\___/

Továbbra is a mardosó bűntudatot cipelve magammal nem kívánatos társként, koordinálatlanul lépkedtem előre a reggeli hajtás miatt kimondottan forgalmas utcán, mivel az emberek zöme épp munkába, illetve iskolába igyekezett, - többször is egy rakás szerencsétlenségként megbotolva az egyenes úton, ugyanis elképesztően másnapos voltam és szédültem, amint a maradék alkohol is kezdett fokozatosan elillanni a szervezetemből.

Ugyan egyre közelebb és közelebb kerültem a hozzám legközelebb eső buszmegállóhoz, viszont ugyanolyan ütemben növekedett bennem az engem szinte felemésztő lelkifurdalás is, hiszen rettegtem attól, hogy mi vár rám odahaza, de az fájt a leginkább, hogy bármi is legyen az, maximálisan meg fogom azt érdemelni. Őszintén szólva borzalmasan éreztem magam attól ami történt az éjszaka, ráadásul annyit sosem szoktam inni, hogy ne emlékezzek semmire. Oké, szexelni bulikban már nem először szexeltem, de a mostani valamiért teljesen más volt, egy igazi áttörés, s realizáltam magamban, hogy ezt az életvitelt nem folytathatom hosszútávon, hanem be kellene egy kicsit húznom a kéziféket a bulizást illetően, és mondjuk a tanulmányi előmenetelemre koncentrálni. Jövőre érettségizem, így nem ártana egy kicsit összekapnom magam még mielőtt arra eszmélek, hogy túl késő.

Baszki, soha többet nem iszom, szörnyen fáj a fejem - gondoltam magamban elkenődve, miközben távolról látni véltem az épp akkor megérkező, és út szélén leparkoló autóbuszt, mire a buszmegállóban várakozók bakkecske módjára kezdtek felpattogni a járműre, szinte egymást eltaposva, nekem viszont nem volt egy csipetnyi energiám sem odafutni, mielőtt a sofőr elhajtana, így csupán beletörődve a sorsomba, ráérősen ballagtam tovább, hagyva, hogy a busz alig másfél perc elteltével elhajtson közvetlenül mellettem.

Mivel a busznak pár másodpercen belül már nem volt se híre, se hamva, ezért kiengedve egy gondterhelt sóhajt az ajkaim közül vetettem le magam a megüresedett buszmegálló padjára. A kis táblaféleség szerint a következő busz csak fél óra múlva jön, így az már eldöntetett, hogy elkések az iskolából, illetve haza sem jutok vissza egyhamar. No nem mintha olyannyira akartam volna, hisz' szabályosan rettegtem anyu haragjától és apu csalódott tekintetétől.

Igyekeztem megjáratni másnapos agytekervényeimet; legalábbis azokat amelyek valamelyest hajlandóak voltak velem együttműködni, annak érdekében, hogy eldöntsem mit cselekedjek. A fél órával később jövő buszt így is úgy is meg kell várnom, viszont hogyha megérkezik az említett jármű, akkor továbbra is két választási lehetőségem marad; az iskola, avagy a házam. Ha hazamegyek, akkor röpködni fognak a lábasok, s anyu egetrengető üvöltésétől fog visszhangzani a Maxident utca, ráadásul ebben az ütemben maximum délre érek be a gimnáziumba, pedig ma osztják ki a tanévkezdéshez szükséges könyveket, tehát feltétlenül meg kell jelennem, mert azt kötve hiszem, hogy Chaeryeong hajlandó lesz duplaannyi tankönyvet hazacipelni az én részemre is. Viszont, hogyha nem megyek egyenesen haza, hanem innen nyílegyenest az iskola felé veszem az irányt, akkor egy csöppnyi késéssel ugyan, de át tudom venni a könyveimet, valamint anyu haragját és a várható veszekedést is elnapolom pár órával. Mondjuk a tegnapi buli óta ugyanazok a gyűrött, izzadt göncök vannak rajtam, nem zuhanyoztam, a hajam kócos, s úgy áll mint a szénakazal, szemeim alatt hatalmas, fekete táskák éktelenkednek, nincs nálam az iskolatáskám sem, amiben haza tudnám vinni a kapott tankönyveket, valamint szabályosan bűzlöm az alkoholtól, de mindez eltörpült anyusárkány elriasztó gondolata mellett, így egyértelmű volt, hogy a gondolatmenetem végére érve hezitálás nélkül fejest ugrok a második opcióba és suliba fogok menni.

Villámgyorsan előszedtem ismételten a zsebemből a telefonomat, hogy üzenetet írhassak apunak.

Minho🤟
Apu
Figyelj
Jól vagyok
Minden rendben, mondd meg anyunak is, hogy ne aggódjon
Megyek suliba
Délután találkozunk
❤️

Alig pár percen belül már érkezett is a keserédes válasz.

Apu🦁
Hála a magasságos úrnak, hogy jól vagy
Viszont ne hidd kisfiam, hogy ezt nem fogjuk megbeszélni.

Sóhajtva süllyesztettem vissza a farzsebembe a mobilomat, az előbbihez képest talán egy fokkal higgadtabban, miközben konkrétan kókadozni kezdett oldalra a kobakom, olyan fáradt voltam, de minden erőmmel próbáltam nem elszenderedni egy nyilvános helyen, azon belül is egy buszmegálló kellős közepén.

Bosszankodva pillantgattam rá félpercenként a karórámra, de az idő olyan csigalassúsággal haladt előre, amelyet eddig még csak a matematikaórákon tapasztaltam. Még minimum húsz percet kellett volna várnom arra a nyomorult buszra; ekkor kezdtem csak igazán bánni, hogy nem embereltem meg magam az előbbi után futva.

A fázisokban rám törő erőteljes szédelgés, a zavarodottság és a mellkasomat megszálló diszkomfortérzet mellett egyre inkább kezdtem fázni, míg már szinte vacogtam. Ki gondolta volna, hogy a szeptember elején virradó reggelek már ennyire fogcsikorgatóak tudnak lenni? De megérdemlem, hiszen ezt a levest magamnak főztem, szóval úgy jogos, hogyha meg is eszem.

Éppen a fekete csatos bakancsom kissé csillogós orrát kocogtattam össze, ezzel próbálva elfoglalni magamat az elkövetkező gyötrelmesen hosszú húsz percben, valamint már amennyire módomban állt, de tulajdonképpen elterelni a figyelmemet a nem éppen legrózsásabb fizikai állapotomról, mikor is csupán annyit hallottam, hogy egy jármű hirtelen leparkolt közvetlenül a buszmegálló előtt.

Természetesen azonnali hatállyal felkaptam a fejemet, hiszen az első, s egyben a leglogikusabb gondolatom rögtön az volt, hogy a buszom érkezett meg ennyivel hamarabb valamilyen isteni beavatkozásnak köszönhetően. Mikor azonban felnéztem, egy ismeretlen piros autót pillantottam meg magam előtt, mire szemöldökeim nyomban egészen a hajhagymáimig szaladtak fel.

Az autóban a volán mögött ülő sofőrre nem nyílt rálátásom a sötétített ablakok miatt, ráadásul a kocsi rendszámát sem ismertem, ami kizárta azt, hogy miattam
állt volna meg, ezért magamban konstatáltam, hogy biztosan csak valaki lehúzódott az útról, hogy megejtsen egy telefonhívást, vagy hasonló. Tekintetemet ismét elfele vezettem, ezúttal az út túloldalán álló kis bisztróra ami épp most nyitotta meg kapuit a vásárlók számára, ekkor azonban az ismeretlen autó tulajdonosa váratlanul kipattant a volán mögül, így végre megláttam, hogy ki is az a bizonyos illető, s hát mit ne mondjak, eléggé nagy meglepetésként ért a megszámlálhatatlan reggeli atrocitásokat követően.

- Szia Minwoo, hát te mit keresel itt? - ütötte meg a fülemet osztályfőnököm, Han Jisung aggodalmaskodó hangja, miközben a fiatal férfi futólépésben odanyargalt közvetlenül elém.

- Minho vagyok - sóhajtottam vissza egykedvűen, fel sem nézve rá, ami lehet tiszteletlenül jött le, de egyszerűen szét tudtam volna robbanni dühömben, hogy az osztályfőnököm még mindig nem volt képes megjegyezni a nevemet, pedig nem hiszem hogy akkora nehézséget jelentene. Egyértelmű, hogy szimplán csak annyira sem tart érdemlegesnek, hogy elraktározza emlékei közt a nevemet.

- Basszus, hogy nem bírom megjegyezni! - csapott rá egyet idegbetegen a vékony combjára. - Ne haragudj, szörnyen gyatra a névmemóriám. - szabadkozott. - De mit keresel itt? Mindjárt becsenget, elkésel! - jegyezte meg rosszallóan csóválva a fejét.

- A buszra várok - közöltem úgy, mintha ennél mi sem lenne egyértelműbb.

- Iskolatáska nélkül?! - hüledezett tovább az osztályfőnököm. - Ráadásul úgy festesz mintha egy órát sem aludtál volna! - közölte velem a tényeket. - Nem vagy beteg?

Lelassult agyam csak ekkor tudatosította, hogy pontosan kivel is beszélek jelenleg; nem mással, mint a dögös kis osztályfőnökömmel, Han Jisunggal. Ekkor szedtem össze magam annyira, hogy végignézzek a fiatal férfin, aki velem ellentétben üde volt mint a harmat. Egy magasított derekú fekete vászonnadrágot viselt, amihez tökéletesen passzolt a kék-fehér csíkos felsője és a fekete, oldalt apró gyöngyökkel kirakott bakancsa. Ezenkívül a fiúból áradt az édeskés eperillat, ami nyomban tövig felkúszott az orromon keresztül egészen az agyamig, vagy ezerszer jobban elbódítva engem mint a tegnap éjszaka folyamán bevitt alkohol. Csak pislogtam rá bambán, hiszen a tanárom érzéki kisugárzása szinte megzabolázott, miközben szerencsétlen csak riadtan várta, hogy végre kinyissam a csuszalesőmet és hajlandó legyek válaszolni az imént feltett kérdésére.

- Nem, jól vagyok - nyögtem ki végül, ismét lehajtva a fejem, a földre meredve.

- Biztos? Nem úgy nézel ki. Na jó - eresztett meg egy gondterhelt sóhajt Han Jisung, miközben frusztráltan beletúrt a sötétbarna loknijai közé, hátrapillantva a kocsijára, melynek motorja hangosan búgott, hiszen a fiú nem állította le. - Mire ideér a buszod, addigra már javában elkésel. Szállj be a kocsiba, elviszlek - jelentette ki, mire a gyomrom konkrétan vetett egy száznyolcvan fokos fordulatot, a szemeim kigúvadtak, s azt hittem, hogy csak képzelődöm.

A tündéri kis Han Jisung most komolyan el akar engem furikázni a suliba? Ez tiszta olyan mint azokban a nyálas és közhelyes amerikai filmekben, csak azzal a parányi különbséggel, hogy ez a könyörtelen valóság, tehát Han Jisungot közel sem fűti semmiféle hátsószándék, csupán megsajnálta a buszmegállóban tétlenül oxidáló, másnapos, nyomorult diákját. Bár kecsegtetőnek hangzott az, hogy elvigyen engem több szempontból is, hiszen időben odaérnék az iskolába, ráadásul egy dögös pasi társaságában is lehetnék, viszont nem akartam, hogy egy magatehetetlen kisfiúnak tartson, aki még a gimnáziumig sem képes eljutni más támogató segítsége nélkül, így végül úgy döntöttem, hogy illedelmesen ugyan, de visszautasítom a tálcán felkínált segítséget.

- Köszönöm tanár úr, de nem kell, jó lesz nekem az a buszozás.

- Ugyan már, mégis ki választaná önként a buszozást az autó kényelme helyett? - nevette el magát Han Jisung, édes, csilingelő kuncogása pedig zene volt füleimnek, s ráadásul akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, amit igyekeztem csírájában elfojtani, nehogy a kis osztályfőnökömnek feltűnjön és esetleg bolondnak tartson. - Nem kell szégyellősnek lenned, hiszen csak segíteni szeretnék.

- Nagyon rendes magától, de anyu sem örülne neki ha beszállnék egy idegen autójába - rángattam elő a világ legostobább és leggyerekesebb kifogását a tarsolyomból, amit egy hatalmas öngólnak könyveltem el magamban, hisz' már szimplán csak kimondva is roppant értelmetlenül hangzott az alábbi mondat.

- Ezt most nem gondolod komolyan - eresztett meg egy újabb jóízű nevetést Han Jisung, s látszott rajta, hogy totálisan hülyének néz az előbbi kifogásomért. Ezt valahogy meg tudom érteni. - Tizennyolc éves nagyfiú vagy, anyukádnak nem is kell tudnia róla, ráadásul nem vagyok idegen, hanem az osztályfőnököd, szóval szállj be szépen és ne makacskodj, különben is csípősen hideg a levegő, még a végén megfázol. Nem nyitok vitát különben rögtön kettes magaviselettel indítsz, amiért nem fogadsz szót - "fenyegetőzött" felvonva a szemöldökét, valamint hangjából inkább áramlott a tömény pimaszság, mintsem a valódi szigor, én pedig legszívesebben nyomban elkaptam volna a fiúcska vékony derekát, s másik mancsommal pedig alaposan megmarkolgattam volna a kerekded fenekét, de szerencsére még időben sikerült megálljt parancsolnom az állatias ösztöneimnek.

Izgatóan hatott, amint Han Jisung utasítgatni és irányítani próbált, pedig szemmel látható tény az, hogy szegénykémet simán magam alá tudnám rendelni, viszont nem szándékoztam tovább ellenkezni vele, ezért végül rábólintottam arra, hogy elvigyen.

- Oké, akkor ez esetben köszönöm.

- Nem tesz semmit. Na szállj be - bökött kobakjával az autója felé.

Elgémberedett végtagokkal tápászkodtam fel a buszmegálló padjáról, állóhelyzetben pedig ismét bebizonyosodott számomra, hogy jóval magasabb vagyok a fiúnál, aki mikor mellé álltam, csak szégyenlősen hajtotta le a buksiját, egy pillanatra sem nézve a szemembe. Nem akartam húzni feleslegesen az időt, már csak azért sem, nehogy Han Jisung esetleg miattam késsen el a második napján a munkából, ezért megindultam a fiú autója felé, majd nemes egyszerűséggel beszálltam az anyósülésre, míg az osztályfőnököm futólépésben megkerülte a kocsiját és bepattant a volán mögé.

- Kösd be magad, kérlek - szólt rám, a biztonsági övre utalva. - Fő a biztonság.

- Rendben - helyeseltem, majd eleget téve a kérésének bekötöttem a biztonsági övet, amit követően Han Jisung kitette az indexet, s lassan elindult az úton.

Fura volt az osztályfőnököm autójában ülnöm, ahol valósággal terjengett az intenzív eperilatt, ráadásul másodpercekig csak kínos csend telepedett ránk, hiszen egyikünk sem igazán tudta, hogy mit mondjon. Han Jisung csak koncentráltan meredt az útra, s én is csak némán figyeltem az ablaküvegen át a mellettünk sorra elsuhanó házakat, épületeket és autókat. Én igazándiból azért választottam a hallgatást, mert introvertált révén nem igazán tudtam, hogy mégis miként kéne beszélgetést kezdeményeznem egy olyan fiúval aki ennyire ámulatba ejtően gyönyörű, s emellett még az osztályfőnököm is, tehát így még hatványozottan nehezebb közelebb kerülnöm hozzá. Ő pedig valószínűleg azért hallgatott, mert semmi beszélgetnivalója nincs egy másnapos diákkal, akit egyértelműen csak tanári szívességből vett fel az út széléről.

- Nem akarok tolakodónak tűnni... - szólalt meg ekkor Han Jisung, megtörve a percek óta beállt kínos csendet, mire én azonnal érdeklődve pillantottam az irányába. - De rettentően árad belőled az alkoholszag. A szüleid tudják, hogy iszol? - kérdezősködött.

- Bulizni voltam, és kicsit sokat ittam - magyaráztam szűkszavúan. - Nagyon érezni? - húztam el a számat.

- Eléggé. Nincs parfümöd, rágód vagy váltásruhád? Mert ha Shin igazgató úr véletlenül megérzi akkor nagy bajba kerülhetsz - figyelmeztetett, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetét az útról, míg én talán már túlságosan is fókuszálva mustráltam a tanáromat.

- Nincs. Táskát sem hoztam, szóval valahogy csak kibírom a mai napot - vonogattam meg a vállamat, mivel tényleg nem tudtam mit kezdeni a tömény alkoholillatú levegővel magam körül.

- Van parfümöm, majd én adok neked. Igaz, eperillatú, de jobb mint a piaszag. Nem akarom, hogy feleslegesen bajba kerülj, szóval szerintem csak kibírod. Bár ahogy tapasztalom a korodbeli fiúk gyűlölnek minden egyes dolgot ami akár egy kicsit is "csorbát ejt a férfiasságukon", szóval az eperillat nem tudom mennyire fér bele éppenséggel a te értékrendbe, de... - magyarázkodott zavartan a tanárom, én azonban csak egy apró mosollyal az arcomon döntöttem hátra a kobakomat, neki az ülésnek.

- Nekem tetszik az eperillat - jegyeztem meg lágy hangon, mire Han Jisung végre valahára megajándékozott egy gyors, ám annál félénkebb pillantással, mielőtt ismét az útra koncentrált volna. Imádnivalóan aranyos egy teremtés volt. - De csak magán. - tettem hozzá gondolatban.

- Khm, akkor jó - felelte remegő hangon. - Amúgy milyen volt a buli amin voltál? - váltott ügyesen témát, habár azt kétlem, hogy valóban érdekelte volna ez az információ.

- Ööö, jó volt. Legalábbis az jó volt amire emlékszem - nevetettem el magam, megengedve magamnak egy zavart simítást a tarkómra. - Maga nem jár bulizni? - kérdeztem vissza.

- Én? - mosolyodott el kissé cinikusan. - Nekem már nincs ilyenekre időm az egyetem, a munka és egyéb elfoglaltságaim mellett. De te még fiatal vagy, szóval bulizgass csak. - hagyta rám.

- Maga is fiatal - bazsalyogtam, s eleinte fel sem tűnt az, hogy mennyire flörtölősre is vettem a figurát, így kétségbeesetten tovább folytattam a beszédet, hogy megpróbáljak korrigálni. - Huszonhárom év az még nem a világ, ráadásul ha jár táncolni, sőt versenyekre is, akkor szerintem simán elmehetne bulizni is, hogy egy kicsit kiengedje a fáradt gőzt, nem? - okoskodtam, s csak akkor tűnt fel, hogy elszóltam magam amikor az egyik épp pirosra váltott jelzőlámpa előtt állva Han Jisung felém kapta kérdő tekintetét.

- Honnan tudod, hogy táncolok? - tette fel az egyébként nagyon is helytálló kérdést az említett, engem viszont szó szerint derült égből villámcsapásként ért az, hogy rajtakaptak, ráadásul letaglózott a fiú intenzív tekintete, amit a várakozás miatt immáron az irányomba fordított. - Instagramról? - jelent meg egy apró ajakgörbület a szája sarkában.

- Hát, aha... - makogtam szégyenlősen. - Csak kíváncsi voltam, mert ugye tegnap nem sok derült ki magáról. Én pedig... szeretem tudni, hogy kivel is állok szemben. - vallottam be hetykén.

- És mit tudtál meg? - érdeklődött, beharapva az alsó ajkát, amit nem tudom, hogy szándékosan tett-e, mindenesetre az én tekintetemet azonnal mágnes módjára odavonzotta.

- Azt, hogy maga több mint egy érdekfeszítő személyiség. Megoszt magáról az interneten néhány felületes információt, de csak a felszínt kapargatja, szóval mégis titokzatos tud maradni. A posztjait látva az ember azt hiheti, hogy maga egy nyitott könyv, de szerintem maga annál sokkalta összetettebb. Egyébként pedig aranyos a cicája.

- Hmm, szóval alaposan utánam néztél - bólogatott hümmögve a fiatal férfi, én pedig zavaromban csak az ujjaimon sorakozó gyűrűket kezdtem piszkáltam, hogy így próbáljam levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. - Nagyon rendes fiatalnak tűnsz, Minho. Egy üde színfoltja vagy a korodbelieknek; nem sokakkal lehet értelmesen elbeszélgetni. Remélem, hogy az elkövetkezendő két évben ilyen jó marad köztünk a tanár-diák kapcsolat.

- Az biztos - biccentettem oldalra a buksim, miközben az eddig konok piros színben tündöklő jelzőlámpa fénye hirtelen sárgává, majd azt követően rögvest a zöld szín egyik árnyalatára váltott, mire Han Jisung elkapta felőlem a meseszép barna íriszeit, s apró tappancsaival a kormányt szorongatva elindultunk az úton, ismét a gimnázium felé véve az irányt.

Ezt követően már nem nagyon beszélgettünk az osztályfőnökömmel, ugyanis alig két-három perc elteltével már meg is érkeztünk a gimnáziumhoz, Han Jisung pedig nyomban le is parkolt az intézménnyel szemben lévő parkolóban. Ezután mindketten szinte egyszerre szálltunk ki a piros színű járműből, de még mielőtt megköszönhettem volna neki az ingyenfuvart, Han Jisung megelőzött benne azzal, hogy könyékig beletúrva a feneketlennek látszó táskájába előhorgászta onnan a már az autóút során említett eperillatú parfümjét.

- Tessék, fújd be magad vele. - adta át ellentmondást nem tűrve a kezembe a hosszúkás alakú kristályüvegcsét.

- Jó, köszönöm - biccentettem, majd a tanárom eperillatú parfümjéből fújtam kettőt a nyakamra, kettőt pedig az ingem gallérjára, annak reményében, hogy az majd elnyomja a körülöttem terjengő alkoholszagot. - Így érezni? - fordultam a művelet befejezése után Han Jisung felé megerősítésképp.

Az osztályfőnököm koncentrált arckifejezések közepette beleszimatolt a levegőbe, majd csak egy apró mosoly kíséretében megingatta a buksiját, aranybarna fürtjei pedig csak úgy libegtek a tündéri arca körül.

- Nem, így már nem érezni semmit. Na, viszont mostmár uzsgyi befelé, mindjárt megyek én is, csak előtte még le kell adnom egy papírt Shin igazgató úrnak - intett a gimnázium nem messze lévő kétszárnyú ajtaja irányába a fiú, mihamarabb igyekezve engem az épületen belül tudni.

- Köszönöm szépen tanár úr, hogy elhozott - fúrtam bele tekintetemet az övébe. - Megmentett vele.

- Ugyan már, szívesen tettem - legyintett egyet szerényen a nálam alacsonyabb. - Csak máskor óvatosan az itallal.

- Meglesz - somolyogtam. - Akkor majd bent találkozunk. Addig is viszlát! - búcsúzkodtam, visszanyújtva neki az eperillatú parfümjét.

- Szia, Minho! - simította be zavartan az egyik kósza, sötétbarna hajtincsét a füle mögé, miközben tekintetét ismét a talajra szegezte.

Hátat fordítva az álomszép kis osztályfőnökömnek iramodtam meg futólépésben a gimnázium kétszárnyú üvegajtaja felé. Már nem fáztam, hiszen Han Jisung kocsijában kellemes szobahőmérséklet honolt, ahol kellőképpen vissza tudtam nyerni a számomra ideális testhőmérsékletet, ráadásul a helyzetből fakadó izgalom is fűtött. Már nem is szédültem, csupán egy kicsit sajgott a homlokom közepe és a halántékom, azonban mindez mostanra teljességgel kibírhatóvá vált. Az alkoholszagot sem lehetett már rajtam érezni, ugyanis annak jellegzetes illatát elnyomta a kapott parfüm.

Han Jisung parfümje.

___

Itt is volna az új rész, remélem tetszett nektek❤️🥺