- Milyen volt? - tette fel a szokásos kérdését Ron miután ledőltem az ágyamba.

- Egész jó. - válaszoltam unottan. Még nem akartam, hogy tudjanak, a kis barátságunkról ugyanis megvan az esélye, hogy ez csak egy hétig fog tartani.

- Történt valami?

- Nem. - ráztam meg a fejem majd a párnába temettem azt. Számra egy hatalmas mosoly kúszott, amit próbáltam elrejteni az izgatottságom minden jelével együtt. - Nem történt semmi.

...

Már este nyolc óra előtt egy perccel a Csillagvizsgálóban toporogtam. Nem tudom, miért örülök ennyire, hogy barátok lettünk. Lehet, azért mert szeretem a kihívásokat és bármennyire is utálom Malfoyt be kell vallani, hogy ő egy hatalmas kihívás. Bár mondjuk beleszólva a saját gondolataimba miért is utálom ennyire? Azért mert ő is utál engem? Azért mert a szüleink is utálták egymást? Ez nevetséges. Biztos vagyok benne, hogy Malfoy nem gonosz egyszerűen csak gonosz emberek közt nőtt fel, akik ugyan ezt várják el tőle.

- Szia, Potter! - köszönt nekem Malfoy.

- Szia Malfoy! Amúgy Harry a nevem szóval, ha már barátok vagyunk, akkor hívhatnál így is.

- Felejtsd el Potter. - nézett rám gúnyosan. Hát ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - Miért is vagyok most itt pontosan?

- Ó, tényleg. Azért mert mutatni szeretnék valamit. - mondtam vidáman és odamentem a tőlem jobb oldalt lévő falhoz. Elővettem a varázspálcám és varázsolni kezdtem. - Finite Incantatem. - ennek hatására eltűnt az a varázslat, ami segítségével az ott lévő ajtó láthatatlanná vált. - Alohomora. - mondtam ki a másik varázslatot, ami segítségével pedig kinyílt a bejárat. Egy szűk helyiségbe nyílt ahol csak egy felfelé haladó lépcsősor volt látható.

- Most fel kéne veled mennem? - láttam az arcán, hogy nagyon nincs ínyére a dolog.

- Bízz bennem! - jelentettem ki, de aztán rájöttem, hogy ismerve a kettőnk helyzetét ez nem túl bíztató. Ezt pedig nyilván Malfoy is így gondolta ugyanis amolyan "remélem ezt nem gondoltad komolyan" nézéssel bámult rám miközben egyik szemöldökét felhúzta. Végül viszont addig néztem vele farkasszemet ameddig egy szemforgatás kíséretében el nem fogadta a sorsát és megindult felém. Bezártam magunk mögött az ajtót majd elmormoltam egy Colloportust. Malfoy addigra már felfelé haladt a lépcsőn én pedig hatalmas léptekkel utána iramodtam. A lépcső egészen a torony tetejéig vitt minket ahol egy csapóajtó várt. Óvatosan felnyitottam és kimásztam a torony legtetejéhez hozzá épített erkélyszerűségre. A Mardekáros ugyan ezt tette és most már a szűk helyen egymáshoz préselődve álltunk.

- És most mit csinálunk? - kérdezte a szőkeség.

- Két perc és lemegy a Nap. Ez a legjobb hely ahonnan látni tudod, ahogyan narancssárgás színekre festi az eget. Még a harmadik évemben fedeztem fel a helyet. Vagyis igazából Dumbledor mutatta meg nekem miután kiderült, hogy a keresztapám Sirius Black megszökött az Azkabanból. Ideges voltam és itt sikerült lenyugodnom. Ez az én titkos helyem ahol egyedül lehetek és gondolkozhatok.

- Ha ez a te helyed, akkor miért hozzál el ide? - kérdezte értetlenül. Igazából nem tudtam az okát. Vagyis tudtam csak azt nem, hogy elmondjam-e.

- Azért, mert úgy gondoltam, hogy látnod kell.

- Mert úgy gondoltad, hogy látnom kell? - kérdezett vissza értetlenül. Be kell vallanom, hogy még dolgoznom kéne a hazudási képességemen.

- Azért, mert szerettem volna, hogy lásd. - néztem mélyen a szürke szemeibe. Tekintete viszont annyira átható volt, hogy elfordítottam a fejem. - Azért, mert szerettem volna, hogy lásd. - suttogtam magam elé ugyan azt a mondatot. Ez nem is igazából a szőkeségnek szólt. Sokkal inkább nekem szólt. Magamnak mondtam. Ízlelgettem a szavakat és a tényt, hogy ezt Draco Malfoynak mondtam és így is gondolom. Akartam, hogy lássa ezt a helyet. Azt akartam, hogy még ha vissza is térünk az örökös utálatra, akkor én feljöjjek ide és rá emlékeztessen. Arra az énjére, aki hozzám préselődve csodálja a naplementét. Arra az énjére, akivel most itt vagyok veszekedés nélkül. Arra az énjére, aki önszántából van velem. Emlékezni akartam erre a Draco Malfoyra. Arra a Draco Malfoyra, aki a barátom.

...

- Tényleg gyönyörű onnan a naplemente. - törte meg a csendet Malfoy miközben a saját klubhelyiségünk felé haladtunk. - Nekem is van, egy titkos helyem ahová gondolkozni járok.

- Megmutatod nekem? - kérdeztem izgatottan.

- Attól függ. - rántotta meg a vállát.

- Mitől?

- Van egy olyan hely, aminek az a neve, hogy a Szükség Szobája. Az egy olyan mágikus szoba, amit csak az fedezhet fel, akinek épp szüksége van rá. A hetedik emeleten található, szemben a faliszőnyeggel, melyen Badar Barnabás próbálja a trollokat balettra tanítani. A fal előtt háromszor el kell sétálni, és közben erősen arra koncentrálni, amilyen terembe jutni szeretnél. Viszont ez más. Ez a hely mindig ugyan abban az időben jelenik meg. Tizenegy óra húsz perctől hajnali egy óráig van nyitva.

- De az már a takarodó után van. Ha meglátják, hogy utána sétálunk a folyosókon büntetést kapunk.

- Beijedtél Potter?

- Én ugyan nem. Találkozzunk a hetedik emeleten tizenegy óra húsz perckor. - mondtam neki mielőtt elfordultam volna jobbra. Malfoy pedig balra indult el hisz a Mardekár klubhelyiségéhez abba az irányba kellett menni.

...

A láthatatlanná tevő köpenyembe indultam el a hetedik emeletre. Mire felértem a szőke fiú már ott volt. Éppen az ablakon nézett ki, amely a faliszőnyeg mellett volt elhelyezve.

- Látom idetaláltál Potter. - szólalt meg hirtelen Malfoy ami meglepett, hisz a köpenyem még mindig rajtam volt.

- Honnan... - kezdtem volna bele miközben levettem a köpenyemet, de Draco a szavamba vágott.

- Az illatodból. - fordult felém. Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, amikor a mellettünk lévő faliszőnyeg megmozdult. A Mardekáros legyintett egyet a pálcájával, aminek következtében a falat takaró anyag felemelkedett. Ennek köszönhetően rálátást kaptunk egy hatalmas fekete ajtóra. A mellettem álló fiú bátran a kilincshez nyúlt és kinyitotta azt. Ezzel bejutást nyerhettünk Draco Malfoy titkos helyére. Mind a ketten beléptünk majd az ajtó bezáródott. Egy hatalmas réten találtam magunkat ahol nem messze egy patak csillogott, amelyben hangosan csobogott a víz. A területet virágok lepték el egy dombocskán pedig árván álldogált egy öreg fa. A helyet a Hold fénye világította meg ezzel egy varázslatos és nyugodt hangulatot kölcsönözve. Érthető volt, hogy miért jár ide Malfoy. Ez a hely csendes volt. Úgy érezte az ember, hogy biztonságban van. A szőkeség megindult én pedig szorgosan követtem. Leültünk a fa tövébe én pedig onnan csodáltam a helyet.

- Tetszik? - kérdezte egy kis idő után a Mardekáros.

- Nagyon. - suttogtam a helyet csodálva. Mind a ketten csendben ültünk, de ez nem az a kínos csend volt, aminél a legkínosabb mód a menekülésre sem olyan kínos, mint maga a csend. Ez a harmonikus, megnyugtató csend volt. Ahol nem kell megszólalni, mert felesleges mindenfajta beszéd. Egyszerűen csak élvezitek a helyzetet. Nem tudom, hogy ez a mellettem ülő fiú számára is ez a fajta csend volt-e és azt sem tudom, hogy ő élvezte-e a helyet, de az biztos volt, hogy én élveztem. Jó lett volna, ha ez a helyzet nem változik. Jó lett volna, ha a barátomnak nevezhetném Draco Malfoyt hisz ennek az örökös gyűlöletnek semmi értelme.

- Min gondolkodsz? - kérdezte hirtelen Draco.

- Miért utáljuk egymást? - tettem fel a kérdést olyan gyorsan, hogy időm se legyen átgondolni, hogy tényleg bele kéne-e menni ebbe a témába.

- Én például sok mindenért utállak. Utállak, azért mert bunkó vagy...

- Itt állj meg! - vágtam a szavába. - Miért is lennék bunkó? Te vagy az, aki a veszekedéseket kezdeményezi és bánt állandóan. Mire jó ez neked? Miért csinálod? - kérdésemre elgondolkozott majd hirtelen megszólalt.

- Azért csinálom ezeket, hogy ne te tedd.

- Tessék? - fordultam felé értetlenül.

- Azért kötök beléd, hogy ne te köss belém. Nyilván persze megvéded magad, de legalább nem te kezdeményezed.

- Úgy ismersz, mint aki bármikor is beléd kötne? Elegem van a veszekedéseinkből. Nem kezdeményeznék még egy ártatlan szócsatát sem.

- Úgy ismerlek? Nem ismerlek én sehogy Potter. - suttogta maga elé és mintha egy pillanatra szomorúság csengett volna ki a hangjából, de valószínűleg ez nem így volt. Szerintem csak én akartam, hogy így legyen.

- Ha nem ismersz, akkor miből vontad le azt a következtetést, hogy magamtól beléd kötnék?

- Abból, hogy abban viszont biztos vagyok, hogy te is ugyan úgy utálsz, mint én téged. - oké ez őszintén szólva szíven ütött.

- Én, nem utállak Malfoy.

- Nem? - kérdezte a szemeimbe nézve.

- Nem.

- Miért nem?

- Talán jobban örülnél neki, ha utálnálak?

- Talán. - rántotta meg a vállát.

- Miért? - néztem rá értetlen arccal, de ő csak elengedte a kérdésemet a füle mellett és elfordította a fejét. Az egy szavas kérdés pedig ott lebegett a levegőbe kimondottan, de megválaszolatlanul.