A Déli-hegység csúcsai az ég felé törnek, de tetejüket már elrejtik a felhők. A sziklát néhány foltban erdők fedik, amik folyatódnak a hegy lába után is. A zöldellő lomb alatt egy őz bújik meg. Kerek, sötét szemeivel nyugodtan figyeli a fákon túl elterülő, napsütötte mezőt. A derékig érő fű nyugodt hullámzását megzavarja valami. A távolban paták dobogása hallatszik, az őz riadtan szökken az ellenkező irányba. A fák közül egy lány szalad ki, egyik kezében egy bőrtarisznyával, a másikban az íjával, de a lódobogás nem tőle származik. Kapkodja a levegőt, közben kétségbeesetten forgatja a fejét. Nincs menekvés. A lovak egyre közelebb érnek, és kiáltozás töri meg a monoton zajt.

– Zeliana Menace, hiába menekülsz! – a lány futás közben hátranéz, és próbál még gyorsabb tempót felvenni, de így, mezítláb sajog a talpa, és a tüdeje is levegőért rimánkodik. A fák között öt lovas tűnik fel, és miután kiérnek a rengetegből, még gyorsabban hajtják a lovaikat. A lány nevét kiáltozzák, és hogy többé nem menekül. Zella kezd egyetérteni velük: képtelen lesz lehagyni öt zsoldos katonát. Ő csak egy fiatal lány egy íjjal. Egy fiatal lány, aki sokadszor merészkedett olyan helyre, ahová nem kellett volna, olyan ártalmatlan szándékkal, mint hogy igyon a patakból. A katonák már nem először próbálják elkapni a királyi vadászterület szélén, hogy aztán jó pénzt kapjanak érte a piacon. Eddig mindig időben észrevette őket, és felmászott valahová, amíg elmentek, de ezúttal elkésett. Csak a futás maradt, ami minden, csak nem méltóságteljes. Az emelt fővel való, hercegnős távozásról amúgy is kénytelen volt leszokni. Egy gyerekkorában erdőbe száműzött árva nem gondolhat olyan dolgokra, mint a méltóság, meg az elegancia.

Minden pillanattal közelebb érnek hozzá, de már csak néhány méternyire van tőle egy öreg, göcsörtös fa. Oda talán fel tud mászni. Még egy levegő, még egy lépés, még egy levegő, még egy lépés. Zella az utolsó néhány lépést a maradék energiáját összeszedve igyekszik megtenni, és már-már elhiszi, hogy megúszta a kalandot, amikor a bal lába megakad valamiben, és a talaj egyre közelebb kerül az arcához. Hiába tartja maga elé a kezét, azok kicsúsznak alóla a fűben, és sikerül megkóstolnia a földet. A lovak nyihogását hallva, és a talaj reszketését érezve tudatosul benne, hogy nem sikerült. A földön félig feküdve megfordul, és riadt, zöld szemeivel mered a méternyire előtte álló lovakra, és a rajtuk ülő, nevető gazdáikra. Utolsó kísérletként maga elé tartja az íját, és betölt egy nyílvesszőt, de az egyik zsoldos egyszerűen lenyúl, és kitépi a kezéből a fegyvert.

– Add vissza! – kiált rá még mindig levegő után kapkodva Zella. Maga sem tudja, honnan vett ennyi bátorságot. A zsoldosok csak nevetnek rajta. Egyikük leugrik a nyeregből, és a csuklójánál fogva felrántja a lányt a földről. Zella rángatja a kezét, de semmit sem ér el vele. – Engedj el! Most azonnal!

Megint kinevetik, és minden küzdelme ellenére könnyű szerrel rángatja vissza a ló felé. Zella egy pillanatra a nagy, világoszöld kőre néz, amiben megbotlott. Már maga a tény, hogy egy kő világoszöld, elég abszurd, hiszen látott már világoskék, narancssárga, sőt, még lila kavicsot is, de zöldet még sosem, az viszont, hogy a kő rápislog, igazán meglepi. Zella megrázza a fejét, majd visszanéz. A kő, ami ezek szerint nem is kő, felkel. A zsoldosok és a lány is dermedten merednek az előttük álló, körülbelül ló nagyságú óriásgyíkra. Zella a pillanatnyi döbbenetet kihasználva kirántja a kezét a katona kezéből, aki viszont elég gyorsan feleszmél, és még mielőtt a lány egy métert is haladhatna, megint elkapja. Zella a szemébe lógó tincs mögül a fiatal sárkányra néz, és ő visszanéz rá. Egy pillanat sem telik el, épphogy csak összeér a tekintetük, a sárkány tüskés farkával arrébb söpri a zsoldost, és Zella a meglepetés ellenére arrébb is ugrik. Az óriásgyík szájából lángcsóva csap elő, és egy pillanat múlva abba is hagyja. Egy ló gazdátlan maradt. A sárkány füstölgő orral a többi zsoldos felé fordítja a fejét, akik azon nyomban eszeveszett sebességgel vágtatnak el. Zella a fűben ülve néz a zöld teremtményre, aki lassan megfordul, és ránéz. A lány még mindig ijedten néz felfelé, azt várva, hogy jobban át fog sülni, mint az ünnepi csirke, de a sárkány lehajtja hatalmas fejét hozzá. Zella óvatosan az orrára teszi a kezét, és kifújja visszatartott lélegzetét. Ha bántani akarná, már megtette volna.

– Köszönöm – suttogja bele a köztük fújdogáló szélbe. A sárkány lehunyja a szemét, majd ki is nyitja. – Zella vagyok. Igazából Zeliana Melace – ő sem tudja, mégis miért mutatkozik be a vidék legveszélyesebb állatának, de ez a fenevad megmentette őt. Erre sem volt oka, akár csak Zellának a bemutatkozásra. – Neked van neved? – csúszik ki a kérdés a lány száján. A magány új szintje, hogy egy óriásgyíkhoz beszél, ami akár meg is ehetné őt, itt és most. Természetesen nem érkezik válasz, de Zella megérez valamit a csendben. Valami furcsa, új dolgot, ami úgy jut el a tudatáig, mint az emberi beszéd, de nem úgy érkezik.

– Akkor mától Shyrának foglak hívni – nézegeti a pikkelyeket. Még sosem látott ilyen közelről sárkányt, és soha nem is reménykedett benne, hogy túlélne egy ilyen találkozást, most még sem fél. Shyra egyetértő horkantást hallgat. Zella rátámaszkodva feláll a földről, és lassú léptekkel elindul a rengeteg felé. A sárkány követi.

Attól a naptól kezdve egyikük sem maradt többé egyedül. A veszedelmes vadállat hűségesen és készséggel követte bárhová az erdő kisasszonyát. Shyra az idő teltével nőtt is, még nagyon fiatal sárkány volt. Zella minden egyes alkalommal, amikor barátja az eget szántotta, egy magas fa, vagy szikla tetejéről figyelte, és arról ábrándozott, hogy egy nap az ember is képes legyen erre a csodára. Sehová sem vágyott úgy, mint a fellegekbe, a sebes szél mellé társnak, a hegyek csúcsa fölé. Látni akarta a mezőket és erdőket onnan, ahonnan a madarak és a sárkányok nézik. A fákra felmászva többet látott, mint odalentről, de ez még kevés volt neki. Tudni akarta, milyen megérinteni a felhőket, vagy milyen, ha nincs előtte semmiféle akadály.

Shyra leszállt mellé a sziklára, Zella pedig a táskájából elővett egy megnyúzott vadat. Nehéz volt felcipelnie. Most a sziklafal elé teszi, majd arrébb áll, Shyra pedig éppen annyira süti meg, hogy ehető legyen, de még ne szenes. A lány odasétál a hegy oldalán lefelé zúgó vízeséshez, és a kulacsába tölti a hideg vizet, majd a húsra önti, hogy lehűtse. Ezt többször is megismétli, végül a tőrével levág belőle egy darabot magának, és megint félre sétál. Shyra ezúttal szénfeketére perzseli a húst. Mindketten elkezdik falatozni a maguk részét, Zella a kövön ülve a sárkány oldalának dől. Kissé szeplős arcára rásüt a nap, és önkéntelenül is újra a repülésről kezd ábrándozni. Miután befejezi az evést, újra a vízeséshez megy, és iszik a vízből. Mire visszasétál, Shyra is újra kifelé pislog a végtelenbe, a fák lombjai fölé. Zella egy röpke pillanatra megáll mellette, majd egy furcsa késztetés hatására a sárkány hátára mászik. Ő közben meg sem moccan. A lány megint megérzi, amit az óriásgyík mondana, ha tudna beszélni.

– Mehetünk – felel rá emberi beszéddel. Shyra felkavarja maguk körül a levegőt, és a következő pillanatban már a végtelen égen találják magukat. Zellát elfogja az a boldogság, amit már nagyon rég érzett. Mióta őt és a családját kiűzték a várukból, és kénytelen volt egyedül túlélni a vadonban, egy pillanatra sem volt nyugodt. Még éjjel, álmában is figyelnie kellett, mert sosem tudhatta, milyen veszély leselkedik rá a következő bokor mögül. Itt fent viszont, Shyra hátán, a Föld és az Ég között valahol félúton nincs mitől félnie. Sehol sem volt még akkora biztonságban, mint itt, ahonnan a leghalálosabb lenne leesnie.

Egyre feljebb repülnek, és Zella kinyújtja oldalra a kezét. Hát ilyen a felhők tapintása. Mint a ködé. Nincs benne semmi különleges, a lány mégis elképedve, letörölhetetlen mosollyal az arcán néz le, és fel, és jobbra, és balra. Még sosem látott ilyen sokat a világból. Látja az erdőket, a mezőket, a vízesést, a tengert – te jó ég, a tengert! -, a városokat, és a hegyeket a távolban, mindezt egyszerre. A szél idefent hidegebb, és gyorsabb. Zella hosszú, fonott haja kibomlik, és a szél lobogtatja.

– Shyra? – kérdezi még mindig a boldogság mámorában úszva. Több minden van a fejében, mint amennyit kimondott, a sárkány mégis ért mindent, és azon a titokzatos módon, mint ahogy eddig tette, felel is rá. A lány felhúzza a lábait, és először csak feltérdel, utána, mivel stabil alapot érez maga alatt, feláll a pikkelyes háton. Shyra aprót bólint méretes fejével – ezt eltanulta az emberektől -, Zella pedig a szabadság ízével a szájában végigszalad a hüllő hátán, és a feje búbjáról fejest ugrik a végtelenbe. A vad szél hátrafújja barna, kócos haját. A levegő szinte átöleli, miközben Shyra elszáguld mellette zuhanórepülésben. A másodperc törtrész múlva újra a sárkány hátán találja magát, szaporán szedve a lélegzetét. Miután túl van az első döbbeneten, hogy képes volt erre az őrültségre, szélesen elmosolyodik, és diadalittasan a szélbe kiált.

Nyugodtabb tempóban, és kevesebb életveszélyes akcióval repülnek el több város felett. Az egyik mellett szélcsend van, csendben élvezik a nap utolsó sugarait. Narancssárga fény világítja meg őket, Zella törökülésben ül a sárkány hátán, miközben egyhelyben lebegnek. A szél jelent minden zajt körülöttük, ám ezt a csendet hirtelen egy nyílvessző suhanása töri meg. Shyra hirtelen arrébb repül, a lány pedig kapaszkodás közben lefelé figyel. Többen is állnak odalent, íjakkal és dárdákkal, mindannyian a sárkány felé célozva. Zella ilyen távolságból is felismeri a zsoldost, aki egykor elvette tőle az íját, és most azzal támad ellenük. A sárkányokat vastag páncél fedi, szinte csak két helyen sebezhetőek, a nyakuk alsó részén és a szárnyuk végén, a lányt mégis aggodalom tölti el. Észbe sem tud kapni, Shyra hirtelen fájdalmasan felrikolt, és meginog a magasban. Zella a tüskéibe kapaszkodik, közben próbál előrébb mászni, hogy megbizonyosodjon róla, nem komoly a sérülés, ám már messzebbről is látja, hogy bizony az. Shyra zuhanni kezd, erőtlenül csapkod a szárnyaival, közben Zella sem tudja a hátán tartani magát, lecsúszik, és a sárkány mellett tart a föld felé. Az óriáshüllő összeszedi megmaradt erejét, és a lány alá hajtja magát erőtlen szárnyaival, így zuhannak tovább. A sárkány hatalmas erővel csapódik a földnek, Zella pedig a fájdalomra felkészülve esik rá néhány szempillantás múlva. A hüllő teste tompította a becsapódás erejét, a lányt mégis fájdalom járja át. A tüdejéből kiszorul a levegő, a karjai, lábai, és bordái sajognak, alig képes megmozdulni. Valószínűleg rengeteg csontja eltört, talán a sérülései rövidesen végeznek is majd vele, mégis feltérdel, és bár érzi és látja, ahogy a vére átitatja a vászonruháját, Shyra fejéhez kúszik. A sárkány nyakából nyílvessző meredezik az égnek, és a hüllő egyre lassabban és hosszabbakat pislog. Zella a karjaiba fogja a fejét, és azzal a néma beszéddel kezd beszélni hozzá, aminek az eredetét sosem tudta megfejteni. Forró könnyek folynak végig az arcán, hangtalanul kezd zokogni, közben Shyra végleg lehunyja a szemét. Zella felnéz az égre, és hiába hallja a lovak dobogását, ahogyan a vadászok közelednek, csak a földre dől, és tovább néz felfelé, a végtelen felé. A végtelen felé, ami csak az övéjük volt.