\____/

Tetszik amit látok
Átélni nem átok
Megfürödni ebben
Eme képzeletben

Ha jő lehetőség
Kalandvágy és szükség
Hogy azok vonattal
Vigyenek mosollyal

Messzi-messzi tájra
Új világot tárva
Ide nekem, elém
A cél jöjjön felém

Örömnek szikrája
Kábít neki bája
Tompává tesz füstje
Mámornak kedveltje

Amint hazaértem a suliból a Han Jisunggal történő rövidke beszélgetést követően, olyan voltam mint valami diliházból szabadult őrült; azt sem tudtam, hova kapjak nagy hirtelenemben, teljesen összeszedetlenül viselkedtem, hiszen mindenképpen szerettem volna valamit készíteni a fiú születésnapja alkalmából, azonban félő volt, hogy ilyen korlátozott időintervallumon belül nem leszek képes megrajzolni egy ténylegesen személyes, s szívhez szóló alkotást a számára. Ennek ellenére viszont meglehetősen eltökélt voltam a szándékaimat illetően, így nem vesztegetve tovább feleslegesen egyetlen percet sem, fogtam magam, előkerestem a rajzeszközeim közül egy kisebb méretű vásznat, majd gőzerővel neki is kezdtem a festésnek.

Beraktam háttérzajként valami béna Netflixes filmet a laptopomon, miközben az ecset csak úgy füstölgött a vászon alatt. Munka közben Soonie, Doongie és Dori végig ott sertepertéltek körülöttem, én azonban ezúttal nem hagytam elvonni a figyelmemet a cuki kis szőrmókjaim által, hanem csakis kizárólag a festésre koncentráltam, hogy időben meglegyek vele. Alig húsz perc után még a csuklóm is szó szerint beállt, s görcsölni kezdett, de nem érdekelt; igenis meg akartam csinálni, s meglepetést okozni Han Jisungnak, ha addig élek is. Lehet az én ajándékom nem jelent majd neki túl sokat, vagy eltörpül a számára fontosabb embereké mellett, de én tényleg őszinte szívvel készítettem neki most ezt.

Bele sem gondoltam abba, hogy mit fessek, a kezem szinte magától mozgott, önálló életre kelve. Ösztönszerűen tettem mindent, s állítólag a különféle művészeti ágazatokban ez is bizonyul a legjobb módszernek az eredményt illetően. Körülbelül másfél óráig tartó feszített munkatempót követően kész is lettem a festménnyel, miután egy fültől-fülig érő, elégedett mosollyal az arcomon néztem végig az elkészült művemen.

Az általam festett kép Han Jisung szeretett fekete cicáját, Haroo-t ábrázolta. Tisztában voltam azzal, hogy az említett fiúnak mennyit jelent ez a kisállatka, ezért is esett a választásom őrá. Alig vártam már, hogy mit fog szólni hozzá a tanárom; mertem remélni, hogy képes leszek ezzel az apró figyelmességgel mosolyt csalni az aranyos mókus arcocskájára.

Szépen, gondosan kihelyeztem a vásznat az erkélyemre, hogy a hűvös kinti szellő mihamarabb megszárítsa az arra rákent vastag festékréteget, s amíg erre vártam, ráérősen elpakoltam az íróasztalomról az alkotáshoz szükséges holmijaimat, illetve elmostam az ecseteket. Alig tíz perc múlva már javában száraznak ítéltem meg a vásznon elterülő Haroo alakját, így visszahoztam azt a szobámba, s precízen beburkoltam egy csillagmintás ajándékcsomagolásba, majd az iskolatáskámba süllyesztettem, elrejtve azt a kíváncsi szemek elől, nemhogy Chaeryeong, vagy esetleg anyuék meglátják, mert az ilyesmit nehéz lenne kimagyaráznom. Egyszerűen csak nem akarom, hogy tudjanak az életem ezen részéről; még az ikernővéremet ugyan többé-kevésbé beavatom a dolgaimba, de nyíltan beszélni a szüleimmel az érzéseimről már egészen más tészta. Nem értenének meg, pedig ez az én életem, az én érzéseim, s nem teszek azáltal semmi büntetendőt, hogyha vágyakozom a tanárom után; a gondolatrendőrség csaknem visz el érte.

Este Chaeryeong történetesen ismét akarta nézni velem a Szulejmánt, így már szokásszerűen bekuckóztam hozzá a szobájába, hogy együtt nézhessük azt az agymosó török sorozatot. Viszont mondhatni csak én néztem egyedül, ugyanis Chaeryeong rögtön az elején bealudt egy világian nyakatekert pózban, nekem meg nem volt szívem felkelteni őt. Miután véget ért a mai, egyébként valóban izgalomtól dús epizód, kikapcsoltam a tévét, majd magára hagyva a nagyban szuszogó lányt visszaszambáztam a saját szobámba, hogy én is nyugovóra térjek.

Vajon Han Jisung is alszik már? Lehet Hwang karjaiban könnyen el tud aludni, s nincs is szüksége azokra az altatókra.

Másnap energiától túltengve, lelkesen és kialudtan pattantam ki reggel az ágyamból, pedig általában a korai órákban nem vagyok ám valami aktív, sőt. Kutyafuttában felöltöztem, ahogyan Chaeryeong is, hogy aztán apu, akinek korábban kellett ma beérnie a munkába, elvihessen minket. Mondanom sem kell, hogy mennyire átjárt az izgalom szelleme, amint a gimnázium felé igyekeztünk, miközben a Han Jisungnak szánt becsomagolt ajándékom pedig ott lapult a hátizsákomba rejtve. Alig vártam, hogy odaadhassam neki, de az átvétel semmi esetre sem történhet majd meg az iskola falain belül, ugyanis ha valaki meglát minket, egyből gyanút foghat, amiből a végén még Han Jisungnak származhat baja. Türelmesen meg kell várnom a délutáni korrepetálást, s akkor majd nyugodtan, s kettesben odaadhatom neki, habár azt nem teljesen értem, hogy miért tette pont a születésnapjára a kettőnk tanulási időpontját, amikor mondjuk ünnepelnie kellene, de mindegy. Az egyetlen amit szívből remélek, hogy Hwang nem lesz jelen, mert ha igen, istenemre mondom, hogy azzal a lendülettel húzom is a csíkot haza.

- Képzeld, Chae, tudtad, hogy ma van Han Jisung szülinapja? - kérdeztem izgatottsággal fűszerezett hangon a nővéremet, amint immáron az iskola épületében igyekeztünk az osztálytermünk felé.

- Ja, valamit kiírt reggel a Facebook, csak nem nyitottam meg az értesítést - hümmögött elgondolkozva a lány. - Hány éves is lett? - tűnődött.

- Huszonnégy - feleltem, s így belegondolva lehet kissé tényleg soknak tűnhetett a fiú életkora az enyémhez képest, hiszen a kis mókus kereken hat évvel volt idősebb tőlem. Biztosan csak egy gyerekként tekint rám, s nem állítom, hogy én mennyire egy érett felnőtt vagyok, de azért szerintem képes lennék gondoskodni róla, hisz' annyira azért nem fatális az az aprócska korkülönbség. Hat év ugyan szerintem nem sok, anyu viszont erre azt mondaná, hogyha hat évig vernék a seggemet, azt nem tenném zsebre.

- Hah! - horkantott egyet gúnyosan Chaeryeong. - Öregedő ürge, ráncos nagypapa - kommentálta, mire még a szám is tárva-nyitva maradt. - Viccet félretéve, amúgy rohadtul nem néz ki annyinak. Ryujin-ssi szerint is simán letagadhatna pár évet. Ha nem ismerném, gondolkodás nélkül tizennyolcnak saccolnám, az egész biztos.

- Én is - helyeseltem egyetértően. - Ma amúgy megyek hozzá korrepetálásra délután - jegyeztem meg mellékesen.

- Hoppácska - szűkültek össze gyanakvóan a vörös hajú lány szemei, miközben karomat megfogva megállított a folyosón, s bizalmasan közelebb hajolt hozzám, hogy csak én halljam következő szavait. - Ez már jóval meghaladja a tanár-diák viszonyt. Kicsit sokat találkozol vele, nem gondolod? Figyelj, nekem elmondhatod; van köztetek valami?

- Nincs... nem tudom - nyöszörögtem vissza gondterhelten. - Egyik pillanatban azt érzem a viselkedéséből ítélve, hogy egy minimálisan ő is kedvel engem, de aztán meg teljesen az ellenkezőjét. Nem akarok szerelmes lenni beléje, Chae...

- Akkor kényszerítsd már magad egy kis logikus gondolkodásra, basszus! Nem vagy már alsó tagozatos, hogy valaki rád néz, te meg rögtön beleesel! - pirított rám frusztráltan a lány. Nem hibáztatom Chaeryeongot, hisz' ő teljesen más típus mint én; engem rendszerint az érzelmeim vezérelnek, míg a nővérem sokkal inkább racionális gondolkodású. - Ne álmodozz róla, ne gondolj rá, és egyszerűen csak ne engedd, hogy bármit is érezz iránta, mert bele fogsz őrülni, amilyen világszerelmes típus vagy! Fejben dől el az egész, Minho. Magadnak generálsz felesleges problémákat, amiken rágódhatsz! Felejt őt el, ismételd magadban, hogy ő a tanárod, idősebb is, ráadásul nem is illetek össze!

- Jól van.. - motyogtam vissza szomorúan, s kissé megbántva. - Nem fogok gondolni rá többet - fogadtam meg, holott ott helyben tisztában voltam vele, hogy eme ígéretem rögtön meghiúsulásra van ítélve, hiszen az érzéseim már javában elmélyültek.

- Nagyon helyes - biccentett egyet elégedetten Chaeryeong. - Mindig az eszedre hallgass. Szerzek én neked valami dögös csáveszt, ha ennyire akarod, ne aggódj, azzal a jóképű fejeddel nem sokáig maradsz ám szingli - próbált megnyugtatni, azonban ezen a ponton én már teljességgel el voltam szontyolodva, hogy még a nővérem sem támogatja az érzéseimet, miközben én bátorítottam őt mindvégig a Ryujinnal való kapcsolatára, így talán jogos elvárás lenne, hogy ő is legalább megértsen. S azt mondja, hogy szerez nekem pasit? Chh, értse meg, hogy nekem nem kell más; egyetlen lány és egyetlen fiú sem, csak maga a nagybetűs elérhetetlenség; Han Jisung. Chaeryeong elhiheti, egyáltalán nem tudatosak az érzéseim, s nem tehetek arról, hogy kialakultak bennem; lehet ostobaság az egész, de mostmár hozzám tartoznak.

Az első óránk történelem volt; páran feleltek a legújabb tananyagból, köztük például Seungmin és Yeonjun is, ( a barátom egyesre, míg az utóbbi tudása csak egy gyönge hármasra volt elegendő ) majd nyilván elérkeztek a Han Jisunggal közös tanóráink is, amelyeket már tűkön ülve vártam, elsősorban azért, hogy láthassam a tündérszép fiút. Jackson Wang nagy megmondó-ember akart lenni, ezért a matekóra legelején felállt a helyén, s az osztály nevében fontoskodó szöveget lejtve felköszöntötte a kis mókust, aki csak pislogni tudott, mint hal a szatyorban. Véleményem szerint az egész jelenet rémségesen kínos volt, kész kabaré, szegény Han Jisung is csak egy fájdalmasan kellemetlen műmosollyal az arcán "hálálkodott" Jacksonnak a figyelmességéért, s érezhetően szeretett volna továbblépni a tananyagra. Igazából valahol teljesen megértem őt; már amennyire kiismertem a fiút, az teljességgel elmondható, hogy nem szeret a figyelem középpontjában lenni, s teátrálisoknál ezerszer jobban értékeli a személyes gesztusokat.

Utolsó óra után aztán abban a szent pillanatban, ahogy kicsengettek, egyből hátamra kapva az iskolatáskámat megindultam kifelé az osztályteremből; Santól és Wooyoungtól akár meg is szűnhettem volna létezni, az sem tűnt volna fel a drágalátos szerelmespárnak, olyannyira egymással voltak csak csőlátásszerűen elfoglalva, Seungmin is egész álló nap a telefonját pötyögtette, folyamatosan írogatva valakivel, Chaeryeong pedig nyilván nem kezdett el faggatni, hogy hová sietek, mert már javában be lett avatva a programomat illetően. Céltudatosan lerobogtam a lépcsőkön, miközben a gyomrom szó szerint liftezett izgalmamban, hogy végre kettesben lehetek Han Jisunggal, s felköszönthetem őt. Mondjuk annak már kevésbé örültem, hogy ilyen embertelenül fogcsikorgató hideg időben busszal kell eljutnom a lakásához, de megértettem, hogy jelenleg nincs autója, Hwang pedig nem fog engem hurcolászni.

Épphogy elértem futólépésben a legközelebbi buszt, s miután kértem egy jegyet az unott buszsofőrtől az Oddinary utcába, leültem az üres ülések egyikére, és írtam egy üzenetet Han Jisungnak, miszerint hamarosan érkezem hozzá. Erre ő azonnal visszaírt, hogy már nagyon vár, ettől pedig percekig úgy mosolyogtam magam elé meredve, mint valami idióta. Már én is várom, hogy átölelhessem őt, ugyanis jelenleg lesz okom rá.

Mikor a busz megérkezett az Oddinary utca második megállójához, sietősre véve a figurát le is pattantam a járműről, viszont akkor tűnt fel, hogy odakint bizony eleredt az eső. Nem estem kétségbe, hisz' volt nálam esernyő, ezért a Han Jisung lakásáig vezető utat már azt magam fölé tartva tettem meg.

A társasház bejárati ajtaja véletlenül pont tárva-nyitva állt, így könnyűszerrel bejutottam az épületbe, majd a lift nyújtotta szolgáltatást igénybe véve felszállítottam magam az ötödik emeletre, s már csak arra eszméltem, mikor lélegzetemet részlegesen visszafojtva kopogtam be Han Jisung ajtaján. Hasamat biztos ami biztos behúztam, mellkasomat pedig kidüllesztettem, hogy minél magasabbnak, és persze ezzel egyidejűleg vonzónak tűnjek előtte.

- Szia, Minhi, gyere be! - nyitott nekem ajtót a szürke melegítőnadrágot, s bő, combközépig érő pulcsit viselő Han Jisung, egy őszinte szívből jövő mosollyal szépséges arcocskáján. Lerítt róla, hogy örül nekem, ez pedig teljességgel elgyengített. - A vizes esernyődet nyugodtan hagyd itt kint felhúzva, hogy addig is száradjon, csaknem lopja el senki. - tette hozzá mellékesen.

- Nem balszerencsét hoz felhúzni az esernyőt bent, hyung? - eresztettem meg feléje egy kihívó félmosolyt, viszont közben mégis felhúztam a vizes esernyőmet, s lehelyeztem azt a földre.

- Nem vagyok babonás, szerintem nem az ilyen képzeletbeli, kitalált dolgoktól kell félnie az embernek. Te az vagy?

- Dehogyis, csak viccelek - legyintettem egyet, majd beléptem a tanárom mellett a meleg, fűtött lakásba, mire az említett fiú rögtön becsukta utánam a falapot. Gyorsan, már-már rutinosan mozogva a lakásban lerúgtam lábaimról a sáros-vizes bakancsaimat, illetve a kabátomból is könnyűszerrel kibújtam, mire Han Jisung közölte, hogy fáradjak beljebb. - Maga nagyon titokzatos típus, hyung - jegyeztem meg félszegen, mikor beértünk a nappalival egybekötött konyhába.

- Mi-micsoda? Dehát miért? - dadogta értetlenül a kis mókus.

- Tudja, mire gondolok. Miért nem árulta el nekem pénteken, hogy szülinapja lesz, hyung? - kérdeztem meg tőle egy kissé szomorkásan csengő hangon. - Nem szerette volna, hogy tudjak róla?

- Én csak... - szusszantott egyet Han Jisung, kínosan simítva rá a tarkójára, miközben lesütötte a mogyoróbarna tekintetét. - Minhi, az van, hogy én nem igazán szeretem a szülinapomat ünnepelni, mert már hosszú évek óta nem voltam boldog és egészséges ezen a napon. Ne haragudj, hogy nem szóltam róla, de úgy voltam vele, hogy legyen a születésnapom napja is ugyanolyan nap mint az összes többi. Haragszol?

- Ugyan, hol tudnák én magára haragudni, megértem Önt - nyugtattam meg őt rögvest. - Viszont közlöm, hogy hiába nem mondta el, én mégis készültem egy kis ajándékkal - jegyeztem meg titokzatosan, mire a tanárom arca egyből krétafehérré sápadt.

- Minho, ne csináld ezt - esett kétségbe a kis mókus. - Mégis mennyit költöttél rám?!

- Nyugodjon meg, semennyit - emeltem fel bölcsen a mutatóujjamat, Han Jisung pedig csak kérdőjelekkel a tekintetében várta a magyarázatot. - Gondoltam, hogy a pénz-kérdés magának gond lenne, ezért nem vettem az ajándékot, hanem a saját két kezemmel készítettem, ergo, egy centet sem költöttem rá. Szeretné látni?

- Öööhhmm, igen... ha-ha lehet - motyogta megszeppenten Han Jisung, mire én azonnal fogtam, s kihalásztam az iskolatáskám rejtekéből a gondosan csomagolópapírba burkolt festményt, majd a fiatal férfi felé nyújtottam azt.

- Tessék, hyung. Boldog születésnapot kívánok! Nem nagy ajándék, csak egy kis apróság, de szívből készült - vallottam be.

- Köszönöm szépen, Minhokám, nagyon rendes vagy velem, de nem kellett volna - bazsalygott Han Jisung, hálásan átvéve kezemből a csomagot, miközben ujjaink egymáséhoz simultak, ami után a bőröm olyannyira bizseregni kezdett, mintha hangyák mászkáltak volna alatta.

- Adhatok esetleg egy ölelést és egy puszit is melléje? Arcra - kaptam a tálcán kínálkozó alkalmon, mire Han Jisung bólintott egy határozottat.

Az engedélyt követően karjaimmal gyengéden körbefontam a fiatal férfi vékony darázsderekát, mire hallani véltem, amint az említett élesebben szívja be a levegőt. Han Jisung mellkasa teljes mértékben az enyémhez simult, én pedig kiszámíthatóan odahajoltam hozzá, s nyomtam egy leheletfinom puszit a cuki mókusarcára, miközben finom mozdulattal a hátára simítottam. Vöröses ajkaim szinte lángketrecbe zárva égtek, amint az osztályfőnököm selymes orcáját érintették, s mikor elhajoltam a fiútól, nem csak én pirultam el a köldökömig, hanem velem együtt ő is. Kétségtelenül intim, illetve túlfűtött pillanat volt ez kettőnk között, ugyanis Han Jisung csak most húzta el a mancsát a mellkasomról, e mozdulat közepette pedig végigsimított az említett testrészemen, ami azért felébresztette álmából az odalent megbúvó egyszemű kiskígyót.

- Khm, akkor ha nem bánod, kibontom. Kíváncsivá tettél - hozta összeszedetlenül heherészve a tudtomra Han Jisung, miután végleg elléptünk a másiktól.

- Remélem tetszeni fog - simítottam be a fülem mögé az egyik kósza hajtincsemet, miközben hirtelen észrevettem a kanapén kényelmesen elterpeszkedő Haroo cicát, akit még nem is üdvözöltem. - Addig megsimogatom Haroo-t - határoztam el, s odalépve a puha szőrű macska mellé dögönyözni kezdtem annak pocakját, miközben Han Jisung épp az ajándék kicsomagolásával bajlódott. Rettegtem, mi van ha nem fog neki tetszeni a festmény, de az őszinte reakciója minden addigi kételyemet egycsapásra eloszlatta.

- Te jó ég, Minho, ez... - akadt el a fiatal férfi szava, miközben leplezetlen bámulattal mustrálta végig a vásznat. - Egyszerűen gyönyörű... Te csináltad? - facsarodott el a hangja, mire felhagyva Haroo simogatásával feléje fordultam.

- Igen, én - feleltem egy apró biccentés kíséretében. - Tudom, mennyire szereti a cicáját, szóval gondoltam... - nem tudtam befejezni az elkezdett mondatot, ugyanis Han Jisung kiszámíthatatlan hirtelenséggel odaszökkent elém, s nyomott egy cuppanós puszit az arcomra, közvetlenül a szám mellé, majd elsírva magát a nyakamba fúrta bele arcocskáját. A bénító döbbenettől még csak mozdulni sem bírtam, olyannyira letaglózott az a nem várt puszi, illetve nyilván az is, hogy a fiú vulkánként robbant ki az érzelmeit illetően. - Ne sírjon, hyung, nincs semmi baj, shh! - suttogtam bele a fülébe, próbálva őt megnyugtatni.

- Ahahahannyhiraa khöhöszönhöm, hogy ghondholtál rhám! - zokogta minduntalan a kis mókus, miközben elhajolva tőlem úgy ölelte magához a festményemet, mintha sosem akarná kiengedni azt kezei közül, ez pedig valahol szíven ütött. - Annyira jólesik, hogy gondoltál rám, nagyon szépen köszönöm neked még egyszer. Ezt a képet pedig kiteszem valahová az ágyam mellé, hogy mindig rálássak. Te vagy a legjobb, Minhi.

- Jaj, ugyan, semmiség - vonogattam meg szerényen a vállaimat. - Hyunjin hyung nem akart amúgy átjönni magához ünnepelni? - érdeklődtem óvatosan.

- Hyunjin már reggel felköszöntött, ajándékot is kaptam tőle, nagyon figyelmes és kedves volt velem. Megegyeztünk, hogy este majd újra átjön és itt alszik - a gyomrom, illetve az arcom kellemetlenül megrándult ennek az információnak a hallatán, de igyekeztem sebtiben rendezni megváltozott arcvonásaimat. - Lixie is felhívott az előbb, olyan kár, hogy csak pénteken jön haza, úgy hiányzik - szontyolodott el.

- Értem - bólintottam egyet, miközben a féltékenység majd' széttépett belülről. - Nagyon nagy szívtipró lehet ez a Hyunjin hyung - nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg egy kis gúnnyal átitatott hangon.

- Minho... tudom, hogy tanulni jöttél ide, de mit szólnál ahhoz, hogyha most mégis valami teljesen mást csinálnánk? - vetette fel óvatosan a kis mókus, ügyesen más vizekre terelve a felmerült Hwang-témát, mire nekem nyilván azonnal kérdőn szaladt ráncba a homlokom, hiszen ötletem sem volt afelől, hogy jelenleg mire is célozgat. - Van kedved muffint sütni velem? - kérdezett rá bátortalanul.

- Muffint? Magával?! - hüledeztem, s azt hittem nem jól hallok, viszont Han Jisung apró, félénk fejbiccentése megerősített abban, miszerint nem értettem félre semmit. - Igen, hyung, szívesen, különben is leszarom a hülye logaritmusokat, csináljunk mást - szaladt ki a számon.

- Ezt meg sem hallottam, Minho - húzta fel az orrát felháborodottan Han Jisung. - A logaritmusok igenis jók, ne szidd őket, mert kikapsz. Sok bonyolult dolgot könnyen ki lehet velük számolni.

- Hát ha maga mondja - hagytam rá végül. - Na, de akkor sütünk? - rugóztam lelkesen egy helyben.

- Igen, de csakis kizárólag kötényben, nemhogy összekoszoljuk a ruháinkat. Anyud megöl, ha mosnia kéne miattam - emelte fel szigorúan a mutatóujját a csillagszemű fiúcska, miközben kinyitva az egyik felső konyhaszekrény ajtaját, kihalászott onnan két halványrózsaszín színű kötényt, az egyiket pedig ellentmondást nem tűrően belenyomta a kezembe. - Vedd fel, Minhoka.

Mikor halál nyugodtan széthajtottam az említett kötényt, azzal a céllal, hogy szófogadóan magamra vegyem, az azon lévő hatalmas, fekete betűs "Big-dick cooker" felirat szinte kiszúrta a szememet. Vagy kétszer is alaposan megdörzsöltem a látószervemet, hiszen biztos voltam benne, hogy csupán az agyam igyekszik megtréfálni, de nem; a betűk minden kétséget kizárólag ebben a sorrendben követték egymást. Ebből kifolyólag pedig talán több mint érthető, hogy halálra váltan, jeges rémülettel az arcomon pillantottam rá a tanáromra, aki csak kínosan toporgott, hiszen ennyit azért még én is megértettem angolul.

- Öhm, az enyém is hasonló - nevetgélt kellemetlenül Han Jisung, felfedve előttem a sajátját is, amin a "Big-booty cooker" felirat díszelgett. Mi az ótvaros faszom ez?! - Nagyim rendelte magának még a múltkor Sheinen, de amint látod, nem tud sem ő, sem a papám angolul. Jobbnak láttam elcsaklizni tőlük, nemhogy valaki meglátja, hogy nagyim miben főzi a kimchit. Viszont csak ezek a kötényeim vannak itthon, szóval be kell érnünk ezzel - magyarázkodott kétségbeesetten, a helyzet szürrealitása miatt pedig nem bírtam tovább magamban tartani egy régóta kikívánkozó, jóízű kacajt.

- Nem tudom mire vélni, hogy pont ezt a feliratút kaptam magától-

- Cserélhetünk is - javasolta Han Jisung, olyannyira elszégyellve magát, hogy orcái menten tűzpirosra váltottak.

- Inkább nem, nem tudnám magát komolyan venni egy - pillantottam rá a saját obszcén feliratú köténykémre. - ilyen kötényben komolyan venni.

- Miért, ebben fogsz tudni? - kötötte meg szorosan a derekán a "Big-booty cooker"-eset az osztályfőnököm.

- Hamarabb - állapítottam meg. - Cukin áll magán amúgy ez a babarózsaszín szín.

- Te csak ne udvarolgass itt nekem, Minhi - pirított rám játékosan Han Jisung. - Hanem inkább vegyél ki a hűtőből egy darab tojást meg a tejet, addig én kikészítem a lisztet, az olajat és a sütőport - osztotta ki a feladatokat.

- Kinek lesz amúgy a muffin, hyung? - érdeklődtem, miközben kirántottam a hűtőszekrény ajtaját, hogy kivegyem onnan a tojást és a tejet. Mondjuk hű maradva a saját béna mivoltomhoz szerencsétlenkedtem egy sort, mint féllábú a seggberúgó versenyen, mikor is telibe orrba vágtam magam az ajtóval, amit szerencsére Han Jisung nem vett észre, hiszen pont háttal állva nekem tevékenykedett.

- Ugye jönnek nagyimék, őket szeretném megkínálni főleg, na meg persze Hyunjint és Felixet is - válaszolta, kipakolva a pultra a szükséges alapanyagokat.

- És én? - hajoltam át huncutul a válla felett. - Én nem ehetek belőle? Ilyen kötényért cserébe minimum tíz darab jár nekem, másik tíz pedig a segítségért.

- Ne torkoskodj, Minhi! - korholt le szórakozottan a kis mókus, majd lerakott elém egy "I love New York" feliratú bögrét. - Tessék, mérj ki két bögre finomlisztet, és keverd el egy csomag sütőporral ebben a narancssárga tálban.

- Nem rossz amúgy, hogy maga nem ehet belőle? - tudakoltam empatikusan, miközben precízen tettem amit kért.

- Megmondom neked az őszintét; nem. Megszoktam, meg nem is kívánom annyira az édességet. Egyébként pedig ismét betartom az étrendemet - vonogatta a vállát, közben pedig a tojást egy másik tálban habosra verte. - Passzolj ide nekem kérlek egy bögrényi cukrot is.

- Látom otthonosan mozog a konyhában.

- Ez van, muszáj ellátnom saját magam. Ez az élet rendje; az ember önállósodik, egyszer majd te is egyedül fogsz élni, és akkor megtapasztalod, milyen egy dolgozó ember élete - közölte Han Jisung, figyelmesen beleszórva a cukrot a felvert tojásba. - Kérem a tejet.

- Tessék - nyújtottam oda neki. - Amúgy a nagyszülei hol laknak? - kérdezgettem őt, hiszen minél több mindent szerettem volna megtudni róla.

- Óhh, Incheonban - közölte Han Jisung, miközben oldalra biccentve a buksiját összekapcsolódott a tekintetünk. - Eredetileg itt laktunk Seoulban, mikor visszaköltöztünk Malajziából, csak aztán átmentünk Busanba. Én azért költöztem vissza, hogy új életet kezdjek, nagyiék pedig nem akartak annyira messze lakni tőlem, szóval átjöttek Incheonba. Olaj - kérte tőlem a következő alapanyagot.

- Értem - hümmögtem. - És úgy érzi, hogy sikerült új életet kezdenie?

- Abszolút - helyeselt. - Imádom ezt a lakást, a környék csodálatos, van munkám, keresetem, itt vannak tőlem egy köpésnyire Hyunjinék, lassan, de biztosan lábalok ki az anorexiából, altatókkal simán alszom, van egy cicám, és... itt vagy te is - tette hozzá, mire megállt bennem az ütő.

- Ezt... ezt, hogy érti? - nyögtem ki, alig bírva visszafojtani egy izgatott sikolyt.

- Kérem a muffinformákat. Ott vannak a pult végén - szólta Han Jisung, s mikor a kezébe adtam a kért tárgyakat, folytatta a mondandóját. - Barátok vagyunk, Minho, vagy nem? Kedvelem a társaságodat, sokszor feldobod a kedvem. Mondjuk a csütörtöki programot is alig várom, tegnap óta azon agyalok, hogy hová viszel majd - imádtam a tényt, hogy megnyílik nekem az érzéseit és gondolatait illetően, ezért természetesen lankadatlan figyelemmel hallgattam minden egyes szavát.

- Annyit elárulok, hogy egy olyan helyről van szó, ahová rengeteget járok a mai napig - hintettem el neki pár morzsát. - És ezúttal én megyek el magáért autóval, majd elkérem apu kocsiját.

- Izgalmas, szeretem a meglepetéseket - lelkesült fel a fiúcska. - Persze csak a pozitívakat, szóval remélem, nem a vágóhídra viszel, vagy a közeli mészárszékre - toldotta meg kétkedve.

- Ugyan, hyung - simított rá fiatal férfi hátára, mire az ugyan összerezzent, de mégsem húzódott el tőlem, miközben jómagam hátulról odabújva hozzá óvatosan átöleltem törékeny testét. Testünk összesimult, s bár tisztában voltam vele, hogy ezzel átlépek egy határt, de képtelen voltam megálljt parancsolni a bennem zubogó érzelmi kavalkádnak; muszáj volt valamilyen formában érintkeznem vele. Han Jisung légzése felgyorsult, nekem meg a szívem olyan intenzív dobogásba kezdett, hogy azt szerintem az osztályfőnököm is érezte, hiszen a háta közvetlenül érintette mellkasomat. - Vigyázok magára, hyung, ugye tudja...?

- Ezt mondtad nekem akkor is, mikor Gimpoba mentünk... - duruzsolta alig hallgatóan Han Jisung, miközben zavartan hátrapillantott rám, felhagyva pillanatnyilag a massza kevergetésével. Arcunk a megszokott távolsághoz képest olyan vészesen közel került egymáshoz abban a pillanatban, hogy rám tört a leküzdhetetlennek tűnő inger, miszerint meg akarom őt csókolni. Éreztem édes leheletét lecsapódni az arcomon, ami szinte megzabolázott, és részeggé tett a sóvárgástól. Elég lenne csupán pár centimétert előrehajolnom, s össze is érnének puha ajkaink, de... gyáva vagyok, képtelen vagyok kezdeményezni. Viszont az intenzív szemezés közepette többször feltűnően lepillantottam Han Jisung hívogató ajkaira, ami szerintem időközben feltűnt neki, ugyanis riadtan szakította meg velem a szemkontaktust. - Ööö, Hyunjin nem örülne neki, hogy ilyen közel vagyok hozzád - bújt ki az ölelésemből, frusztráltan igazítva meg kötényét. - Folytassuk inkább a sütést - próbált túllendülni a kínos szituáción. - Segítesz kikenni a muffin-formákat vajjal?

- Persze - válaszoltam kissé bódultan, miközben mondanom sem kell, hogy az előbb történtek úgy hatottak rám, mintha egy villám csapott volna belém.

Az előbbi intimséget illetően a tetőfokára hágott és közel sem olyan jellegű helyzetet követően, ami nem igen fér bele a tanár-diák berkekbe, mindketten úgy tettünk, mintha az imént semmi sem történt volna, de talán ez volt a legjobb. Ezután csupán újfent teljesen átlagos témákról kezdtünk el beszélgetni, s ezen a ponton már képes voltam könnyűszerrel eltekinteni attól is, hogy milyen feliratú kötényekben főzőcskézünk. Precíz figyelmességgel kentük meg vajjal a muffin-formákat, majd Han Jisung óvatosan beléjük öntötte az összekutyult masszát, s már mehetett is a tepsi be a sütőbe.

- Tiszta olyan lett a kezem. Maszatos és tapad, mintha dagonyáztam volna abban a cukros masszában - konyult le a kis mókus szája sarka.

- Az ilyesmi megesik, ha az ember muffint süt, hyung - érintettem meg játékosan a fiú pisze orrának hegyét, mire Han Jisung olyan édesen kuncogta el magát, hogy az minden jégszívet felolvasztott volna.

- Elmegyek kezet mosni, mindjárt jövök - hagyott ott engem, a fürdőszobába véve az irányt, én pedig elfojtva egy kitörni vágyó mosolyt néztem utána.

Annyira tetszik nekem ez a fiú, hogy egyszerűen megőrülök érte; félemberré tesz. Ha nem lennék ennyire gyáva, az előbb igenis megcsókoltam volna őt minden hezitálás nélkül. Annyira rég éreztem már ilyet; mindenem lángol, illetve bizsereg ha a közelében vagyok, s csak arra tudok gondolni, hogy milyen lenne, ha Han Jisung az enyém lenne. Egy csókért akár húsz évnyi földi létet is feláldoznák.

Ekkor váratlan módon megszólalt a csengő, mire egyből elkapott a reflexszerű gyomorgörcs, hogy mi van, ha Hwang jött át, s most keresztre feszít, amiért Han Jisunggal sütögetek. Sebtiben lekaptam magamról a "Big-dick cooker" feliratú kötényt, mintha ez ezen a ponton már bármit is javított volna a helyzetemen.

- Minhokám, megteszed nekem, hogy kinyitod? - szólt ki nekem a fürdőszobából Han Jisung. - Tiszta olyan a kezem.

- Persze, tanár úr - egyeztem bele csakis az ő kedvéért, habár nem sok kedvem fűlött ahhoz, hogy újfent szemtől-szemben álljak azzal a barom Hwanggal.

Odasiettem a bejárati ajtó elé az előszobán átnyargalva, majd vettem egy pár mély, már-már a tüdőm aljáig hatoló lélegzetet, hogy valamelyest lecsillapítsam magam. Úgy voltam vele, hogy lesz ami lesz, így miután elfordítottam a kulcsot a zárban, megragadtam a kilincset, majd egy határozott mozdulat kíséretében kirántottam a falapot, azonban a küszöbön közel sem Hwang állt.

Egy nyugdíjas, hatvanöt év forma körüli házaspárral néztem közvetlen közelről farkasszemet; a szoros kontyot és olvasószemüveget viselő néni a szívéhez kapva meresztgette rám a halványbarna szemhéjfestékkel kifestett íriszeit, miközben pufók orcái a kinti csípős időtől pirosan csillogtak, míg a bajuszos, feje tetején kopaszodó bácsi is csak döbbenten hápogni győzött, nekem pedig hozzájuk hasonlatosan olyannyira el volt tátva a szám, hogy abba akár egy méhraj is könnyűszerrel belerepült volna.

- J-j-jó napot...! - üdvözöltem őket bizonytalanul remegő hangon, hiszen nyilván kibarkóbáztam már addigra magamban, hogy ők nem mások, mint Han Jisung nagyszülei.

- Te meg mégis ki vagy?! - szegezte nekem vehemensen a következő kérdését az idős asszony, miközben megkapva annak a szerencsétlen bácsinak az alkarját berobogtak elsuhanva mellettem Han Jisung lakásába. - A mi drága kis unokánk új barátja vagy, mi?! Érjél csak hozzá a mi kis Jisungocskánkhoz akárcsak egy ujjal is, és azt garantálom, hogy egy életre megemlegeted! Szenvedett szegény kis mókusunk már így is épp eleget, van róla neked egyáltalán bármilyen fogalmad, hogy mégis miken ment keresztül?! Tessék, fogalmad sincs róla! Beteg, anorexiás és depressziós, ha meg mered tenni vele azt, amit az a szörnyeteg exbarátja, akkor azonnal megyünk a rendőrségre! - rikácsolta fenyegetően az alacsony termetű nénike, folyamatosan lengetve arcom előtt a mutatóujját, én pedig talán mondanom sem kell, hogy köpni-nyelni sem tudtam.

- Tessék?! - hüledeztem lehidalva, hiszen csontig hatolóan megijesztett a kedves nagymama dühtől fűtött kirohanása. Hogy feltételezhet olyasmit rólam, hogy én bántanám Han Jisungot?! Hiszen szegény fiú olyan törékeny, sebezhető és ártatlan, hogy jómagam semmi másra nem vágyom jobban, csak arra, hogy vigyázhassak rá. S mit tett vele az a homály fedte kilétű exbarátja?! Inkább bele sem merek gondolni az eshetőségekbe, de biztosan kőkemény megpróbáltatásokon kellett szegény fiúnak keresztülmennie, elvégre mentális betegségek nem alakulnak ki csak úgy légből kapottan. - Asszonyom, Ön teljesen félreért, én nem vagyok-

- Ne hazudj itt nekünk! - szakított félbe hevesen a néni, mire egyből elhallgattam, mintha elvágták volna a hangszálaimat. - Ne merd bántani őt, megértetted?! Hol van egyáltalán Jisungocska?! Azt ne mondd, hogy máris csináltál vele valamit! - kapkodta a levegőt halálra vált arccal. - JISUNGOCSKA! Hol vagy?! - lódult meg a konyha felé a felzaklatott nagymama, rögtön a nő nyomában pedig a bácsi is.

- Mama, papa, miért kiabáltok, úristen?! Tőletek zeng az egész lakás, mit fognak szólni a szomszédok?! Csak a kezemet mentem megmosni! - lépett ki felháborodottan a fürdőszobából Han Jisung, lerángatva magáról ekkor ő is a babarózsaszín kötényét.

- Ez a fiú az új barátod, bogaram? Jisungocska, válaszolj nekünk szépen, és ha bármi baj van, mi segítünk neked, kicsikém! - tette csípőre a kezét ezúttal a drágalátos nagypapa, gyanakvóan kapkodva köztünk a tekintetét, miközben kobakjával felém bökött. Eközben a zavart tekintetem találkozott Han Jisungéval, aki éppoly' értetlenül pislogott rám, mint én őrá. Abszurdum volt a kialakult szituáció.

- Mama, papa! Fejezzétek már be, ő itt csak a diákom, az osztályomba jár, és csak korrepetálásra jött át! Mit fog most gondolni rólam meg rólatok szegény Minho, hogy ilyeneket beszéltek előtte?! - csattant fel a tanárom, miközben gondterhelten dörzsölve halántékát odalépett közvetlenül mellém. - Ne haragudj, Minho-ssi... - kért tőlem elnézést, majd' elsüllyedve kínjában.

- Semmi baj, hyung - ingattam meg lágyan a fejemet, hisz' ez a félreértés közel sem a kis mókus hibája volt.

- Te jó ég, annyira sajnáljuk, akkor félreértés volt az egész, azt hittük, hogy a barátja vagy, fiam - kapott a szája elé a nagypapa, rögtön elszégyellve magát az előbbi nyakamba zúdított alaptalan vádak tucatjai miatt. - Hadd mutatkozzam be, Han Joonwoo vagyok, Jisungocska nagyapája! - nyújtotta felém a kezét, amit én készséggel elfogadtam.

- Khm, Lee Minho, a tanár úr diákja.

- Én pedig Han Aram vagyok, Jisungocska nagymamája! - csendült fel a néni harmatos pompa hangja, miközben összecsípte a jobb orcámat, s alaposan meghúzgálta azt, amit csak egy kínos mosollyal tűrtem. - Aranyos fiúcska vagy, viszont ahogy most jobban megnézlek, tényleg túl fiatalka vagy, te nem is lehetnél Jisungocskám barátja. Nézd el nekem, túl gyenge a szemüvegem - szabadkozott Aram néni, mire csak a fejemet ingattam, miszerint semmiség. - Hány éves vagy amúgy, drágám?

- Tizennyolc - feleltem félénken.

- Óh, azok a boldog gyerekévek, nem igaz, Joonwoo? - csapta össze a tenyereit a nagymama.

- Úgy bizony, Aram-ssi - helyeselt lelkesen Joonwoo bácsi.

- Valahogy korán jöttetek, mama - állapította meg ekkor Han Jisung.

- Angyalkám, a papával nem lehetett már egyszerűen bírni - hahotázott Aram néni, megráncigálva ezúttal a tanárom pufi mókusorcáját is. - Meg hát egyszer vagy csak huszonnégy éves, Jisungocska! Nem menekülsz, mivel a mama és a papa sok-sok ajándékot hozott neked, bizony ám!

- Tanár úr - szimatoltam bele furcsásan a levegőbe. - Mi ez az égett szag?

- Basszus! A muffin! - sikoltott fel Han Jisung, egyből a sütő elé vetve magát, aminek ajtaját kinyitva fekete gomolyfüst árasztotta el a konyhát. Hoppá...

~

Miután Aram néni és Joonwoo bácsi még vagy ezerszer bocsánatot kértek tőlem a viselkedésük miatt, letelepedtek Han Jisung étkezőasztala körül, mire jobbnak láttam kereket oldani, hiszen nem kívántam zavarni jelenlétemmel a meghitt családi összejövetelt. Persze mindhárman lelkesen marasztaltak, azonban én mégis jobbnak láttam, ha aznapra véget vetek a programnak, hiszen a kis mókussal úgyis folytatjuk csütörtök délután mindazt, amibe belekezdtünk, így távoztam, magukra hagyva őket. Han Jisung egyébként kikísért a bejárati ajtóig, s mikor kikerültünk a nagyszülei látóköréből, kaptam tőle egy újabb arcra puszit, illetve egy szoros ölelést. Ez persze csak még jobban felkavarta bennem az állóvizet, ugyanis úgy éreztem, mintha egyre inkább kedvelném őt. Ráadásul, este aztán írtam egy üzenetet a tanáromnak, még egyszer boldog születésnapot kívánva neki, mire ő küldött válaszként egy képet, ami a neki készített festményemet ábrázolta, amit kitett az éjjeliszekrényére, így magamban elégedetten konstatáltam, hogy az ajándékom elnyerte a tetszését. S ezek után várja el, hogy ne essek belé.

Szerdán nem történt semmi különleges az iskolában, viszont a csütörtöki nap eljövetele egy valóságos fordulópont volt a számomra, olyannyira vártam már a Han Jisunggal közös randevúnkat, főleg a kedd délutáni "korrepetálást" követően, ahol az én értelmezésemben többször is valósággal izzott köztünk a levegő. Pontosan elterveztem, hogy hová viszem majd el őt, s reméltem, hogy az alapjáraton visszafogott és óvatos természete ellenére most megismerhetem a fiatal férfi bevállalósabb oldalát is. A program nem lesz túl szokványos, sőt, inkább egyenesen rendbontónak nevezném, de szerintem épp ez teszi majd különlegessé, egyedivé és emlékezetessé.

Az aznapi végtelenül unalmas és vontatott iskolai tanórákat letudva gyorsan hazafuvaroztam a legközelebbi autóbusszal, hogy mihamarabb puccba vágva magam elkészülhessek a közelgő randevúra. Nem mintha számítottam volna arra, hogy például lesz... csók, vagy bármi hasonló, viszont a fogamat mindenesetre meg kell mosnom; alaposan, illetve nem ártana egy kis extra parfüm sem. Természetesen csak azért, hogy ne legyek olyan mint egy büdös mocsári béka.

Még előző este kikönyörögtem aputól, hogy hadd használjam ma délután én a kocsit, hisz' már javában megígértem Han Jisungnak, hogy ez alkalommal kivételesen én megyek el érte, s nem fordítva, így ciki lett volna utólag változtatni a megbeszélteken. Apu gond nélkül odaadta a slusszkulcsot, anyu bizonyult ebben a kérdésben a keményebb diónak, viszont mikor felhoztam, hogy mostanság szinte csak egyeseket kaptam a suliban, végül mégiscsak rábólintott, megengedve, hogy elvigyem a verdát. Otthon tehát rendbe tettem magam; fogat mostam, belőttem a sérómat, bekentem a számat áfonyás ajakbalzsammal, hogy megóvjam a kicserepesedéstől, fújtam magamra a parfümből, s természetesen rétegesen felöltöztem, nemhogy átfúj a szél ebben a hideg október végi időben.

Mikor elkészültem minden tekintetben, kisiettem a házból, majd bepattantam a házunk előtt hagyott autónk volánja mögé, s céltudatosan bestartoltam azt egyetlen gombnyomással. Egy másodpercre elbizonytalanodtam, ugyanis határozottan régen vezettem már, egészen pontosan utoljára Han Jisung kocsiját, de szerencsére hamar visszajött a tudás, amint lassan elindultam az úton az Oddinary utca felé. Mikor aztán alig tíz percnyi vezetést követően megérkeztem a szóban forgó lakóház elé, ahol a tanárom élt, felhívtam őt telefonon, miszerint itt vagyok, tehát jöjjön le, mire a fiú közölte velem, hogy azonnal érkezik, így pillangóviadallal a gyomromban vártam Han Jisungra, mutatóujjam körmével folyamatosan a kormányon dobolva.

- Szia, Minhi - rántotta ki hirtelen az anyósülés ajtaját Han Jisung, gumilabda módjára pattanva be a mellettem lévő ülésre, teljesen otthonosan mozogva. Hozta magával azt a sajátos eperillatát is, amely bódító hatása egyből fejbecsapott, s egy nagyot szippantottam a levegőből. - Már nagyon vártalak - döntötte oldalra a buksiját, miközben elismerően végignézett a kocsi belsejében. - Hmm, menő autó.

- Apué - vontam meg lazán a vállaimat, miközben minden hezitálás nélkül odahajoltam a fiatal férfihoz, s nyomtam egy leheletfinom puszit az arcára, mire az említett zavarában nyomban talpig pirult. - Melegen öltözött, hyung? Nemhogy ismét megfázik nekem - vettem finoman két ujjam közé a pufi kabátja gallérját a lehető legérzékibb módon.

- Rétegesen, pont ahogy kérted, ne aggódj - helyeselt Han Jisung, édesen somolyogva rám pisze orra alatt. - Habár még mindig nem tudom, hogy hová viszel. Agyalok rajta, de tippem sincs.

- Kicsit túl a világ végére, hyung - engedtem el őt, egy kacsintás kíséretében visszafordulva a kormányhoz. - Majd meglátja, csak győzze kivárni. Türelem, rózsát terem. Na jó, annyit mégiscsak elárulok, hogy nem hagyjuk el Seoult.

- Ezzel nem sok mindent tudtam meg, te kis csibész - méltatlankodott az osztályfőnököm, miközben az autó kerekei újfent megindultak. - Egy kicsit több infó?

- A-a - ráztam meg virgoncul a fejemet.

- Naaaaaaa, lécciiii! Minhiii! - pislogott rám hatalmas, kérlelő boci-szemekkel a fiú, amivel egyből elgyengített, de ennek ellenére mégsem eredt meg a nyelvem. - Olyan gonosz vagy - dőlt hátra durcásan a kényelmes ülésben. - Egyébként, Minhi, ha tudni akarod, pici koromban mindig azt mondtam magamnak, hogyha egyszer nagy leszek, akkor én igenis eljutok a világ végére. Úgy képzeltem el mindig, mint egy szakadékot, ahol véget ér a talaj, s köd, meg persze a semmi van a lábam alatt.

- Én is valahogy úgy - töprengtem el egy röpke pillanatra. - És mostmár így, felnőtt fejjel nem szeretne eljutni oda?

- A világ végére?

- Igen, oda.

- Nem, mert - itt Han Jisung nyelt egy hangosat, ami szinte visszhangzott a kocsi belsejében. - Számomra a világ vége a halált jelenti, egy baljós fogalom, én pedig élni akarok.

- Értem, hyung - simítottam rá jobb kezemmel az övére, s bátorkodtam az rajta is hagyni végtagomat, miközben bal kezemmel kormányoztam tovább. - Én nem akartam soha eljutni a világ végére, hanem elsősorban az űrbe, mert űrhajós akartam lenni - meséltem, mire Han Jisung egy vidám kacajt hallatott.

- Ez cuki - jegyezte meg jókedvűen, s legnagyobb örömömre nem húzta ki a kezét az enyém alól. - Lefogadom, hogy a Szaturnusz volt a kedvenc bolygód, ugye?

- Honnan találta el?! - illetődtem meg, majdnem behajtva a szembe-sávba.

- Egyszerű, mint a pofon; minden gyereknek a Szaturnusz a kedvence a különleges gyűrűi miatt. Kitűnik a Naprendszer többi bolygója közül, így egyből magáénak tudhatja az ember figyelmét. Az én kedvencem viszont mindig a Neptunusz volt, mert sajnáltam, hogy ő van a legmesszebb a Naptól és nem is jut el odáig sem a fény, sem a hő.

- Logikus - mosolyodtam el a fiú érveit hallva. - Szeret hullócsillagokat is nézni?

- Nem szeretek, hanem imádok - vágta rá abszolút túlcsordult lelkesedéssel Han Jisung. - Nincs annál jobb, mint mikor kiülsz este, lesed az eget, és várod, hogy lehulljon egy. Említettem, hogy nem vagyok babonás, de ilyenkor mégis mindig szoktam kívánni. Te nem szoktál?

- Nem, de a Göncöl-szekeret mindig keresem az égen - osztottam meg vele.

- Na, akkor te az én emberem vagy - eresztett meg egy huncut félmosolyt, mire pillangók tízezrei kezdtek eszeveszett csapkodásba szegény gyomromban.

Rettentő kellemesen eltelt tehát az autóút Han Jisung társaságában; pont ugyanolyan jól tudtunk könnyed témákat boncolgatni, mint komolyabbakat. S ne felejtsük el, hogy a kis mókus szinte végig hagyta, hogy fogjam a tappancsát, miközben akármikor könnyűszerrel elhúzhatta volna enyémtől végtagját. Ez csak jelent valamit, nem? Vagy már csak én látok bele feleslegesen többet? Nem tudom, mindenesetre körülbelül tizenöt-húsz percnyi autózás után elértünk Seoul fás, külvárosi részéhez, az úticélunk pedig nem más volt, mint az egyik ottani, felújított garázs, ami előtt le is parkoltam.

- Megérkeztünk, ide jöttünk - közöltem Han Jisunggal, aki gyanakodva nézett rám, s nyilván furdalta őt a kíváncsiság, hogy vajon mit keresünk egy ilyen helyen. - Jöjjön, szálljon ki, bízzon bennem! - biztattam őt, majd ki is kászálódtunk a kényelmes ülésekből. Pár másodpercig hezitáltam, de végtére is aztán győzött a józan ész felett a szív csalogató hangja, s bizonytalanul kézen fogtam a kis mókust. - Ez itt a nagybátyám motoros garázsa, ő ezzel foglalkozik. Javítja és árulja is őket, illetve lehet nála jogosítványt csinálni motorra, nekem is van.

- Van jogsid motorra?! - tátotta el a cuki kis pofiját Han Jisung, mire egy nagyot bólintottam. - Tele vagy meglepetésekkel.

- És ez még csak a kezdet, hyung - vonogattam meg egy csibés mosollyal karöltve a szemöldökeimet. - Na, mostmár hogy tudja, ez nem a mészárszék, van kedve esetleg bejönni velem? - simítottam rá hüvelykujjammal a fiú sima kézfejére.

- Naná - vágta rá, miközben jómagam olyan óvatosan fogva Han Jisung tappancsát, mintha az a legdrágább porcelánból lenne vezettem be az osztályfőnökömet az apai nagybátyám tulajdonában lévő motoros garázsba.

Odabent nyilván tipikus benzinszag terjengett, viszont ennek ellenére roppant otthonos helyiségről volt szó, ahol egymás után sorakoztak a különféle márkájú és típusú motorok, oldalt pedig egy fehér kanapé húzódott. A sisakok, eszközök és szerszámosládák a polcokon, illetve a szekrényeken virítottak, a helyiség pedig balra fordulva még tágasabbá lett.

- Min-Min! - szólított meg hirtelen a garázs túlsó végéből az apai nagybátyám, Byunghoon hyung, miközben a középkorú férfi épp az egyik motor kerekével babrált valamit. - Olyan rég láttalak, baszki, mekkorát nőttél azóta! - lépkedett oda hozzánk, olajcsíkokkal tarkított ujjait a munkásnadrágjába törölve, miközben Han Jisunggal szinte egyszerre engedtük el a másik kezét. - Ó, milyen jóképű fiatalember - pillantott végig az osztályfőnökömön. - Ő a pasid, Min?

- Nem, dehogyis, Byunghoon hyung, ő csak egy jó barátom - tisztáztam vele azonnali hatállyal a helyzetet.

- És kit tisztelhetek benned? - nyújtotta oda a jobb végtagját Han Jisung felé az említett, aki bátortalanul ugyan, de végül elfogadta a nagybátyám kezét. - Lee Byunhoon, Min nagybátyja.

- Han Jisung vagyok.

- Jisung-ah, ez egy igazán szép név - jegyezte meg, elismerően füttyentve egyet Byunghoon hyung, miközben tovább rázogatta szegény mókus kezecskéjét. - Képzeld, kedves Jisung, ha lett volna még egy fiam, annak bizony Jisung lett volna a neve, de a második gyerkőc már sajnos nem jött össze.

- Értem - nevetgélt a tanárom.

- Apa, hagyd már békén Minho barátját, ne fáraszd le őket, hogy csaknem huszonhét éves létemre még mindig akarsz nekem kistesót - lépett elő a kiskonyhából az unokatestvérem, Taemin hyung, beletúrva feketés színű hajtincsei közé, akinek az ittlétére aztán végképp nem számítottam.

- Taemin hyung, hát te itt? - kaptam tenyereimet a szám elé.

- Bizony, bizony. Habár nem sok szabadidőm van a meló mellett, de most mégis benéztem pár órára apához. Besegítek itt-ott - biccentett egyet az unokatestvérem, odasétálva hozzánk, hogy egy baráti öleléssel üdvözöljön. - Hohó, új pasi? Takaros - vigyorgott rám sejtelmesen Taemin hyung, bizalmas hangnemre váltva, miközben látványosan Han Jisungra pillantott. Hihetetlen, miért hiszi mindenki élből azt, hogy mi ketten a kis mókussal egy párt alkotunk?

- Fiam, ők csak barátok! - dörrent rá tudálékosan Taeminre Byunghoon hyung.

- Akárki is, nekem mindenesetre szimpatikus - jelentette ki nemes egyszerűséggel az unokatestvérem. - Mondd csak, szoktál motorozni, Jisung?

- Nem igazán. Párszor motoroztam, és azt is már elég régen - válaszolta tisztelettudóan Han Jisung.

Byunhoon hyung egyébként apu idősebb testvérbátyja volt, és a férfi elméletileg már egészen kisgyermek kora óta rajongott a motorokért, ezért felnőve nyilván ezen járműket reparálásával és karbantartásával kezdett el foglalkozni. Megnyitotta ezt a garázst, ami azért sok pénzt hozott a konyhára. Kiskoromban rengeteget jártam ide apuval, szinte minden másnap itt dekkoltunk; apu és Byunghoon hyung ilyenkor kávézgattak maguknak, az unokatestvérem, Taemin hyung pedig mindig játszott velem. Igaz, van köztünk egy kis korkülönbség, hiszen a fiú kilenc évvel idősebb nálam, viszont egy olyan alkalmat sem tudnék felidézni, mikor nem szívesen foglalkozott volna velem az említett. Máig élénken él bennem a kép, amint kilenc éves, totyogó, nyuszis pulcsit viselő kis-Minhoként ott csücsülök a tizennyolc éves Taemin hyung háta mögött a motoron, akire példaképként tekintettem, miközben a fiú elvisz engem egy körre a kietlen gesztenyefasoron. Hah, ha anyu erről tudna, szerintem menten agyvérzést kapna. Szép emlékek ezek, hisz' mára már mindketten felnőttünk; én tizennyolc éves lettem, s a gimnázium utolsó éveiben koptatom az iskolapadot, Taemin hyung pedig huszonhét évesen rendőrnyomozóként és informatikusként dolgozik a seouli kapitányságon. Korban felnőttem hozzá, így mostmár tudunk úgy beszélgetni egymással, mint felnőtt a felnőttel, így máig rettentő szoros a kapcsolatunk, s gyakran kikérem a fiatal férfi véleményét különböző kérdésekben. Anno például ő bátorított arra is, hogy hívjam el Jeongint randevúra. Kicsit olyan a kapcsolatom vele, mint Sannak Hyunsuk hyunggal, csupán én nem magasztalom eszetlenül Taemin hyungot az egekbe, és elfogultnak sem mondanám magam vele kapcsolatban. Miután pedig már Byunghoon hyungnak hála hivatalosan is megvolt a jogosítványom motorra, az unokatestvérem számtalanszor járt ki velem vezetni a fákkal szegélyezett utakra, hogy minél többet gyakorolhassak, de rendes utakon nyilván nem vezethetek, mert anyu szigorúan megtiltotta. Sebaj, lehet nem is akarok, veszélyesnek tartom, ráadásul sokkalta hangulatosabb számomra itt vezetgetni.

- Hol találom a mosdót? - fordult ekkor oda kérdőn a két férfi felé Han Jisung.

- A bal oldali ajtó az, menj el nyugodtan - mutatott a sarokba Taemin hyung.

- Köszönöm - biccentett egyet a tanárom, majd a vállamra rakta a finom kacsóját. - Mindjárt jövök, Minhi, jó? - közölte, mire bólintottam egyet, ő pedig eltűnt a garázs fürdőszobájában.

- Tudod ki veszi be, hogy ő csak a barátod, Min - hajolt oda hozzám, szinte egy emberként lerohanva engem bizalmaskodó stílusával Byunghoon és Taemin hyung, mikor Han Jisung eltűnt a látó-, és hallókörünkből. - Látom, hogy hogy néztek egymásra, annyira izgi, úgy örülök neked, Min! - tapsikolt Taemin. - Hol szedted fel? Már megvolt? Hány éves? Mesélj csak nekem.

- Végre bepasiztál, drága egyetlen unokaöcsém - csapott rá, büszkén kidüllesztett mellkassal a vállamra Byunghoon hyung, a férfi erős kezének szorítása alatt pedig majd' összeroskadtam hirtelenjében. - Na, és apád mit szól az új kanihoz?

- Figyeljetek - köszörültem meg a torkomat, halkítva a hangomon. Le kellett csillapítanom felbuzdult családtagjaimat, nemhogy a végén még akarva-akaratlanul is beárulnak anyuéknak, mert akkor nekem lőttek. - Ő nem a pasim, csak... ismerkedünk - fogalmaztam kissé ködösen, s igazából ez az állítás teljesen megállta a helyét. - Megkérhetlek titeket arra, hogy ne szóljatok arról anyuéknak, hogy itt jártam és hogy kivel? Csak nem szeretném, hogyha tudnának róla.

- Ohohó, imádom a titkokat! Tök fasza, hogy be lettem avatva egy kamasz titkába! Ne félj, Min, hallgatunk, mint a sír! Cipzár a szánkon - húzta el a mutatóujját a szája előtt Byunghoon hyung, Taemin hyung pedig heves bólogatással helyeselt édesapja ígéretét hallva.

- Itt vagyok, Minhi, bocsi, hogy várnod kellett rám - lépegetett vissza hozzánk Han Jisung, félénken simítva be füle mögé az egyik hajtincsét, miközben olyan közel megállt hozzám, hogy karunk teljes mértékben összesimult.

- Semmi gond - simítottam rá gyengéden a fiú hátacskájára.

- Min, van kedvetek meghágni Pörzsit? Kint hagytam őt a garázs mögött, készen áll bármire a kicsike - kérdezte tőlem hirtelen Taemin hyung, rutinból fel sem mérve azt, hogy milyen kétértelműen is hangzott most ez más füle hallatára.

- Mit csinálni és kivel?! - kerekedtek ki az osztályfőnököm meseszép íriszei.

- Azonnal elmagyarázom, hyung - csitítottam őt. - Igen, Taemin hyung, már megyünk is. Van kint két sisak? - kérdeztem, mire az említett egyből előre biccentette kobakját. - Remek, akkor mehetünk is! - fogtam meg finoman a tanárom mancsát, majd megindultam vele együtt a garázs hátsó kijárata felé.

- Jó szórakozást! - szólt utánunk perverzen a nagybátyám, miközben mi ketten az osztályfőnökömmel kiléptünk a garázs hátsó ajtaján, s odakint a hideg októberi levegő egyből kijózanítóan csapott arcon mindkettőnket.

A garázs mögött ott állt Pörzsi, azaz a Taemin hyunggal közös motorunk, akit még évekkel ezelőtt neveztünk el közösen, s ő volt tulajdonképpen a kedvenc járgányunk mindegyik közül, pedig nem volt egy nagy extra; egyszerű fekete színe volt, nekünk mégis a szívügyünké lett.

- Hyung, ő itt nem más, mint Pörzsi! - lapogattam meg a kedvelt motor bőrből készült ülését, melyen ülve már oly' sok kilométert lefurikáztam.

- Á, szóval a motor neve Pörzsi - kuncogott fel megvilágosodva Han Jisung. - Ötletes név, te találtad ki?

- Igen, Taemin hyung együtt. Emlékszem, hogy Taemin hyung mindenáron Pörölynek akarta elnevezni, én pedig Erzsinek, és nem tudtunk megegyezni, így végül a kettőt összevonva lett belőle Pörzsi - meséltem el a motor névválasztásának eredettörténetét, miközben lényegretörően rászegeztem gyöngéd tekintetemet a kis mókusra. - Mondja csak, tanár úr, eljönne velem egy körre Pörzsin?

- Ööhhmm, hát, Minhokám, nem hiszem, hogy ez, khm, jó ötlet volna - visszakozott egyből a fiatal férfi, védekezően fonva össze mellkasa előtt vékony karjait, amiből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy valamiért nem túl komfortos neki a szituáció. - Nem vagyok oda a motorokért, eléggé félek tőlük.

- Dehát miért? - tudakoltam tőle, miközben bátorítóan megfogtam Han Jisung vállait, mire az említett egyből lesütötte meseszép pislogóit. - Csak a gesztenyefasor mentén motoroznánk, ott pedig nem jár egy lélek sem, szóval a balesetveszély kizárva.

- Nem az a baj... - közölte, alig hallhatóan motyogva az orra alatt, miközben én hüvelykujjammal óvatosan a pihe-puha arcocskájára simítottam, figyelmesen hallgatva őt. - Hanem... az van, hogy... az exem is motorozott, és... mindig direkt gyorsabban vezetett a megengedettnél, pedig tudta jól, hogy félek. Mindegy, Minho, hagyjuk, rossz emlékek.

- Hyung, kérem, bízzon meg bennem! Én felelősségteljesen vezetek, nem megyek gyorsan! Nézzen rám, kérem! - tekertem lejjebb a hangerőt, hogy szavaimat valóban csakis ő hallhassa. Ijedt tekintete összekapcsolódott az enyémmel, arcunk pedig vészesen közel került a másikéhoz. Dèja vu... - Én nem az exbarátja vagyok... Én vigyázok magára, hyung.

- Ő is ezt mondta, és mégis megszegte.

- Én értem, tanár úr, de... - sóhajtottam fel, empatikusan cirógatva tovább Han Jisung orcáját. - Én segítenék magának leküzdeni a félelmét, higgye el, jó élmény lesz. Ígérem, hogy ha gyors a tempó, azonnal lassítok, mit szól hozzá?

- Megígéred? - bizonytalankodott az alsó puháját majdnem véresre harapdálva.

- Ígérem - lapogattam meg a tanárom buksija tetejét, majd fogtam Pörzsi egyik kormányára akasztott fekete sisakot, Han Jisung pedig végül kissé vonakodva ugyan, de hagyta, hogy ráadjam azt a fejére, s összekapcsoljam álla alatt. - Na, nézzenek oda, milyen jól áll magának a sisak! Ne féljen, lassan fogok menni - nyugtatgattam őt minduntalan, hiszen lerítt róla a félelem és az izgalom különös kombinációja.

- Jó, nem félek - szusszantott egyet, önmagát győzködve, miközben én is felvettem magamra a sisakot. - Bízom benned, hogy lassan fogsz menni, szóval kérlek ne okozz csalódást.

- Pörzsi a legjobb motor, és lassan fog menni - biztosítottam, felszökkenve a kétkerekű jármű ülésére. - Na, jöjjön, hyung, szálljon fel mögém! - hívogattam, mire Han Jisung ügyetlenül, s szerfelett bizonytalanul beült közvetlenül mögém, viszont akkora rést hagyott testeink között, mint amekkora a nyári szünet, ezért bosszankodva hátranyúlva hozzá megragadtam a kezeit, s a derekam köré húztam őket. - Kapaszkodjon szorosan, tanár úr, nemhogy lepottyan itt nekem.

- Így? - hebegte, úgy ölelve engem hátulról, mint ahogyan egy kicsi koala csimpaszkodik az anyukája hátán, szóval nem csoda, hogy elég hektikusan csapongtak bennem a különféle érzelmek a fizikai érintkezés jóvoltából.

- Tökéletes - jelentettem ki elfojtott hangon, miközben éreztem, amint a fejem robbanás közeli állapotig hevült fel a sisak burkolata alatt. - Kapaszkodjon, mert indulunk - figyelmeztettem őt, majd beindítottam Pörzsit, aki úgy morrant fel, mint anyamedve a téli álmát követően.

Rég ültem már motoron, viszont volt a vezetésében kisebb-nagyobb rutinom, így pontosan tisztában voltam azzal, hogy miképpen kell beindítanom, vezetnem, illetve bánnom egy ilyen járművel. Ráadásul Pörzsit már úgy ismertem, mint a tulajdon tenyeremet, szóval kevés alkalmak egyike volt, hogy maximális magabiztossággal űztem valamit. A motor lassan megindult előre az úttesten, vele együtt pedig evidens módon mi is, mire rögtön éreztem, hogy Han Jisung egész testében görcsösen megfeszül mögöttem, s úgy csimpaszkodik rám, mintha legalábbis az élete múlt volna rajta. Nem szerettem volna, hogyha félelemben telne számára az út, ezért miután empatikusan megcirógattam a fiatal férfi hasamnál összefont tappancsait, kiszámítható, egyenletes, s valóban kimondottan lassú tempót diktálva vezettem tovább, egyenesen az emlegetett fás gesztenyefasor felé robogva. Pár perc elteltével pedig Han Jisung kezdett a feszültségből felengedni; kétségbeesett szorításán lazított, s perifériás látásomból érzékeltem, miszerint nézelődik, szóval a félelme mintha lépésről lépésre elszállt volna. Boldog voltam, amiért elnyertem a bizalmát, s gondosan ügyeltem arra végig, hogy megfelelő tempóban guruljanak Pörzsi motorom kerekei. Tagadhatatlanul élveztem a kialakult helyzetet, hisz' ott ült mögöttem, engem karolva az a fiú, akiért odáig vagyok, s együtt avattuk fel Pörzsit. Hát kívánhat ennél többet az ember?

Hosszas percekig tartó motorvágta után aztán lassacskán lefékeztem a kietlen országút legszélén, a sárgás-barnás színű leveleit javában lehullajtott fák mellett, hogy egy kis pihenőt tartsunk, hisz' elsőre sok új inger érhette a tanáromat.

- Minhi, úristen! - tapsikolt lelkesen Han Jisung, lepattanva Pörzsiről, illetve kibújva a saját sisakja rejtekéből. - Motoroztam! Te jó ég, és annyira jó volt! Köszönöm szépen, hogy nem mentél gyorsan! - hálálkodott kipirult mókusarccal.

- Ugyan, tanár úr, ez a minimum, ilyet nem kell megköszönnie - legyintettem, én is szabaddá téve kobakomat, majd mindkét sisakot ügyelve ráhelyeztem Pörzsi kormányaira. - Örülök, hogy tetszett magának.

- Nagyon izgalmas volt! - bólogatott Han Jisung, majd egy nem várt pillanatban odaszökkent elém, s pipiskedve lábujjhegyre állt, és nyomott egy puszit az arcomra, mire még az állam is leesett.

- Ezt most miért kaptam? - szakadt ki ajkaim börtönéből egy önfeledt kuncogás.

- Azért, mert vigyáztál rám - indokolta meg egyszerűen.

- Van kedve csinálni valami hülyeséget? - kérdeztem meg tőle egy hirtelen ötlettől vezérelve, a fiatal férfi pedig azon nyomban rávágta, hogy igen, így gyengéden kézen fogva őt az egyik útszéli, vaskos törzsű fához vezettem. - Ez itt a kedvenc fám, ugyanis erre a fára rengeteget másztam kicsi koromban Taemin hyunggal. Mindig felültünk erre a legnagyobb ágra egymással szemben és nagyokat pletyiztunk.

- Ha már a motornak van neve, a fát nem neveztétek el? - érdeklődött szórakozottan az osztályfőnököm.

- Igazából de - jegyeztem meg csak úgy mellékesen. - Bőrösnek hívtuk, mert néhol hámlik a törzse. Nem valami kreatív, de a Pörzsivel kárpótoltuk.

- Bőrös... ez cuki - kuncogott fel a fiatal féfi, majd rám emelte csillogó mókusszembogarait. - Felmászunk mi is?

- Szeretne?

- Igen, nagyon. Veled.

- Rendben, akkor segítek először Önnek - egyeztem bele, majd egy erős és egyben határozott mozdulattal megragadtam Han Jisungot a homokórával összekeverendő derekánál fogva, megemelve őt, hogy könnyűszerrel fel tudjon lépni a nem túl nagy magaslatokban lévő faágra, utána pedig én is felkapaszkodtam melléje, így azon a faágon kötöttünk ki, ahol Taemin hyunggal megannyi időt töltöttünk anno. - Kapaszkodjon, nemhogy leesik.

- Nem fogok, ne félj - ingatta a buksiját Han Jisung, s egy tűhegynyit közelebb csusszant hozzám miután én is felmásztam vele szembe. - Tudod, Minho... Ő nem ilyen volt velem.

- Kicsoda? - érdeklődtem óvatosan, miközben ezernyi vészriadó szólalt meg az agyamban, hogy jelezzék; Han Jisung épp megnyílik nekem, tehát megértően és kedvesen kell várnom, mennyit árul el.

- Az exem. Egyik sem bánt velem valami szépen, de az utolsó barátom, ő... ő egy borzalmas ember volt - mondta ki nagy nehezen, majdnem elsírva magát, én meg figyelmesen hallgatva őt igyekeztem neki teret és lehetőséget adni arra, hogy kiadja magából fájdalmait. - Ezért féltenek annyira nagyiék is, szóval sajnálom, hogy úgy letámadtak kedden, de nehezen bíznak meg ők is bárkiben.

- Nem akarok kérdezősködni, mert látom, hogy rossz magának, de... - formáltam ujjaimmal csokrot Han Jisung almácskái körül, a fiú pedig csak haloványan szipogott. - De azt tudnia kell, hogy maga akár az egész világot megérdemli. Én pedig itt vagyok, hozzám akármikor jöhet beszélgetni, bármi van, jó?

- Köszönöm - suttogta hálásan. - De inkább beszéljünk másról, mert nem akarok sírni. Mondjuk mesélj; nincs valami új pasi a láthatáron?

- Wow, csak így kerek-perec? - nevettem el magam a lényegretörő kérdésén. - Nem, most nincs senki - magán kívül. - Vagyis, van egy srác, akivel néha összejárogatok, de csak ilyen alkalmi szinten, tudja, semmi komoly - utaltam burkoltan Felixre.

- Tudom - biztosított rögvest. - Igazából, ha teljesen őszinte akarok lenni veled, nem vagyok egyáltalán biztos ebben az egész Hyunjin-dologban. Mármint, szeretem őt, fontos nekem, de talán nem állok készen egy újabb kapcsolatra, túl sok a sérelem, ráadásul szerintem még mindig Felixet szereti. Ha hiszed, ha nem, Hyunjin amúgy nagyon rendes velem, nem erről van szó, viszont én nem tudom neki megadni azt, amire vágyik, én... nem vagyok beléje szerelmes basszus. Szeretem, de inkább csak barátilag. - mesélte szomorúan, bennem pedig jogosan felmerült az a nagyon is helytálló kérdés, miszerint ha nem szerelmes belé, akkor mégis mi okból feküdt le vele. Bizonyítani akart neki?

- Én a helyében megmondanám neki, hogy miképp érzek, nemhogy a végén még valaki megbántva jön ki a dologból. Jobb nyílt lapokkal játszani minden fajta és típusú kapcsolatban, nem?

- Lehet, csak... nem akarom őt elveszíteni, hiszen Hyunjin rettentő fontos személy az életemben. Habár nem hiszem, hogy túlzottan megrázná őt ha ismételten csak barátok lennénk, mert érzem, hogy még mindig Felix után sóvárog - rebegte bánatosan a kis mókus a fán.

- Tudom, tanár úr, tudom, nincsen semmi baj, teljesen megértem Önt - kúsztam oda közvetlenül melléje a faágon, s óvatosan köréje fonva védelmező karjaimat húztam őt magamhoz egy biztató ölelésre, amit Han Jisung nem vett zokon, ugyanis úgy fúrta bele mókus buksiját a nyakamba, mintha sosem akarna elengedni. - Jól van, tanár úr, minden rendbe fog jönni, ne idegeskedjen - duruzsoltam bele a fülébe, kezem pedig egy pillanatra sem hagyott fel hátacskája cirógatásával.

- Minhi... - suttogta, forró lehelete pedig súrolta a fülkagylómat, amibe értelemszerűen beleborzongtam, nyakamon végig pedig felütötte fejét a libabőr. - Figyelj, ha-ha szeretnéd, te-te-tegezhetsz nyugodtan.

- Hogy mi?! Ezt most komolyan gondolja, hyung?! - bődültem fel artikulálatlanul, elhajolva Han Jisungtól, aki majd lefordult a faágról zavarában, viszont egy aprócska biccentéssel mégis megerősítést tett, én pedig azt hittem, hogy menten végez velem a szívroham. - Te jó ég, igen, nagyon szeretném! - nem bírtam véka alá rejteni cenzúrazatlan lelkesedésemet, s az igazat megvallva nem is akartam.

- Gondoltam, közvetlenebbül tudnánk így beszélgetni egymással, hisz' biztosan téged is korlátoz a magázódás abban, hogy jobban megnyílj, ráadásul szerintem vagyunk már olyan viszonyban, hogy tegezhess, megengedem - sütötte le a pislogóit a tanárom. - Csak az iskolán belül kérlek maradjunk a magázódásnál, nem hiányzik, hogy valaki ujjal mutogasson rám, miszerint kivételezem.

- Miért, nem éppen most is azt csinálod, Jisung? - hajoltam ismét közelebb hozzá, egy kihívó vigyorra húzva ajkaimat. - Megengeded, hogy tegezzelek, ez pedig tudod mit jelent? - mélyült el hangom, a fiatal férfi pedig csak lehidalva pislogott felém. - Hogy a kedvenced vagyok. - érintettem meg játékosan Han Jisung pisze nózijának hegyét.

- Az vagy, Minhi. Az vagy...

_______

Sziasztok, drágáim, 9015 szóval visszatértem❤️🤟

Elnézést kérek, amiért tegnap csúszott a mostani rész, de azt hiszem beteg leszek, szóval tegnap nem volt már semmi erőm befejezni... Remélem nem okoztam senkinek csalódást, és hogy kárpótolt titeket a hosszú rész... igyekeztem mindent beleadni, mint mindig...❤️

Haladunk, haladunk... mit szóltok, hogy mostmár Minho megkapta a tegezési engedélyt?😊😇 Mit jelenthet ez Jisung részéről, hisz' ő ajánlotta fel?

Minho családtagjairól és Jisung nagyszüleiről mi a véleményetek? Szimpatikusnak találjátok őket?🥰

Amúgy 2 fun fact ehhez a részhez:
1 - szerintem életemben először használtam leírva a "sisak" szót, itt mi úgy mondjuk, hogy "prilba", szóval volt mit javítgatnom visszaolvasva😂
2 - a motor neve az az apum találmánya, szóval tőle loptam hihi. Mai napig meg van sértődve amiért a család kutyájának nem ez lett a neve XDD

Köszönöm ha elolvastad, remélem tetszett, találkozunk egy következő rész alatt, addig is vigyázzatok magatokra!❤️

Puszi,

~ Park Garam
~ L