Emlékszem még, amikor először beszéltem veletek. Azokban az időkben egyedül voltam, de nem voltam magányos. Határozottan látszott rajtatok, mennyire jól érzitek magatokat egymással, és én közétek akartam tartozni. Veletek tartottam, az ebédlőben a ti asztalotoknál ültem, csoportmunkánál csak ti jöhettetek szóba. Kedves kis társaság voltunk, mi tagadás. Én a fellegekben jártam, hogy nem vagyok egyedül, és ez olyan furcsa ködöt vont körém, mint amivel a szerelem csapdába ejti az áldozatait, ez valahogy mégis más volt. A hirtelen jött barátság is legalább annyira elvakít, mint az ellenkező nem erős szimpátiája. Évek múltak, jobban mondva elmúlt egy év, és ezúttal már nem egyedül voltam. Nem, az egyedüllétet egy sokkal rosszabb dolog váltotta fel. Magányos lettem, és ez még fojtogatóbb volt, mint az egyedüllét. Továbbra is ott voltatok velem, de a ködön kezdett átsütni valami: a felismerés sugarai. Kezdtelek más embernek látni benneteket, ahogyan nem is egymással beszéltetek, még csak nem is velem, hanem egymásnak és nekem. A különbség pedig ezek között nagyobb, mint a megfogalmazásom mutatja. Hogy úgy mondjam, a falnak is lehet beszélni, de ha valakivel beszélsz, az társas tevékenység. Kezdtem feleszmélni a társasági élet édes álmából, és látnom kellett. Muszáj volt felismernem, amit annyira rejtegettem magam elől. Ti sem tudjátok, nem a ti hibátok, de valójában nem érdekelt benneteket a másik. A nevetésetek nem egy összecsengő dallam volt, pusztán közösen hangoztatott tetszésnyilvánítás egy látszólag vicces dolog iránt. A látszólag vicces dolog pedig nem más volt, mint azok a grimaszolós szelfik. Én ezt nem értettem. Vagy ti változtatok túl sokat az idő múlásával, vagy én váltam ennyire mássá, de már nem éreztem magam közétek valónak. Az még csak-csak elfogadható lett volna számomra, ha közém és közétek épül fal, de itt szó sem volt egy falról. Mindannyian szép lassan falak mögé szorultunk, csak ti ezt nem vettétek észre, vagy nem akartátok. Nevettetek, messengereztetek, szelfiztetek, én meg csak próbáltalak újra elérni titeket. Facebookon mindig „elérhetőek" voltatok, de én akár wifit is sugározhattam volna, akkor sem veszitek fel velem a kapcsolatot. Szólni akartam, hogy valami nincs rendben, de már nem tudtam, milyen nyelven szóljak hozzátok. Lehet, sms-t kellett volna írnom. Akkor talán észre vettetek volna, és még menthettük volna a helyzetet. Én, bolond, azon az ősi nyelven próbáltam kommunikálni veletek, amit egy éve még mindannyiak folyékonyan beszéltünk, most meg úgy néztek rám érte, mintha a Marsról jöttem volna. Ezt a monológot, hogy őszinte legyek, azért pötyögtem le, hátha majd egyszer megmutathatom nektek, és felnyílik a szemetek, hogy még itt vagyunk egymásnak azután is, hogy lemerült az aksi a telefonban. Ez is szép remény... megmutatni nektek a lepötyögött kesergésem. Mintha elolvasnátok! Nem fogjátok, tudom. Ha az orrotok alá tolom, akkor sem olvasnátok belőle egy betűt sem, hiszen ez nem a Messenger, csak egy Word doksi, túl sok betűvel. Minekután az olvasás lehetőségét esetetekben kapásból kizárom, megint elindulok felétek gyalogszerrel, egyetlen fegyveremmel, a józan eszemmel, hátha felébredtek digitális álmotokból.

Rátok dobtam egy üzenetet – legyen már haszna is a függőségeteknek! -, hogy gyertek el a kávézóba, üljünk össze. Volt persze szájhúzós emoji, meg értetlenség, hogy miért nem chatelünk inkább, de ebből most nem engedtem. Mozduljatok csak meg, ha már miattatok töröm szerencsétlen fejem!

Még jó, hogy négyre beszéltük meg a találkozót, és már fél öt van. Lehet, a telefonon néha az időt is nézniük kellene, nem csak a Retricás galériát. Fél óra késéssel, de végre betoppantok, olyan vasvilla tekintettel nézve rám, mintha minimum boszorkányégetésre, vagy extra kémia órára rángattalak volna benneteket. Levágódtok a körülöttem lévő székekre, én pedig összeszedem minden kis gondolatom, próbálom meggyőző érvekké formálni őket.
- Beszélnünk kell! – nyögöm ki elég szerencsétlenül. Jellemző! Amikor a lelkesítő hangnememre lenne szükségem, minden bátorságom cserben hagy, és olyanná válok, mint egy megszeppent kisiskolás a tábla előtt. A kezdeti kudarc, és a folyamatosan pittyegő telefonok ellenére folytatom: - Szerintem túl sokat telefonoztok, és ez... elviselhetetlen! – nem! Nem így terveztem! Ilyen szerencsétlen fejtágítót is csak én tudok tartani, és ez meg is látszik a reakciókon. Szem forgatva és morgolódva nézik meg az új üzeneteiket. Én ezt nem hiszem el! Most mondtam, hogy ez így nem jó, erre a telefonjukért nyúlnak. Néhányan a másiknak mutatják a kijelzőt, és vigyorognak, aztán visszatemetkeznek a saját készülékükbe, és hiába meredek rájuk dühösen, csalódottan és a sírás határán állva, nem veszik az adást. Még egyszer, a reményeim maradékába kapaszkodva kihúzom magam:
- Szerintem figyelnetek kellene a másikra, és nem mindig a telefonotokat nyomkodnotok. Ez így nem jó! Nem látjátok, hogy teljesen egyedül maradtok? – kérdezem kétségbeesve, nagy szemekkel pislogva rájuk. Ezt sem veszik észre, mert alig egy pillanatra néznek csak fel a készülékekből. Aztán az egyikük hirtelen leteszi az asztalra, bennem meg felébred a hiú remény, hogy szerencsétlen megszólalásom meghallgatásra talált. Nos, úgy tűnik, ő értelmezte, amit mondtam, csak nem úgy reagál, ahogy azt vártam.
- Nem értem, mi bajod van! – fintorogva mér végig. Említettem már, mennyire kellemetlen, amikor így néznek az emberre? – Mi legalább tudunk szórakozni, de te csak a hülyeségeidről tudsz beszélni! Ha nem tetszik valami, nem muszáj velünk lógnod. Bár, mást úgysem érdekelsz, mert csak egy szerencsétlen nyomi vagy.

Nem vártam, hogy örömkönnyekkel az arcukon borulnak a nyakamba, de ez azért szíven ütött. Tudom, hogy nem vagyok a népszerűségi hierarchia csúcsán, de ez azért mégiscsak túlzás, ha engem kérdez valaki. Szerencsétlen nyomi? Azon még csak-csak túllépnék valahogy, hogy ezt mondta egyikük, de amikor a többiek bólogatni és helyeselni kezdenek, mintha a szívemen tapicskolnának. A boldogság ködének maradéka könnyek formájában csapódik le, és én, ez a szerencsétlen nyomi, tudatosítom magamban, amit nem akarok: az nem barátság, ahol így bánnak az emberrel. Én igazán megpróbáltam menteni a helyzetet, mert nem akartam elveszíteni őket, de ez a reakció, amivel fogadták az amúgy elég visszafogott okításom, a lelkembe tiport. Az elhangzott szavak visszhangjával a fülemben felállok az asztaltól, és fizetés után kisietek a kávézóból. Odakint az utca úgy fürdik a tavaszi napfényben, mintha a világ csupa szépség lenne, magány és megbántás nélkül. A járdán sietve a szemembe csap egy ág, amit nem vettem észre, de most alaposabban is szemügyre veszem: virágzik. A cseresznyevirágok illata betölti az orrom, és a szememet lehunyva egy pillanatra megállok, hogy átgondoljam az elmúlt perceket. Én megpróbáltam összeszedni, ami belőlünk maradt, de akiket a barátaimnak hittem, rosszul fogadták. Talán csak rossz irányból közelítettem meg a dolgot, és nem görcsösen kapaszkodnom kellene az elmúlt idő vidámságába, hanem hagynom őket. Ők látszólag jól megvannak így, még ha szerény véleményem szerint ez nem is normális. Ők a magány mellett döntöttek, én pedig az egyedüllét mellett. Végül is, nem muszáj olyanokkal lógnom, akik mellett magányosabb vagyok, mint egyedül.

Kinyitom a szemem, és a könnyeim ellenére elmosolyodok a virágzó cseresznyefa látványán. Hálát adok mindennek, amiben az emberek valaha is hittek, hogy ha ők nem is, de én észreveszem még az ilyen apró szépségeket. A világ igenis egy gyönyörű hely.