\____/

Kergetnek a fények
Engem el nem értek
Csalogat a tánctér
Ha az angyal felkér

Ha felkér ő táncra
Az mosolyt csal arcra
Együtt néma térben
Szól zene szívemben

Egy tánc nekem elég
Efelől nincs kétség
Ekkor vagy csak közel
Léteddel kivégzel

Elhalnak a fények
Ne! Egy percet kérek!
De nem adja az ég
És ezzel itt a vég

Táncunk elhalványul
Feledésbe borul
Majd visszaáll minden
Álom maradsz; Szépem...!

Visszafojtott lélegzettel, és persze megállás nélkül fel-le hullámzó, immáron öklömnyire összezsugorodott gyomorral ültem apu mozgó kocsijának egyik hátulsó ülésén, amint éppen vészes gyorsasággal a gimnáziumunk épülete felé közeledtünk a kivilágított, gépjárművekkel teli főúton. A mellettem lévő ülésen fészkelő Chaeryeong is jócskán izgatott kedélyállapotban leledzett, de rajta azért mégiscsak kevésbé látszott bármiféle diszkomfortnak a jele — mint mondjuk énrajtam; csupán az tanúskodott a lány valamelyest megváltozott kedvéről, hogy az ölébe ejtett műkörmös, gyűrűkkel díszített, vékony ujjait ropogtatta szüntelenül, közben töretlenül kifelé meredve a rászáradt esőcseppekkel tarkított autó-ablaküvegen, mintha éppen valami érdekfeszítő jelenség honolna odakint. Véleményem szerint a nővérem amúgy is egyedül csak azt várta tűkön-ülve a ma esti halloweeni buliban, hogy szeretett barátnőjével, Ryujinnal lehessen; más neki nem igazán számított az utóbbi időben, mert undorítóan szerelmes, bleh...

Én azonban vele ellentétben nem bírtam koránt sem ennyire tehetségesen palástolni a belső frusztráltságom fizikai megmutatkozásait előttük, olyannyira, hogy mikor óhatatlanul is összetalálkozott a bizonytalan vibráló tekintetem apuéval a visszapillantó tükörben, az említett aggodalmaskodva kérdezett rá:

- Ideges vagy, kisfiam?

- Nem - cincogtam vissza cérnavékony hangon. Hah, a szám lehet ezt állította, de minden más szakasztott annak az ellenkezőjéről tanúskodott; miért vagyok ennyire könnyen megfejthető emberke? - Csak fázom - találtam ki valamilyen légből kapott indokot a nyugtalanságomra.

- Feltegyem a fűtést? Tényleg hűvös van itt.

- Lehet egy kicsit - egyeztem bele halkan, miközben már csak pár utcányi távolságra voltunk az iskolától, bennem pedig egyre nagyobb és nagyobb lett a bizonytalanság a buli iránt. Mi fog ott történni, egyáltalán honnan lesz társaságom? Egyedül fog majd kellenem ülni valahol a sarokban, mint egy igazi lúzer? Sanék és a nővéremék nyilván lelépnek majd maguknak turbékolni valahova, s Seungmin sem fog sokáig az én oldalamon oxidálni tétlenül, ez is biztos, mással pedig nem vagyok annyira közeli viszonyban, hogy együtt szórakozzunk.

Felixszel és Jisunggal mégsem lehetek, hisz' az lenne csak igazán gyanús...

- Hányra jöjjek értetek, tündérbogaraim? - tudakolta közben apu, felhangosítva a rádiót, így a hagyományos koreai slágerek betöltötték kellemes melódiájukkal az autónk belterét.

- Hát, a buli amúgy éjfélig tart, de nem hinném, hogy bármelyikünk is tervezne addig maradni, mert egy idő után úgyis uncsi lesz. Szerintem maradjunk annyiban, hogy majd dobunk egy SMS-t, vagy felhívunk, ha már haza szeretnénk jönni, apu - felelte a combján dobolva ujjaival a nővérem.

- Rendben van, drágáim, nekem teljesen oké, én úgyis fent leszek fél egyig, mert megy a sorozatom - egyezett bele apu, épp abban a szent minutumban parkolva le a gimnázium épülete előtt. - Érezzétek nagyon-nagyon jól magatokat a bulin - fordult hozzánk hátra a férfi, egy szelíd és bátorító mosolyt villantva az irányunkba. - Táncoljatok, szórakozzatok csak, meg minden, de alkoholt lehetőleg ne nagyon igyatok, mert ha anyátok megérzi rajtatok, akkor mindhárman szorulunk.

- Hát én aztán nem fogok inni, az száz, nem hiányzik nekem, hogy sugárban fossak, és a klozeton töltsem el a buli nagy részét, bruh - fogalmazott a kelleténél talán egy kicsivel nyersebben és nyíltabban a nővérem, ahogy azt már megszokhattuk tőle.

- Jaj, kislányom, a terembúráját! Marha egy nőszemély vagy te! - hahotázott ezen egy jóízűt apu. - Na, kicsikéim, viszont mostmár menjetek szépen be, mert elkéstek! - tapsolt kettőt tüsténkedve, amit követően mi a nővéremmel sietősen elköszöntünk a férfitól, majd kiszállva a gépjárműből el is indultunk befelé az iskola épületébe, ahová nem kicsit volt fura érzés belépni az esti órák folyamán.

Odabent, a hangulat megalapozása érdekében csupán félhomály fedte folyosókon pár diáktársunk lézengett különféle halloweeni sminkeket, jelmezeket és kiegészítőket viselve, így nekik értelemszerűen futólag odaintettünk egyet, miközben tovább haladtunk.

- Izgulsz? - érdeklődött Chaeryeong, oldalasan végigpillantva rajtam, mikor már javában a tornaterem felé igyekeztünk, amire szerintem még egy nem e suliba járó diák is könnyűszerrel ráakadt volna most, tekintve, hogy konkrétan bömbölt onnét a zene.

- Kicsit. Rég voltam már buliban - vallottam be kelletlenül. - Na meg az sem mellékes, hogy nem nagyon van kivel lennem...

- Hát, ha San, a kiskecske és Seungmin kilőve, akkor legyél mondjuk Mingyuékkal, vagy esetleg a negyedikes srácok is jó fejek, ők tuti szívesen ropnák veled - vette számításba az esetleges lehetőségeket a nővérem, azonban egyik sem volt számomra valami kecsegtető, amiről az arckifejezéseim is tanúskodtak. - Jó, figyelj, ha akarsz, akár velünk is táncolhatsz, mert mondjuk Ryuval lassúzni úgysem merünk még mások előtt, szóval csatlakozhatsz.

- Nem akarlak zavarni titeket - tiltakoztam, elvégre evidens, hogy kettesben szeretnének lenni, s Chaeryeong most is csak sajnálatból, vagy éppenséggel testvéri udvariasságból ajánlotta fel, hogy táncoljak velük.

- Nem zavarsz, nyugi, szóval ha gondolod, gyere oda hozzánk nyugodtan bármikor.

- Oké - hagytam rá, holott egyértelmű volt számomra már akkor, hogy semmiképp sem fogom rájuk erőltetni a társaságomat. Csak kibírok pár órát egymagam is.

Mikor odaértünk a tornaterem kétszárnyú ajtaja elé, ami az idei éves halloweeni bulinak szolgált színhelyéül, úriember módjára előreengedtem az ajtókeretben a nővéremet, s mikor én magam is beléptem a tágas helyiségbe, minden túlzófok nélkül bátran állíthatom, hogy még a szám is tárva-nyitva maradt meglepetésemben, de Chaeryeongnak is.

Először is, a máskor mindig üres, egyhangú, unalmas atmoszférájú és szürke tornaterem ezúttal fantasztikus, s ötletesebbnél ötletesebb halloweeni dekorációba volt öltöztetve. Nem tudom ki, vagy éppen kik díszítettek, mindenesetre lenyűgöző munkát végeztek. Oldalt a falakról fekete-narancssárga kombinációban lufik lógtak le, pókhálók fehér fonálból, illetve szalagokból sem volt hiány, lógott belőlük mindenhol bőven. A legnépszerűbb slágerek zenéi továbbá a grandiózus hangfalakból olyan szinten bömböltek, hogy konkrétan a torkom hátuljában éreztem azt a bizonyos eszeveszett dübörgést, a félhomály lepte teremben pedig a színes fények akkora lendülettel cikáztak a fejem felett, hogy szinte elkábítottak. Ezenkívül a terem oldalán két hosszú sávban asztalok húzódtak, amelyek alaposan meg voltak rakva nagyjából minden földi jóval; volt ott pogácsa, sütemény, rágcsa, szendvicsek és persze üdítők raklapszámra. S ne feledkezzünk meg arról sem említést tenni, hogy iskolánk diákjainak zöme már javában beleélten ropta a terem kellős-közepén; voltak, akik inkább párokba tömörülve táncoltak, mások meg csoportosan szórakoztak, de persze voltak olyanok is, akik csupán oldalt ültek a székeken és mondjuk beszélgettek.

- Ohh - hagyta el ekkortájt egy meglepett, őszinte indulatszó a számat.

- Ohh bizony - helyeselt azonnal Chaeryeong, miközben épp alapos seregszemlét tartott a szinte pacává összeolvadt embersereget pásztázta, vélhetően a barátnője után kutatva. - Nem látod valahol Ryujint? - hunyorgott.

- Nem - vágtam rá nyomban a nemleges választ, holott jómagam közel sem Ryujint próbáltam kiszúrni a tömegben, hanem sokkalta inkább Jisungot, vagy esetleg Felixet, viszont véletlenszerűen csak a terem oldalán lévő Seungmint sikerült meglátnom, aki épp egymaga ült a sarokban, és természetesen most is a telefonját nyomkodta. - Nézd, Chae, ott van Minnie, menjünk oda hozzá! - kaptam meg a nővérem kezét, s vele egyetemben megindultam az említett fiú felé. - Minnie, szia! - üvöltöttem túl a zenét pár decibellel.

- Jesszusom, úgy megijesztettél! - rezzent össze egész testében az ördögszarvakat és fekete ruhákat viselő Seungmin, kis híján eldobva a telefonját valamerre ijedtében. Hm,  csaknem rossz a lelkiismerete? - Na, tök jól néztek ki - nézett végig rajtunk elismerően, mikor realizálta, kik vagyunk.

- Köszi - bokszolta őt vállon barátian a nővérem. - Minnie, nem láttad amúgy Ryujint?

- És Sanékat? - kérdeztem rá én is.

- San és Wooyoung már vagy tíz perce leléptek táncolni, azóta nem is láttam őket, lehet már valahol a klozeton kefélnek - vonta meg a vállait. - Ryujin pedig itt volt velem az előbb, csak elment inni valamit, szóval szerintem mindjárt jön vissza - magyarázta nekünk a tarkójára simítva Seungmin, mire az ikernővérem barátnője valóban feltűnt a semmiből egy aranyos boszorkányos kalapot viselve felborzolt hajkoronáján.

- Te jóságos ég, de dögös vagy, baba! Elájulok, olyan szép vagy, és csak az enyém! - sikoltott fel teljesen ámulatba esve Chaeryeong, egyből belevetve magát Ryujin nyakába, s nyomott egy cuppanós puszit a lány szája helyett ezúttal az arcára. - Akkora egy szexbomba vagy így! Az én kis boszim! - ölelgette őt szüntelen.

- Te is annyira gyönyörű vagy, Chae! A legszebb vámpírlány a világon! - fúrta bele a nővérem nyakába az arcát Ryujin. - Most úgy megcsókolnálak, baba! - sikongatott lelkesen.

- Én is téged, Ryujin-ssi, mindenhol!

- Khm, már elnézést, hölgyeim, de azért mi még mindig itt vagyunk - köszörülte meg a torkát zavartan pislogva Seungmin.

- Látjuk - konstatálta lazán Chaeryeong, mintha ennél mi sem lenne természetesebb felállás. - Minho-ssi, Seungmin-ssi, gyertek, táncoljatok egyet velünk, ne üljetek itt egyedül!

- Ööö, nem is tudom, csajok... - habogott tanácstalanul Seungmin, rá-rápillantva közben arra a hülye telefonjára, de végül mégiscsak kötélnek állt. - Rendben legyen, de csak akkor, ha Minho is jön. - emelte fel a mutatóujját.

- Benne vagyok - egyeztem bele rögtön ebben a felállásban, elvégre ha Seungmin révén nagyobb társaságban leszünk, akkor minden bizonnyal a lányok sem fogják úgy megélni a helyzetet, hogy egy harmadik kereket kell elviselniük köreikben.

A két leányzó izgatott hangulatban, fókaként tapsikolva megragadott minket a karunknál fogva, majd szabályosan a tömött tánctérre taszigálták tohonya valónkat, szigorúan ránk parancsolva, hogy kezdjük el most azonnal ropni. Mivel épp egy ritmusosabb fajta zene zengte be a tornaterem minden létező négyzetméterét, így a többi mulatozó diákhoz hasonlatosan végül mind a négyen szorosan kézen fogtuk egymást, és körkörösen kezdtünk el ugrálni, pont úgy, mint egy csapatnyi idióta. Először féltem, hogy leizzad a sminkem, de végül elengedtem ezt az aggályt, elvégre szórakozni jöttünk ide, nem sóhajtozni. A mellettünk mindössze lötyögve dülöngélő negyedikes lányok még vetettek is felénk egy szórakozott pillantást, viszont nekünk tagadhatatlanul jó kedvünk volt; egész idő alatt hangosan röhögtünk össze, illetve torkunk szakadtából énekeltük a legnépszerűbb és egyben kedvenc slágereinket, amelyekkel a DJ örvendeztette meg a közösséget. Aztán mikor a gyors, ütemes muzsikaszót felváltotta egy lassúbbik fajta, akkor keringőztem egyet ketten a nővéremmel, Seungmin meg Ryujinnal, majd cseréltünk. A nagy mulatozás közepette észre sem vettem, hogy a nem túl irigylésre méltó fizikai kondícióm jegyében kezdek kifulladni és elfáradni, olyan önfeledt voltam, csak mikor már Seungmin nyűgösen közölte velünk, hogy neki szüksége van egy kis pihenőre.

- Na, nekem elég volt az ugrálásból, kimegyek cigiszünetet tartani. Megőrülök már itt bent, kurva büdös izzadtságszag van - fintorgott a homlokát dörzsölgetve. - Minho, kijössz cigizni te is? - fordult kérdőn felém.

- Most nem, köszi - ingattam meg a fejemet. Már csak egy szál cigaretta kéne ide, s garantált lenne számomra a fulladás, főleg amilyen zilált is vagyok jelenleg. - De én is kimegyek a mosdóba, ti táncoljatok csak nyugodtan - szóltam oda Chaeryeongéknak, akiken látszott a leplezetlen öröm, hogy végre édes kettesben lehetnek.

- Akkor ugyanarra megyünk, szóval jöhetsz akár velem is - vonta meg a vállait Seungmin, majd kettecskén elindultunk szépen kifelé a tornateremből, viszont az onnan való kijutás bizony kellőképpen kihívásnak bizonyult, mivel a táncoló és össze-vissza evickélő diáktársaink gyűrűje nem éppen könnyítette meg az akadálymentes közlekedést.

Közben azért igyekeztem én furfangos módon kukucskálni, hátha megpillantok valami ismerős arcot, de egyedül a csillagokkal tarkított varázslóköpenyt viselő Mingyut sikerült kiszúrnom, aki épp az alacsony termetű Woozival és Lilyvel táncolt, átadva magukat a pillanatnak. Majd pár méternyire tőlük hármójuktól aztán szerencsém volt megtekinteni San barátomat és Wooyoungot, akik szorosan összeölelkezve dülöngéltek oda-vissza az aktuálisan szóló zene ütemére, miközben a piercinges kezei a kiskecske vékony derekát simogatták, míg a másik végtagjai a legjobb barátom nyakát karolták át szorosan. Amúgy aranyosak voltak együtt, lerítt róluk még több méteres távolságból is, hogy mennyire szerelmesek, s kijárt már nekik a boldogság, de...

Ez nem ér, ordító igazságtalanság; én is akarok ilyet Jisunggal...

- Na, ezek olyanok, mint a pillanatragasztó, baszod - kommentálta az elénk tárult jelenetet fejcsóválva Seungmin. - Csak kitartson köztük ez a nagy szerelem, mert ők pontosan azok a típusok mindketten, hogy nagyon tüzesek az elején, csak nehogy ez legyen a vesztük, és kialudjon a láng... Amúgy, Minho, tök fura, hogy nem is nagyon látunk senki ismerőst, még tanárt sem. Habár Hant még jó előbb láttam bejönni a terembe valami kurva dögös szőkével együtt, de mást nem.

Jisung és Felix. Itt vannak ők is tehát, mert hát ki más dögös szőkeség lehetne a mókussal?

- Aztán meg még láttam azt a dögös szőke srácot Jacksonnal beszélgetni. Hah, nocsak, hirtelen nem buzis neki fiúként egy másikkal szóba elegyedni? Kitudja amúgy, ki lehet az - morfondírozott Seungmin, leginkább saját magával folytatva jelenleg párbeszédet. - Na de mindegy, verekedjük ki magunkat innen. 

Kisebb erőfeszítések árán végül sikerült kijutnunk a tornaterem fojtogató fogságából, s mit ne mondjak; valóságos felüdüléssel ért fel kilépni a tömött, fülledt atmoszférájú, zajos teremből a csendes, ürességtől kongó sötét folyosókra, ahol pillanatnyilag egy lélek sem tartózkodott. Erről tanúskodott az is, hogy Seungminnal szinte egy emberként lélegeztünk fel, viszont ekkor a folyosó csendjét hirtelen megzavarta a fiú megcsörrenő telefonja. Egy röpke pillanatra látni véltem a képernyőn felvillanó nevet, ami annyiból állt, hogy "Jagiya", mielőtt Seungmin zavartan összepréselve ajkait fogadta volna a hívást, lehalkítva olyannyira a vonal másik végén lévőt, hogy még véletlenül se halljam, ki az. Valamiért irtózatosan gyanús volt nekem az egész szituáció, éreztem, hogy Seungmin valamit rejtegetni próbál előttem, különben nem viselkedne ilyen furán. Vajon ki lehet az a titokzatos barátnő, s miért titkolja előttem ennyire a leányzó kilétét? 

- Szia - szólt bele a hívásba Seungmin, próbálva látszólagos nyugalmat erőltetni magára. - Igen, itt vagyok még a buliban, nemrég jöttem csak... Várj, jagiya, egy szavadat sem értem, mi az, hogy bajban vagy?! De ne, ne rázz le, hanem mondd el, hogy mi a baj! - kezdett el kétségbeesetten magyarázni a fiú, én pedig csak pislogtam győztem, mint hal a szatyorban. - Shh, semmi baj, ne félj, mindjárt indulok érted, szállj vissza addig az autóba, mindjárt ott vagyok! Ne félj! Minho, nekem most el kell mennem! - rendezett le engem ennyivel.

- Dehát—

- Indulok, jagiya, nem lesz baj! Nyugodj meg, rendben? - nyugtatgatta kitartóan a vonal túlsó végén lévőt Seungmin, majd ott hagyva csapot-papot nemes egyszerűséggel elszelelt a folyosón, én pedig magam maradtam egy csomó kérdőjellel a tarsolyomban, bárgyún meredve a fiú távolodó alakja után. Mégis ki lehet az a titokzatos barátnő, és mi baj van vele? Nem hiszem, hogy a közeljövőben kapok választ ezen kérdéseimre, mert Seungmin valamiért nagyon nem szeretné, hogy bármelyikünk is tudjon az élete ezen részéről, ezt pedig illene tiszteletben tartanom, de az ösztönös kíváncsiság mégis bennem van.

Tehát, miután Seungmin bármiféle magyarázat nélkül kereket oldott, ismét teljesen egyedül maradtam, de ezt jelenleg a legkevésbé sem bántam. Kissé lemerült a társasági elemem, az újratöltődéséhez pedig szükségem volt egy kis magányra, amihez kivételesen adottak voltak a környezeti feltételek, tekintve, hogy szinte mindenki a tornateremben nagyban bulizott és táncolt. Eredetileg a mosdóba indultam, így végül valóban arrafelé vettem az irányt, hogy egy kis friss, hideg vízzel megmoshassam az arcom ( sminkemre azért vigyázok ) és a csuklóimat is leöblítsem, mivel még mindig igencsak melegem volt a táncolás és ugrabugrálás kombináció következtében. Nem akartam a földszinti mosdóba menni, mert az túlságosan szem előtt van, hanem minél inkább el akartam bújni a világ elől, ezért ha kelletlenül is, de felbattyogtam az emeletre, hogy az ottani öltözővel egybekötött mosdóba menjek, ahol egészen biztosan nem futok majd össze senkivel sem.

Nem volt túlzottan örömteli élmény számomra a sötét, megvilágítatlan folyosón sétafikálni, mivel a feljebbi emeleteken már valamiért nem érezték szükségét annak, hogy felkapcsolják a világítást, így fokozattan boldog voltam, mikor elértem az öltözőhöz, amely két részből állt. Rögtön ahogy beléptem, ott volt egy kisebb szoba, ami ilyen rakodóhelyiségként szolgált az iskola számára; voltak ott különféle színű sulis mezek, esőkabátok, edzőcipők, s innen nyílt még két helyiségnek az ajtaja. A bal oldali a mosdókhoz vezetett, ahová ugyebár jómagam is tartottam, a jobb oldali pedig a konkrét öltözőhelyiségbe, amely gazdagon fogasokkal és hosszúkás padokkal van felszerelve; mi is gyakorta itt szoktunk átöltözni testnevelés órára, vagy éppen a tornaterem mellettiben, de abban inkább akkor, ha le akarunk utána zuhanyozni.

Jelen esetben a szóban forgó öltözőhelyiséggel nem is foglalkoztam volna, teljesen irreleváns lett volna oda belesnem, viszont abban a minutumban, ahogy rátettem a kezem a mosdóba vezető ajtó kilincsére, különös neszek ütötték meg a fülemet.

Nyilván nyomban lefagytam, s fülelni kezdtem, a fura, beazonosíthatatlan eredetű hangok azonban nem szűntek meg, sőt, egyre inkább hallani véltem őket, és mintha pont a mellettem lévő öltözőhelyiségből szűrődtek volna ki. Az egyik pillanatban mintha elfojtott zihálást hallottam volna odabentről, a másikban pedig mintha valamiféle zörgést vagy recsegést, így értelemszerűen egyből két lehetséges opció körvonalazódott az agyamban; vagy valaki rosszul van, vagy pedig a gimnázium démoni megszállás alatt áll. Nem is tudom, melyik a valószínűbb eshetőség a kettő közül.

Az agyam megállás nélkül kattogott; nem igazán tudtam, mitévő legyek ilyen helyzetben, mert az egész elég horrorfilmbe illő egy jelenet volt. Az embertársaim iránti kedvesség nyilván megkövetelte volna, hogy benézzek az öltözőbe, ugyanakkor gyáva mivoltom révén mégis féltem meglépni ezt. Koromsötét volt, szinte az orromig is alig láttam, ráadásul egymagam voltam bármiféle fegyver nélkül, hogy veszem fel így a harcot egy démonnal?

Végtére is azonban megmakacsoltam magam, összeszedtem minden megmaradt porszemét a bátorságomnak, s úgy döntöttem, lesz ami lesz, benézek az öltözőhelyiségbe, mert ha valaki neadjisten tényleg rosszul van odabent, nemhogy az én lelkemen fog később száradni a segítségnyújtás elmulasztása. Nem hezitálva többet tehát egy árva pillanatig sem marokra fogtam erélyesen a kilincset, s szó szerint feltéptem a falapot, de ami ott a két szemem elé tárult, az minden képzeletemet felülmúlta, és csoda, hogy nem ájultam el.

Az öltözőhelyiségben az egyik hosszú padon ugyanis magát Felixet pillantottam meg, viszont az ausztrál angyal koránt sem volt egyedül; szemből épp egy másik fiú ölében vonaglott beleélten, akinek erős, eres, férfias kezei épp a szőkeség fedetlen hátacskáján táncoltak, szenvedélyesen érintve és karmolgatva a selymes, tejfehér bőrfelületét. Felix közben vágyittas nyöszörgéseket hallatott minduntalan, amint amaz épp a szeplős nyakát csókolgatta, olyan hévvel, mint aki épp felfalni készül. Nem számítottam arra, hogy ilyesmibe botlok, így evidens módon teljesen lefagytam, a lábaim pedig gyökeret vertek a talajban, ekkor azonban már ők is észrevették, hogy társaságuk akadt, ugyanis riadtan pillantottak mindketten az irányomba.

S ekkor láttam meg a másik fiú arcát.

- Jackson?! - rikoltottam, mint valami fába szorult féreg. Nem hittem el egyszerűen, amit láttam, pedig határozottan Jackson volt az a fiú, akinek Felix ott ült az ölében: nem az én szemem káprázott. - Te jó ég, mi a fasz?! - kapaszkodtam meg gyorsan az ajtófélfában, mielőtt még elájultam volna.

- É-é-én m-m-megmagyarázom - hebegte felém bátortalanul a kínai származású osztálytársam, úgy pislogva szemeim közé, mint szarvas éjszaka a reflektorfényben, Felix azonban csupán egy határozott mozdulattal megragadta Jackson állát, s könnyűszerrel maga felé fordította annak kobakját.

- Majd később megmagyarázod, Jackson drága, most fejezd be szépen amit elkezdtél... az előbb még meg voltál értem veszve, csaknem szégyelled, hogy titokban egy másik fiúval enyelegsz? Hm, félsz, hogy kiderül, igaz? - dorombolta mindössze pár centiméterre az arcától, mire Jackson nyelt egyet. - És te, Minho-ssi? Mi járatban? Szeretnél csatlakozni esetleg? - nézett vigyorogva felém, mire egy elborzadt arckifejezést kapott tőlem válaszul.

- Nem! Jesszusom, folytassátok csak! - fogtam rá gondterhelten a fejemre, s úgy bevágtam magam után az öltözőhelyiség rozoga ajtaját, hogy az majdnem leszakadt a zsanérjairól, majd tempósan kereket oldottam még a közelből is, olyannyira kínosan éreztem magam a történtek miatt.

Miért mindig én vagyok az a szerencsés kiválasztott, akinek bele kell gabalyodnia ilyen kínos szituációk pókhálójába? Úgy fest, én tényleg mágnesként vonzom magamhoz a káoszt. De legalább lehullott a nagy heteróság földi megtestesítőjének, Jackson Wangnak az eddigi hamis álarca, aki ezek szerint mégsem akkora heteró, mint amilyennek állítja magát. Habár, Felix bájainak különben is nehéz ellenállni, szóval nem hibáztatom...

A végletekig lesokkolva az iménti kellemetlen felfedezéstől lófráltam hosszú perceken keresztül a folyosókon, céltalanul bolyongva a tágas épületben, mivel a tornaterembe még mindig nem volt sem kedvem, sem szociális kapacitásom visszamenni, untig elég volt hallanom a dobhártyaszaggató zeneszót, ami egészen idáig elért. Ha egyedül rajtam múlt volna, én legszívesebben már most véget vetettem volna az estémnek, s hazamentem volna a fenébe, lefeküdni aludni, de nem akartam feleslegesen ugráltatni aput, mivel Chaeryeong még biztosan maradni akart volna Ryujin miatt, így kénytelen voltam találni magamnak valamilyen elfoglaltságot, még legalább pár órácska erejéig.

Remek.

Épp teljesen a kusza gondolataimba merülve rakosgattam egymás elé a lábaimat, a szemeim pedig már tisztára hozzászoktak a konstans félhomályhoz, mikor sorsszerű módon olyasvalaki jött velem szembe a folyosón, aki az utóbbi időben a gondolataim jelentős százalékát teszi ki sorozatosan.

- Minhi, szia! - szökkent oda elém jókedvűen Jisung, egy barátságos mosollyal édes kis mókus-arcocskáján, mire az érte elgyengült szívem nyomban folyékony halmazállapotra váltott, gyomromban pedig feléledtek azok a fránya pillangók. - Nahát, milyen jó a sminked! Hmm, vámpír? - tippelt.

- Az - biccentettem. - És te? Látom, nem vagy beöltözve - állapítottam meg, végignézve a fiún, aki csupán egy szűk, fodros gallérú fehér inget, s egy fekete, magasított szárú nadrágot viselt, ami nem hasonlított éppen semelyik halloweeni figura felszerelésére sem. - Félre ne érts, gyönyörű vagy így is—

- Azt mondod, gyönyörű? Haha, micsoda butaság - nevette el magát, poénnak fogva fel szavaim, pedig én azokat bizony bóknak szántam. - A tanároknak szerencsére nem kell beöltözniük, én különben sem vagyok oda az efféle partikért - legyintett egyet aranyosan. - De amint látom, te sem. Miért bóklászol egyedül a folyosón, hogyhogy nem bulizol, ahogy mindenki?

- Hát, a nővérem a barátnőjével van, San Wooyounggal, amióta összejöttek, hozzájuk sem lehet szólni, Seungmin pedig elrohant, mert a barátnője hívta, szóval most így vagyok egyedül - tártam szét a karjaimat, amolyan "ez van, ezt kell szeretni" stílusban. - És te mit keresel itt, Hanji?

- Én igazából Felixet keresem, mert lelépett mellőlem már vagy egy húsz perce, és azóta sem találom - osztotta meg velem ittléte okát, mire menten az arcomra fagyott a mosoly.

- Óh, ha elfogadsz egy tanácsot, inkább ne keresd őt - vigyorogtam kínosan.

- Mert?

- Összefutottam vele, és épp Jacksonnal... khm lazul - fogalmaztam finoman, holott a látvány szó szerint beleégett a retinámba.

- Tessék?! Hogy kivel?! Most csak viccelsz, ugye?! - esett le a tanárom álla, mire csak a fejemet ingattam. - Jacksonnal? Most komolyan? Ez annyira, de annyira jellemző Felixre, nem is tudom, min lepődjek meg jobban, azon, hogy Jackson lebukott, vagy azon, hogy Felix megint a diákjaimmal szexel.

- Én megértem teljesen, Jisung, hogy ez rosszul esik neked—

- Nem, nem esik rosszul! - fakadt ki hirtelen Jisung, toppantva egyet, mire nyomban elhallgattam. - Nem érdekel ha Felix lefekszik Jacksonnal, vagy akárki mással. Igen, dühítő, mert ha Shin igazgató megtudja, hogy a "vigyázó", akit én hoztam magammal, egyik diákkal a másik után fekszik le, abból nekem is bajom lehet, de nem érdekel különösebben. Az egyetlen eset, ami rosszul esett, az az volt, mikor veled feküdt le! És az autóban is...

- Jisung... én tényleg nagyon sajnálom, nem akartalak megbántani - sóhajtottam fel, körbefogva ujjaimmal a kis mókus finom tapintású almácskáit. - Hé, Hanji, nézz rám! - kértem őt lágyan, mire a fiatal férfi szófogadóan felemelte tekintetét, amely mélyen összekapcsolódott az enyémmel. - Elhiszed nekem, hogy nem volt részemről benne semmi érzelem? Elhiszed nekem, hogy a mai napig bánom az egészet?

- Szeretném elhinni... - suttogta vissza szomorúan, miközben homlokunk már szinte érintkezett a másikunkéval, bennem pedig egyre nagyobb lett az az iránti vágy, hogy megcsókoljam. - Figyelj, Minhi, én—

- Basszus, Lily, most meddig kísérjelek? Nem mehetek be a lányvécébe - hallottuk meg nem várt módon felharsanni valahonnan a folyosó végéről Mingyu méltatlankodó hangját, mire Jisunggal riadt tekintettel, tanácstalanul meredtünk a másikra. Jaj ne, nem láthatnak meg minket kettesben itt, így, mert az irtóra kétértelműen jönne le mások szemében.

- De Mingyu, pisilnem kell, és félek a sötétben! Hát itt bármi megtörténhet! - nyafogott vissza Lily, kettejük lépteiket pedig egyre közelebb és közelebb hallottuk magunkhoz.

- Be a szertárba! Gyorsan! - reagált elsőként Jisung, majd megragadva a karomat berántott maga után az iskola szertárjába, mint valami rongybabát, s becsukva az ajtót duplán elfordította a kulcsot a zárban. Mindez olyan gyorsan történt, hogy felocsúdni is alig volt időm, s mielőtt még tiltakozni kezdtem volna, Jisung akcióba lépett. - Shhh, csitt, Minhi - nyomta rá a mutatóujját a számra a fiúcska. - Vagy azt akarod, hogy észrevegyenek? Magad ellen játszol? 

- Nem... - motyogtam, vadul szemezve a kis mókussal, aki viszont újfent csendre intett.

Lélegzetvisszafojtva füleltünk mindketten, jóformán meg sem merve moccanni a tetőfokára hágott izgalomtól, vagy éppen a löketnyi adrenalintól, s pár másodpercen belül valóban hallani véltük elhaladni a szertár előtt Mingyut és Lilyt, akik végig belemerülve az aktuális témájukba csacsogtak egymással, és szerencsére a mi ottlétünkből nem vettek észre abszolút semmit. Miután már egyáltalán nem hallottuk őket, ami azt jelentette, hogy elmentek, vagy legalábbis hallótávolságon kívül vannak, megkönnyebbülten fújtam ki az eddig erőszakkal tüdőmben tartott levegőt.

- Fuu, ez meleg helyzet volt. Rendesen úgy dobog még mindig a szívem! Jók a reflexeid, én már készültem pont szívrohamot kapni.

- Voltam már ilyen helyzetben nem egyszer az életem során, szóval megszoktam. Egyébként van kedved egy kicsit itt maradni velem? Persze, ha nincs más terved mostanra - nézett felém félénken Jisung, körbesétálva közben a zsúfolt, poros kis szertárban, ahol már egyszer jártunk szeptemberben, de akkor nem kettesben, s csak az idei éves tankönyveket hoztuk ki. - Itt nem zavarna minket senki.

- Naná, hogy van! - lelkesültem fel azonnal, hiszen számomra minden egyes vele eltöltött pillanat egy ajándék a sorstól. - Jó por van itt - állapítottam meg, kritikus arccal végighúzva a mutatóujjamat az egyik szekrény polcán.

- Ne a porral foglalkozz, Minhi, hanem inkább velem - kuncogott fel cserfesen Jisung, majd játékosan kézen fogott, s ezúttal a szertárban lévő kissé koros és megviselt kanapéhoz húzott. - Leülünk? - kérdezte tőlem, majd — mi tagadás, lehet túlzottan bizalmasan közelségben foglaltunk helyet egymás mellett az ülőalkalmatosságon, de nekem mindez természetesen nem volt ellenemre. - Minhi, én nagyon élveztem azt az ottalvós-bulit Felixnél - jegyezte meg hetykén. - Remélem te is—

- Perszehogy én is, Jisungie, viszont egyszer és mindenkorra meg kell értened, hogy az egészséged miatt nem szabad alkoholt innod többet, mert szombaton is nagyon rosszul lettél - jelentettem ki szigorúan. - Látnod kellett volna magad. Rossz volt rád nézni, el sem tudod képzelni, mennyire megrémisztettél. Örülj, hogy nem kellett hozzád kihívni megint a mentőket. Azt hitted rám, hogy a papád vagyok. Aggódom érted, Hanji, elrontod a gyomrodat, nem akarom, hogy újra kórházba kerülj.

- Tudom, hogy nem kéne innom, teljesen igazad van ebben, de néha pokolian nehéz uralkodni magamon. Rengeteg problémám volt az elmúlt években, és néha nem tudom elrendezni magamban a dolgokat, olyankor pedig sajnos marad a pia - szontyolodott el a kis mókus, nyomban elszégyellve magát, holott én nem ítéltem el őt emiatt, csupán féltettem őt. - Ne haragudj rám, remélem nem mondtam vagy csináltam semmi kínosat az éjszaka folyamán...

- Ugyan - nyugtattam meg őt szelíden, egycsapásra eloszlatva ezáltal a kis mókus minden fennmaradt kételyét, ugyanis egyszerűen fogalmazva így ítéltem meg helyesnek. Minek vetettem volna a szemére, hogy smárolni akart velem részegen? Mi értelme lett volna az ilyesmit felhánytorgatni neki, pláne ha ő maga csak töredékeket tud előidézni az éjszaka történtekből? - Mire emlékszel, Hanji? - simítottam rá leheletfinoman Jisung selymes arcocskájára, mire a fiú odabújva hozzám, a mellkasomra hajtotta aranyos kis buksiját, nekem pedig egyből dübörögni kezdett a szívem, de olyan intenzíven, hogy azt még a holtak is biztosan meghallották. A tanárom illatos hajkoronája szinte súrolta és ezáltal csiklandozta az orromat, így akadálymentesen lélegezhettem be bódító eperaromáját, ami megbolondított. - Milyen kis bújós vagy ma - állapítottam meg, és tétován ugyan, de játszadozni kezdtem Jisung sima, sötétbarna hajtincseivel.

- Ez jól esik - sóhajtott fel egyet jólesően, s fizikailag éreztem, amint teljesen ellazulva lélegzik a mellkasomon, ami értelemszerűen engem is örömmel töltött el.

- Igen? Szeretnéd akkor, hogy folytassam? Szereted, ha a hajadat simogatják, Sungie? - tudakoltam, a mutatóujjam köré kezdve csavargatni sorban a bársonyos loknikat, majd odaemeltem azokat a nózimhoz.

- Eddig nem tudtam róla, hogy szeretem - kuncogta el magát zavarában. - Eddig még senki sem cirógatta a hajam, meg senki sem ért hozzám ilyen gyengéden. De ha téged nem taszít ez, akkor örülnék neki ha folytatnád.

- Miért taszítana? - kérdeztem rá értetlenül. - Illatos a hajad és rettentően puha, szóval bárki szívesen simogatná. Gyönyörű vagy, tudod? - szaladt ki a számon meggondolatlanul.

Jisung vélhetően szándékosan nem válaszolt erre a nyílt flörtnek szánt megjegyzésemre; szegényke rettentő zavarban volt, éreztem mozzanatain, s minden egyes rezdülésén, így nem erőltettem tovább ezt a kérdéskört.

- Ööö, visszatérve az előző kérdésedre - köszörülte meg újonnan a torkát, ő maga terelve végül a témát. - Szinte semmire sem emlékszem abból az éjszakából, de tényleg, kiesett minden. Annyi még talán megvan, hogy elkezdtük nézni a filmet, viszont utána aztán egy időre teljes képszakadás, és már csak az rémlik, hogy hánytam. De utána megint semmi, és mire felkeltem reggel, te nem voltál sehol, és Felix pedig végig annyira fura volt, hogy azt hittem csináltam valami rosszat.

- Nem csináltál semmit, Jisung, hidd el - bizonygattam, olyan meggyőzően, hogy már lassan én magam is elhittem. - Felix pedig szerintem szimplán csak azért viselkedett furán, mert éjjel kissé becsiccsentve megint bepróbálkozott nálam, de megbeszéltük, nincs semmi gond, ne aggódj, rendben?

- Lefeküdtetek?! - kapta fel riadtan a fejét.

- Mi?! Jisung, miről besz—

- Nem akarom, hogy lefeküdj vele! - közölte velem, kétségbeesetten kapkodva a levegőt, kiakadását pedig nem tudtam mire vélni, elvégre a feltételezés teljesen alaptalan volt.

- Hanji, hé, figyelj rám, nem volt köztünk semmi! Ne kombinálj alaptalanul, jó? - formáltam lágy csokrot a fiú almácskái körül, közelebb húzva őt magamhoz, s közben jelentősen el kellett gondolkodnom azon, hogy mi mégis miért beszélgetünk mi egymással úgy, mintha legalábbis kapcsolatban lennénk. Azt sem tudtam eldönteni, hogy ő most vajon... féltékeny Felixre... miattam? - Shhh, nyugodj meg, nincsen semmi gond... - cirógattam hüvelyujjaimmal a fiúcska selymes orcáit.

- Jó, lehet nem feküdtetek le, de akkor minimum kivertétek, nem? Mert ha igen, az remélem tudod, hogy rohadt undorító, főleg ha ott aludtam mellettetek, és—

- Jisung! Nem! - csattantam fel felháborodva, szerintem abszolút jogosan, kissé megemelve a hangom, mire Jisung menten összerezzent mellettem, s olyan apróvá gömbölyödött, mintha legalábbis veszélyben lenne. - Nem csináltunk az ég egy adta világon semmit, miután hánytál, lefeküdtünk aludni, ennyi történt! Lezártuk ezt az ügyet Felixszel egyszer és mindenkorra! Miért nem hiszel nekem?

- Ne üss meg, kérlek, ne kiabálj velem, nem szeretem! Inkább ölelj meg, hiszek neked, csak ne haragudj rám, kérlek! - Jisung remegő, elvékonyodott hangja olyan végletekig riadtan csengett, hogy az egyből visszavonulásra késztetett, hiszen kétségtelen, hogy sorozatosan valamiféle rémes emlékeket idéz fel benne az, hogyha egy másik férfinemű személy akárcsak felemeli a hangját vele szemben. Mert nem kiabáltam egyáltalán, viszont szegényke mégis megijedt.

- Édes kis husi, hogy mondhatsz ilyet? Sosem ütnélek meg, Jisung, sosem! Nem csak téged, hanem senkit sem, nem vagyok egy beteg állat! - öleltem magamhoz szeretetteljesen a reszkető mókus kicsiny testét, aki szinte elveszett a biztonságot nyújtó ölelésemben, olyannyira próbált hozzám közel bújni azáltal, hogy az arcát a mellkasomba temette. - Nincs semmi baj, shh. Adok neked egy puszit, jó?

- Ühüm - motyogta vissza beleegyezően, így nyomban ott is landolt egy apró puszi Jisung fejének búbján. S utána csupán hosszú perceken keresztül így voltunk mozdulatlanul, összeölelkezve, s csupán a halk lélegzetvételeink töltötték ki a szertár csendjét, na meg persze az én kiakadt ketyegőm fülsüketítő dobogása. - Szeretem ezt a zenét, olyan fülbemászó - szólalt meg hirtelen Jisung, megtörve az eddigi békés hallgatást kettőnk közt, nekem pedig csak ekkor tűnt fel igazán az, hogy a tornateremből kiszűrődő zene tulajdonképpen kristálytisztán elhallatszik egészen idáig. - Csak ugye én mindig is modern táncoltam, ez pedig túl lassú ahhoz, szóval nem volt soha alkalmam kipróbálni—

- Van kedved táncolni velem? - ajánlottam fel teljesen légből-kapva.

- Hogy mi? - illetődött meg Jisung, elhajolva tőlem, hogy a szemembe nézhessen. - Úgy érted, hogy itt és most?

- Miért ne? Van elég hely - vontam meg a vállaimat, próbálva minél lazábbra venni a figurát, holott egy álom vált volna valóra azáltal, ha az angyallal lassúzhattam volna; a helyszín nem számított.

- Nem is tudom, Minhi - hezitált a mókus. - A térdem... meg én már nem tudok táncolni—

- Dehogyisnem tudsz, Jis! - pattantam fel a rugós kanapéról, mire a fiatal férfi is fel akart tápászkodni onnét, ezért nyomban megráztam a fejem, miszerint ne tegye. - Ne! Maradj ülve, Hanji! Figyelj, akarsz előtte játszani egy kicsit, hogy megjöjjön a kedved a tánchoz? Nem lesz megterhelő a térdednek, ígérem.

- M-m-mire gondolsz?

- Csak figyelj - mosolyodtam el titokzatosan. - Hunyd le a szemeid. Ne félj, bízz bennem, minden jó lesz - biztattam őt, mire a tanárom végül szófogadóan lecsukta rezgő pilláit. - Remek. Most pedig képzeld el, hogy egy gyönyörű, tágas bálteremben vagy, ahol ez a zene szól. Szép ruhában vagy, a fények pedig csak úgy cikáznak a fejed felett. Mondd, még mindig nem jött meg a kedved a tánchoz?

- De igen...

- Akkor kinyithatod azokat a szép szemeid - biccentettem egyet elégedetten, majd miután Jisung bájosan kinyitotta csillogó pislogóit, komoly ábrázattal felé nyújtottam a kezemet. - Mondja csak, Han úrfi, esetleg felkérhetem Önt egy táncra?

- Nem is tudom, Lee úrfi - döntötte oldalra a buksiját megjátszott hezitálással a kis mókus, egyből elkapva a fonalat, csatlakozva ehhez a kisebb szerepjátékhoz. - Tudja mit? Legyen, a ma este folyamán még úgysem kért fel egyetlen úrfi sem - fogadta el a feléje nyújtott kezemet, miközben jómagam odébb vezettem őt, és szembefordultunk egymással.

- Nohát, hogy milyen modortalan úriemberek vannak ebben a bálban - sopánkodtam, megforgatva a szemeimet. - Egy ilyen bájos úrfit, mint Ön, bűn nem felkérni.

- Hátrébb az agarakkal, Lee úrfi! - rótt meg engem egy cserfes mosolyszerűséggel édes arcán Jisung, amit követően egyből próbált komoly ábrázatot erőltetni magára. - Csupán egy táncba egyeztem bele Önnel, udvarlásba már nem, szóval ne legyen udvariatlan.

- Bocsásson meg nekem, Han úrfi, hagytam magam elragadtatni, hisz' az Ön szépsége egyszerűen káprázatos - sóhajtottam fel "bűnbánóan". Nem tagadom, jobban élveztem ezt az egészet mint kellett volna, elvégre ily' köntösben nyíltabban flörtölhettem a fiúval. - Készen áll a táncra? - vezettem rá kezemet Jisung vékony darázsderekára, miközben ő ezzel egyidejűleg a vállamra fogott.

- Készen - felelte határozottan a kis mókus.

A tornateremből érkező melankolikus, szépen csengő muzsikaszó betöltötte a szertárt, s a kis szerepjátékunk miatt úgy éreztem magam, mintha valóban egy fényűző bálon lettem volna, azzal az angyali fiúval, akibe azt hiszem... szerelmes vagyok.

Bal oldalra kilépve megkezdtem a társastáncot, Jisung meg nyomban lépett utánam, arra, amerre én vezettem, s meglepett, hogy annak ellenére, hogy nem vagyunk összeszokva ilyen téren, mégis meglepően megvolt köztünk a szinkron és az összhang. Nem siettettem semmit, lágy mozdulatokkal lassúztunk az én vezetésemre, nemhogy Jisung térde esetleg megfájdul.

Te jó én, én most egy angyallal táncolok. Tényleg az angyallal táncolok—

- Han úrfi, Ön hiányzott az etikett órákról, vagy mégis mire véljem ezt a szörnyűséges szemtelenséget? - szólaltam fel nemtetszően. - Akkor most megtanítom Önt én valami nagyon fontosra; ha valakivel táncol, mindig nézzen bele a partnere szemébe.

- Így már megfelel Önnek, Lee úrfi? - pillantott fel rám a szempilláit rebegtetve Jisung, mire tekintetünk mélyen összekapcsolódott, s a fiú szembogarai pedig szinte nevettek.

- Príma - feleltem, holott ilyen szavakat, s efféle hivatalossággal átitatott nyelvezetet talán még sosem használtam. - Ez az, Han úrfi, hadd lássam azokat a szép szemeit, olyanok, akár a ragyogó csillagok az égen.

- Ön egy igazi játékos, Lee úrfi.

- Az vagyok, nem tagadom - vállaltam fel büszkén, egyszeriben megpördítve Jisungot talán egy kicsivel nagyobb hévvel a tengelye körül, így a kis mókus nekiütközött hátával a mellkasomnak, miközben én hátulról odahajoltam nyakához, és halkan a fülébe súgtam szavaim. - De csak olyan játékokban veszek részt, ahol vágyom a nyereményre...

- Hmm, a vakmerőség a bolondság szele, szóval ne bízza el magát, Lee úrfi - fordult vissza velem szembe Jisung, s bár higgadtnak tűnt, a hangja sem remegett, fülei mégis rákvörösen virítottak, mint az izzók.

- Ellenére volna Önnek, Han úrfi, ha átölelném tánc közben?

- Nem. Nem volna. Öleljen át, megengedem.

S azzal az engedélyt hallva karjaim feléje mozdultak, átfogva Jisung derekát, ő pedig a nyakam köré fonta végtagjait, majd egészen e zene végéig így táncoltunk oda-vissza billegve, némán, teljesen átszellemülve, illetve átadva magunkat a pillanat varázsának.

Jisung buksija a vállamon pihent, ahogyan az enyém is az övén. Olyan volt ez a pár perc, mintha egy valós tündérmesében lettem volna, avagy egy álomban, ahol bármi megtörténhet, és nincsenek korlátok, sem szabályok, hanem csak mi ketten vagyunk a nagyvilágban. El sem tudnám mondani, mennyire akartam azt a csókot, érezni azokat az ajkakat az enyéimen, viszont ismételten a gyávaság győzött; nem mertem megtenni, mert visszatartott a tudat, hogy Han Jisung még mindig a tanárom.

Mikor véget ért ez a zeneszám, lassacskán elhajoltam Jisungtól, aki csupán hatalmas mókusszemekkel pislogott fel rám, s miután megcirógattam az arcocskáját, nyomtam egy finom puszit a tanárom sima homlokára.

- Köszönöm szépen a táncot, Jisung. Látod, mennyire ügyes voltál végig!

- Nem, Minhi - harapta be az alsó puháját az említett, hálásan megszorítva a kezemet. - Én köszönöm szépen neked, hogy felkértél, mert tudod... engem még sosem kért fel ezelőtt egyetlen férfi sem táncolni...

- Nem? Mi az, hogy nem? - döbbentem le őszintén ezen. - Most komolyan én vagyok a legelső ember, aki simogatta a hajadat és aki felkért téged táncolni? - hápogtam.

- Igen, ezekben határozottan te voltál nekem az első - somolygott Jisung, zavartan toporogva egy helyben. - De tényleg, nagyon tetszett ez a kis tánc, még a térdem is jól bírta. Amúgy meg nem néztem volna ki belőled, hogy szereted a szerepjátékokat - tette hozzá, mire menten a köldökömig vörösödtem.

- Én sem tudtam róla, hogy szeretem - makogtam egy kínos ajakgörbületet felöltve.

- Én sem tudtam, szóval kvittek vagyunk.

- Tehát tetszett a szerepjátékos rész is? - tartottam vissza a lélegzetemet.

- Persze. Izgalmas volt. Van fantáziád.

Igen, na az van ám, egy szakajtóval, és te is a fantáziáim szerves része vagy.

- Mostmár leülünk újra, Minhi? - kérdezte Jisung, kobakjával a térde felé bökve. - Le kéne pihennem, nemhogy véletlenül megfájdul. - közölte, mire ismételten helyet foglaltunk a kőkorszakból származó kanapén. - Amúgy mesélj, várod már az osztálykirándulást? - fordult érdeklődve énfelém.

- Nem tudom, feladtad a leckét ezzel a kérdéssel - heherésztem. - Várom is meg nem is. Tudod, úgy vagyok vele, hogy a sok ember miatt nem várom, mert engem zavar a nagy társaság, a kirándulás élménye miatt viszont mégiscsak várom.

- Ez érthető - helyeselt Jisung, a combomra rakva a tappancsát, mire élesen beszívtam orrlyukaimon keresztül a levegőt eme váratlan érintés következtében. - Én nem várom, mert tudom mi megy ilyen ottalvós kirándulásokon; cigaretta, alkohol, drogok, szex... ki fog titeket őrizni? Rohadtul félek, mert ez egy hatalmas felelősség tanárként, akkora stressz van rajtam már napok óta, huszonnégy kamaszra pedig nem könnyű vigyázni négyen, ráadásul ti nem éppen vagytok egy jó magaviseletű osztály. Jackson és társai tuti kiművelnek majd valamit, Mingyuéknál mindig látok minden olyan anyagot amit nem kéne, a te barátaid is megérik a pénzüket, szóval szerintem van okom az aggodalomra.

- Ha ez megnyugtat, én angyalian jó leszek, Jis - jelent meg a glória a fejem fölött.

- Azt mindjárt gondoltam, Minhi - kuncogott fel az osztályfőnököm.

- És kik is jönnek velünk? Mármint a tanárok közül.

- Jövök ugyebár én, Yoongi, Hoseok és mivel Choi tanárnő az utolsó pillanatban lemondta, mert covidos lett, Shin igazgató tőlem kérdezte meg, hogy nem tudok-e gyorsan szerezni valakit, én pedig voltam olyan hülye, hogy—

- Azt ne mondd, hogy—

- De igen - hunyta le a szemeit lemondóan a kis mókus. - Jön velünk Felix is, szóval ez azt jelenti, hogy csak magamnak csináltam plussz munkát. Nem gondolkoztam, csak gondoltam jót tenne neki Hyunjin után egy kis környezetváltozás, ezért találtam ki, hogy elviszem magammal. El sem merem képzelni, hogy mit fog ott lerendezni; hajkurászhatom majd őt, hogy pont kivel fekszik be egy ágyba, remek. Így is lehetetlen küldetés lesz megfelelően odafigyelni huszonnégy tinédzserre, erre még az ámokfutást tartó legjobb barátomat is féken kell tartanom.

- Ne feszülj rá, Jisung, nem lesz semmi baj, ott lesz veled Min és Jung, ők is biztosan segítenek, nem egyedül kell ezt megoldanod. Túl leszünk hamar ezen a kiránduláson. Felixszel kapcsolatban pedig csak annyi, hogyha szerencsénk van, akkor végig Jacksonnal lesz - tippeltem reménykedve.

- Úgy legyen, Minhi, úgy legyen...

...

Jisunggal elbeszélgettünk volna mi a szertár biztonságot és ideális rejtekhelyet nyújtó falai közt akár hajnalig is, viszont nem sokkal később kaptam egy rövid, ám annál velősebb SMS-t Chaeryeongtól, aki azt állította, hogy fáj a feje a dobhártyaszaggató zenebonától, s már haza szeretne menni lepihenni. Ezért egy hosszú, érzelmekkel teli öleléssel, s természetesen egy cuppanós puszival ( arcra ) búcsúztam el az én kis mókusomtól, majd szinte röpdösve a határtalan boldogságtól találkoztam a nővéremmel odalent az aulában.

Szerencsére a vöröshajú lány olyannyira kimerült és tompa volt a rengeteg és még annál is több dáridótól, hogy egyáltalán nem kérdezgetett hollétem felől, csupán bepattantunk apu gimnázium elé megérkező autójába, majd hazaérve rögtön nyugovóra tértünk mindketten. Nekem mondjuk kissé nehezemre esett ugyan elszenderedni, mivel folyamatosan Jisungon járt az eszem, s azon, hogy mennyire belopta magát a szívembe mindössze pár hónap leforgása alatt ez a tüneményes kis mókus.

Mostanra úgy érzem, szerelmes vagyok belé, de lehet ez csak egy átlagos fellángolás a részemről, s elmúlik hamarosan. Igen, határozottan az volna a legegyszerűbb megoldás az összes létező közül, de mi értelme is volna a földi létnek, hogyha minden determinált módon úgy zajlana le lépésről-lépésre, ahogy azt az ember eltervezi?

Másnap, tehát kedd reggel olyan enerváltan kecmeregtem ki az ágyból, mint még soha ezelőtt, miután már vagy tizedszerre nyomtam ki az épp felcsörrenő, irritáló ébresztőt, anyu pedig már rikácsolt, hogy azonnal indítsak készülődni. A tegnapi — maradjunk annyiban, hogy nem éppen aprólékosan lemosott füstös sminkem miatt most hatalmas, fekete pacákkal szembesültem a szemeim alatt, így  volt mit dörzsölnöm a szappannal reggelre. Utána tempósan magamra kaptam pár kényelmesebb ruhát, s már indulhattunk is a suliba — ahová szokás szerint apu vitt el engem és persze a nővéremet.

A tanítás szempontjából ma nem történt igazából semmi különös vagy szokatlan; a tegnapi halloweeni buli miatt ma nem voltak sem feleltetések, sem írásbelik, szóval leginkább új tananyagokat vettünk minden egyes tanórán. Ráadásul az osztályunk sem volt épp csúcsformában, hisz' mindenki feje kómásan kókadozott oldalra egész álló nap az álmosságtól, vagy éppen a másnaposságtól — ki hogy bulizott a minap, attól függ.

Mélyen tisztelt San barátom például aludt. Nem viccelek, szó szerint rádőlt a padra, és békésen szunyókált, Wooyoung pedig szintén úgy festett mint egy zombi; csak bámult maga elé akkorákat ásítozva, hogy attól féltem, mindjárt elnyel. S persze ne feledkezzünk meg Seungminról sem, aki valamiért nem érezte szükségét annak, hogy megmagyarázza nekem a tegnapi elrohanását "jagiyához"; úgy tett, mintha mi sem történt volna, s egész álló nap a tenyeréhez volt nőve a mobilja. Fura...

Jackson Wang pedig — lám csak lám; nem jött ma iskolába, ez pedig kvázi felért egy beismerő vallomással tőle. A fiú nem volt más, mint egy gyáva alak, nem mert szembenézni saját tulajdon önmagával, vállalni a tetteit, s olyannyira féltette a szűrét, amiért megláttam őt egy másik sráccal enyelegni titokban, hogy inkább meg sem mer mutatkozni előttem. Bizonyára alaposan be lehet szarva attól, hogy elcsipogom valakinek a mocskos kis titkát, pedig amúgy nem áll szándékomban ilyet tenni vele, még akkor sem, ha amúgy totálisan megérdemelné azért a rengeteg buzizásért és homofób megjegyzésért, amik puffogtatásának gyakorta ő volt az indítványozója.

Miután relatívan gyorsan véget ért a keddi tanítási nap, sajnos Chaeryeonggal kényszerültem hazamenni autóbusszal, pedig Jisung előtte felajánlotta, hogy hazavisz, viszont anyu még a reggel folyamán parancsba adta, hogy ketten jöjjünk haza a nővéremmel, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy a tegnapi intim események után esélyem legyen újra időt tölteni Jisunggal, de a kiránduláson majdcsak lesz rá alkalmam.

Apropó, kirándulás... Az osztályunk ugyebár Gimpoba készül szerda reggel az idei év első osztálykirándulása jegyében, azaz holnap, pontosan nyolc órakor. Ha jól emlékszem, két napra megyünk, szóval egyet alszunk ott, s elvileg hangulatos kis faházakban leszünk elszállásolva, erdős vidéken, egy kemping területén, ugyanis ha minden igaz, akkor a túrázás lesz a fő program. Összesen huszonnégy létszámú az osztályunk, ami nem kevés személy, szóval lesz belőlünk egy buszra valónyi, nem beszélve még a három tanárról, na meg persze Felixről. Azt hiszem megértem és átérzem szegény Jisung aggodalmát; nem lennék most a helyében, annyi szent.

Hazaérve aztán megkezdődött a rettegett és baljós csomagolás, be a bőröndjeinkbe, amely tevékenységet mindennél inkább gyűlölök a világon, mivel ilyenkor az egész egy éktelen ordítozásba és veszekedésbe torkollik, hiszen anyumedúza minden áron bele akar okoskodni abba, hogy nekem és Chaeryeongnak szerinte mit kellene vinnie, s mit nem. Mi pedig a nővéremmel köszönjük szépen, de nem kérünk anyu kéretlen tanácsaiból; felnőtt emberek vagyunk mindketten, csak van annyi értelem bennünk, hogy be tudjunk magunknak pakolni a két napra szükséges holmijainkat, ha meg valamit netalántán kifelejtünk, ám azt nélkülözzük. Ilyen egyszerű a képlet.

Anyu most is jött volna tüsténkedni és kíváncsiskodni, de miután mindketten sikeresen leráztuk őt, jómagam kiráncigáltam a bőröndömet a szekrényem mögül, s kinyitva ráhajítottam azt az ágyamra, mire a paplanon szundikáló Soonie összerezzent ijedtében.  

- Ó, ne haragudj, moszatkám! - kértem tőle azonnali hatállyal elnézést, bűnbánóan megdagonyázva a cicámat, szóval szerintem megbocsátotta nekem az előbbit.

Próbáltam helytakarékosan és módszeresen bepakolni, úgy, hogy lehetőleg minden beférjen, a bőröndöm tartalma pedig végül a következőkből állt össze egy egységes egésszé: zoknik, alsónadrágok, farmer- és vízhatlan nadrágok, két melegebb pulcsi, hosszú- és rövid-ujjúk, pizsama, esőkabát, fogkefe, fogkrém, szappan, tusfürdő ( három az egyben, tehát ezt vehetjük egyúttal akár samponnak is ), fésű, parfüm, dezodor, ajakbalzsam, testápoló, papírzsebkendő, burgonyaszirom nasira, telefontöltő, fülhallgató, illetve még behajítottam az eper ízesítésű elektromos cigarettámat is a többi dolog közé. Rendeset nem akartam vinni feleslegesen, mert egyrészt büdös, másrészt Jisung biztosan megérezné, neki pedig semmiképp nem kívánok csalódást okozni, így is stresszel szegény mókusom épp eleget.

- Chae, én amúgy kész vagyok! - kiáltottam át a nővéremnek, elégedetten behúzva a bőröndöm makacs, beragadt cipzárját.

- Én még nem! - károgta vissza feldúltan a lány, idegbetegen csapkodva. - Nem fog beférni a hajvasaló, és még a hajszárítóról nem is esett szó, pedig a legnagyobb bőröndömbe pakoltam, arghhh!

- Ezért mondtam, hogy segítek, kislányom, de te önfejűen mindent csak egyedül! - rikoltotta közbe lentről, vélhetően a nappaliból anyu, aki a világért nem hagyta volna ki, hogy valakinek a szemére vethesse a tévedését.

- Dehát megoldom én!

- Aha, látom! Jó. majd szólj, ha meguntad!

Chaeryeong annyit szerencsétlenkedett a cuccaival, hogy már esküszöm, megsajnáltam, s én is felajánlottam a segítségemet, amit a lány először dacból nem fogadott el, de miután realizálta, hogy egyedül nem fog boldogulni, végül elfogadta a segítő kezemet. Nagy nehezen bepréseltük abba a nyomorult bőröndbe a nővérem összes holmiját, s mikor erőszakos rángatások közepette sikeresen behúztam azt a nyomorult cipzárt, azt valódi felüdülésként éltem meg. Chaeryeong nem győzött hálálkodni a segítségemért, szóval a köszönetmondást elintézte annyival, hogy marasztalt megnézni a Szulejmán új részét.

Vacsorára ettünk sajtos-sonkás szendvicset, s a tervezettnél tovább maradtam Chaeryeong szobájában, ugyanis a lány felvetette a Szulejmán-epizód végeztével, hogy meg kellene néznünk még a Titanicot, ami nem egy rövid film, így csak késő este jutottam el odáig, hogy lefeküdjek aludni a saját birodalmamban.

Egy golflabda méretű görcs oxidált a gyomromban a holnapi nap miatt, s nem tudtam biztosan, hogy képes leszek-e ilyen idegállapotban álomra hajtani a fejem, hiába tűnt olyan hívogatónak, csalogatónak a puha párnám és a jó meleg takaróm. Lekapcsoltam még az éjjeliszekrényemen álló kislámpámat is, de valahogy még így sem szállt tova a bennem túltengett éberség, ekkor azonban megvillant a mellém lerakott telefonom.

Üzenetem jött; az őrangyalom írt, mire még a szívem is díszbe öltözött a boldogságtól.

Hanji
Szia💓
Remélem nem ébresztettelek fel
Tudsz aludni?

Minhi
Sziaa💖
Ööö...
Őszintén?
Nem😂
És te?

Hanji
Én sem😂
Dupla adagnyi altatót fog kellenem bevenni

Minhi
Csak óvatosan a gyógyszerrel, tudod~

Hanji
Tudom, ne aggódj <33
Minhi
Nézz hisztisnek, de én egy idegroncs vagyok

Minhi
Megértem teljesen, de majdcsak elmegy valahogy ez kirándulás is
Ne stresszelj rá, ott leszek veled én is

Hanji
Nagyon rendes tőled
Majd fogunk ott is beszélgetni, ugye?
Már ha lesz időnk...

Minhi
Szeretnél beszélgetni, Hanji?

Hanji
Igen
De csak ha te is...

Minhi
Perszehogy szeretnék!!!
Hogy a viharba ne?❤️😂
Ha nem félsz kimenni éjjel
Akkor
Elmehetünk akár
Csillagokat is nézni
Nem azt akartál mindig is?
Mit szólsz hozzá?

Hanji
Awwww, Minhii🥺
Olyan kedves vagy
Sírni fogok😂💀
Igen igen igen!!!!
Szeretnék veled csillagokat nézni!!

Minhi
Akkor meg van beszélve😇
Már csak emiatt is várom a kirándulást😉

Hanji
Amúgy kit tervezel felcsípni?

Minhi
Mi??

Hanji
Ugyan, ismerem az ilyet
Én is voltam gimis🤪

Minhi
Senkit, Jis
Én most csak miattad megyek ide

Hanji
Minho..
Ne mondj ilyeneket

Minhi
Pedig de
Ha hiszed, ha nem💓

Hanji
Oké, Lee úrfi👏😂
Mostmár viszont megyek aludni
Vagyis, teszek egy próbát, ehhh

Minhi
Azt hiszem, én is💀
Akkor
Jó éjszakát, Han úrfi, álmodjon nagyon szépeket és holnap találkozunk❤️❤️❤️

Hanji
Jó éjszakát Önnek is, Lee úrfim❤️❤️❤️

Levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra, miközben magam mellé ejtettem a már elsötétült képernyőjű telefonomat. Legszívesebben hangot adva a bensőmben tomboló örömömnek sikoltottam volna egyet torkom szakadtából, hadd hallja meg az egész világ, hogy mennyire szerelmes vagyok ebbe a fiúba. Mint valami közhelyes filmszereplő, olyan voltam, s mániákusan újra és újra elolvastam a Jisunggal váltott üzeneteket, ugyanis képtelen voltam elhinni, hogy valóban kiosonunk majd az éjszaka leple alatt, kémlelni a csillagfedte égboltozatot édes-kettesben. Mostmár fordult a kocka, s igenis várom ezt a kirándulást, mert vele lehetek. Jisunggal lehetek, a fiúval, akiért dobog a kis szívem.

Ha te kívántad Han úrfi, akkor gyönyörű, eufórikus éjszakája lesz a te Lee úrfidnak...

_______

Sziasztok, drágáim, 7900 szóval visszatértem!❤️

Remélem tetszett nektek a rész, mert mostanában úgy veszem észre, hogy csökkent az érdeklődés a könyv iránt az eddigihez képest, és sok olyan olvasóm is "elpártolt" tőlem, akik szinte a legelejétől fogva itt voltak velem. Kicsit szomorú vagyok, mert úgy érzem, hogy rosszul csinálok valamit, szóval, nyugodtan írjátok le ha valakit esetleg valami zavar, a kritikát is szívesen fogadom, mert szeretnék jobb íróvá válni és fejleszteni magam, hogy tetsszen nektek a könyv🥺❤️

Mit gondoltok, mi lesz azon az osztálykiránduláson?😉❤️ Vélemények?

Na, sulisok, várjátok a hétfőt? Megkezdődik ugyebár....💀

Köszönöm, ha elolvastad... remélem tetszett🥺❤️ találkozunk egy következő rész alatt, vigyázzatok magatokra!💖

Puszi,
~Park Garam
~L