vált a dal, de ahogy meglátta a kisfiút, aki a távolban táncolni kezdett rá, látta, van, aki még nála is jobban szereti. A fiú a zene dallamára mozgott az egyik kávézó előtt. Jeffrey úgy döntött, kissé iramosabb tempóra vált. A tízévesnek kinéző fiú laza kézmozdulatokkal kísérte teste mozgását. Jeffrey boldogan pillantott rá néha-néha. Az egyik ilyen pillanatban felfigyelt a kávézó asztalai között egy haragos tekintetű férfire, aki hosszú léptekkel közelített a fiú felé. Ahogy mellé ért, karon ragadta a dalban elmélyült kisfiút, és magával rángatta az asztalok közé. Szerencsére a daltól nem hallotta, mit kiabált neki.

Jeffrey lesütötte tekintetét, majd visszanézett gitárja húrjaira.

Kicsivel jobban felidegesítette a jelenet, mint kellett volna. Saját hirtelen haragú apjára és öccsére, Mike-ra emlékeztette őt. Persze, még régebbről, mikor Mike kisebb volt. Most már az apjuk hozzájuk sem szól, nemhogy azzal törődjön, hol vannak. Jelenleg a legújabb plázacicával van lefoglalva, akit behozott az utcáról. Jeffrey elvigyorodott a gondolaton. Őt nem érdekelte túlzottan, hogy az apja elhanyagolja őt, de azért Mike-ra több figyelmet szentelhetne. Vagy hazahozhatna egy olyan nőt, akit nemcsak a hálószobában lévő matrac minősége érdekel, hanem ha úgy van, jó anyjuk lehetne. Bár nem úgy tűnt, mintha apjuk a jövőre is gondolna. Őt csak az érdekelte, hogy a saját igényeit kielégítse a jelenben.

– Fiúk, szeretném nektek bemutatni Jennie-t – toppant be a nappaliba az apukájuk egyik délután. Jeffrey és Mike a tévé előtt videojátékoztak, és bár hallották, hogy ki szólt hozzájuk, nem pillantottak fel. Ha ő sem beszél velük, hát ők sem fognak sietni kinyitni a szájukat. Mikor Jeffrey látta, hogy Mike áll nyerésre, gyorsan leállította a játékot, mire az öccse párnával kezdte ütlegelni. – Nyugalom, figyeljetek ide, légyszi – szólalt meg apukájuk. Négyük közül – a fiúk számára érthetetlen okokból – csak ő tartotta fontosnak bemutatni Jennie-t. Jeffrey két ütés között rájuk pillantott. Látta, amint a vörös ajkú nő apukájuk övével játszadozik. – Srácok, légyszi! – mondta olyan hangnemben, ami már jobban illett a természetéhez.

Mike letette a párnát, majd összenézett bátyjával, és egyszerre álltak fel. Egymás kiköpött másai voltak. Kívül is, belül is.

– Fiúk, ő itt Jennie. A barátnőm. – A nő kivillantotta fehér fogsorát, miközben ujját beleakasztotta apjuk övébe. – Jennie, ő itt Mike – mutatott a kisebb fiúra –, ő pedig Jeffrey.

Jeffrey csak biccentett, de az öccse ki is nyitotta a száját.

– Jennie-nek hívták azt a fodrász nőszemélyt is, akit a múlt hónapban mutattál be nekünk – juttatta eszébe Mike készségesen, majd bátyjára pillantott. – Emlékszel?

Jeffrey elvigyorodott. – Emlékszem, igen. Neki is ilyen hosszú haja volt, meg nagy... mosolya – köhintett, mire Mike felnevetett.

– De nekem az őt követő nő mosolya jobban tetszett – ízetlenkedtek tovább.

Apukájuk megfogta barátnője vállát – akinek mintha le sem esett volna a fiúk szurkálódása –, majd a konyha felé irányította őt. Mielőtt eltűnt volna a szemük elől, vetett hátra egy korholó pillantást a fiaira. – Miért nem lehet veletek soha normálisan beszélgetni?

Jeffrey visszanyelte, amit mondani készült.

Felpillantott a húrokról, hogy rámosolyogjon a pénzt dobó lányokra.

– Veronica, Eli, sziasztok! – hagyta abba a játékot, amint felismerte őket.

– Egy ilyen öt perc múlva oda tudnál jönni? – kérdezte Veronica Cole felé mutatva, majd összehúzta magán szvetterét, ahogy fújni kezdett a szél. Egyre hidegebb lett. – Beszélni szeretnék veletek.

– Természetesen – mondta vidáman –, még eljátszok egy dalt.

Elizabeth egyre idegesebben hallgatta Veronicát.

– Úgyhogy ez a helyzet – fejezte be a sztorit. – Tudjátok, mennyit jelent nekem ez a szakkör – nézett végig barátain Veronica. Elizabeth bólintott. Persze, tudjuk, csak éppen azt nem, hogy miért, üzente tekintetével. – Kitaláltam, hogy lencsevégre kapok egy szellemet – jelentette ki végül.

Elizabeth egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra, lehunyta a szemét. Utálta, hogy Veronica mindig emlékeztette a szellemekre. Szellemek így meg úgy, repkedő tárgyak így meg úgy. Elfogadta, hogy az élete olyan, amilyen, de a szellemek létezését már nem tudta volna feldolgozni. Éppen ezért nem is gondolt rájuk. Emiatt dühös lett mindenre és mindenkire, aki eszébe juttatta.

– És mégis hogyan szeretnéd csinálni? – kérdezte Cole, miközben kinyújtóztatta lábát, hogy laposabb felületen tudjon írni. Még mindig ugyanott ült, ahol azelőtt, viszont most a barátai is mellette voltak. A kérdése kötekedőnek hangzott, de mindhárman tudták, hogy nem annak szánta, csupán érdeklődött.

– A Vége Motel hemzseg a szellemektől – mondta Veronica, és éppen elkapta, ahogy Jeffrey szkeptikusan felhúzta szemöldökét.

Minden itt lakó ismerte az 1946-ban épült Vége Motelt. Igazából nem is ez volt a neve, hanem Quentin E. Motel. A városi fiatalok nevezték el ilyen elmésen, hiszen akkor találkozik a szállóval az ember, ha a városból hajt kifelé. Szóval a város végén található. Ráadásul rengeteg ember jutott élete végére ezen a helyen. Gyilkosságok, emberrablások, minden volt már. Rengetegszer zárták be rövidebb időre a motelt, de végül mindig kinyitott. Manapság már csak az átutazóban lévő tudatlan munkások szálltak meg ezen az olcsó helyen.

Elizabeth látta, amint Veronica egyenként a szemükbe nézett. – Őrültségnek fog tűnni, de szükségem van mindannyiótokra. Először elmondom, mit szeretnék csinálni, és a döntést utána rátok bízom. Be tudok szerezni mindent, amit kell, a szobákat is elintézem – bólogatott határozottan Veronica. – A szobák. A négy legutolsóról beszélek, amik egymás mellett vannak a sor legvégén. Tegyük fel, hogy eljöttök. Balról van a legutolsó szoba, az lenne Colé. Itt egy kisfiú halt meg. Nem akarok túl sokat mondani róla, a részleteket kikereshetitek a neten. A lényeg, hogy a kisfiút agyoncsapták a falon lévő tükörrel. Azt beszélik, hogy a tükrökben látni lehet őt. Az emellett lévő szoba lenne Jeffé. Egy zenészt gyilkolt meg itt egy vőlegény, akit az esküvő napján hagyott ott a menyasszonya. A vőlegény ismeretlen okokból a zenészt hibáztatta. Követte a férfit, a motel szobájában lelőtte, majd öngyilkos lett – mesélte Veronica teljes beleéléssel. – Jeff melletti szobában lenne Eli, ahol egy idős nő halt meg. A kádban találtak rá, a ruhája is rajta volt, úgy fullasztotta magát a vízbe. Miután tovább kutakodtam, megtaláltam, hogy a férje azt mondta, a felesége már korábban meghalt egy autóbalesetben. Még sírja is van. Végül jönne az én szobám. Itt egy Veronica nevű nő csalta meg a férjét, aki erre rá is jött és a feleséget a szeretőjével együtt megkéselte. Ez történt a legkésőbb.

Elizabeth észrevette, hogy remegni kezdett az ujja. Kezét nadrágja zsebébe bújtatta, majd felnézett. Tekintete találkozott Coléval.

– És te pontosan mit is szeretnél csinálni? – kérdezte Jeffrey. Elizabeth-tel ellentétben úgy tűnt, a fiút annyira nem érintették meg a történetek.

– Ha – emelte ki Veronica – benne vagytok, holnap este nyolckor Louisszal felveszünk titeket a suli sarkán. Mindenki kap egy táskát, benne felszerelésekkel és egy csomó kamerával, amit a szoba minden pontjára rögzítünk, hogy bármi történjék is, legyen róla felvétel. Telefont nem viszünk be magunkkal. Adóvevőn keresztül fogunk beszélgetni, de azt is csak ritkán, nehogy megzavarjuk a másikat a tevékenykedésben.

Elizabeth már az elején elhatározta, hogy semmiképpen sem megy bele, de egyelőre még nem akarta megbántani barátnőjét.

– Mindent elintézek, csak az kell, hogy beleegyezzetek a részvételbe – ismételte Veronica, miközben szvetterének ujját igazgatta. – A Vége Motelben négy gyilkosság történt. Sorban, ebben a négy szobában. Mintha valamilyen... gonosz erő tevékenykedne egyikről a másikra haladva.

Elizabeth végigpásztázta a többieket. Veronica szvetterének melegébe próbált elzárkózni a növekvő hideg elől. Legalábbis Elizabeth ezt gondolta. Valójában a barátai elől próbált meg elbújni. Félt az elutasítástól. Jeffrey az egyik szemöldökét felhúzva hallgatta Veronicát, Cole pedig füzete fölé hajolva firkálgatott.

Veronica mély levegőt vett. – Szóval mit mondtok? – húzta el a száját aggodalmasan.

Elizabeth hallgatott, nem akart elsőként megszólalni.

Jeffrey megvonta a vállát. – Miért ne? Mi történhetne?

Elizabeth elhűlve nézett rá. Hogy mi történhetne?

– Én is benne vagyok – pillantott fel Cole. Veronica hálásan mosolygott rájuk. Majd barátnőjére esett a pillantása. Tudta, megérezte, milyen vihar dúl a lányban. Ugyanakkor reménykedett benne, hogy felülkerekedik rajta, és belevág.

Cole már azelőtt tudta, mit fog mondani a lány, mielőtt még kinyitotta volna a száját.

– Nem – nyögte ki végül Elizabeth. – Nem megy. Sajnálom – rázta a fejét. – Gondoljatok bele. Mi van, ha tényleg léteznek? – kerekedett el a szeme. Cole megvakarta az állát, ahogy Veronica rávágta:

– De hát léteznek.

– Nem lehetsz benne olyan biztos – préselte össze az ajkát Elizabeth.

– A hozzád hasonlók miatt kell felvételre vennünk őket – felelte Veronica, mire Elizabeth arca eltorzult.

– A hozzám hasonlók miatt? Az épelméjűekre gondolsz? – kérdezte kihívóan.

Jeffrey közbeszólt: – Ha nem szeretnél jönni, hát nem. Mindannyian tiszteletben tartjuk – pillantott lopva Veronicára.

– Persze – köpte a lány, tekintetét le sem véve Elizabethről. – Akkor holnap. Aki jön, az jön – azzal felállt, leporolta magát, és sarkon fordult.

– Én is megyek – szólalt meg halkan Elizabeth. – Sziasztok – köszönt el egy kis bűntudattal a hangjában, majd elindult az ellenkező irányba.

Jeffrey sóhajtott. Gitártokját felkapta, és odabiccentett a még mindig a szökőkút mellett ülő Cole-nak. – Én is lépek.

Cole nézte, ahogy mindhárom barátja teljesen más irányba indult el. Mindig sejtette, hogy egyszer megmutatkozik, mennyire nem is ismerik még egymást. Ez az idő pedig most érkezett el.

Veronica sosem beszélt nagyapja rejtélyes haláláról, mely annyira megérintette, hogy azóta minden egyes nap sírt miatta, és amelynek valójában köszönheti megszállottságát a szellemek iránt.

Jeffrey sosem beszélt arról, valójában mennyire bántja, hogy apja nem törődik velük, és hogy gyomorgörccsel hallgatja minden egyes éjjel az ágy nyikorgását a mellette lévő szobából. Gyerekkora zaklatóiról nem is beszélve.

Elizabeth sosem beszélt az otthoni gondjairól, és anyukája annyit hajtogatott meghalni akarásáról, hogy már ő maga is többször gondolt rá, mi lenne, ha...

Cole sosem beszélt senkinek a gyerekkoráról és azokról a dolgokról, amelyeket azóta lát.