\___/

A bevásárlóközpontban tett látogatást követően Felix hazadobott kocsival, így mikor anyu és Chaeryeong hazaértek a siker koronázta farmervásárlásból, én már javában otthon tengtem-lengtem, mintha misem történt volna a délutáni órák folyamán, s épp holmi szorgalmas méhecske módjára a matematika házi feladatomat írtam. Legalábbis erőst próbálkoztam, habár egy ponton túl kissé elvesztem a számok kusza világában, annyi szent. Anyu aztán egyből ráparancsolt Chaeryeongra, hogy tartson nekem divatbemutatót az újonnan vásárolt nadrágokból, így kénytelen voltam sorban megnézni mind a négy farmert egyesével a lányon, s véleményt nyilvánítani róluk, mintha annyira értenék hozzá.

Szerencsémre anyumedúzát egyébként meglehetősen jó kedvében találtam aznap, s mikor eldicsekedtem neki, hogy kaptam egy egyest biológiából, akkor a sárkány arca valósággal felragyogott, s meg mernék esküdni rá, hogy úgy tűnt mintha mosolygott volna. Vacsorára még készített is egy jó nagy adagnyi kakaós palacsintát, ami tagadhatatlanul a nő kellemes hangulatáról tanúskodott.

Tehát aznap este az egész családunk, mind a heten az étkezőasztalhoz ültünk, s hosszú idő után most először tudtuk bármiféle összezörrenés vagy hajba kapás nélkül elfogyasztani a vacsorát. Anyu és Sunmi egyébként nem igen szóltak egymáshoz, de talán épp emiatt is vált jelentősen jobbá az atmoszféra, hiszen ha ők ketten békén hagyják egymást, akkor ideiglenes nyugalom költözik be a Lee családba. Mindenki más relatívan jól elbeszélgetett egymással, s ki kell mondjam, ez volt az első este a nővéremék beköltözése óta, hogy nem kívántam őt és a gyerekeit a pokolba a folyamatos veszekedések miatt. Igazándiból már az egész otthoni dinamika is gyökerestül megváltozott; lassacskán, de biztosan kezdtünk mindannyian hozzászokni a kényszerű együttéléshez; példának okáért sikerült immáron megegyeznünk a fürdőszoba használatot illetően, ami azért nagy szó, tekintve, hogy anyu továbbra is irigy kutyára játszva kisajátította magának a földszinti fürdőszobát. Mindegy, amíg nincs veszekedés, addig hajlandó vagyok szemet hunyni az efféle semmiségek felett, főleg úgy, hogy ha minden igaz, akkor a jövő hét környékén már valószínűleg visszaköltözhetnek a nővéremék a saját lakásukba.

Később este aztán a palacsintacsoda elfogyasztása után anyu és apu leültek közösen megnézni a nappaliban a Gyilkos elmék legújabb részét, míg én jóhiszemű és kedves nagybácsi módjára megengedtem a kis Narának és Junmyeonnak, hogy nézhessenek pár részt a laptopomon esti mese gyanánt a Peppa malacból, jómagam pedig addig rajzolgattam. Nyolc óra után aztán Sunmi ellentmondást nem tűrően lefektette aludni két tiltakozó porontyát, hogy azok másnap kipihenten mehessenek az óvodába, én pedig miután magamra maradtam a szobámban, benyomtam valami random Netflixes filmet háttérzajként, miközben tovább folytattam a megkezdett rajzomat, ugyanis határozottan régen hódoltam már eme szeretett tevékenységemnek. Hiányzott már az, hogy a művészet által fejezzem ki meg nem értett, avagy magamban elfojtott gondolataimat.

Egyébként fogalmam sincs miért, de ezúttal egy aranyos kis mókust keltettem életre a vázlatfüzetem egyik lapján, amely épp egy makkot tartott védelmezően apró kezecskéi közt. Tippem sincs, hogy vajon honnan jött az ihlet...

Han Jisung...

Mikor leoltva a villanyokat befeküdtem az ágyamba a már javában szuszogó Soonie cicám mellé, a sötét mennyezettel farkasszemezve folyamatosan olyasféle gondolatok kergették egymást az agyamban, melyeknek egyértelműen ő volt az elsőszámú főszereplője.

Ma Felixnek köszönhetően akarva-akaratlanul is megtudtam Han Jisungról néhány igen jelentős információt, ilyen például az eddig meglehetősen ügyesen titkolt evészavara. Átkoztam magam, amiért nem jöttem rá minderre hamarabb, ráadásul magamtól, hiszen végig megszámlálhatatlan intő jel lebegett közvetlenül a két szemem előtt, s legszívesebben egyszerűen csak felszabadítottam volna a fiatal férfit minden szenvedése alól. Ahogy eddig megismertem őt, egy érzékeny lelkű, sebezhető teremtésről van szó, aki nyilvánvalóan nem érdemli meg azt, hogy ilyen kegyetlen megpróbáltatások elé állítsa őt a nagybetűs élet, ráadásul mikor óhatatlanul is belegondoltam abba, hogy szegény mennyit éheztethette magát, akkor még a szívem is szabályosan belesajgott, s fájdalmasan szúrni kezdett egy ponton.

Ezenkívül bosszantott az, hogy nem tudok semmiféle kézzelfogható részletet arról, hogy mióta küzd az anorexiával, vagy mi volt az evészavarának a kiváltó oka, hisz' Felixnél mégsem kérdezhettem rá ezekre; már amiatt is épp eléggé vétkesnek érezte magát szerencsétlen fiú, amiért véletlenül kikotyogta nekem Han Jisung egészségügyi problémáit. Máshonnan azonban nem igen nyílt esélyem bármit is megtudni, elvégre mégsem kérdezhettem rá magánál Han Jisungnál egy ilyesféle érzékeny témára. Ennek ellenére eltökélt voltam afelől, hogy kiderítem, mi az igazság az osztályfőnököm betegsége mögött, mert a mókusszemű már javában több volt nekem mint egy átlagos tanár, emiatt pedig a szívemen viseltem a sorsát. Azt szerettem volna, hogy az én plátói kis tüneményem boldog legyen és gondtalan. Olyan nagy kérés ez?

Másnap, azaz kedden nem túl sok érdekes dolog történt velem a suliban; mivel Han Jisungnak elméletileg még mindig hőemelkedése volt, ( ezt mondjuk Felixtől tudom, akivel többször is írtam aznap ) így az ő óráit értelemszerűen más tanárok helyettesítették. Példának okáért matekra berakták ismét szerencsétlen Min Yoongit, akit a számok világa talán még jobban kiakasztott mint a biológia. Az inverz függvények átvételére ugyebár nem volt hajlandó velünk, de mivel Shin igazgató rá parancsolt, hogy tessék csinálni valami produktívat még egy helyettesítő óra keretein belül is, ne csak üljünk és telefonozzunk, ezért Min Yoongi végül kiterelt minket futni a futópályára egy laza tizenkét perceset. Néhány osztálytársnőm rögtön ügyesen kimentette magát az "épp megvan, nem futhatok" kifogással, viszont nekem ezt ugyebár nem állt módomban alkalmazni, így nincs mese, futnom kellett.

Arról már inkább ne is beszéljünk, hogy a tüdőmet majd' kiköptem közben, a hozzám hasonlatosan eltunyult Sannal és Seungminnal öt kerek perc után már szinte csak lihegve kúsztunk-másztunk, mint a földigiliszták, Min Yoongi pedig úgy fújta a sípját mint egy őrült. No nem mintha ez bármit is segített volna abban, hogy tempósabban haladjunk, sőt, tizenkét perc után meg mernék rá esküdni, hogy kis híján az asztmaroham kerülgetett.

Wooyoung több körrel is leelőzött minket Yeonjunnal, s minden egyes alkalommal mikor elhaladt mellettünk, rendszerint vetett ránk egy-egy pökhendi pillantást, ami keserűséggel töltött el. Még mindig rettentően dühös volt ránk; a félresikerült buli óta teljesen elszeparálta magát tőlünk; egy szót sem szólt egyikünkhöz sem, csak új legjobb barátjával, Yeonjunnal foglalkozott, mintha egyik pillanatról a másikra idegenék lennénk a számára. Nagyon fáj egy barát elvesztése, azonban nyilvánvalóan szerencsétlen Sannak esik mindez a legrosszabbul, hiszen menthetetlenül szerelmes abba a tökfilkó Wooyoungba, viszont látom rajta, hogy próbálja nem kimutatni, mennyire összetörte őt a fiú hiánya. Nem akarom azt mondani, hogy magának kereste a bajt, de az tény, hogy őszinteséggel sokkal többre ment volna, mintsem ezzel az értelmetlen, sehová nem vezető hajcihővel. Lehet ha a legelejétől fogva nyílt lapokkal játszott volna, s letisztázta volna a szándékait, akkor most ő és Wooyoung réges-rég egy párt alkotnának. Így viszont nem hinném, hogy lesz-e valaha olyan, hogy Sant és Wooyoungot egyazon lapon emlegessük.

Délután aztán az iskolanap végeztével egy csellel leráztam drága barátaimat, s a megbeszéltekhez hűen egyenesen Felix lakása felé vettem az irányt. A szőke leírta nekem a címét Instagrammon, s mivel az említett társasház nem volt túl messze Sunmiétól, ezért szerencsére minden jellegű bolyongás nélkül odataláltam. Igaz, eleinte tartottam attól, nemhogy az a majomszájú Hwang is feltűnik a színen, és ismét nekem támad, de odaérve Felix biztosított arról, hogy lakótársa, avagy ágyasa, ahogy tetszik tényleg dolgozik. Amint betettem a lábamat abba a lakásba, még körbenézni sem jutott elegendő időm, ugyanis Felix azonnal éhesen rám vetette magát. Vad és szenvedélyes csókolózás közepette jutottunk el a hálószobáig, miközben a rajtunk lévő ruhadarabok szerte széjjel röpködtek a lakásban. Be kell valljam, a szeplős fiú irtó tüzes egy teremtmény, szóval nagyon élveztem már szimplán csak azt is, hogy valakivel végre ismét megélhetem a biológia igényeimet, hiszen az ember kincset érő jobb keze egy idő után elfárad a monoton fel-le mozgásban ha a helyzet úgy kívánja. Nem mondom, hogy nem zavart az, hogy Felix az osztályfőnököm legjobb barátja, viszont igyekeztem túllendülni ezen az apró bökkenőn, s kiélvezni a helyzetet, hisz' egy Felixhez hasonló partnert nem minden sarkon talál magának az ember.

Megkaptam a tegnap beígért szopást, ami egyszerűen fantasztikus volt; Felix tud valamit, evidens, hogy nem egy kezdővel van dolgom, majd ezután a vágyainktól túlfűtve egy fergetegeset szexeltünk. De komolyan, még meg is szédültem közben, olyan földöntúli gyönyört élt át a testem neki köszönhetően, viszont hiányzott valami... ami nem más volt, mint a nagybetűs szerelem, s az, hogy ne csak a testem, hanem a lelkem is kielégüljön, szóval ekkor tudatosult bennem igazán az, hogy mennyire is vágyom egy kapcsolatra. Amióta Jeongin elment, minden összeomlott bennem, és rettegek attól, hogy sosem fogom tudni ismét átélni a szerelem csodálatos érzését, mert hát ki akarna pont velem lenni?

Han Jisung vajon...?

Nem. Nem és nem.

Nem gondolhatok megint őrá. Nem szabad, ráadásul ígéretet tettem magamnak, hogy ezentúl csak tanáromként tekintek rá, s nem kergetek hiú ábrándokat. Ez azonban csak önáltatás volt, hiszen már a legelső minutumban, ahogy megláttam tetszett, viszont ugyanakkor miért ne álmodozhatna egy diák a csinos tanárjáról? Hisz' hány olyan esetről hallani, mikor tinifiúk a nyálukat csorgatják a csinos tanárnőjük után? Tessék, nincs ebben semmi rossz.

Lényeg a lényeg, a gyors szexet követően fogtam magam, felöltöztem és elköszönve Felixtől már távoztam is, hiszen alkalmi partnerként minek maradtam volna ott vele? Hogy a majomseggű Hyunjin észrevegyen és kiverje a balhét? Azt már nem, s különben is el kellett érnem a buszt, mert a következő eljövetele csak fél óra múlva volt esedékes, addig meg nem állt szándékomban várakozni.

Hazaérve aztán egyből belefutottam Chaeryeongba és Ryujinba, akik épp az étkező asztalnál ülve írták közösen a leckéjüket. A lányok gyanakodva mustrálták végig csapzott valómat, én pedig menekülve kotnyeles tekintetük elől elszeleltem lezuhanyozni, s lemosni magamról a szexuális együttlétet követő izzadtságot. Miután tiszta habokba varázsoltam magam, a lányok odahívtak magukhoz tanulni, én pedig jobb program híján csatlakoztam is hozzájuk. Habár a két lány inkább csak egymással nevetgélt, viszont legalább nem voltam egyedül, hogy aztán azon agyaljak; helyes-e ez az egész kavarás pont Felixszel.

A szerdai nap a keddihez hasonlóan eseménytelenül telt, annyi különbség volt csupán, hogy az az idióta Jackson nem jött suliba mérgezni a környezetet, hála a magasságos úrnak, viszont Wooyoung továbbra sem szólt hozzánk, ami mostmár kezdett ténylegesen kiakasztani. Eddig abban reménykedtem, hogy mindez csupán egy ideiglenes sértődés nála, s hogy majdcsak felenged néhány nap múlva, de a legkevésbé sem tűnik úgy, mint aki a közeljövőben bármiféle kapcsolatot is akarna velünk. Fantasztikus, mondhatom. Hibáztathatom én Sant amennyit csak akarom, s beállíthatom Wooyoung viselkedését gyerekesnek és igazságtalannak, mikor tulajdonképpen minden az én hibám. Ha gondolkoztam volna mielőtt cselekvésre adom a fejem, akkor megelőzhető lett volna ez az egész összekülönbözés. Ilyenkor mitévő legyen az ember fia?

Csütörtökön aztán fordulóponthoz érkeztünk, ugyanis Han Jisung három teljes napos kihagyást követően végre feltűnt az iskolában, ezúttal egészségesen. Legalábbis a megfázást illetően egészségesnek tűnt, más fajta állapotáról viszont nincs tudomásom, de haladjunk csak szépen sorjában.

Csütörtök ugyebár a leghosszabb tanítási nap, mivel kereken nyolc óránk van, amiből csupán egyetlenegy biológia Han Jisunggal, viszont mivel a fiatal férfinak Shin igazgató úr kérésének megfelelően pótolnia kellett a három napos kimaradást, ezért a testnevelés órát lecserélte Min Yoongival, a történelmet pedig Kim tanár úrral, így egyszeriben lett vele a nyolcból három óránk. Ebből kettő volt biológia, egy pedig matematika.

Han Jisung ma egy hatalmas, kissé túlméretezett égszínkék, felhőkkel gazdagon tarkított pulcsit viselt, amiben irtó aranyosan festett, el is olvadtam minden egyes alkalommal mikor feléje néztem, habár a viselkedése felvetett bennem néhány kérdést, ugyanis úgy vettem észre rajta, hogy zavarban van, vagy éppenséggel valami bántja. Az első biológia és matematika óra alatt felém sem nézett, de komolyan, egyetlen árva pillantást sem lövellt az irányomba, sőt, többnyire még a tananyag magyarázásának közepette is csak meredten a talajt, vagy éppen a falat bámulta.

Nem tudtam megfejteni őt, s akarva-akaratlanul is végigpásztáztam kissé más szemszögből nézve, s meg kellett állapítanom, hogy szegényke tényleg elég sovány. Vajon ma evett már? Ugye nem éhezik?

A nyolcadik óra testnevelés helyett ugyebár biológia lett, amin Han Jisung szintén eléggé letargikus hangulatban darálta nekünk a tananyagot, amint a tanóra veszésen a végéhez közeledett, miközben már jóformán senki sem figyelt oda rá, olyannyira leszívott minket a rengeteg tanóra. Jómagam csak a fejemet kitámasztva, a padra könyökölve próbáltam nem bealudni.

- Rendben, tehát az állati, illetve a növényi sejtek összetétele, ezt kérném megtanulni következő órára, lehet belőle felelni. Sorsolás lesz, szóval mindenki készüljön - fejezte be mondandóját Han Jisung, mire az egész osztály egy emberként hördült fel. - És ne feledjétek, hogy ma szülőértekezlet lesz Zoomon! Remélem, hogy a szüleitek nem bánják, hogy egyenlőre nem tudunk személyesen találkozni, de jobbnak láttam nem idehívni őket amíg nem gyógyultam ki teljesen a náthából. Nem szeretnék senkit megfertőzni - magyarázta, zavartan csavargatva az ujján lévő gyűrűjét. - A Zoomos jelszót majd EduPage-re küldöm. Esetleg van kérdés? - nézett végig rajtunk, habár tekintete engem ismét kilométerekre elkerült.

- Lehet önként is felelni? - jelentkezett buzgón az első padban ülő Jongho.

- Lehet, de sorsolás is lesz. Tanulni kell, már nem vagytok gyerekek - biccentett egyet Han Jisung, majd felnyalábolta a tanári asztalról a holmijait, távozásra készen állva. - Ha nincs több kérdés, akkor mára ennyi volt, mehettek. Minho, kérlek gyere oda a tantestületi elé egy pár percre ha összepakoltál - intézte szavait egyenesen felém, mire az összes levegő kiszorult a tüdőmből, s majdnem beleborultam San ölébe döbbenetemben.

Han Jisung ezután fogta magát, s nemes egyszerűséggel elhagyta az osztálytermet, én pedig még mindig próbáltam felocsúdni abból, ami az imént történt, miközben mindenki más szedelődzködni kezdett körülöttem. Egyébként Woyoung és Yeonjun mentek el legelsőnek, nagy hangon kupaktanácsot tartva arról, hogy melyik kávézóba üljenek be megenni egy süteményt.

- Ti most kavartok, vagy mi a rákot akar tőled a szexi tanár úr? - tudakolta kíváncsian San, hangjából pedig áradt a nagymértékű szórakozottság.

- Ebbű' szopás lesz - vihogott hozzánk hátrafordulva Seungmin is.

- Nem vagytok komplettek - fújtattam feléjük idegesen. Mindig ezzel a témával szívatnak, s már kezdem igencsak unni. - Biztos csak valami hülye sulis cucc, ne is foglalkozzatok vele.

- Ohohó, ismerd el, hogy azért hevesebben verdes a kicsi szívecskéd, hogyha hozzád szól - rakta rá a mellkasom bal oldalára a kezét San, összenevetve Seungminnal.

- Hülyék - toltam el magamtól a piercinges végtagját, majd hátamra kapva az iskolatáskámat felálltam a székemről. - Mentem, nem kell megvárnotok, ha végeztem, már rögtön húzok is haza.

- Ja jó - bólintott egyet Seungmin. - Akkor sok sikert a hódításhoz - kacsintott.

- Kapd be - vetettem oda búcsúzásképp, majd nyílegyenest megindultam kifelé az osztályteremből, viszont Chaeryeong váratlanul utánam szólt.

- Fajankó Minhi, együtt megyünk akkor haza vagy nem? Mert ha magányos farkas kedvedbe vagy, és inkább lennél egyedül, akkor elmegyek Ryuval sétálni a parkba.

- Menjél nyugodtan - hagytam ott a nővéremet, s kifordulva a folyosóra egyből a tantestületi felé vettem az irányt, hogy találkozhassak Han Jisunggal. Ötletem sem volt afelől, hogy a fiatal férfi mit akarhat tőlem azok után, hogy napokig került velem minden jellegű kontaktust, de izgatottan vártam, mi sül ki belőle.

Csak mi voltunk az a szerencsétlen osztály, akiknek csütörtökön nyolc órája volt, így az épületben ezidő tájt már értelemszerűen nem sok ember lézengett. Csupán a két osztálytársnőm, Eunchae és Yeji haladtak el mellettem, illetve a morcos takarítónő jött velem szembe a felmosóval és a vödörrel a kezében, akinek udvariasan oda is köszöntem. Végül aztán a folyosó közepén lecövekeltem a tantestületi csukott ajtaja előtt, s türelmesen vártam Han Jisungra.

- Minhokám, hát te meg kire vársz itt? - kérdezte elcsodálkozva Choi tanárnő, mikor éppen kilépett a tantestületiből, kis híján agyoncsapva az ajtóval, de reflexeimnek köszönhetően időben elléptem a felém lendülő falap elől.

- Han tanár úrra - feleltem. - Tudna neki szólni kérem, hogy itt vagyok?

- Persze - biccentett egyet a nő, majd visszalépett a terembe. - Jisungie! Gyere csak ki, egy jóképű diákod keres téged! - rikácsolt be nagy hangon Han Jisungnak, mire kínosan rándult össze az arcom, hiszen határozottan nem így képzeltem el azt, hogy szóljon neki.

- Azonnal megyek, Bongcha noona! - hallottam valahonnan odabentről kiszűrődni a kis mókus hangját, amint visszakiabált Choi tanárnőnek.

- Máris jön - tolmácsolta nekem a nő, mintha legalábbis siket lennék. Jobb híján egy kurta bólintás volt erre a válaszom. - Na, én akkor megyek is, tessék tanulni, Minho - hagyott ott engem.

- Viszlát! - köszöntem el tőle.

Számat rágcsálva toporogtam tovább, viszont nem kellett sokáig várakoznom, ugyanis alig fél perc múlva kilibbent a tantestületiből Han Jisung a táskájával, s egy tömött nejlonszatyorral a kezében.

- Szia, Minho - üdvözölt, érezhetően kerülve velem a szemkontaktust. - Csak ezt szerettem volna visszaadni - nyújtotta felém a nejlontáskát.

- Mi ez? - vettem át tőle furcsásan.

- A pulcsid, amit kölcsönadtál. Kimostam, ne haragudj, hogy ilyen sokáig kellett rá várnod - szabadkozott, elhúzva a száját.

- Ugyan, semmi gond - legyintettem, s mindennél jobban szerettem volna szegénykét szimplán csak a karjaimba zárni, de tudtam, hogy nem tehetem meg.

- Rendben, csak ennyit akartam. Akkor én megyek is - köszönt el sietősen, azonban még mielőtt elszelelhetett volna előlem, ösztönszerűen, ámde gyengéden a karjára fogtam, ezáltal visszatartva őt.

- Várjon! - kértem, mire most először volt hajlandó a szemembe nézni, tekintete pedig a zavaráról tanúskodott. - Esetleg beszélhetnénk? - kérdeztem.

- Most?! - vonta össze a szemöldökeit Han Jisung, mire bólintottam egyet. - Fontos? - sóhajtott fel, amire ismét egy biccentés volt a válasz. - Oké, de ne itt a folyosón... gyerünk mondjuk az átlagjavító terembe! - vetette fel megadóan, majd elindult a folyosó legvége felé, én pedig közvetlenül utána.

A gimnáziumunk rendelkezett egy bizonyos átlagjavító teremmel a legfelső emeleti folyosó legvégén, ami a diákok általi perverz mendemondák kivételével nem sok célt szolgált egyenlőre, ugyanis szinte soha senki nem tért még be oda... átlagot javítani. Vagyis pontosabban kitudja ment-e valaha bárki is, viszont a lényeg az, hogy a gimnáziumunk ezidáig nem sokszor vette igénybe az említett termet, így izgalommal töltött el az, hogy Han Jisunggal ezúttal kettesben lehetek majd odabent. Habár egyenlőre még dunsztom sincs afelől, hogy miképpen is hozom fel neki a szombat éjszaka történteket, de majdcsak jönnek a szavak ösztönösen maguktól.

- Nem kellene itt sertepertélnünk, mert furán jön le, szóval fogjuk rövidre - zárta ki az átlagjavító terem ajtaját Han Jisung, beterelve maga előtt engem a helyiségbe, ahol mindössze két hosszú, sárgás színű kanapé húzódott, s közöttük egy faasztal foglalt helyet. Azt a mindenit, beléptem ebbe a legendás terembe, nem semmi! - Nos, miről akartál beszélni velem? - fordította rá a kulcsot a zárra, majd kissé zavartan leült az egyik kanapé szélére.

Oké, Minho, csak nyugodtan.

- A szombati buliról lenne szó - kezdtem bele tétován, miközben leültem közvetlenül az osztályfőnököm mellé az ülőalkalmatosságra. - Én-

- Ne, hagyjuk a szombati bulit, kérlek! - temette bele gondterhelten az arcát a tenyereibe Han Jisung. - Rettentő kínosan érzem magam miatta. Elsüllyedek szégyenemben, hogy tanár létemre ilyen állapotban láttál. Általában nem szoktam ilyet csinálni, most viszont szétcsúsztam. Csorbult a tekintélyem, nem igaz? - mosolyodott el szomorúan.

- Épp ez az tanár úr, hogy nem! - jelentettem ki, közelebb csusszanva hozzá a kanapén. - Ne érezze rosszul magát emiatt, nem történt semmi baj, teljesen érthető, hogy az ember kicsit néha kirúg a hámból. Én speciel nem vetem meg emiatt magát, sőt, örömmel segítettem magának aznap éjszaka.

- De láttál hányni. Tök ciki - konyult le a szája sarka. - Most biztos azt gondolod, hogy undorító vagyok, mert konkrétan mindent is összehánytam.

- Nem gondolom azt! Nézze - nyúltam be meggondolatlanul Han Jisung álla alá, s mutatóujjammal kissé feljebb tolva alábbi testrészét kényszerítettem őt arra, hogy a szemembe nézzen. Rubintjai szinte csillogtak; teljesen magával ragadott szembogarainak ragyogása. - Legalább láttam kicsit az Ön sebezhető oldalát, ez viszont egyáltalán nem egy rossz dolog.

- Ez még nem a sebezhető oldalam volt, hanem csak egy jelentősen rosszabbik pillanatom. Többet viszont nem iszom, az hétszentség, mert a gyomrom előbb-utóbb bemondja az unalmast.

- Egyébként hogy került ki az udvarra? Tudja, ahol a bokrokban fekve találtam meg magát - érdeklődtem.

- Hát, az egész úgy kezdődött, hogy Hyunjinnal egy jó darabig kettesben voltunk, mivel Felix szőrén-szálán eltűnt. Biztosan összeszedett magának valakit - jegyezte meg, mire jómagam elővéve a legártatlanabbik arckifejezésemet bólogattam mint a ma született bárány. - Aztán visszajött, de teljesen be volt szívva, és én sem voltam a toppon; akkor találta ki Hyunjin, hogy menjünk el egészen az udvar hátsó részébe levegőzni, ahol csend van és nyugalom. A bokrok között meg is voltunk egy darabig, viszont aztán Felix rosszul lett, és olyan nyálkás, sárga, gumis állagú cuccot kezdett el felöklendezni, szóval Hyunjinnak muszáj volt őt gyorsan bevinnie, mielőtt még valami baja esett volna, rám pedig rám parancsolt, hogy várjam meg őket ott. Csak ugyebár én is rosszul lettem, s akkor jöttél te, az én hősöm - pislogott fel rám hatalmas mókaszemekkel, s egyértelműen az az érzésem támadt, hogy a fiú hanglejtése inkább a flört kategóriába sorolható, mintsem egy mezei beszélgetésébe. Ha jelenleg álltam volna, akkor a térdeim biztosan rogyadozni kezdtek volna.

- Ugyan, ennek nincs köze a hősiességhez, szerintem alap, hogy segítsünk a másiknak ilyenkor - vontam meg lazán a vállaimat.

- Neked talán az, de hidd el, hogy sokan otthagytak volna a bokrokban, szóval köszönöm, hogy segítettél rajtam. Nem sokra emlékszem amúgy, csak arra, hogy végig mellettem voltál - mosolygott rám kedvesen, én pedig nem akartam elbaltázni a meghitt hangulat azzal, hogy felhozom neki, miket is mondott nekem aznap éjszaka az állítólagos cukorvatta illatommal és a pulcsimmal kapcsolatban.

- Szívesen, tanár úr - viszonoztam szerényen az ajakgörbületét.

- Többet sem bulizok - csóválta a fejét. - Nem az én világom. Amúgy figyelj, ti Wooyounggal összevesztetek, vagy miért ült el tőletek? - kérdezett rá kíváncsian, gyorsan témát váltva.

- Ööö - tanácstalalodtam el. - Igen, mondhatjuk úgy is, hogy összevesztünk, habár én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy félreértés miatt meggyűlölt.

- Nocsak, valami szerelmi háromszög kerekedett, vagy mi? - vonta fel a szemöldökét a szemrevaló tanárom, beletrafálva telibe a közepébe.

- Valami olyasmi. - morogtam az orrom alatt. - Vagyis pontosabban azt hiszi, hogy lecsaptam a kezéről a kiszemeltjét.

- És nem tetted?

- Nem! Sosem venném el másnak a pasiját! - tiltakoztam, s fel sem tűnt, hogy bizony elszóltam magam.

- Pasiját? - ismételte meg meglepetten pislogva az utolsó szavamat Han Jisung, s bár nem szégyelltem azt, aki vagyok, mégis jobbnak láttam korrigálni magam előtte, nemhogy a végén még kikombinálja, hogy hajtok rá.

- Akarom mondani; csaját. Nyelvbotlás.

- Értem - nevette el magát zavartan. - Nem akarok én beleavatkozni semmibe, de azért ha lehet iskolán kívül rendezzétek a konfliktusokat, mert én képtelen vagyok őket orvosolni. Lehet... nem is vagyok alkalmas arra, hogy tanár legyek - szontyolodott el, megszakítva velem a szemkontaktust, miközben az ölébe ejtett mancsait kezdte monitorozni, mintha az annyira érdekfeszítő lenne.

- Nézzen rám, hyung - szóltam lágy hangon, mire Han Jisung egyből engedelmeskedett. Zavart tekintete ismét összekapcsolódott az enyémmel. - Történt valami baj? Vagy miért mond ilyet, hogy nem alkalmas tanárnak?

- Azért, mert így érzem - szusszantott egyet a fiú. - Ma szemináriumot tartottam a negyedikeseknek, Kwon Jiyong és Kang Daesung viszont folyamatosan kezdegettek belém. Nem figyeltek, zavarták a tanárát, és... akárhogy is kértem őket, nem hagyták abba, ami nagyon kiakasztott- bocsánat... - fordult el tőlem szipogva, miközben elkezdte kétségbeesetten törölgetni a szemeit.

- Semmi baj, nyugodtan adja ki magából, nem kell szégyellnie - simítottam rá a fiú hátára, mire éreztem, amint megfeszül érintésem alatt, viszont nem húzódott el.

- Nem tudok fegyelmezni egyáltalán, ez pedig kiborít. Nem tudom, hogy kell hatni az emberekre, hogy kell elérni, hogy engedelmeskedjenek. Még az elsősök sem hallgatnak rám, olyan mintha a falnak beszélnék, pedig rengeteget dolgozom egy-egy prezentáción, vagy hogy összeállítsam nektek a tananyagot, de nem működik. Osztályfőnökként is kezdek megbukni, basszus, a Jacksonnal való verekedős ügyetekkel sem tudtam mit kezdeni! - sírdogált mellettem összetörten, én pedig megnyugtatás gyanánt óvatosan átkaroltam őt, és államat nekitámasztottam a feje tetejének, bele a puha hajkoronájába, miközben Han Jisung hüppögve bújt bele a mellkasomba.

- Ez még csak a kezdet, tanár úr, higgye el, szép lassan beletanul, és megszokja az itteni környezetet. Ne könyvelje el magát alkalmatlannak egyből, hanem inkább fogja fel egy gyakorlásnak, oké? Minden rendben lesz - cirógattam őt, hátáról áttérve felkarjára, sima bőre szinte szikrázott az ujjbegyeim alatt, a kis mókus pedig csak lassacskán megnyugodva szuszogott a karjaimban. Olyan bódító eperillata volt a fiúnak, hogy nem bírtam uralkodni magamon, s jólesően beleszimatoltam a levegőbe, hagyva, hogy a kellemes illat felkússzon egészen az agyamig.

- Szaglászol, te kis csibész? - kuncogott bele a mellkasomba Han Jisung, leleplezve titkolni kívánt tevékenységemet.

- Nem - füllentettem, világi zavaromban pedig próbáltam megnyugtatni magam; ne hallja már a mellkasomon doromboló fiú a hevesen dübörgő ketyegőmet.

- Neked amúgy most is nagyon jó az illatod... intenzív vattacukor - közölte velem dallamos hangon, szimatolni kezdve a mellkasom környékén, mire szégyen, nem szégyen, de igen vészesen elkezdett feszülni a nadrágom, így nyilvánvalóvá vált számomra, hogy le kell szednem őt magamról, mert féltem, hogyha tovább várok, akkor nem fogok bírni uralkodni magamon, s kicsókolom belőle még a lelket is. - Szeretek olyan emberek közelében lenni akiknek ilyen jó illata van... megnyugtat - magyarázta halkan, én pedig ahelyett, hogy eltoltam volna magamtól a fiút, inkább közelebb vonva őt magamhoz meggondolatlanul a derekára simítottam, amivel nyilvánvalóan átléptem egy bizonyos határt, ugyanis Han Jisung hirtelen riadtan kihámozta magát a karjaimból, s idegesen kapkodta tekintetét köztem és a talaj között.

- Elnézést - nyeltem egyet, megpróbálva leküldeni a torkomban keletkezett szúrós gombócot. Nem vagyok normális...

- Semmi baj, csak inkább korlátozzuk a kapcsolatunkat a minimumra ölelkezés terén. Nem szabad, mert már így is kivételezem veled - harapta be az alsó ajkát Han Jisung, majd felpattant mellőlem a kanapéról. - Na, jobb lesz ha indulunk, mert még bezárnak ide minket. Esetleg elvigyelek haza? Vezethetsz te - ajánlotta fel kedvesen.

- Ha nem probléma, akkor igen - feleltem, én is feltápászkodva a kanapéról. - Akkor komolyan vezethetek? - lelkesültem be.

- Jogsid itt van?

- Persze - bólintottam. - Úgy örülök, hogy maga enged vezetni. Máshol sajnos nincs rá lehetőségem.

- Ha akarsz, felőlem vezethetsz velem amikor csak akarsz. Dobsz egy üzenetet, és ki is mehetünk a városon túlra vezetni, hogy gyakorolj.

- Jesszusom, tanár úr, köszönöm! Maga a legjobb! - tapsikoltam, mint egy kisgyerek, s legszívesebben a kis mókus nyakába borultam volna örömömben. - Akkor a hétvégén akár el is mehetnénk, nem?

- Végülis igen, de ha nem probléma, akkor Felix is eljöhetne velünk? - biccentette oldalra a fejét Han Jisung, mire a mosoly természetesen egyből az arcomra fagyott. Hogy mi van?! - Még be sem mutattalak titeket rendesen egymásnak, mert azért valljuk be; a szombat éjszaka nem éppen a legkellemesebb körülmények közt találkoztatok mikor kijöttek ők is Hyunjinnal az udvarra. Szegényke kicsit szomorú mostanság, eljöhet velünk? Jó fej fiú, ne aggódj, biztosan kedvelni fogod.

Fú, az nem kétség, csak éppenséggel fogalmam sem volt, hogy Felix hogy fog viselkedni egy ilyen helyzetben, ráadásul jobban örültem volna, hogyha kettesben lehetek Han Jisunggal, de azt hiszem meg kell elégednem ezzel is, hiszen az egyértelműen jó jelnek számít, hogy be akar mutatni a barátjának, csupán jobb lenne, ha olyan barátjának mutatna be, akivel speciel nem feküdtem le kétszer.

- Nekem rendben van - válaszoltam, gyorsan rendezve a vonásaimat.

- Oké, akkor majd egyeztetünk - helyeselt a kis mókus, majd kizárta az átlagjavító terem ajtaját. - Indulhatunk? - pillantott rám hátra.

- Persze - bólintottam, majd elindultam az osztályfőnököm mellett, ki a helyiségből, végig a folyosón.

Érdekes egy érzés volt magával Han Jisunggal, az osztályfőnökömmel végigmenni az iskola folyosóján, le a lépcsőkön, s vele együtt távozni a gimnázium épületéből. Még szerencse, hogy ezen a ponton már nem nagyon tartózkodott senki olyan az épületben, aki gyanút foghatott volna a kettőnk közös távozásáról, maximum a takarítónő, de szerintem annak kisebb dolga is nagyobb annál minthogy minket figyelgessen.

Han Jisunggal éppen a mai elkövetkezendő Zoomos szülőértekezletet vitattuk meg mikor odaértünk a fiatal férfi parkolóban várakozó autójához.

- El kell dicsekednem anyukádnak, hogy milyen ügyes fia van - pillantott rám Han Jisung, miközben beszállt az anyósülésre, én pedig rutinosan már a volán mögé. - A jegyeid a tavalyihoz képest nagyon jók.

- Áh, inkább Chae-t dicsérje ki - legyintettem egyet, beindítva a kocsi motorját. - Ő sokkal okosabb mint én - kezdtem volna tolatni ki a parkolóból, Han Jisungon legeltetve a szemeimet, viszont figyelmetlen voltam, s nem vettem észre, hogy egy másik autó már javában mögöttem halad elfele.

- Minho, vigyázz! - rakta rá ijedten a mancsát a combom felső részére Han Jisung, mire halálra rémülve tapostam rá a fékre, de azon kívül, hogy az említett sofőr dühödten rátenyerelt a dudára, nem esett senkinek semmi baja szerencsére. - Na jó, akkor fektessünk le egy alapszabályt - dörzsölte meg gondterhelten a halántékát a fiatal férfi. - Hogyha vezetsz akkor az utat nézed és nem engem.

- Megértettem, bocsánat - hajtottam le a fejemet bűnbánóan, s közben nem tudtam elmenni amellett, hogy az osztályfőnököm puha tappancsa még mindig a combomon pihent. Óh, baszki...

- Szétszórt, rossz fiú vagy - ciccegett Han Jisung, hátravetve magát az ülésen, így természetesen a köztünk lévő érintkezés is semmissé lett. - Na, indulunk, vagy még mindig engem nézel? Maradhatunk, én ráérek - kuncogta el magát játékosan.

- Jaj, tanár úr, ne szívasson - nevettem el kínomban, miközben a kormányon doboltam ujjammal. - Zavarban vagyok.

- Ki gondolná, hogy téged zavarba lehet hozni? - vetett rám egy jelentőségteljes pillantást a kis mókus.

- És magát zavarba lehet? - dobtam vissza a labdát, közelebb hajolva hozzá. - Mert amint látom, könnyen.

- Honnan veszed?

- Már csak az, hogy alig néz a szemembe mindent elmond - ejtettem ki a szavakat, mire kaptam egy szégyenlős kis pillantást az osztályfőnökömtől. - Na látja, ne takargassa azokat a szép szemeit.

- Jól van, Minho, induljunk már, ne udvarolgassál itt nekem, mert ebben a tempóban el kell halasztanom a szülőit! - kacagott fel Han Jisung, viccesre véve a figurát, ezzel igyekezve oldani valamelyest a helyzet intenzitását.

- Tudja, nem is bánnám. Gyűlölöm a szülőiket, anyu mindig lecseszett utánuk, és büntetésben voltam napokig, néha akár hetekig is - préseltem össze papírvékonnyá a számat a kellemetlen emlékek hatására, miközben figyelmesen az utat nézve elindultam előre a főúton, holott éreztem, amint a mellettem ülő engem figyel. - Egyszer általános iskolás koromban, körülbelül hatodikban volt egy osztálycsoportunk Messengeren, amiben néhány fiú osztálytársam elkezdett egymásnak pornós linkeket küldözgetni, ezt persze csak akkor, mikor már abból a csoportból a legtöbben kiléptek, köztük én is. Na, és ezt valahonnan megtudta az akkori osztályfőnökünk, és szülőin kikotyogta a szülőknek, anyu pedig totálisan kivolt, hiába bizonygattam, hogy én ebben nem vettem részt. Akkora büntetést kaptam mint a ház, szóval azóta nem szívlelem a szülőiket: mindig rettegek, hogy valami rossz kiderül rólam. Bűnösnek érzem magam még akkor is, hogyha tudom, hogy nem csináltam semmit. Hülyén hangzik, igaz?

- Dehogy hangzik hülyén, teljesen megértelek. De ne aggódj, tőlem biztosan nem hall rólad semmi rosszat anyukád. Egy ilyen kedves fiúról mint te különben is csak jót lehet mondani.

- Ez kedves magától - fordultam volna feléje, viszont Han Jisung egyből szigorúan rám pirított.

- Az utat nézd, Minhi, ne engem!

A forgalom ellenére magabiztosan vezettem egészen hazáig. Habár beszélgettünk továbbra is, Han Jisung útközben mégis folyamatosan monitorozta a vezetésemet, ráadásul itt-ott még elhangzott a szájából a "fékezz, Minho!", "ne menj át a szembe sávba, Minho!", "inkább érjünk oda később mint soha, Minho!" felkiáltások valamelyike, viszont végtére is épen és egészben megérkeztünk a Maxident utcába, ahol már a megszokottakhoz hűen a miénktől pár háznyival arrébb parkoltam le, nemhogy anyusárkány esetleg észrevesz minket az ablakon kifelé sasolva.

- Akkor én megyek is. Köszönöm, hogy... hazahozhattam magam - fordultam feléje jókedvűen, mikor kicsatoltam a biztonsági övemet. - Amúgy nem izgul a szülői miatt?

- Őszintén? Iszonyatosan rettegek - szakadt ki egy gondterhelt sóhaj Han Jisungból. - Minden egyes szülő sokkal idősebb tőlem, ráadásul semmi tapasztalatom nincs abban, hogy jó benyomást tegyek a diákjaim szüleire. Szerinted mit kellene tennem?

- Szerintem csak legyen természetes és laza. Ne legyen velük sem túl hivatalos, de azért túl tenyérbemászó sem. Viselkedjen úgy, mintha magával egyidősekkel beszélgetne - tanácsoltam neki, habár én sem bővelkedtem túlzottan sok tapasztalattal az ilyesmiben.

- Megpróbálom - bólintott a fiú, majd zavartan felemelte jobb kezét, hogy szelíden a füle mögé simítson egy kósza hajtincset, ekkor azonban felcsúszott a bő, kék színű és felhőkkel gazdagon beborított pulcsija, vékony csuklóján pedig megvillant a makkos motívummal díszített karkötő, amit én készítettem neki. Még a szám is tátva maradt, s nem bírtam ki, muszáj volt puhatolóznom.

- Ó, milyen szép karkötője van! Hol vette? - tudakoltam tettetett érdeklődéssel.

- Felix hozta nekem hétfőn a gyógyszertárból. Annyira tetszik, amióta megkaptam le sem vettem még zuhanyzásnál sem. Olyan jó, hogy ilyeneket osztogattak. Annyira csecse egy karperec, ugye? - forgatta meg előttem büszkén a csuklóját, arcán pedig látszott, hogy mekkora örömmel tölti el a tőlem kapott kis ajándék, s bár sejtése sincs afelől, hogy én csináltam neki, mégis büszkén fojtottam el egy diadalittas és egyben szeretteljes mosolyt, hisz' sikerült őt boldoggá tennem.

- De, valóban nagyon szép - helyeseltem. - És illik is magához. - tettem hozzá. - Hasonlít a szeme egy mókuséhoz.

- Jaj, ne kezdd ezt te is, Felixék is mindig ezzel szívatnak! - forgatta meg a szemeit nevetve Han Jisung. - Hozzád is illene egy ilyen csak makk helyett répa motívummal.

- Miért pont répa? - rökönyödtem meg.

- Hát, ha én egy mókusra hasonlítok, akkor te egy aranyos nyuszira - jegyezte meg, majd ezután szinte kiszámított hirtelenséggel tört ki mindkettőnkből a jóízű kacagás, holott igazából nem is történt semmi vicces, csupán valahol komikus, hogy felnőtt emberek létére efféle konverzációt folytatunk le komoly ábrázattal az arcunkon. - Oké, mostmár menned kéne - jelentette ki Han Jisung, miközben letörölte a nevetéstől kibuggyanó könnycseppeket a szeme sarkából.

- Jó, jó, megyek - biccentettem, de mielőtt még kiszálltam volna a járműből, mérlegelve meredtem Han Jisungra; nem tudtam ugyanis, hogy hogy köszönjek el tőle. Nyilván nem egy öleléssel, viszont egy sima "viszlát" túl kevésnek tűnt. - Viszlát, tanár úr, vigyázzon magára, és vezessen óvatosan! - simítottam rá végül a férfi karjára, mire az összerezzent, de végül csupán bazsalyogva sütötte le a pislogóit.

- Szia, Minho! Várom anyukádat a szülőin! - köszönt el tőlem, amit követően kiszálltam a volán mögül, s egy utolsót intve feléje elindultam a házunk felé.

Átvágtam a házunk előtti kiskerten, majd a bejárati ajtónk elé érve kizártam azt, s beléptem az előszobába ezernyi kavargó gondolattal karöltve. Hallottam, hogy anyu épp valamit a konyhában matat, így gyorsan lerúgtam a cipőimet, s átsétáltam az előszobán, egyenesen be az említett helyiségbe.

- Szevasz, anyuci! - üdvözöltem dallamos, felderült hangon a nőt, aki valamiféle vaníliás süteményt sütött, épp a tepsit rakva be az előmelegített sütőbe.

- Normálisan beszélj velem, Minho, nem a haverod vagyok! Sannal beszélhetsz így, de velem nem, egy kis tisztelet, ennyit kérek! - dörrent rám rosszkedvűen a házisárkány. - A hülye szülőértekezletetek miatt nem fogok tudni elmenni ma jógázni, pedig ti minden áldott nap felbasztok engem! Még szerencse, hogy Sunmi elvitte a kicsiket játszóházba, mert kikészülök már ettől az állatkerttől! - sopánkodott.

- Anyu, nem én találtam ki, hogy legyen szülőértekezlet, elhiteted - forgattam meg a szemeimet, fáradtan sóhajtva fel.

- Ne sóhajtozzál, mert kapsz a szádra! - förmedt rám ismételten a nő, vehemensen bevágva a tepsit a sütőbe. - És ha kezdődik a szülői, most mondom, hogy ott fogsz ülni mellettem, mert én nem értek ehhez a Zoomos hülyeséghez!

- És Chaeryeong nem segíthet? Nekem tanulnom kéne - nyavalyogtam, miközben kivettem egy érett almát a gyümölcsös kosárból, s egy nagyot beleharaptam.

- Milyen szorgos lettél hirtelen - rakta csípőjére a kezeit anyu. - Igenis te fogsz nekem segíteni, te vagy a technikus!

- Én? - döbbentem le. - Jó, de amíg nem kezdődik addig tanulok - jelentettem ki, s felcaplattam az emeletre a szobámba.

Soonie, Doongie és Dori mindhárman az ágyamon heverésztek, én pedig derék és törődő gazdájuk módjára alaposan megdögönyöztem őket mielőtt nekifogtam volna tanulni. Próbáltam én magolni és memorizálni a szemem előtt futó betűket amik mondatokba álltak össze, a Han Jisunggal eltöltött idő után azonban nem igen fogott az agyam. Olyannyira nem ment a tanulás, hogy egy ponton túl aztán átmentem Chaeryeong szobájába, hogy a nővéremmel együtt tanuljak, viszont épp abban a szent pillanatban, amikor a nővéremnek mondtam fel a japán irodalomtörténet egyik műalkotását, anyu faltörő kos módjára berontott a szobába.

- Minho-ah, Chaeryeong-ah! Azonnal gyertek le, kezdődik a szülőértekezlet! - süvítette felénk idegbetegen. - Minho, azonnal kapcsold be nekem a Zoomot! Ott van a laptop az étkezőben! Jézusom, nem áll hülyén a hajam, mit fog rólam gondolni a többi szülő?! - fordult a nővérem felé.

- Anyu, normálisan áll a hajad - közölte vele unottan Chaeryeong.

- Nem áll normálisan, ne beszéljél nekem itt hülyeségeket! - csattant fel anyu, majd ismét nekem címezte haragos szavait. - Te meg ne nézzél rám, mint borjú az új kapura, hanem irány lefele, mert lekésem! A mindenségit neki, miért kell könyörögni?!

Kénytelen-kelletlen feltápászkodtam a nővérem ágyáról, hogy anyu segítségére legyek a technikai dolgokat illetően, közben pedig mertem remélni, hogy tényleg végig ott ülhetek majd mellette, és magamban szurkolhatok Han Jisungnak, hogy sikeresen lebonyolítsa élete legelső szülőértekezletét. Bízom a fiúban, menni fog neki, ügyes lesz, csak nem szabad túlizgulnia, mert azt a szemfüles szülők megérzik még a képernyőn keresztül is.

Anyu, Chaeryeong és én lerobogtunk az étkezőbe, ahol már előre elkészítve ott állt a laptop az étkezőasztal közepén: meg volt nyitva a Zoom, csupán a híváshoz való csatlakozáshoz szükséges adatokat kellett betölteni, ami ezek szerint magas volt anyunak: az applikáció először is egy nevet kért. Végül amit bepötyögtem oda nem volt más, mint "Lee Choonhee, Minho és Chae anyja", hiszen a Lee vezetéknévből nem igen találhatná ki Han Jisung egykönnyen, hogy anyunak ki, vagy éppenséggel kik is a gyerekei. Ezután a kapott jelszót is beírtam, majd sebtiben kiiszkolva a képből egy székkel arrébb ültem, hiszen a jelszó megadása után rögtön megkezdődött a híváshoz való csatlakozás. Chaeryeong velünk szemben hallgatott figyelmesen, miközben anyu tudálékosan meredve a kamerába várta, hogy csatlakozzon a Zoomos szülőértekezlethez.

- Jó napot kívánok, kedves szülők! - üdvözölte a hívásba becsatlakozó szülőket Han Jisung egy hatalmas, díjnyertes műmosollyal az arcán. Mi tagadás, kamerán keresztül is elképesztően aranyosnak bizonyult, ami miatt el kellett fojtanom egy ösztönszerű ajakgörbületet. - Még várunk egy-két percet, hogy mindenki becsatlakozzon, aztán akár el is kezdhetjük a megbeszélést.

Gyors telepszemlét tartottam a jelenlévő szülőkön: akiről tudtam, hogy kicsodák, ott volt köztük San, Wooyoung és Seungmin anyja, illetve Jackson Wang és Ryujin apja, a többi szülőt viszont még mindig nem nagyon ismertem, hiszen elég nagy létszámú az osztályunk ahhoz, hogy mindenki családfáját részletesen kiismerjem.

- Minhokám, ez az osztályfőnökötök? Milyen fiatalka, még a tojáshéj a seggén - méltatlankodott anyu, viszont ez a megjegyzése azért is volt egyenlő a nagybetűs katasztrófával, mivel a mikrofont még kibaszottul nem győztem kikapcsolni, így konkrétan minden egyes szülő hallotta a medúza szavait, köztük Han Jisung is, aki diplomatikusan úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Baszki!

- Shhh, anyu! - sziszegtem rá, miközben kikapcsoltam ugyan a mikrofont, de ezek után már az is édes mindegy lett volna, hogyha szimplán csak bekapcsolva marad. - Ki voltál hangosítva, mindenki hallott, jesszusom! - fogtam a fejem kínomban. Ezt az égést!

- Hupsz - vonta meg a vállait egyszerűen anyu. Hupsz?! Komolyan?! Csak ennyi?! - Megesik, de nem mondtam olyat ami ne lett volna igaz. Hát még tejes a szája széle ennek a fiatal legénykének - kezdett ismét mutogatni a kamerába, mire azt hittem, menten elásom magam.

- Anyu, maradjál már, tök ciki vagy! Látni még mindig látnak! - szólt bele az arcát a tenyerébe temetve Chaeryeong.

- Rendben, akkor el is kezdeném - szólalt meg Han Jisung, hangja pedig egy leheletnyit ugyan megremegett, viszont sikeresen fenntartotta magabiztos álcáját. - Először is bemutatkoznék Önöknek; Han Jisung vagyok, lassan huszonnégy éves, és én volnék a gyerekeik új osztályfőnöke. Sajnálom, hogy ez alkalommal csak így az online világ keretein belül tudunk találkozni, de a náthám miatt jobbnak láttam ha így tartjuk meg a mai szülőértekezletet. Én ugyebár biológiát és matematikát tanítok nekik, eddig pedig többé-kevésbé elégedett is vagyok a teljesítményükkel. Egy nagyon ígéretes, okos osztály az övék, vannak maximalista tanulók, viszont vannak olyanok is akik azért sokszor elengedik magukat, holott a képességeik adottak...

Megbabonázva figyeltem a képernyőn csacsogó gyönyörűszép fiúcskát, aki ügyesen leplezett zavarában a tőlem kapott makkos karkötőjét tekergette vékony csuklóján, viszont kívülről nézve teljesen magabiztosan beszélt a rengeteg ítélkezően sasoló szülő előtt. Szerencsére anyu elhallgatott ( egy ideig legalábbis ), s csupán kétkedő tekinteteket lövellve rá hallgatta Han Jisungot, aki részletesen beszámolt a szülőknek arról, hogy milyen iskolai kirándulások várhatók a jövőben.

- ... lesz sítanfolyam is februárban, ha van rá igény, ezt a kiruccanást az állam támogatja majd, illetve ne feledkezzünk meg a néhány hét múlva esedékes "Éjszaka az iskolában" programról sem, mikor az osztály kollektívan az gimnázium falain belül tölti az éjszakát. Izgalmas programnak hangzik, ugye? - mosolygott kedvesen Han Jisung, mire kis híján húsz unott, üres szülő arca nézett vissza rá. - Azt hiszem mindent elmondtam... ööö, esetleg van valakinek valamilyen kérdése?

- Minho-ah, kapcsold be nekem a mikrofont - utasított anyu, amivel kizökkentett a merengő állapotomból.

- Minek? - értetlenkedtem azonnal.

- Csak egyszer az életben csináld azt, amire kértelek! - bődült fel a házisárkány, s bár ötletem sem volt afelől, mit akar kérdezni, mégis megadva magam végül aktiváltam neki a mikrofont. Hah, bár ne tettem volna!

- Kedves tanár úr - szólalt meg fellegzősen anyu, mire már ezen a ponton szénné égetett a szégyen tűzforró lángja. - A lányom Chaeryeong ugyebár egy nagyon szorgalmas típus.. - kezdte, miközben a nővérem csak elhűlten pislogott az étkezőasztal túlsó oldalán, Han Jisung pedig csak érdeklődve figyelt, ahogyan a többi szülő is. - Mindez viszont Minho fiamról már nem mondható el - jelentette ki, mire az állam konkrétan a földet verdeste döbbenetemben.

- Anyu, ne...! - kiabáltam feléje suttogva, s vajon megállította a tiltakozásom anyut? Hát perszehogy nem.

- Minho fiam eléggé hadilábon áll a tanulással. Esetleg eljárhatna magához korrepetálásra úgy... bármilyen tantárgyból? Egyszer már segített ugyebár neki, és ne aggódjon, nem ingyen kéne vele szenvednie - nevetgélt anyumedúza, s én komolyan nem bírtam felfogni ép ésszel, hogy hogy képes ilyeneket beszélni ennyi szülő előtt, ráadásul úgy, hogy itt testelek közvetlenül mellette. Megalázó, kínos, vagy horribilis; azt hiszem ennek a három jelzőnek egyvelege volt az amit abban a minutumban éreztem.

- Természetesen asszonyom, nagyon szívesen korrepetálom Minhot - biccentett egy aprót Han Jisung, ismét a karperecét babrálva, s mikor ujjai a makkocskát simították, valamiért abba az egész lényem beleborzongott. - Ezenkívül ha bárkinek szüksége van korrepetálásra, azokat is szívesen bevállalom - tette hozzá kedvesen, a szülők meg csak egy emberként bólogattak, mint valamiféle agyatlan bábok.

A medúza ma tulajdonképpen megalázta a nyuszit. A szégyen vérengző, csattogó fogai közé hajszolt, viszont akaratlanul is alkalmat teremtett nekem arra, hogy Han Jisunggal kettesben legyek.

Kettesben, vele, és sokat.

______

Sziasztok, drágáim!🥺❤️

Visszatértem a legújabb résszel, ez most valamivel rövidebb lett mint az előzők ( 6700 szó ), viszont remélem elnyerte a tetszéseteket, és élveztétek🥺❤️

Vajon mi lesz ha Minho, Jisung és Felix közösen elmennek vezetni...?😈 Kisülhet ebből egyáltalán valami jó...? És ha Jisung elkezdi korrepetálni Minhot, na abból vajon mi lesz...?

Fun fact egyébként a történettel kapcs.: nálunk a gimiben van ilyen átlagjavító terem, de ott még a kutya nem járt, olyan kis titkos szoba...😂 nálatok van ilyen terem?

Gondolom észrevettétek, hogy a könyv borítója a napokban megváltozott. Ez azért van, mivel az előzőn nem sok munkám volt szerkesztésügyileg, ráadásul a mostani szerintem sokkal inkább illik a történethez

Beillesztem ide is, mert lehet kicsiben nem látható a mókus és a nyuszi, illetve a csillag aminek később nagy jelentősége lesz...🥺 remélem megfelel mindenkinek az új borító🥺❤️❤️

Egyébként továbbra is kitartást mindenkinek a suliban, remélem azért nem annyira szörnyű nektek❤️

Köszönöm szépen ha elolvastad, találkozunk egy következő rész alatt! Puszi mindenkinek!💓

~L