Egy távoli helyen, ami messzebb van innen, mint bármi, amit el tudsz képzelni, élt egy testvérpár. Az idősebb lány is még csak tizennégy éves volt, amikor a két évvel fiatalabb húgával együtt bedugták őket egy bányába. A kezükről azóta sem hullott le a bilincs, egyszer sem. Nappal dolgoztatták őket, éjjel a köveken aludhattak. Ha szerencséjük volt, minden második nap enni is kaptak. Egy idő után már nem számított, nappal van-e, vagy éjszaka, a föld mélyén már senki sem tudta. Egy év után már az évszakról sem volt fogalmuk. Csak dolgoztak a csákányokkal, hordták a köveket. Azt kérdezné az ember, miért tették? Miért nem hagyták abba egyszerűen? A válasz egyszerű: a szabadság reménye mindig ott lebegett előttük, hiszen két havonta kaptak egy Zsetont. Ha sikerült összegyűjteniük 50 Zsetont, és nem lopta el tőlük egy társuk, vehettek rajta egy kulcsot: ezt a kulcsot bármelyik bilincsnél fel lehetett használni, de egy használat után beletört a zárba. Ezért az apró kulcsért hordták a köveket, felkeléstől összeesésig.
- Már a fele megvan - a Rablány és a húga egy repedésben ültek, és a Zsetonjaikat számolgatták.
- Ez még két évet jelent itt. És szabadok leszünk. Már nem kell sok! - a húga lelkes volt. Hitt benne, hogy kijuthatnak innen. A Rablány hűvösen bólintott, aztán kimászott a rejtekhelyükről, és visszament dolgozni. A fájdalom és a fáradtság állandósult a testében: már nem tudta, milyen az, amikor kipihent. Nem is érdekelte. A kőfejtés monotonsága a részévé vált.

Az időt már senki sem számolta. Elvesztek a percekben, órákban, napokban. Egy biztos: hosszú ideje dolgoztak egyhuzamban. A Rablány a húgát figyelte: annyi idős volt, mint ő, amikor ide kerültek. A lány egyszer csak a falnak dőlt, és a tövébe kuporodott. A Rablány odasietett hozzá, remélve, az őrök nem őket figyelik a több ezer rabszolga közül. Ölébe vette húga fejét.
- Fáradt vagyok - suttogta a lány.
- Tudom - suttogta a nővére. Egy nagyobb kő mögé húzta. - Itt aludhatsz. Pihenj! - ott maradt, amíg a húga elaludt. Ez hamar bekövetkezett. Akkor aztán a repedéshez sietett, ahová a zsetonjaikat rejtették. Kivette mind az ötven darabot, és rongyos ruhája ujjába csomagolta. Ma valaki szabad lesz.

A porban és koszban az egyik őrhöz sétált, és szó nélkül a kezébe számolta az ötven Zsetont. Amikor a férfi a kulcs után kutatott, a szívverése felgyorsult, és a sírás kerülgette. Óráknak tűnt, mire a kezében érezhette a szabadságot jelentő tárgyat. Úgy szorította, mintha az élete lenne. Sarkon fordult, és rohanva szelte át a barlangot. Sokszor meg is botlott, de két éve most érzett először örömöt, hát nem érdekelte még néhány horzsolás. A nagy kőhöz visszaérve az alvó húga mellé guggolt.
- Kelj fel, álomszuszék! -rázogatta is egy kicsit. A lány kinyitotta a szemét és ásítozva felült. Amikor meglátta a nővére kezében tartott kulcsot, eltátotta a száját. - Te beváltottad a Zsetonokat? De arról volt szó, egyszerre fogjuk!
- Nem. Én nem fogom nézni, hogy még két évig szenvedj - elkapta a csuklóját, és mielőtt a húga tiltakozhatott volna, beléillesztette a kulcsot, és elfordította. A bilincs zörögve a földre hullott, a kulcs pedig egy hangos reccsenéssel beletört a zárba. Soha többé nem használhatta már senki.

A lány előbb a nővérére, majd a szabad csuklójára nézett. Így cikázott a tekintete egy ideig, aztán könnyekkel teltek meg a szemei.
- Szabad vagyok... - reszketett. Próbálta felfogni, hogy ez nem csak egy álom: ő tényleg kimehet most innen.
- Igen, az vagy - a Rablány poros arcát könnyek csíkozták. - Úgyhogy most menj! Ki a barlangból, de tüstént, vár rád a napsütés - mosolygott szomorúan.
- Nem... Nélküled nem! - szólt hisztérikusan a fiatalabb lány. - Azt mondtad, együtt fogunk szabadulni!
- Megmondtam: nem! Most pedig menj! Utálom, hogy ezen a helyen kell lássalak! - szorosan megához ölelte, aztán eltolta és felhúzta a földről. A barlang szűk bejáratához kísérte, ahol egy hosszú folyosó vezetett ki a szabadba. Ide nem ért el a nap fénye. - Két év, és utánad megyek. Menj haza a faluba. És vigyázz magadra. Semmi baj nem lesz - a búcsú még hosszú volt. A Rablány kezén még ott lógott a bilincs, de a húga szabad volt. Ez elég erőt adott neki, hogy nagy nehezen kitessékelje a barlangból, és visszamenjen, immár egyedül a csákányok zajába. Az arca maszatos volt a könnyektől és a portól, meg kosztól. Fájt neki, hogy nincs vele, de közben öröm töltötte el a szívét, ha a napfényben hazafelé tartó kishúgára gondolt. Neki most már két reménye is volt: a szabadság és a húga.

Addig dolgozott, amíg már nem bírta. Olyankor lepihent valahol elbújva. Amikor felkelt, és esetleg enni kapott, visszament, és dolgozott. Nem merte kockáztatni, hogy lustasággal vádolják, és ezzel elvegyék az esélyét a szabadságra. A keze vízhólyagos volt, gyakran el is sírta magát. De sosem állt meg.

Senki sem tudta, mennyi idő telt el, mióta elment a húga. Borzalmas volt ez így: az időérzék elvesztése. Annyi biztos, hogy hónapok. A Rablány gondosan számolgatta a Zsetonjait, az apró kis köveket, amik a szabadsághoz vezető utat alkották. A fáklyák fényéről gyakran elképzelte, hogy a nap az. Gyakran felidézte az erdőket, mezőket és partokat, ahol régen játszottak. Titkon félt, hogy elfelejti. És ha elfelejti, miért tart ki, akkor összezuhan, és sosem jut ki.

Ha jól becsülte, bár valószínűleg rosszul, még egy év volt hátra. Csákánnyal a kezében ment, hogy megint kidolgozza a lelkét is. A barlang bejárata felől, a szeme sarkából, valami színes mozgást látott. Arra fordította kócos hajjal borított fejét. Az őr mellett egy csinos, fiatal lány állt, színes ruhában, és Zsetonokat számolt a kezébe. A Rablány alig hitt a szemének: a kishúga volt az. Mióta elment, nőtt, és most magasabb volt a nővérénél. A haja fényes volt, és tiszta. Arra fordította az arcát, és szaladni kezdett a Rablány felé. Ő ledobta a csákányát, és szedni kezdte felé a lábát. Egymás nyakába borultak, immár mindketten megint porosak voltak. Így álltak, amíg az őr a Zsetonokat számolgatta. Egyszer csak egy másik őr jelent meg, és elkiáltotta magát.
- Közlemény! -harsogta. - A bánya bezár. Aki eddig nem váltotta ki magát, már nem is fogja - azzal hátat fordított, és elindult kifelé. Megtorpant. - Kisasszony, ön szabad. Jöjjön! - a fiatal lány azonban megfogta nővére bilincsbe vert kezét, és egy tapodtat sem mozdult.
- Menj! - rivallt rá a Rablány, könnyes tekintettel. - Menj ki innen! A Zsetonos őr is kiment! Én már nem leszek szabad, de te még lehetsz! - a húga nem mozdult. - Menj már, kérlek! - sírta el magát.
- Itt maradok. Te is maradtál értem - ő is a sírás határán állt. Az emberek körülöttük zajongani kezdtek, pánikoltak. Egyszer csak hatalmas dördülés hallatszott, és mindenki tudta: a bejáratot elzárták. A Rablány és a húga egymást átkarolva állt, és nézte a folyosót, ami végén nem vár más, csak kőomlás. A lány lehajolt, és finom, tiszta kezeivel felvett a földről valamit: az őr elejtette a kulcsot, ami a Zsetonokért járt. Nővére bilincsébe illesztette, elfordította, és a lánc a padlóra hullt.

Így esett, hogy a Rablányról lehullt a lánc, de rövid élete végéig rab maradt. A húgával együtt várták a véget, egy bánya mélyén, és a halál hamar el is érte őket. Fiatalok voltak, és reménykedtek. Nem nagy dolgokban, csak egymásban és a szabadságban.