\___/

Még csak az kéne, hogy valaki akárcsak véletlenül is meghallja a szívatásaikat, mert akkor többet meg nem állok senki előtt az iskolában. Tanárokat stírölni tabu; bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha egy ilyen rosszmájú pletyka Shin fülébe jutna. Szerintem minimum úgy vágna ki mint ludat fosni. Szeretem a barátaimat, de néha azért sok amit csinálnak.

Mindegy, nem fogom ezen a fájdítani a fejem, elvégre ha letudjuk a tanévnyitót, akkor aztán este irány bulizni, s hála az égnek, délután még lesz időm egy kicsit rajzolgatni is, ami már rettentően hiányzik. Ahogy innen elnézem, Han Jisung tanár úrról mondjuk meseszép portrékat tudnék készíteni, hiszen gyönyörű arca van. Innen nézve is olyan, mint egy tökéletes, letisztult reneszánsz szobor. Talán nem is tudnák ilyen szép teremtést vászonra vetni; megölne a bűntudat, ha akárcsak egy vonást is elrontanék rajta. Jézusom, mikre gondolok?! Ha Han Jisung hallaná a gondolataimat, akkor biztos egy perverz állatnak tartana emiatt.

Ekkor Han Jisung, mintha csak telepatikus módon megérezte volna, hogy agyamban jelenleg ő a legfőbben vitatott téma, egyenesen felém pillantott, én pedig borzasztó feltűnően ugyan, de elkaptam felőle a tekintetemet, s a nem messze, a saját osztályával álló Choi tanárnő zsíros hajából összetákolt kontyát kezdtem el alaposan szemrevételezni, távolból is részletesen elemezve minden egyes hajszálat.

Frusztráltságomról tanúskodott még az iskolaudvar talaján topogó lábam, illetve a mancsom is, amellyel ösztönösen simítottam rá a tarkómra. Perifériás látásommal közben azért érzékeltem, amint Han Jisung csak összeráncolva homlokát megcsóválja a fejét, majd tekintetét visszavezette valahova elfele.

Huh, ezt megúsztam.

Ekkor aztán végre valahára megtörtént a várva várt csoda; Shin igazgató végre szíveskedett kivontatni a tohonya valagát a türelmetlen diákokkal teli iskolaudvarra, hogy megkezdje a rohadt unalmas, idegcsöpögtető tanévnyitó beszédét. Erre természetesen szinte senki sem figyelt oda egész idő alatt, mert lényegében a nagybetűs semmit mondta hosszú perceken keresztül virágnyelven, amin még a tanárgárda is szemmel láthatóan olykor ásítozni kezdett.

Én sem figyeltem oda; hol csak hallgattam magam mellett San és Wooyoung flörtölős pusmogását, hol csak kifejezéstelenül meredtem a távolba, hol pedig a édes kis mókusarcú Han Jisungot pásztáztam, aki szegény próbált úgy tenni, mintha lekötné Shin monológja, testbeszéde azonban elárulta, miszerint rá sem hederít a férfire.

Shin vagy negyed óráig még kitartóan mondta a magáét, majd mikor végre befejezte, akkor elköszönt tőlünk, megköszönte a nemlétező figyelmünket, majd azt mondta, hogy mostmár mehetünk haza, s hogy holnap vár minket.

- Istenem, végre bazdmeg! - morogta az orra alatt San, beletúrva a hajába, mikor vége szakadt a kényszerű szertartásnak.

A nem messze álló Jung tanár úr dühös pillantást vetett felénk, mire szegény San ajkára forrt a szó.

- Shh, csendesebben! - pisszegtem őt le, hiszen közben Han Jisung megköszörülve torkát beállt az osztályunkkal szemben, s nagyon úgy tűnt, hogy valamit épp szólni szeretne.

- Fiúk, lányok, mehettek! Holnap szétosztjuk a könyveket az idei tanévre! Vigyázzatok magatokra, holnap találkozunk! - köszönt el tőlünk kedvesen a fiatal férfi, mire az osztályunk visszamorgott neki egy "viszlátot", majd a legtöbben máris sietve elindultak ki az iskolaudvarból, vélhetően hazafelé. Én még ezután másodpercekig csak mélázva bámultam Han Jisung festői vonásait, amiből San csettintése zökkentett ki.

- Haló, figyelsz te ránk?! - förmedt rám.

- Mi...? Mi...? Tessék...? - pislogtam bután, elveszetten kapkodva a tekintetemet San, Wooyoung és Seungmin között, akik csak összefont karokkal néztek vissza rám.

- Azt kérdeztem, hogy jössz-e velünk kávézni, vagy inkább mennél haza? - ismételte meg az imént feltett kérdését San, az a bizonyos rozsdás fogaskerék pedig másodperceken keresztül csak nyikorogva pörgött az agyamban, hogy egyáltalán felfogjam a fiú szavait.

- Ööö, halljátok, ha nem gáz, akkor én most inkább hazamegyek - feleltem végül, elég monoton robothangon beszélve, ugyanis valamilyen érthetetlen okból kifolyólag még mindig a páratlanul csinos Han Jisung járt a fejemben, aki időközben visszament be az iskola épületébe.

- Mi van veled? - nevette el magát hitetlenkedve Seungmin, aki gondolom nem tudta mire vélni a mai, maradjunk annyiban, hogy különös viselkedésemet.

- Semmi, csak nem érzem túl jól magam, inkább lefekszem otthon a buli előtt - vonogattam meg lazán a vállaimat. - Dehogy fekszem én le - tettem hozzá gondolatban. Már óvodásként is mindig hevesen bojkottáltam a délutáni szunyókálást; igazándiból csak szeretnék egy kicsit magamban rajzolgatni és a cicáimmal lenni, számomra ugyanis ez amolyan mentális kikapcsolódás a sok fárasztó szociális interakció után.

Ekkor azonban odalépett hozzánk a nővérem a legjobb barátnőjével, Ryujinnal.

- Minho, engem hazadob Ryujin, te maradsz? - érdeklődött, mutatóujja köré csavargatva vörös haját.

- Ööö..., majd én hazamegyek busszal - makogtam vissza, szinte fel sem fogva a lány szavait.

- Jó, én nem bánom, de aztán ne nekem morogj, hogyha otthon faszolsz - tárta szét a karjait Chaeryeong, majd nemes egyszerűséggel belekarolt Ryujinba. - Na jó, mi mentünk.

- Csáó - szóltak utánuk a haverjaim.

- Egyébként szerintem én sem megyek akkor kávézni veletek. Menjetek csak ketten - jelentette ki váratlanul Seungmin, San és Wooyoung felé ejtve egy pillantást mikor a lányok már hallótávolságon kívülre kerültek.

- Mert?! - szaladt ráncba azonnal Wooyoung szemöldöke, s San is csak értetlenül tárta szét karjait az alábbi kijelentést hallva.

- Nem akarom tartani a gyertyát, ráadásul egy cangára elég két kerék is, nem kell még egy harmadik - közölte velük szemrebbenés nélkül Seungmin, arra utalva, hogy mindenki számára nyilvánvalóan a megtűrt harmadik szerepét töltené be ebben a felállásban. Erre San és Wooyoung csak váltottak egymással egy eleinte értetlen, ámbár sokatmondó pillantást, majd szinte kiszámított módon csattantak fel mindketten, Seungmin szavaira rácáfolva.

- Milyen gyertyatartó?! Milyen kerék?! Nincs is köztünk semmi, hagyjatok már minket! - toporzékolt az iskola megüresedett udvarán Wooyoung, mint egy hatéves kisgyerek, aki nem kapta meg az édességboltban az áhított nyalókát.

- Pontosan Minnie, ne beszélj már zöldeket! Ennyi erővel én is lehetnék a ti gyertyatartótok! - kontrázott rá felbőszült bika módjára San.

- Azt kötve hiszem San drágám, ugyanis nem én kötök ki minden egyes buli alkalmával Woo szájában - oltotta le őt nemes egyszerűséggel Seungmin, mire Sannak még a szája is tátva maradt, Wooyoung arca pedig pillanatok alatt felvett egy érett paradicsomot megszégyenítő vörös színtónust.

- Nem, azok az esetek a véletlen művei voltak! Részegek voltunk! - tiltakozott, szinte már pánikszerűen hadonászva propeller módjára a karjaival Wooyoung, teljesen hiába, hiszen mindannyian tudtuk, hogy amit mond, az nem pontosan így van.

- És múltkor a tengerparton? Akkor nem is ittunk... - emlegetett fel egy másik az idei nyáron történt ominózus esetet Seungmin, aminek a bolygatásával már akaratlanul is felbosszantotta Sant.

- Basszátok meg! És akkor mi van?! Szakadjatok már le rólunk! Azt csinálunk amit akarunk! - sértődött meg San, felfújva magát mint egy tarajos kakas.

- Hé, nyugi, Seungmin biztos nem úgy gondolta - raktam rá legjobb barátom vállára a kezem, hogy ilyen formában próbáljam őt megnyugtatni, hiszen véleményem szerint kissé túlreagálta Seungmin megjegyzését.

- Perszehogy nem úgy gondoltam! - erősítette meg állításomat Seungmin, akinek biztosan nem az volt szándéka, hogy bármilyen szinten is megbántsa őket.

- Jó, lényegtelen. Akkor nem jössz velünk, Min? - kérdezett rá ismét a fiúnál San.

- Nem. Menjetek csak ketten.

- Oké. Akkor majd este buli - pacsizott le búcsúzóul velem és Seungminnel is San, s Wooyoung is ilyen módon gyorsan elköszönt tőlünk. - Na, akkor mi megyünk - szólta, majd Wooyounggal együtt kivonultak az iskolaudvarból, valószínűleg San autója felé véve az irányt, hogy azzal mehessenek el a kávézóig, így kettesben maradtunk Seungminnel.

- Mész haza? - kérdeztem tőle, miközben mi is elindultunk kifelé.

- Aha. Elvigyelek? - ajánlotta fel.

- Nem kell köszi, megyek busszal - utasítottam el a felvetését, ugyanis Seungmin lakik tőlem a barátaim közül a legmesszebb, s elég nagy kerülőt kellene tennie ahhoz, hogy még engem is hazaszállítson. Persze jólesett a fiú hajlandósága az irányomba, de nekem tökéletesen megfelelt a buszozás, legalább addigis tudok zenét hallgatni, ami szintúgy kikapcsol.

- Oké tesó, te tudod - hagyta annyiban a dolgot Seungmin, majd az öklét nyújtotta felém, aminek én sebtiben neki is érintettem az enyémet búcsúzásképp. - Na pá, majd ütközünk nyolckor.

- Rendben, szevasz - válaszoltam.

Seungmin ezután az iskolától mindössze pár méternyire található kisebb parkoló felé vette az irányt, hogy beszállva az ott hagyott autójába hazamehessen. Itt átkoztam el magamban ezredjére is azt a pillanatot, amikor anyu hetekig tartó hiszti után sikeresen lebeszélte arról aput, hogy az saját autót vásárolhasson nekem, pedig kimondhatatlanul vágytam már egy saját verdára, főleg mióta van jogsim. Hiszen, hogyha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor a jogosítvány semmit nem ér kocsi nélkül. Anyu persze bemagyarázta apunak, hogy én felelőtlen vagyok, s nem vagyok való a volán mögé, az pedig kissé elszomorított, hogy apu végül kötélnek állt. A baj ezzel csak az, hogy így kénytelen vagyok a tömegközlekedést használni, hogyha el akarok jutni A pontból B pontba, ami igen idegesítő egy érzés, tekintve, hogy az anyagi helyzetünket figyelembe véve simán megtudnánk vásárolni egy autót.

Mindegy, tehát amikor magamra maradtam, akkor egy mélyet felsóhajtva előhalásztam a farzsebemből az alaposan összetekert fülhallgatómat, amelyet nagy nehézségek árán szétbogoztam. Ezután mindkét fülest nemes egyszerűséggel a füleimbe nyomtam, majd kiválasztottam a lejátszási listámról egy dallamos jazz zenét. Szerettem az ilyen típusú melódiákat, hiszen művészlélek révén képes volt minden egyes ilyen dalban felcsendülő hangszer megszólítani a lelkem legmélyebb részét.

Közben persze megszaporázva lépteimet elindultam a járdán, egyenesen a nem messze lévő buszmegálló felé véve az irányt. Ha jól kalkuláltam magamban, akkor a legközelebbi busz alig öt perc múlva indul, szóval azt nem ártana elérnem, hiszen a következő csak húsz perc múlva megy, nekem pedig nincs kedvem azért annyit várakozni.

A városban ekkor nem lézengett azért túl sok ember, a buszmegállóban is jobbára csak diákokat láttam, akik valószínűleg szintén a tanévnyitót a hátuk mögött hagyva vártak arra, hogy a hamarosan érkező busz hazaszállítsa őket. Én is így tettem, szóval lecövekeltem egy kicsit odébb állva a buszmegállótól, s csak magamhoz hűen belemerültem a fülemben megállás nélkül szóló zenébe. Szerencsére egy zene is alig ment végig, s máris érkezett a várva várt autóbusz, leparkolva egyenesen a buszmegálló előtt. Mikor kinyílt a buszajtó, a megállóban álló nálam szemmel láthatóan jóval fiatalabb diákok szinte egymást túltaposva rohamozták meg a buszt, azon versengve, hogy ki kérjen először buszjegyet, én viszont a magam szerinti legjobb taktikát alkalmazva csak türelmesen megvártam, amíg eltűnik a sor, majd a fél fülesemet kivéve a fülemből végül én is fellépkedtem a busz lépcsőin.

- Jó napot, a Maxident utcába legyen szíves - kértem egyhangúan a volán mögött ülő, morcos arcú buszsofőrtől, aki erre csak unottan kitárta felém tenyerét, amibe én beleejtettem a pénzt. A mukli ezután vaskos ujjaival bepötyögött valamit abba az előtte lévő masinába, ami pillanatokon belül kiköpte a jegyemet. - Köszönöm - szakítottam ki onnan a kis cetlit, majd gyorsan körbenéztem az üléseken, hogy hová is tudnék leülni arra a tíz perces útra hazáig.

Szinte rögtön legelöl fel is fedeztem két üres ülést, ezt a helyet pedig azonnal úgymond privatizáltam is azzal, hogy valami megtébolyodott vad módjára levetettem magam az alábbi ülőhelyre. Mivel én voltam a buszmegállóban állók közül az utolsó, aki felszállt a járműre, ezért a begyöpösödött buszsofőr, aki mindenbizonnyal már réges-rég belefásult a munkájába egy gombnyomással becsukta az ajtót, majd lassan elindult az úton. Jómagam pedig csak kényelmesen hanyatt dőltem az ülésben, s az ablakon kifelé bámulva igyekeztem csak a fülesből szóló muzsikára koncentrálni. Mivel hála az égnek csak alig tíz percig tartott a buszút a Maxident utcáig, ahol születésem óta élem mindennapjaim, ezért rövidesen már szállhattam is le az utcám elején található buszmegállóban a járműről.

Mindezek után lehajtott fejjel, továbbra is zenét hallgatva indultam meg befelé az utcába.

A Maxident utca egyébként egy zsákutca, mi pedig pont szinte a végén lakunk, ami nem is kifejezetten baj, hiszen a környék legalább nyugodt és csendes volt mindig is. Szerettem ott élni, s szerencsére gyalog a buszmegállótól alig öt percet vett igénybe az út hazáig.

Mikor megérkeztem az otthonom elé, a kerítésünk túloldalán lévő garázsunk ajtaja tárva nyitva állt, benne apu autójával együtt, amiből egyértelműen arra következtettem, hogy a családom is mostanra már hazaért.

Elővettem a zsebemből a kulcsaimat, majd sietve kizártam a kaput, és beballagtam az udvarunkba, egyenesen a bejárati ajtónk felé véve az irányt. Mancsomat rátettem a kilincsre, egy határozott mozdulattal lenyomva azt, majd a hosszúnak tűnt nap után végre beléptem a házamba.

- Minho? Hazataláltál?! - kiabált ki a konyhából anyu, amint meghallotta az előszobában való matatásomat a cipőmmel és a kulcsaimmal.

- Nem, még a suliban vagyok - feleltem vissza cinikusan, majd megejtve egy sóhajt bevonultam a nappalival egybekötött konyhánkba.

Anyu éppen a bárpultnál ült, s az előtte megnyitott laptopján nagyban pötyögött valamit, miközben egy tál tejbe áztatott müzli árválkodott előtte az asztalon, arra várva, hogy édesanyám elfogyassza. Apu közvetlen anyuval szemben ült szintén a bárpultnál, s épp a seouli hírmondó mai számát olvasta, az ikertestvérem, Chaeryeong pedig már javában elterpeszkedve a kanapén nézett a tévében valami sorozatot a Netflixen. Hát igen, ez lenne a családom teljes egészében.

- Késtél. A tanévnyitó már rég véget ért. Chaeryeong bezzeg haza tudott érni időben - állapította meg gyanakodva anyu, lehajtva a laptopja fedelét, hogy teljes erőbedobással kérhessen engem számon a nagybetűs semmiért.

- Haveroztam - vontam meg egyszerűen a vállaimat.

- És talán nem kellene szólnod, hogy késel? Azért kaptad azt a rohadt telefont mert hordozható, ezt jelenti, hogy mobil! Egy SMS-t akkora áldozat lett volna küldeni? - kezdett el belém kötözködni anyu, én azonban a legkevésbé sem voltam vevő a bimbózó vitára, ezért csak összefontam mellkasom előtt a karjaimat, s nem mondtam rá neki semmit.

- Jaj Choonhee drágám, hagyjad már, hiszen itt van. Nem kell mindennek ekkora feneket keríteni - csóválta meg a fejét apu.

- Persze, hagyjunk rá akkor mindent! - morgott még egy sort anyu, viszont utána már terelte is a szót a következő téma medrébe. - Minho, mesélj, örült az új osztályfőnöknőd a virágnak? Milyen amúgy a hölgyike? Szimpatikus? Chae nem mesélt semmit csak leült nézni azt a hülye sorozatot. - vetett egy rosszalló pillantást a kanapén terpeszkedő lány felé aki nem reagált erre.

- Anyu képzeld, az osztályfőnökünk nem is nő, hanem fiú - informáltam anyut, miközben lazaságot tettetve odaléptem a hűtőhöz, s kivettem onnan a behűtött vizemet, majd levéve annak kupakját nagyot kortyoltam a hideg frissítőből.

- Micsoda?! - kapott a szívéhez anyu. - Hogyhogy?!

- Én nem tudom, mi is meglepődtünk, mikor bejött - válaszoltam hetykén.

- Hogy hívják?!

- Han Jisung... ha jól emlékszem - tettem hozzá sietve, hogy kevésbé tűnjek érdeklődőnek az osztályfőnököm felé. Még a végén anyu megneszel valamit, és esetleg megvádol valami olyasmivel, hogy kikezdtem az osztályfőnökömmel.

- Hány éves?! - szegezte nekem a következő kérdést anyu, mintha legalábbis valami kihallgatáson lennénk, nem pedig egy családi eszmecsere keretei közt.

- Huszonhárom - feleltem, idegesen nyeldesve a vizet.

- És milyen?! - fúrta bele s tekintetét az enyémbe anyu, mire egy akkorát nyeltem, hogy azt még a ház legtávolabbi részébe is hallani lehetett volna.

- Dögös - feleltem egy kis gondolkodással eltöltött idő után, de amint ezt kimondtam, rögtön meg is bántam.

- Dögös?! Te normális vagy?! Ezt azonnal fejezd be, mert nagyon rosszul jársz! Kapsz egyet visszakézből a szádra! - csattant fel anyu, rávágva egy akkorát az asztalra, hogy abba a rajta lévő müzlistál is beleremegett, velem és apuval együtt. Hoppá, ezt talán nem kellett volna.

___

Eredetileg nem terveztem ma két részt hozni, de mivel amint már említettem, pár rész azért előre megvan írva, szóval végül úgy döntöttem, hogy hozok még egy részt, remélem tetszett nektek🥺❤️