A hangzavar egyre erősödik, Zella azonban alig hallja. Az érzékei tompák. Látja, ahogy a lemenő nap fénye előtt egyre több ember gyülekezik körülöttük, akik vagy tanácstalanul nézik a lányt az óriásgyík mellett, vagy a sárkány értékét kezdik el felmérni, de senkit sem érdekel, hogy a szemük előtt fejeződött be egy élet, és kezd véget érni egy másik. Zellát még sosem rohanta meg ennyi érzés egyszerre. Minden emléke egyszerre jut eszébe Shyrával. Amikor megmentette, amikor együtt pancsoltak a patakban, olykor a bujkálások, meg az a sok boldog pillanat, amit egymástól kaptak. Nem volt egyedül, most viszont magányosabb, mint valaha. Shyra orrán a pikkelyekhez nyomja véres, koszos arcát. Azt kívánja, haljon meg ő maga is, hagy menjen vele oda, ahová a halál után mindenki kerül. Nem akar idegenek kezére kerülni, de többé egyedül sem akarja járni a világot. Zella egyszerre akarja, hogy ott helyben ölje meg valaki, miközben az élni akarás készül elhatalmasodni rajta, és egyre hangosabban kiáltozik benne: „Fel kell állnod!"

– Fel kell állnod innen! – suttogja egy valódi hang a fülébe. A hanghoz tartozó kéz felfelé húzza a karjánál fogva. – Gyere, menjünk innen! – Zella erőtlenül megpróbál visszahúzódni Shyrához, de az ismeretlen nem engedi. – Ne...! Gyere, és... csak menjünk innen! – finoman az ellenkező irányba húzza, és a lány enged.

Sajognak a tagjai, de a saját lábán megy, az ismeretlen kitartó támogatásával. Alig fog fel valamit a körülötte elterülő világból, egyre csak a halott sárkány képe lebeg a szeme előtt. Időről időre újabb könnyek gördülnek végig az arcán, csíkokat húzva rajta. Hagyja, hogy az ismeretlen vezesse. Még mikor beérnek a városba, az sem hatja meg Zellát, ugyanúgy a lábaira mered, miközben egyszerre érez mindent és semmit, időről időre a fizikai fájdalom is gyötri. Nem érdekli, hány bámészkodó sugdolózik az utcákon, és az sem érdekli, hová tartanak.

Az ismeretlen férfi egyszer csak kinyit egy ajtót előtte, és a lány most először hajlandó tudomást venni a külvilágról. Mióta kiűzték őket a várukból, most először jár épületben. Egy műhelyben vannak, amit betölt a fa illata. Mindenhol kisebb-nagyobb fafaragványok állnak és lógnak a falról. A falnál szerszámok és egy asztal áll, székkel.

Egy másik székre ülteti Zellát, és rögtön egy hátsó helyiségbe rohan, ahonnan egy vízzel teli vödörrel tér vissza. Leguggol a lány elé, és ugyanazon a türelmes, megnyugtató hangon szól hozzá.

– Ne félj, minden rendben lesz! – kezdi el óvatosan egy ronggyal letörölgetni a lány koszos arcát.

– Meghalt – suttogja rekedten Zella. A szótól minden újra megrohanja, és megint feltör belőle a zokogás. Miért élte túl a zuhanást? Miért mentette meg megint Shyra?

– Te viszont élsz – felel az ismeretlen, majd némán megvárja, hogy Zella levegőt kapjon. Amikor a lány abbahagyja, megint elkezdi óvatosan törölgetni az arcát.

Zella csendesen ül a széken, és miközben a vödörben a víz egyre véresebb és sarasabb lesz, szemügyre veszi az ismeretlent. Nem sok korabelivel találkozott egész életében, még kevesebb olyannal, aki nem akarta megölni, ezért nem tudja pontosan, hány éves lehet, de egész biztos benne, hogy nem túl sokkal idősebb nála. Hullámos, sötét haja a válláig ér, és szakállas. Kedves, sötétbarna szemei sérülések után kutatnak Zella arcán. Amikor a keresés eredménytelennek tűnik, valamelyest nyugodtabbá válik.

– Ki vagy te? – kérdezi a lány halkan, visszafojtva a megint feltörni készülő könnyeit, miközben némi bizalmatlanság is ébred benne az idegen iránt.

– Nem ismersz, és én sem téged – felel. – Jules vagyok, fafaragó.

Zella bólint. Nem akar beszélgetni. Nem akar már semmit, és nem érdekli, mit keres egy ismeretlen fafaragó házában.

A nap közben nyugovóra tért, és egyre sötétebbé vált a műhely. Jules lámpást gyújt, és betámogatja Zellát egy pici szobába, ahol csak egy kád, egy ágy, egy szék, és egy ablak van. A kádban tiszta a víz.

– Magadra hagylak, mosakodj meg nyugodtan, utána pihenj! Ha bármire szükséged van, kiálts! A műhelyben leszek – azzal elhagyja a szobát, és becsukja maga mögött az ajtót.

Zella számára szokatlan luxus ágyban, takaró alatt feküdni. Évek óta a legpuhább dolog a háta alatt a szalma volt, az emberi kedvesség pedig még ritkábbnak számított az életében, mint a fekhely. Mióta kiűzték őket a várukból, most először van fedél a feje felett elalváskor.

Mielőtt elalszik, még számtalanszor eszébe jut Shyra, és a puha tollpárnába temeti az arcát. Nyugtalanul, rémálmoktól kísértve alszik.

Még számtalan olyan éjszaka telik el, amiknek közepén a saját kiáltására kel fel. Jules minden egyes alkalommal besiet, leül mellé, és csendesen megvárja, hogy visszaaludjon. Nem faggatózik, nem próbálja elhitetni vele, hogy csak álmodik, pusztán ott van vele. Egyik éjszaka Zella nem próbál rögtön visszaaludni, hanem feljebb ül az ágyában, és csak némán néz Julesra.

– Szeretnél mesélni róla? – kérdezi a fiú. Illetve férfi. Zellának fogalma sincs, minek nevezze magában, ezért gyakran csak a „fafaragó" jelzővel illeti.

A lány bólint.

– Nem tudom, mivel kezdjem. Kérdezel?

A fafaragó is bólint.

– Hogyan szelídítetted meg?

– Megmentett – vonja meg a vállát Zella. – Úgy tűnik, engem mindig megment valaki. Shyra öt zsoldostól mentett meg. Nélküle engem már eladtak volna egy madame-nak, vagy meggyilkoltak volna – azok a fránya könnyek megint a szemébe szaladnak. „Úgy kellett volna neked, Zeliana Melace!" – gondolja magában.

– Még sosem láttam senkit sárkányháton – gondolkodik el Jules. – Illetve, olyat sem, aki túlélt volna egy találkozást velük.

– Nagyon különleges állatok. Vagyis Shyra az volt. Igazán, nagyon különleges – vesz mély levegőt a lány. – Értelmes volt, és értettük egymást. A barátom volt, és elveszítettem őt – rázni kezdi a zokogás. Képtelen visszatartani, de nem is akarja. – Ha aznap nem szállok a hátára, talán nem erre repül. Talán hamarabb leszáll, ha én nem bolondulok bele az ég látványába... és akkor talán... talán nem... – nem tudja kimondani. Felhúzott térdeire hajtja a fejét, és próbálja a takaróba fojtani a sírását. Jules megsimogatja a fejét, és megint olyan türelemmel és kedvességgel beszél hozzá, ahogy eddig mindig.

– Nem, nem, ilyet meg se halljak! Nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy sárkányvadászok vannak a városunkban, és arról sem te tehetsz, hogy Shyra rosszkor repült veled ide. Valószínűleg azért maradt az égen, mert te boldog voltál ott. Az a sárkány szeretett téged, és te nem tehetsz róla, hogy így végződött.

– Sosem fogom tudni megköszönni neki, amit tett... – mondja Zella, amikor levegőhöz jut.

– De igen – vágja rá Jules. – Élj! Ő is ezt akarná, nem igaz?

A lány elgondolkozik.

– Igen. Ezt akarná.

– Na, látod! Nem mondom, hogy nincs semmi baj, de ígérem neked, minden rendben lesz. Hiszel nekem?

Zella érzi, hogy most még nem hisz ebben, de az eszével tudja, hogy Julesnak igaza van. Már csak azért is, mert minden akaratereje azért dolgozik, hogy higgyen neki. Olyan hosszú ideje nem volt már ember, akinek hihetett volna!

– Hiszek – suttogja a sötétbe. – De ígérj meg nekem valamit, jó? – kérdezi kicsit félve.

– Micsodát?

– Téged nem foglak elveszíteni, ugye? – motyogja Zella enyhén szégyenkezve a saját gyerekessége miatt. Sok minden kavarog most benne, de csak töredékét tudja kibogozni, az egyik viszont egyértelműen az, hogy nem akarja elveszíteni az új barátját.

– Nem, nem fogsz – Zella várakozó tekintetétől kísérve hozzáteszi: – Ígérem.

Így folytatódott az éjszaka: Zella hol mesélt, hol a saját könnyei között fuldoklott, de mindig folytatta. Mindent elmondott Shyráról, és arról, mennyire szereti. Három óra elteltével kezdett megint álmosodni. Jules elindult kifelé.

– Jules? – szól utána Zella.

– Hm? – pillant vissza a fafaragó.

– Hogy kerültél oda aznap? – utal a lány a zuhanásra.

– Láttam Shyrát repülni, és miután lelőtték és zuhant, azt is láttam, hogy volt valaki a hátán – a műhelyből lámpás fénye szűrődik be a résnyire nyitva hagyott ajtón. – Amikor földet ért, te röviden és szinte meglepően halkan, ám élesen sikoltottál fel. Segíteni akartam rajtad. Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta, amikor szüksége van rá.

– Köszönöm – suttogja Zella a sötétbe. – Azt is, hogy beszélgetsz velem.

– Minden bánat elviselhető, ha meseként mondod el.

Azzal Zella visszaaludt. A rémálmok gyötörték, de valahol mélyen elviselhetőbbé váltak számára. Éjszakáról éjszakára könnyebb lett az emlék, ami súlyosan zuhant rá, miután lehunyta a szemét. A sárkányszelídítő nagyon lassan megtanult együtt élni a veszteségével. Éjszaka harcolt az emlékeivel, próbálta rendbe tenni őket, elfeledni azt a szörnyűt, és örökre az eszébe vésni a szépeket. Ahogy a halál képe halványult, úgy az öröm lenyomatai is egyre inkább, de Zella nem mindig vette ezt észre. Napközben Jules sok mindenre megtanította; faragni, kártyázni, a piacon üzletelni, és a többi. A legtöbb viszont, amit a lánynak adhatott, az volt, hogy nem kellett egyedül lennie a bánatával. Igaz ugyan, hogy az emlékképeivel magára volt utalva, de mindig a közelben volt valaki, akinek bármikor elmondhatta a fájdalmát. A fizikai sérülések már rég begyógyultak rajta, amikor a gyász még kéretlen vendégként ott maradt velük.

A fafaragó műhely ablakából Zella gyakran nézte az utcát és az embereket. Most is ezt teszi, a kora nyári, fülledt levegő áramlik be az ablakon, amin a lány kifelé pislog. A műhellyel szembeni ház ablaka is nyitva van, odabent egy igen jóvágású fiatalember fest. Zella kissé félredönti a fejét, és figyeli, ahogy apró mozdulatokkal készül a neki félig háttal lévő kép. Az ifjú felpillant a vászonról, és tekintete találkozik a lányéval. Elmosolyodik, Zella pedig meglepetésében hirtelen berántja az ablaktáblát, becsukja, és sarkon pördülve az asztalnál ülő Julesra néz, aki egy mindentudó mosoly kíséretében visszafordul a készülőben lévő faragványhoz. Egy kicsi sárkányfigura készül a kezei között.

Zella fülig elvörösödve kiles az ablaktáblák közötti résen. A sárkányszelídítő szívét egy pillanatra teljesen és nyomtalanul elhagyja a bánat.