\___/

Az estém, a lefekvés körüli mizéria, és természetesen a reggeli készülődés is egyetlen szóval leírva kriminálisan telt. Ugyan kitartóan imádkoztam az égiekhez, hogy megússzuk különösebb összetűzések nélkül az ideiglenes együttélést Sunmiékkal, azonban már az este folyamán összeakadt egymással a bajszunk. S feltételezésem szerint ennél már csak rosszabb lesz.

Kezdődött az egész a vacsorával; anyu spagettit készített, így mind a heten leültünk az étkezőasztal köré mint egy nagy, boldog família. Az étkezést megkezdve még mindenki relatívan igyekezett magába fojtani a másik iránti ellenérzéseit, azonban mikor egy ponton túl a kis Narának beszaladt a spagetti, és köhögni kezdett, akkor anyu törvényszerűen felpattant, és leteremtette Sunmit, miszerint nem szentel elegendő figyelmet a gyerekeinek, illetve, hogy nem vigyáz rájuk megfelelően. Az alaptalan vádak hallatán természetesen Sunmi nem hagyhatta magát, így az eredetileg vihar előtti csendként indult vacsora hamar egy túlfűtött parázsvitába torkollott, ráadásul a kis Junmyeon és Nara füle hallatára, ami valljuk be, nem tesz valami jót egy kisgyerek érzelmi fejlődésének. Szegény, ártatlan gyerekek ráadásul csak ijedten pislogtak, meg sem mertek szólalni az egész csetepaté alatt, nem is értve, hogy a családtagjaik mi okból kiabálnak egymással.

A vacsorát követően a megkezdett vita tovább folytatótódott az esti tisztálkodások körül; annak ellenére, hogy két fürdőszobánk is van, amelyek közül mi Chaeryeonggal az emeletit használjuk, anyu és apu pedig a földszintit, a nő most mégsem hagyta semmilyen szín alatt, hogy Sunmiék az "ő" fürdőszobájában zuhanyozzanak, így lényegében ötünknek kellett megegyeznünk az emeleti használatát illetően. Ez a hülye megoldás pedig egyedül arra volt jó, hogy Sunmi, Chaeryeong és én istentelenül összeordítsunk, mivel az ikertestvéremmel alapjáraton is képesek vagyunk egymás torkának esni a fürdőszoba használat miatt, elvégre ő is mindig kisajátítja, hogy sminkelhessen, így én aligha bejutok a helyiségbe, most pedig ráadásként plussz három emberrel kellett rajta osztoznom. Nem tartom magam egy irigy valakinek, de baszki, azért ne mindig nekem kelljen már engednem! Álljon meg a menet! De ugyanakkor valahol érhető és jogos volt mindhármunk hevessége; egyikünk sem volt ehhez szokva, így nem bírtunk uralkodni az indulatainkon.

Végtére is aztán Sunmi tőlünk egy fokkal bölcsebbként engedett, s felajánlott egy olyan opciót, hogy hadd menjenek előszőr zuhanyozni a gyerekek, aztán mehetünk mi Chaeryeonggal, végére pedig marad ő. Én és Chaeryeong ebbe beleegyeztünk, így a köztünk lévő nézeteltérés gyorsan megoldódott, viszont a mosakodást követően, mikor már épp bekuckóztam volna a szobámba, hogy egy kis nyugalomhoz jussak egy ilyen kaotikus napot követően, ismét üvöltésre lettem figyelmes, így kíváncsian kidugtam az orromat, hogy meglessem, ezúttal mi is az összekülönbözés tárgya.

A házunk emeleti része tulajdonképpen úgy nézett ki, hogyha feljövünk a lépcsőn, mindjárt ott található a vendégszoba, amit inkább amolyan dolgozószobának használunk, mellette közvetlenül Sunmi régi szobája, kissé odébb a fürdőszoba, és a folyosó végén az én és ikertestvérem szobája, amelyek ugyebár egymással szemben helyezkedtek el. A hangos kiabálás pedig ezúttal egyértelműen Sunmi szobájából szűrődött ki, én pedig elkövettem azt a szarvashibát, hogy odadugtam a kotnyeles orromat kíváncsiskodni. Bár ne tettem volna.

Anyu épp okoskodva kioktatta az idősebbik nővéremet, miszerint egy felelősségteljes szülő nem hagyhat két óvodás kisgyereket egyedül aludni a szobában, viszont Sunmi hajthatatlan maradt, így anyusárkánynak bele kellett törődnie abba, hogy a kicsik egymaguk fognak aludni anyukájuk szobájában, míg Sunmi a vendégszobában hajtja majd álomra a fejét.

Anyut amúgy szerintem kevésbé érdekelte az, hogy az unokák hol és hogyan alszanak; számára egyedül az volt a lényeg, hogy mindenekfelett az ő akarata érvényesüljön.

Anyumedúza ezt követően gorombán rám parancsolt, ha már úgyis ott lábatlankodom, akkor húzzak fel tiszta ágyneműt a kicsiknek, ezt követően azonban újabb bökkenőbe ütköztünk; nem maradt takaró Sunminak, mivel az övén kívül már csak a vendégszobás pót takarónk volt plusszba, amelyeket ugyebár a gyerekeknek szántak. Szegény lány aztán végül önként vállalta, hogy ő maga megelégszik egy zebramintás pokróccal, s ebből is látszik, hogy számára a kicsik a fő prioritás, holott anyu mégis folyton gondatlansággal vádolja szerencsétlen Sunmit.

Anyu persze még kitartóan próbált belekötni abba is, hogy a gyerekek fázni fognak rövidujjas pizsamában, Sunminak azonban már nem volt ereje veszekedni a házisárkánnyal, így végtére is sikerült lefektetni a lámpaoltás ellen protestáló kisgyerekeket, s a nővérem is bevonult a vendégszobába aludni. Ez valahol szívszaggatóan hatott, elvégre még csak kilenc óra múlt, tehát Sunmi lényegében az alvásba menekült a konfliktusok elől. Attól függetlenül, hogy ők nyugovóra tértek, tisztán hallottam az emeletről, amint anyu és apu odalent tovább vitatkoznak a kialakult helyzetről. Anyu folyamatosan azt hajtogatta, hogy ez már most tarthatatlan egy állapot, s hogy Sunmiéknak minél hamarabb menniük kell, míg apu töretlenül kiállt saját tulajdon véleménye mellett, miszerint az idősebbik nővérem ugyanúgy a lányuk, tehát kötelesek fedelet biztosítani neki és az unokáiknak baj esetén.

Nem volt gyomrom tovább hallgatózni, így a szobám felé vettem az irányt, hogy bezárkózzam, de előtte még ingerülten bedörömböltem Chaeryeong ajtaján, hogy azonnal halkítsa le a Szulejmánt.

Ezek után bemenekültem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtómat, ezáltal legalább egy kicsit biztonságban érezve magam, habár a fojtogató légkör idáig is elért. Ki akartam kapcsolni az agyamat egy kis rajzolással, viszont a cicáim nem voltak hajlandóak modellt feküdni nekem, mert valahogy ők is elég nyűgösek voltak, így különösebb ihlet híján bekapcsoltam valami sorozatot Netflixen, és elfeküdve az ágyamon azt néztem. Alig egy epizód múlva elálmosodtam, így még tíz óra sem volt, mikor én is álomra hajtottam a fejem.

S ha egy másodpercig is azt gondoltam volna, hogy reggelre majd kikristályosodik mindenki elméje most, hogy aludtunk rá egyet, akkor hatalmasat tévedtem.

Mikor ébredés után lecammogtam az étkezőbe, hogy iskola előtt harapjak valamit, akkor már javában tombolt a szócsata Sunmi és anyu között, ezúttal amiatt, hogy a kicsiknek mit kellene reggelizniük. Nem teljesen értettem, hogy anyu mi az istenért ugat bele abba, hogy Sunmi hogyan neveli a gyerekeit, mégis ezt tette. A nővérem pedig vérig sértődött anyu beszólásain, így végül dacból a reggeli elfogyasztása nélkül fogta Junmyeont és Narát, és elindult velük a buszra, hogy előszőr elvigye őket óvodába, majd aztán ő maga is munkába álljon.

Féltem, hogy Sunmi távozása után anyu velem kezd el majd ismét marakodni, de olyannyira fel volt paprikázva a nővérem jelenlététől, hogy inkább hozzám sem szólt, amit egy igazi felüdülésként éltem meg a tengernyi atrocitás után. Gyorsan felöltöztem, ( a mai szettem egy kék farmernadrágból és egy "Here the people call my name, here I'm on the Hall of Fame" feliratú fehér pólóból állt, viszont rávettem még egy fekete, bolyhos anyagú cipzáras pulcsit, elvégre az őszi reggelek elég hűvösek ), aztán Chaeryeonggal együtt bepattantunk apu kocsijába, aki ahogy mindig, most is szolgálatkészen elvitt minket az iskolába.

Legjobb barátom, San, ma már bejött a suliba, holott még mindig igencsak náthás volt szerencsétlen, így mondhatni egész álló nap aggasztó, gurgulázó, hurutos hörgőúti köhögésekkel kísérve a világ legkülönfélébb bacilusait krahogta bele a fülembe, illetve úgy trombitálta ki túrós orrát percenként mint egy elefánt, mely testrésze a sok orrfújástól ki is pirosodott, de olyannyira, hogy ki kellett vennie a piercingjét, mivel állítása szerint bedagadt a szaglószerve. Jogosan fogalmazódott meg bennünk tehát a nagyon is helytálló kérdés, hogy ilyen viharvert állapotban miért nem pihen inkább otthon, ahelyett, hogy itt fertőzi a többieket, viszont San annyival elintézte, hogy az anyja elzavarta őt suliba, mivel feltevése szerint a fia csupán kétoldali iskolaundorban szenved, s lógni akar.

Hát roppant kedves az ő anyja is, mit ne mondjak; mi van ezekkel az anyákkal? Kollektívan űzik a sárkánymesterséget, vagy mi a szösz?

Wooyoung egyébként megtartotta a tisztes két lépés távolságot Santól, ez pedig egyáltalán nem volt egy tipikus felállás, hiszen ők ketten mindig úgy tapadtak egymáshoz mint a ragasztó. San azonban jelenleg nem vette zokon a másik távolságtartó magatartását, elvégre orvosi maszk és komplett védőfelszerelés híján szerintem senki sem ment volna dalolva a közelébe, viszont én mégis éreztem, hogy Wooyoung ezzel már hivatalosan is megkezdte a "leszakadást" a piercingesről, mielőtt a nevezetes szombati bulin végérvényesen is kikosarazná szerencsétlent. S ebben az egészben az böki a leginkább a csőröm, hogy San mindebből egyenlőre nem sejt semmit, viszont ha megtudja, akkor a végletekig ki fog borulni.

- KÖH! KÖH! HAAAAAAPCI! - trombitálta bele a vörösre kidörzsölt orrát a már alapból is takonnyal eláztatott papírzsebkendőbe koreai Jumbo, alias Choi San. - Bocsánat, csak csurog a taknyom.. Olyan, mintha folyna le a torkomon... KÖH, KÖH! - szipogott tovább a fiú, elköhécselve a mondat végét.

- Fúj, de undorító vagy! - vágott be egy undorodott arckifejezést Seungmin, átnyújtva Sannak egy még bontatlan csomag zsepit, hiszen eddig már kettőt elhasznált. - Legalább rakd a kezed a szád elé, te illetlen fráter! Mi van, ha koronavírus? Rám hozod a nyavalyát! - kapott a szívéhez rémülten.

- Nem az - krákogta vissza a mellettem ülő. - Csináltam tesztet, de egy csík jött ki.

- Az az otthoni teszt egy fos, nem garancia semmire - vetettem ellen, beszállva a diskurzusba. - Nekem tavaly ki sem mutatta, csak a gargalizálós fajta.

- Jaj, már a koronavírus hol van! - csapta össze a tenyereit San. - A pandémia véget ért, ez csak egy sima influenza, vagy faszom tudja, HAAAAAPCI! Amúgy apám vírustagadó, nagyapám szerint meg az egész koronavírus már évekkel előre meg lett tervezve az amerikai nagykutyák köreiben, hogy csökkentsék a népszámot. Ja, meg szerinte a koronavírus tesztek manipulálva voltak, és előre úgy voltak beállítva, hogy több pozitív legyen köztük, mert elméletileg mihelyt megkezdődött a turizmus, jöttek a horribilis számok. Imádom, amikor összeülnek politizálni, nem lehet őket komolyan venni... HAAAPCI, HAAPCI! - tüsszentett egy duplát, miközben a lendülettől majd' hanyatt vágódott a székkel.

- Ne is mondd, az én szintén PoLiTiKuS nagypapámnak meg az a rögeszméje már évek óta, hogy a Holdra szállást csak megjátszották - temette bele az arcát a tenyereibe Wooyoung.

- Ezt honnan szedi? - érdeklődtem a homokomat ráncolva.

- Azt állítja, hogy a Holdon nincs sem árnyék, sem szél, de mikor Armstrong kilépett a Holdra, akkor mégis volt árnyéka, és a szél pedig csak úgy vitte az amerikai zászlót. Meg nézett valami dokumentumfilmet, miszerint a Holdon hagyott lábnyom nem is egyezett Amstrong holdjáró bakancsával. Ezzel fáraszt mindenkit.

- Az én papám meg nagy oltásellenes - jött elő a saját történetével Seungmin. - Szerinte chippet kapunk, és mikor a nagyi titokban mégis beoltatta magát, akkor hozzánk költözött pár napra, olyan szinten megbotránkoztatta őt ez. Aztán akkor jött nála a másik sokk, mikor megtudta, hogy a nagyi AstraZenecával oltatta be magát, amiről csupa rémtörténetet olvasott.

- Jesszusom, ezek az öregek! A nyuggerek nem bírnak magukkal- HAPCIII! A kurva anyámat, asszem' feljött valami mocskos nyálka a torkomba! - kapott fuldokolva a torkához San.

- Menj, köpd ki a mosdóba, ne nyeld le - sóhajtottam fel, mire a fiú már rohant is az osztályunk másik felén árválkodó mosdókagylóhoz, ahol szerencsétlen Kim Lily épp vizet engedett az üvegébe.

- Vigyázat, mert köpök! - ragadta meg két kézzel Lily vállait San, szabályosan odébb rakva az útból a döbbent leányzót, majd akkora lendülettel hajolt a mosdó fölé, hogy azon sem csodálkoztam volna, hogyha lefejeli a csapot. - Oké, kiköptem - szambázott vissza büszkén alig fél perc múlva, majd ismét levetődött mellém a székre.

- San - pillantottam feléje.

- KÖH, BRUHH, tessék? - köhögött bele telibe az arcomba, mire egy közel sem elragadtatott arckifejezést villantottam feléje. - Hoppá, buta száj - csapott rá a beszélőkéjére. - Ne hajolj hozzám ilyen közel, Minho.

Csupán egy gondterhelt sóhajra futotta tőlem. Nem tudtam sajnos beragasztani a száját, de már nem is lett volna értelme; úgyis rám köhögött minden létező bacit.

- Figyelj, a szombati bulival kapcsolatban...

- Igen? Azt ne mondd, hogy nem akarsz jönni! - rökönyödött meg a piercinges, s kétségbeesve kapott a karom után. - Ne csináld már, Minho! Minden le lett zsírozva, ott kell lenned!

- Hé, hátrébb az agarakkal, egy szóval sem mondtam, hogy nem megyek! - csitítottam el egycsapásra a beteget. - Csak kérdezni akartam valamit. Ugye azt mondtad, hogy öt másik embert hívhatsz meg - kezdtem, mire San csak bólintott egyet. - De nem lenne kivitelezhető, hogy esetleg plussz még egy ember jöhessen?

- Hogyne lenne kivitelezhető, KÖHI, KÖHI, KUCI, KUCI! Hyunsuk hyung nekem bármit megtenne - kérkedett, a rengeteg köhögéstől immáron rekedtes hangon beszélve. - Kit akarsz elhívni?

- A nővéremet - feleltem. - Mármint Sunmit. - pontosítottam, mielőtt a gyengeelméjű barátaim értetlenkedni kezdtek volna. - Szerintem jólesne neki egy kis lazítás. Azért minden nap a pulyák nyávogását hallgatni sem egy méznyalás. Bulizzon ő is velünk egyet, nem?

- Figyelj, én tökéletesen benne vagyok - egyezett bele minden további nélkül a legjobb barátom. - Majd megemlítem Hyunsuk hyungnak, de biztosan nem bánja majd. Amúgy, figyeljetek, olyan fülest kaptam - halkított a hangján, bizalmasan ejtve ki a szavakat. - De sajna muszáj lesz közelebb hajolnotok hozzám, hogy halljátok. Itt hörgök a pofátokba egész álló nap, szóval ha el akartátok kapni, akkor már rég megtörtént - jegyezte meg, mire mindhárman feléje lendítettük a kobakunkat, privát kis burkot formálva magunk körül, mindenesetre reméltem, hogy azért nem köhög le. - Minhoka, amit mondani fogok, az főleg neked szól, hogy garantáltan megjöjjön a kedved a bulihoz. - pillantott rám, mire a tekintetem értetlenül csillogott. - Szóval, KHM, KHM, GNGHHGRAA - hajolt egy pillanatra oldalra, miközben démoni hangok hagyták el a száját. - Hyunsuk hyung a minap összeírta, hogy kik hivatalos a bulira, és megmutatta a listát, amin ott szerepelt Han Jisung neve is, szóval rákérdeztem nála, hogy ez mégis mi a faszocska. Erre azt mondta, hogy az egyik haverja hívta meg magával Hant, név szerint valamilyen Hyunjin, vagy ki a halál, szóval ez azt jelenti, hogy ő is ott lesz a bulin, HAAAAPCI, BASSZAMEG! Úgy röpköd a taknyom, mint az ágyú! - kapta oda a zsepit a már varasodó orrához.

Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek; teszem azt a váratlan hír hallatán majd' lefordultam a székről: még szerencse, hogy idejében megkapaszkodtam a pad sarkában.

Való igaz, nem néztem volna ki Han Jisungból, hogy csatak részegen, a loboncát rázva riszálja a fenekét a különféle diszkó-slágerekre, meglovagolta ezáltal a táncparkettet, vagy egyenesen annak ördögét, de még azt sem, hogy egyáltalán megmutatkozzon egy ilyesféle kaliberű rendezvényen. Ő sokkal szolidabbnak és finomabbnak tűnik annál, mintsem ilyen olcsó helyeken mulassa drága idejét. Közben próbáltam összerakni a képet a San által felvázoltak alapján; Hyunsuk haverja tehát egy bizonyos Hyunjin, s mivel én mondhatni aktívan követem Han Jisungot Instagrammon, ezért onnan tudom, hogy két közeli barátja közül az egyik nem más, mint a huszonnégy éves, hobbitáncos Hwang Hyunjin. Értem, ezek szerint akkor ő hívta meg a buliba Han Jisungot, aki nyilván igent mondott erre, hiszen a neve ott szerepel a listán, s gondolom nem magától került oda.

Fura, de valahogy olyan kettős érzéseim voltak ezzel kapcsolatban; egyrészt teljesen felvillanyozott, hogy a tanárom is ott lesz a buliban, elvégre csendes megfigyelőnek lenni mindig jó, másrészt viszont nem akartam előtte szabadjára engedni a bulis-Minhot, mert annak aztán sosincs kedvező végkifejlete.

- Na, erre aztán elállt a szavad, mi? Hogy ott lesz a kis prüntyülkéd, akit vizslathatsz ilyen halálszerelmes szemekkel! HAAPCI! - tüsszentett egyet ismételten San, viszont továbbra sem szállt le rólam. - Lehet ha iszik egy-két felest, vagy mondjuk egy decens adagnyi orosz vodkát, akkor utána simán letüdőzi a rozsdás kis-Minhot a kert hátsó részében. Most komolyan, mióta nem szexeltél? Esküszöm, már úgy sajnállak, hogy lassan leszoplak én.

- Haha, nagyon vicces vagy, már csak az kéne - mosolyodtam el cinikus, s minden erőmmel próbáltam nem kimutatni az érdekeltségemet Han Jisung iránt. Ha Sanék tudnák, hogy ma délután találkozóm van vele, akkor leesne az álluk.  - Amúgy nem értem mit eszel annyira Hanon - fordult felém egy kiégett sóhaj kíséretében Wooyoung. - Nem is annyira szép. Mármint, oké, tök jó segge van, meg a dereka is rohadt vékony, ami bejön a meleg és bi pasiknak, de különben így az összkép olyan átlag. Tízből egy ötös, vagy maximum egy szerény hatos.

- Hát szerintem meg nem átlag - fontam össze sértődötten a karjaimat magam előtt, úgy reagálva mintha legalábbis a pasimat inzultálták volna, miközben San mellettem ismét a nyakamba köhögött. - Nagyon különleges arca van, a szemei pedig olyanok mint egy kis mókusé. Ezenkívül az egyik legkedvesebb ember akivel valaha találkoztam. - védtem be ösztönszerűen Han Jisungot.

- Aranyos, hogy mennyire odavagy érte - jegyezte meg félszegen Seungmin. - Az pedig egyenesen megennivaló, hogy azt hiszed ebből lehet akármi is.

- Nem hiszem azt - ellenkeztem, s megmondom az őszintét, nem esett túl jól, hogy folyton-folyvást azzal szívatnak, hogy semmi esélyem sincs Han Jisungnál. Mert oké, aláírom, tisztában vagyok vele, hogy igazuk van, de akkor is bosszantó egyfolytában ezt hallgatni.

- Hoppá, taknyos lett a pad - kotyogott közbe San, majd elkezdte szomorkásan letörölgetni a pad összerondított felületét. - Esküszöm betömöm az orrlyukaimat dugóval. Tarthatatlan ez az állapot- HAAAPCI, KÖH, KÖH, a kurva életbe már, BRUHHH, HAAAPCI!

Aztán a barátaim ismét a szombati buli témáját kezdték el forszírozni, viszont ekkor elég elegáns öltözetbe vágva magát betoppant az osztályterembe Jung Hoseok tanár úr, így megkezdődhetett a mai angol óra. Az egész osztály egy emberként csitult el, azok pedig akik eddig össze-vissza lófráltak a teremben most szépen visszaültek a helyükre. A fiatal férfi arca eközben szigorról tanúskodott, amit nem igazán tudtam mire vélni, ahogy a kezei közt tartott papírlapköteget sem.

- Sziasztok, osztály! - üdvözölt minket kimért hangon. - A pad bal oldalán ülők az A csoport, a jobb oldaliak pedig értelemszerűen a B csoport. - adta a tudtunkra, mire a mosoly egyből az arcomra fagyott. Hogy mi van?! - Tessék mindent elrakni a padokról, csak egy toll marad. A telefonokat pedig ide kérem kihozni a tanári asztalra - kopogtatta meg mutatóujja körmével a vízszintes felületet.

Azt hittem ebben a szent minitumban fogok tizennyolc évesen szívinfarktusban elhalálozni. Az elmúlt napok történéseinek jegyében ugyanis totálisan elfeledkeztem arról, hogy ma vár ránk az a bizonyos angol írásbeli, szóval egy fikarcnyit sem tanultam rá, ebből pedig az gyökerezik, hogy örülhetek ha sikerül egy átkozott négyest összekaparnom. Anyu ki fog nyírni; ráadásul az utóbbi időben szentül megfogadtam, hogy tényleg fektetek némi energiát a tanulásba, erre tessék. Ilyen az én szerencsém.

- Segíts! - tátogtam kétségbeesetten a terem túlsó oldalán ülő Chaeryeong felé, aki csak tehetetlenül tárta szét a karjait, azt sugallván, hogy telefonok híján, illetve a padjaink távolsága miatt nem sokat tehet az érdekemben.

Jung Hoseok ezután kiosztotta a felmérőket, habár mikor mellénk ért, nem tetszően megjegyezte, hogy Sannak szerinte orvoshoz kellene mennie, s nem itt játszania a bacilusgazda szerepét, végül viszont csak jó munkát kívánt mindannyiunknak, így el is kezdhettük kidolgozni a válaszokat.

Az írásbeli a szó szoros értelmében borzalmas volt; eleinte igyekeztem legjobb tudásom szerint megválaszolni a feltett kérdéseket, végül azonban feladtam a reménytelen szélmalomharcot. Seungmin ugyan próbált mindhármunknak segíteni, már amennyire ez módjában állt Jung Hoseok sasként monitorozó tekintete előtt. Végtére is aztán mégiscsak sikerült megválaszolnom annyi kérdést, amiből aztán biztosra vettem, hogy megvan a hármas, így megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ez alkalommal sikeresen megúsztam a rossz osztályzatot, s épp emiatt okulva a mostani esetből máskor igenis le kell ülnöm tanulni.

Mivel ma csak hat óránk volt, ezért szerencsére relatívan gyorsan eltelt a nap. Hála a magasságos úrnak amiért nem kellett különféle hazugságok hálójába bonyolódnom senki fiával, annak érdekében, hogy találkozhassak Han Jisunggal, ugyanis San annyira pocsékul érezte magát, hogy inkább egyből hazafelé vette az irányt, Wooyoung és Seungmin ismét maradtak kémiaszakkörön, Chaeryeongnak pedig programja volt a barátnőivel. Jómagam tagadni sem tudtam volna, hogy tűkön ülve vártam azt a pillanatot, mikor végre kitehetem a lábamat az iskola kapuján, elvégre Han Jisunggal ma randink lesz. Pardon, csupán megejtünk egy találkát, ami az ő szempontjából nyilvánvalóan puszta tanári kedvességnek minősül az irányomba, én azonban talán túlságosan is lelkes voltam, főleg úgy, hogy egyenlőre azt sem tudtam, hová megyünk. Han Jisunggal üzenetben még a tegnap este folyamán megbeszéltük, hogy a megszokott módon ismét a parkolóban találkozunk, de mikor rákérdeztem, hogy pontosan hol fogjuk tölteni a délutánt, akkor közölte velem, miszerint ez maradjon egyenlőre meglepetés. Ez persze egyből izgatottá tett, elvégre a fiatal férfi akarva-akaratlanul is egy csipetnyi titokzatosságot csempészett bele a kettőnk kis ügyleteibe. Ezenkívül vártam azt is, hogy végre kiönthessem a szívemet az otthon zajló dolgokról valaki olyannak, aki elítélés helyett meghallgat, s megérti problémáimat. Olyan frenetikus lesz már szimplán csak az, hogy újra láthatom őt szemtől-szembe, s az, hogy egyedül rám fog felfelé pislogni azokkal az édes kis mókusszemeivel.

Még azelőtt, hogy kiértem volna a hűvös beütésű levegőre húztam fel egészen államig bolyhos pulcsim cipzárját, zsebrevágva kezeimet, illetve az iskolatáskámmal a hátamon robogtam ki a gimnázium épületéből, nyílegyenesen a parkoló felé véve az irányt.

Már messziről is kiszúrtam, amint az osztályfőnököm háttal a kocsijának támaszkodva várakozik, minden bizonnyal rám. Mikor aztán megszaporázva lépteimet odaértem melléje, akkor ismételten meg kellett magamban állapítanom, hogy Han Jisungot egyszerűen lehengerlő gyönyörűséggel áldotta meg az anyatermészet. A fiú sötétbarnás színű fürtjeit nagyban lebegtette a szellő, kissé összeborzolva ezáltal frizuráját, amitől csak még inkább imádnivalóan festett, orcái pedig olyan aranyosan teltek voltak, mint egy igazi kis mókusnak. Han Jisung ezenkívül egy magasított derekú vászonnadrágot viselt, illetve egy vékony anyagú felsőt, amelyben szegényke ez alkalommal is biztosan fázott, emiatt pedig kedvem támadt volna neki felajánlani a pulcsimat. Biztosan elveszne benne, hisz' ez a bolyhos szvetter rám is kissé nagy, nekem pedig még ennél is nehezebb lenne visszafognom magam a közelében.

- Szia, Minho - szökkent oda hozzám, édesen biccentve oldalra buksiját, csodaszép íriszeiből pedig egyértelműen azt olvastam ki, hogy jó kedve van, ez pedig nekem is ösztönszerűen mosolyt csalt az arcomra, elvégre ezidáig nem gyakran láttam őt különösebben vidámnak. - Jól vagy? - kérdezte.

- Azt hiszem. És maga? Jókedvűnek tűnik - jegyeztem meg.

- Igen, mert egy szuper helyre megyünk - tapsikolt örömében, mire a szívem szó szerint folyékony halmazállapotra váltva folydogált szét szerte a bordáim között, olyannyira édesnek tituláltam a nálam alacsonyabb megnyilvánulásait. Biztos voltam abban, hogy akármi is lesz az úti célunk, engem már most megvett kilóra.

- Hová? Mostmár el kell árulnia - emeltem fel játékos szigorral a mutatóujjamat, s valóban emésztett a kíváncsiság, hogy miféle programot talált ki a hyungom ami iránt ennyire lelkesedik.

- Elmegyünk a Han-folyóhoz, és megetetjük a kiskacsákat és a hattyúkat, közben pedig beszélgetünk. Hoztam magammal pár napos kenyeret is, direkt nekik. Benne vagy? Gondoltam, váltsuk fel egy kicsit az unalmas kávéházat, ráadásul úgyis minden héten el szoktam jönni megetetni a vízimadarakat, mert olyan kis lebecsült állatkák, volna hozzá kedved? - bizonytalanodott el egy pillanatra.

- Már hogy a viharba ne volna - bólogattam erre hevesen, s igazándiból imádtam a programválasztást, mivel a Han-folyó és környéke alapjáraton is egy álomszép hely, ráadásul együtt etetni valakivel a hattyúkat olyan... meghitt. - Maga egy igazi angyal, hogy elvisz - jelentettem ki őszintén, minden jellegű kertelés nélkül. - Én is imádtam mindig is etetni a vízimadarakat. Kiskoromban Chaeryeonggal sokat jártunk a Han-folyóhoz, szóval onnan csak jó emlékekkel a tarsolyomban tértem haza.

- Remélem, ez most is így lesz - vonta meg kissé szégyenlősen a vállacskáit a fiú. - Na, gyere, szállj be, Minho. Ismered már a járást.

Már rutinszerűen vetettem be magam az anyósülésre, mintha legalábbis minden nap ezzel a kocsival fuvaroznák, Han Jisung pedig egyből beszökkent a volán mögé, s beindította az autó motorját. A kocsi belterében egyébként intenzív eperillat honolt, így kénytelen voltam jólesően beleszimatolni egyet a levegőbe, eközben pedig a tanárom elindult kifelé a parkolóból, majd vezetés közben óvatosan felém pillantott.

- Mi volt a suliban? Kaptál valami jegyet? - érdeklődött.

- Jó volt, csak San egész álló nap ott fuldoklott mellettem, szóval lehet összeszedtem tőle valami gennyes mandulagyulladást. Amúgy nem, nem kaptam ma jegyet, viszont írtunk angolból,  szóval remélem a hármas megvan. - vontam meg lazán a vállaimat.

- Minho, ha segítség kell a tanulásban, szólj, mondtam, hogy akármikor szívesen segítek - adott azonnal hangot nemtetszésének a fiatal férfi.

- Igen, tudom, de nem akarom mindig magát zaklatni, megoldom én egyedül is - hárítottam, elvégre valóban nem terveztem mindig az ő nyakán lógni, és tőle remélni a megváltó megoldást. Vagyis valahol kecsegtetően hangzott ugyan, hogy több időt töltsek vele, viszont ez azért közel sem így megy.

- Makacs vagy - állapította meg Han Jisung, tekintetét visszavezetve a főútra.

- Az vagyok, sokan mondják - konstatáltam, kényelmesen hátradőlve közben az ülésben.

- És amint észrevettem, egy örök álmodozó is - toldotta meg zsémbesen. - Sosem figyelsz oda az óráimon. Mindig csak el vagy merengve. Úgy nézel közben rám, mintha nem is koreaiul beszélnék. Nem tanítok elég érdekesen, vagy mi lehet a baj forrása? - kérdezett rá szomorúan.

Nem tudtam, hogy miként is kellene elmagyaráznom Han Jisungnak, hogy az beleférjen a tanár-diák berkekbe, miszerint az ő óráin történetesen azért vagyok elmerengve, mert aktívan szemrevételezem kecses vonásait, ezért végtére is csak bocsánatkérően lestem az irányába.

- Innentől kezdve figyelni fogok, ígérem.

- Nem lenne jobb, ha mégis kettesben tanulnánk? Lehet akkor jobban oda tudnál figyelni - vetette fel ismét.

Nem, nem lenne jobb, mert akkor aztán garantáltan semmi másra nem tudnék figyelni magán kívül.

- Meglátjuk - hagytam rá végül.

Ezután néhány másodpercig csend állt be, köztünk, viszont Han Jisung elég gyorsan meg is törte azt a következő kérdésével.

- Amúgy tudsz vezetni? Busszal jársz mindig, szóval nem bírok rájönni.

- Van jogsim, de nem igazán szoktam vezetni. Anyu szerint felelőtlen vagyok - legyintettem egyet lemondóan.

- És szerinted az vagy? - eresztett meg egy féloldalas mosolyt a mókusszemű.

- Szerintem nem. Ha az lennék, akkor nem szereztem volna meg a jogsit - vágtam rá határozottan csengő hangon.

- Jogos. Szeretnél te vezetni? - kérdezte hirtelen, mire egész testemben megfeszültem az ülésben, az állam pedig akaratlanul is valahol a földet verdeste döbbenetemben, mivel mondhatni kissé felkészületlenül ért az alábbi kérdés.

- Hogy mi...? - motyogtam magam elé bambán. Ennyire tellett tőlem.

- Minho, akkora egy macsó vagy a barátaiddal, velem meg játszod az ártatlant. Nem harapok - sóhajtott fel nehézkesen Han Jisung, kitéve jobbra az indexet, lehúzódva ezáltal az út szélére. - Szeretnél te vezetni? - ismételte meg az imént feltett kérdést, ezúttal egész testében felém fordulva.

- Szabad...? - pislogtam vissza rá félénken, hiszen rábízni valaki másra a kocsid vezetését mégiscsak nagy szó.

- Neked szabad. Csak ne menj neki semminek és senkinek, meg a motorháztető lehetőleg maradjon a helyén  - közölte szórakozottan, majd mindketten kiszálltunk az autóból, és szabályosan helyet cseréltünk egymással, így én kerültem a volán mögé, ő pedig mellém az anyósülésre. - Sebességbe teszed, aztán lassan indulhatsz is - instruált.

Már határozottan rég volt az, hogy utoljára vezettem bármiféle járművet is, így a mostani alkalommal egy nagy adagnyi izgalom is elvegyült bennem több más érzéssel egyetemben. Nyilván tudtam, hogy a vezetést nem lehet csak úgy pikk-pakk elfelejteni, viszont most mégiscsak a tanárom autóját készülök vezetni épp, ráadásul azt szeretném, hogy biztonságban érezze magát akkor is, ha nem ő a sofőr. Egyébként pedig az, hogy mérlegelés nélkül odaadta nekem a kocsiját, az pszichológiai szemszögből egy rendkívül pozitív gesztusnak számít az irányomba. Az embernek megvan ugyebár a saját maga intim zónája, amely olyan, mintha egy képzeletbeli burkot képezne a teste körül, ahová nem hatolhat be csak random módon akárki fia borja, mert az ellenérzéseket hívhat ki a másikból. Az intim-, vagy éppen szoros intim zónájába az ember azokat engedi be, akikben megbízik, vagy épp olyan kapcsolat van közöttük, hogy az ilyesmit megengedhetik maguknak. Az olyan személyes helyek, mint például a kocsink belseje szintén intim, de minimum személyes térként szolgál számunkra, így már az jó jel, hogy elvisz magával, mert ezáltal beenged az intim zónájába, viszont az, hogy egyenesen átadja nekem a vezetés jogát egy olyan helyen, ahol ő van irányító funkcióban, az egyértelműen azt jelenti, hogy kivívtam a bizalmát.

- Ez az, nagyon ügyes vagy - biztatott kedvesen, mikor eleinte lassan ugyan, de annál biztosabban elindultam egyenesen az úton. - Mindig az útra figyelj, és ha előzni akarsz, először ellenőrizd, hogy biztonságos-e átmenni a szembe-sávba. Nemhogy kivasal minket egy kamion.

- Rendben, ne aggódjon, ura vagyok a helyzetnek - adtam magabiztosan a tudtára, elvégre a vezetés ezúttal pontosan úgy ment, ahogyan azt én akartam. Az autó engedelmesen szót fogadott, s olyan könnyeden vezettem, mint talán még eddig sohasem.

- Látom, hogy jól tudsz vezetni. Melletted nem is aggódok az anyósülésben, ami nagy szó - dőlt hátra kényelembe helyezve magát. - Te nem menőzöl a vezetéssel, és betartod a sebességkorlátot. Jó fiú vagy. - ejtette ki teljesen normális hangvétellel az utolsó három szót, mire kis híján oldalra rántottam a kormányt, belehajtva a sáncba.

- Túl sokat dicsér, lassan azt fogom hinni, hogy a bolondját járatja velem. 

- Minho, tanuld meg fogadni a dicséretet - csóválta meg a fejét rosszallóan Han Jisung. - És ne engem nézz, hanem az utat - utasított, mikor tekintetem egy pillanatra feléje vándorolt.

Az út további részében is odafigyelve vezettem; betartottam minden egyes szabályt, hogy Han Jisung maximális biztonságban érezze magát az anyósülésen. Nem akartam, hogy megbánja azt, hogy bizalmat szavazott nekem. Alig tíz percnyi vezetés után aztán megérkeztünk a Han-folyóhoz, ahol szerencsére találtunk egy tökéletes parkolóhelyet, pedig attól kifejezetten tartottam, hogy nem fogok tudni kényelmesen hol megállni.

Mikor leállítottam az autót, Han Jisung és én is kipattantunk a járműből, a fiú pedig fogta a kis zacskóját, amiben vélhetően a vízimadaraknak szánt kenyeret tartotta, s lassú léptekkel elindultunk egymás mellett a sétányon a meseszép Han-folyó mentén. A fiú olyan gyönyörűséges volt amint a Nap sugaraiban fürdött, hogy kedvem támadt volna megfogni aranyos kis tappancsát, s összekulcsolni az ujjainkat, viszont egyértelmű volt az is, hogy nem tehetem meg.

- Leülünk? - bökött a buksijával egy szabad pad felé Han Jisung, mire bólintottam egyet, s menten helyet is foglaltunk egészen közel ülve egymáshoz. - Na, és mostmár öntsd ki nekem a szíved; mi a helyzet otthon?

- Hát - köszörültem meg a torkomat, mélyen Han Jisung szemébe nézve, aki figyelmesen hallgatott. - Anyu berágott rám a kémia-négyes miatt, és tegnap szabályszerűen leüvöltötte a fejemet. A köztünk lévő vita aztán olyan szinten eldurvult, hogy anyu mindenféléket a fejemhez vágott, és végül egy irtózatosan nagy családi perpatvar kerekedett ebből, mindenki üvöltött mindenkivel. Erre aztán megszólalt a csengő, és jött az újabb feketeleves; megjelent semmiből-semmi a nővérem, Sunmi, a két kisgyerekkel, és persze egy telepakolt bőrönddel, majd közölte, hogy egy időre muszáj ideköltözniük, mert gondok akadtak az albérletükkel. Abból pedig semmi jó nem származik ha anyu és Sunmi egy fedél alatt tartózkodnak. Egész este és reggel csak a soha véget nem érő veszekedés ment, ráadásul el sem férünk heten abban a házban. Nem akarok hazamenni, nem akarok otthon lenni, nem bírok velük lenni, mert egy perc nyugtom sincs tőlük. Anyuval nincs túlságosan jó kapcsolatom, sokkal inkább ellenségesnek mondanám, mindig csak a marakodás megy, apu sosem áll ki mellettem vele szemben, Chaeryeong mindig bömbölteti a Szulejmánt, ami rohadtul idegesít, erre még odajött Sunmi is, aki nem riad vissza ha vitára kerül a sor anyuval, a kicsik meg mindig sikítanak meg nyafognak... most egy utolsó senkiházinak érzem magam amiért panaszkodom, de engem ezek a családi veszekedések igenis megviselnek. - sóhajtottam fel, elnézve valahová oldalra, ugyanis az érzelmeim kezdtek magukkal ragadni. Kétségbeestem és frusztrálttá váltam mikor belegondoltam, hogy hamarosan ismét haza kell mennem, és a veszekedések egy ördögi körként kezdődnek elölről.

- Minho, nem panaszkodsz, természetes, hogy ez bánt téged - nyúlt hirtelen az ölembe ejtett kezem után Han Jisung, mire az éltető oxigén menten kiszorult a tüdőmből, a hűvös időjárás ellenére pedig a hőhullám többszörösen végigszántotta egész testemet, s olyan melegem lett, hogy azt hittem meggyulladok. Eddig még egyszer sem fogta meg közvetlenül a kezem; csupán az alkaromra vagy a vállamra rakta rá a mancsát egy röpke pillanatra, így természetesen nem voltam rest kihasználni a mostani alkalmat. Lágyan fogtam törékeny kezecskéjét, miközben az osztályfőnököm továbbra is kitartóan próbált lelket önteni belém. - Szerintem várd ki, hogy mi lesz belőle. Lehet sikerül valamilyen szinten összecsiszolódnotok, ráadásul a nővéred csak nem marad túlságosan sokáig a gyerekekkel. Csak próbálj meg te is türelmes lenni, és nem annyira a szívedre venni a dolgokat, rendben? Tapasztalatból állíthatom, hogy ilyen mérgező környezetben könnyebben elviseli az ember a körülötte zajló történteket, hogyha leköti magát valamivel. Foglalkozz például inkább a cicáiddal, ha ők boldoggá tesznek. - mosolygott kedvesen.

- Igen, ők boldoggá tesznek - bólintottam egy aprót, még mindig a fiú kezét fogva, amely olyan hideg volt, mintha egy élő jégcsapot szorongattam volna. - Fázik? - kérdeztem rá aggódóan.

- Nem.. - húzta ki pánikszerűen a tappancsát az enyémből. - Nem fázom. - tagadta, holott jómagam meg voltam győződve az ellenkezőjéről.

- Ne hazudjon - ciccegtem elégedetlenül. - Mutassa a kezét. - kértem.

- Miért? - hökkent meg.

- Csak nyújtsa ide őket - biztattam, mire Han Jisung kétkedve ugyan, de felém nyújtotta praclijait, én pedig az enyémek közé fogtam őket, s lágyan dörzsölgetni kezdtem végtagjain a sima bőrt, hogy felmelegítsem őt. - Látja? Máris sokkal jobb, nem? - pillantottam fel rá.

- De... - motyogta. Zavarban volt; láttam cenzúrázatlan reakcióin. Orcái vöröses színben táncoltak, pislogása pedig irreálisan felgyorsult. - Khm, akarsz még beszélni a családodról? Nyugodtan öntsd ki a szíved ha még valami nyomaszt.

- Inkább hagyjuk, úgyis csak a fejemet fájdítanám vele - simogattam tovább a kezét, amely tevékenységem ugyan "kézfelmelegítés" címszó alatt történt, így kevésbé volt kétértelmű. - Hallottam amúgy, hogy maga is hivatalos a szombati bulira Choi Hyunsuknál - említettem meg neki a függőben lévő partit.

- Ööö, igen - harapta be az alsó ajkát Han Jisung, zavartan húzva vissza saját ölébe a már felmelegedett tapogatóit. - Az egyik legjobb barátom, Hyunjin, lehet láttad már őt az Instámon, na, ő jóban van ezzel a Hyunsukkal, és eredetileg csak őt hívta meg a buliba. De amilyen makacs egy ember Hyunjin, kikönyörögte nála, hogy hadd hozhasson magával még két embert, viszont amikor elhívott magával, először nemet mondtam, mert... nem szeretek én bulizni, meg ilyen emberekkel tömött helyeken flangálni. De aztán végül addig győzködött, hogy belementem. Ciki, hogy a tanároddal egy helyen bulizz, ugye? - húzta el keserűen a száját.

- Dehogy ciki - ingattam a fejemet. - Sőt, tök menő, hogy maga is ott lesz.

- Tényleg? - illetődött meg ezen. - Amúgy hogyan kell egy bulin viselkedni? Mármint utoljára azt hiszem tizenhat évesen voltam házibuliban, szóval elszoktam tőlük.

- Ne mondja! - meresztgettem a szemeimet, elvégre hogy létezik ilyesmi, hogy valaki ne járjon el bulizni legalább alkalomadtán. - Igazából csak jól kell éreznie magát, az az egésznek a lényege; lehet ott inni, táncolni, ismerkedni, dug... du-du-dúdolgatni akivel csak akar, érti - nevettem el magam erőltetetten, az elszólás miatt hatalmasat égve. Basszus, elfelejtettem, hogy nem a barátaimmal beszélek, olyan komfortos volt Han Jisunggal a csevely, most komolyan szó szerint azt akartam neki mondani, hogy lehet dugni, ismétlem, dugni a bulikon?! Mindjárt a Han-folyóba vetem magam...

- Értem - bazsalygott, lesütve a szemeit a kis mókus, jót szórakozva rajtam. - Nem is tudtam, hogy az emberek dúdolgatni járnak a bulikba - jegyezte meg csípősen, mire kedvem támadt volna ököllel lyukat ütni a járdába, s oda elbújni, hogy ne is lásson.

- Jól van, na... - temettem bele kínomban a tenyereimbe az arcomat. - Csak egy szerencsétlen szófordulat volt, elnézést - magyarázkodtam kényelmetlenül.

- Tudom, ne aggódj, csak olyan vicces voltál! - kuncogott fel derűsen a tanárom. - Imádom, hogy mennyire zavarba tudsz jönni a menő kisugárzásod ellenére.

- Nem vagyok zavarban - tiltakoztam, miközben hohó, nagyon is zavarban voltam, de túlságosan is férfiatlannak éreztem volna ezt beismerni.

- Oké, oké, elhiszem - hagyott fel az édes kis kacagásával Han Jisung, majd a kenyérrel megpakolt zacskóért nyúlt. - Nos, akkor megetetjük a hattyúkat? - pillantott felém túlcsordult lelkesedéssel.

- Gyerünk - egyeztem bele egyből.

Han Jisunggal felálltunk a padról, s lebaktattunk közvetlenül a Han-folyó partjához, ahol a kristálytiszta vízben egy csapatnyi fehér hattyú, illetve kacsa úszkált. Néhányuk a csőrükkel horgászott a vízben, valószínűleg élelem után kutatva, pár közülük pedig kérdőn nézett az irányunkba. Roppant édesnek találtam őket, arról már nem is beszélve, hogy kellemes gyerekkori emlékeket idéztek fel bennem. Han Jisung közben elővett két szelet kenyeret a zacskóból, melyek közül az egyiket egyből a kezembe nyomta.

- Tessék, etessük meg őket - szólta, azzal letépett egy keveset a kenyér héjából, s bedobta a vízbe, mire az egész bagázs az után az egyetlen apró darabka pékáru után vetette magát, mintha az életük múlna rajta. - Ó, drágáim, van nálunk rengeteg kenyerke, nem kell egymásnak ugranotok! - csóválta a fejét a fiú.

- Aha, gyertek szépen ide, adok nektek én is - hívogattam őket, csalogatóan lengetve meg feléjük a pékárut, s én is dobtam nekik egy darabka kenyeret, amit szintén azonnali hatállyal felfaltak. - Oh, milyen kis bélpoklosok. - állapítottam meg.

- Úgy megsimogatnám őket. Csak félek, hogy megharapnának - konyult le Han Jisung szája sarka, miközben tovább etettük a torkos vízimadarakat.

- Azt hiszem ezúttal be kell érnie csak az etetésükkel.

A néhány szelet kenyeret amit Han Jisung hozott gyorsan leküldték a gyomrukba a falánk hattyúk és a kacsák, így immáron jóllakva úszkáltak tovább a vízben, mi pedig kenyér nélkül maradtunk.

- Annyira szeretnék egy kacsát. Úgy tutujgatnám, mint senki más - osztott meg velem vidáman a tanárom. - Csak nem tudnám hová tenni, maximum be a kádba.

- Ez esetben marad a jó kacsapedál - nyaltam meg a szám szélét, s ha már kacsapedálról beszélünk, jelenleg mérlegelés nélkül benyomtam volna néhányat, hiszen eltelt már pár óra az ebéd óta, én meg kezdtem éhezni.

- Minho! Hagyd a kacsákat! - csapott rá baráti mozdulattal a vállamra, hanglejtéséből pedig lerítt, hogy valódi dühnek nyoma sincs. - Egyébként nem ehetek kacsapedált.

- A betegsége miatt? - tudakoltam, mire egy félénk biccentést kaptam válaszként. - Nem akarom magát faggatni, de ugye nincs komoly baja...?

- Nincs, vagyis már nem vészes, ez már csak az a bizonyos "lábadozós" szakasz, de ha lehet, akkor erről inkább nem szeretnék beszélni, mert... - Han Jisung sajnos nem győzte befejezni az elkezdett mondatot, ugyanis egy nem várt pillanatban megcsúszott a lába a folyóparti vizes kövecseken, így a fiú nyílegyenest megindult a víz irányába. - Minho, segíts! - sikoltott fel.

- Jézusom, tanár úr! - kaptam utána rémülten, kezeim pedig reflexszerűen markoltak rá hátulról a darázsderekára, ám nem sokáig élvezhettem a tündéri osztályfőnököm testi adottságait az ujjbegyeim alatt, ugyanis a gravitáció hatására én is megindultam vele együtt, s mielőtt még esélyem nyílt volna megakadályozni a továbbiakat, szegény Han Jisung tekegolyóként csobbant vele a jéghideg Han-folyóba, én pedig telibe őrá.

Ebben a hűvös őszi időben olyan érzés volt belezakózni a vízbe, mintha egy nagy tál jeges folyadékba dobtak volna bele, s inkább bele sem gondoltam abba, hogy hány fokos lehet most a Han-folyó. Tehát olyan dermesztő volt a víz hőmérséklet szempontjából, hogy már szinte csípte a bőröm felületét, pláne azon testrészeimet, amelyek alapjáraton is érzékenyebbek a többinél. A zimankós víz adta sokkos élmény után azonban gyorsan beütött a realitás, miszerint telibe rázuhantam szerencsétlen Han Jisungra, aki sokkalta apróbb és törékenyebb nálam, így a hideg víz által alig mozgatható végtagjaim ellenére egyből legördültem a fiúról, hogy mielőbb segíthessek neki kijutni a partra. Még szerencse, hogy nem mély vízbe estünk bele, csupán a térdig érőbe, mivel nem tudok úszni. A slusszpoén pedig, hogy még az eddig itt tanyázó vízimadarak is inkább eliszkoltak jó pár méterrel arrébb.

- Tanár úr, tanár úr, jól van?! - ragadtam meg őt kétségbeesetten a vállainál fogva, s egy határozott mozdulattal felrántottam, mivel amint ráestem, szegénynek hosszú másodpercekre elmerült a feje a víz alatt. - Baszki, nagyon sajnálom! - hadartam, kis híján a sírás szélére sodródva, mikor először még a szemeit sem nyitotta ki.

- Fáj nagyon a térdem! - szólalt meg végre-valahára, fogai pedig össze-összekoccantak, annyira fázott szegény. - Vigyél ki, kérlek, én nem bírok felállni, segíts nekem! - könyörgött, arcáról pedig lerítt a halálfélelem.

- Kapaszkodjon belém! - utasítottam, mire Han Jisung erőtlenül ugyan, de nyakam köré fonta karjait, mellkasát szorosan az enyémhez préselve, arcát pedig a nyakamba fúrta, holmi koalaként csimpaszkodva rám. Ilyen helyzetben még időm sem jutott kiélvezni azt, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz fizikailag, mivel az elsődleges prioritás az volt, hogy kivigyem őt, és persze magamat a vízből.

Habár nem volt egy könnyű feladat a hideg vízben engedelmességre bírni a belassult és összeszorult izmaimat, viszont minden energiámat összeszedve benyúltam Han Jisung combjai alá, s felemelve őt elkezdtem vele együtt kifelé totyogni a vízből. Mikor kimerültem a vízből, a hűvös szél miatt még jobban dideregni kezdtem, de nem érdekelt: nem maradhattunk bent a folyóban.

Han Jisung továbbra is szorosan kapaszkodott belém, s eközben hallani véltem, amint a fogai kocognak, nekem pedig végtére is valamiképpen sikerült kikászálódnom a vízből vele együtt, kiérve aztán óvatosan lefektettem a remegő fiút a folyóparti kavicsokra. Han Jisung annyira vacogott egész testében, hogy szegénynek teljesen el volt kékülve az egész szája, s fájdalmas arccal épp a térdéhez nyúlt, ekkor azonban mellénk lépett egy arra járó középkorú férfi.

- Te jó ég, mi történt? Jól vagytok? Kell segítség? - kérdezősködött az ürge, leguggolva oda mellénk.

- Ne-ne-nem, jó-jó-jól va-va-vagyunk - nyöszörögte vissza Han Jisung. - Csak beestünk.

- Biztos ne hívjak mentőt, vagy hasonló? - kérdezett rá még egyszer a pasas.

  - Ne, köszönjük - ingattam én is a fejemet, s mikor a férfi beletörődve ebbe magunkra hagyott minket, és távozott, ismét a tanáromra fordítottam a teljes figyelmemet. - Hol fáj a térde? - tudakoltam tőle.

- Itt - bökött rá a jobb térde legtetejére. - Minho, nagyon fázom... - sírta el magát, amit mondjuk meg is értek, mert én speciel olyannyira összezsugorodottnak éreztem a heréimet és a farkamat a hideg víz jóvoltából, hogy nekem is kedvem támadt volna ríni egyet. - Vigyél vissza kérlek az autóhoz, van a csomagtartóban váltásruha, te is vedd át a tornaruhád.

- Fel bír állni? - kérdeztem rá, habár még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán én két lábra bírok-e majd állni, elvégre úgy éreztem magam, mintha végtagjaim jégbe lettek volna fagyasztva.

- Fel, de hadd kapaszkodjak beléd... - szipogta fájdalmasan.

Nagy nehezen talpra kényszerítettem magam, és azt nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy talán még sosem fáztam ennyire a tizennyolc évem alatt mint most. Alig voltam ura a saját tulajdon mozdulataimnak, teljesen be voltam lassulva, ennek ellenére mégis benyúltam Han Jisung hóna alá, s segítőkészen talpra állítottam őt. Az osztályfőnököm egyből sántítani kezdett a fájós térde miatt, így rögtön mondtam neki, hogy kapaszkodjon nyugodtan belém; tehát így kezdtünk el lassacskán tántorogni a nem messze leparkolt kocsija felé.

- Nagyon fázom, Minho... - suttogta halkan Han Jisung.

- Én is - helyeseltem, szenvedő arcot vágva. - Bírja ki, mindjárt ott vagyunk.

Bele tellett ugyan pár percre míg elértünk az autóig ilyen szerencsétlen állapotban, odaérve a járműhöz aztán Han Jisung előszedte a váltásruháit, én pedig a tornafelszerelésemet, s közben nem győztem elég hálásnak lenni az univerzumnak, amiért magammal hoztam a tornamotyómat. A nyilvános vécék ezenkívül csupán pár méterre tőlünk helyezkedtek el, így odasiettünk, hogy vizes ruháinkat lecserélhessük szárazra. Na jó, igazából segítenem kellett Han Jisungnak odajutni a térde miatt, viszont azt mondta, hogy az öltözködést már megoldja egymaga. Kár.

- Jobban van? - néztem végig a mókusszeműn, mikor mindketten kievickéltünk a nyilvános mosdóból, s bár a fiú már száraz ruhában feszített, viszont nem tűnt túlzottan megkönnyebbültnek.

- Nem igazán - szusszantott egyet. - Még mindig fázom és nagyon fáj a térdem. Pont telibe arra estem rá, pedig amióta térdprotézisem van, kifejezetten érzékeny, szóval óvnom kellene.

- Hogy milye van?! - szaladt ráncba nyomban a homlokom. - Térdprotézis?! - hápogtam meglepetten.

- Aha - motyogta vissza. - Széttört, ki kellett cserélni. - vonta meg a vállát, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, majd ezt követően kétségbeesetten terelte is a témát, mielőtt esetleg lett volna akármilyen kérdésem is a térdprotézise kapcsán. Pedig lett volna, de mivel érezhetően nem akart róla beszélni, ezért erőszakkal nem akartam firtatni semmit. - Nagyon fázom, Minho - kesergett, hátával az autóját támasztva.

- Nézze, itt van a pulcsim - kaptam le magamról a fekete, bolyhos, cipzáras pulcsimat, amelyet szerencsére a kocsiban hagytam, így nem lett vizes, mikor tervünktől eltérően lubickoltunk egyet. - Vegye fel, ez meleg.

- Nem fogadhatom el, Minho - vágta rá nyomban, mintha már reflexből mondaná mindezt.

- Miért? - szontyolodtam el, miközben csalódottan konyult le a szám. - Nem akarom, hogy fázzon, tanár úr, ráadásul nem sikerült magát elkapnom, hogy ne essen a vízbe, szóval kérem fogadja el. Ez csak egy pulcsi. Vagy én jobban felmelegíteném? Múltkor azt mondta - szaladt ki a számon a flört, amit sajnos visszaszívni már nem tudtam.

- Ne csibészkedj - szakadt ki Han Jisungból egy jóízű nevetés, mire megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem értette félre a nagyon is flörtnek indult szavaimat. - Oké, elfogadom akkor a pulcsid, de ne legyen bűntudatod, mert nagyon hősiesen segítettél kiszedni a vízből - közölte végül, majd egyből bele is bújt a pulcsimba, amiben szinte elveszett, olyan nagy volt rá, arról pedig már ne is beszéljünk, hogy mennyire imádnivalóan festett a felsőmben. - Jól éreztem magam veled, Minho. - fordította komolyra a szót.

- Én is magával. Nagyon. - mondtam vissza azonnal, majd az autója felé pillantottam. - Maga vezet visszafelé?

- A-a, inkább átadom neked a terepet, különben is, jól áll a kezedben a kormány. Vezess te - rebegtette meg felém szempilláit, s most először támadt olyan érzésem, mintha ő is... flörtölne velem. Óh, basszus... flörtre flörttel kell felelnem.

- Magán a pulcsim, én vezetem a kocsiját... különleges egy diák lehetek ezek alapján - jegyeztem meg hetykén, beharapva az alsó ajkamat.

- Ne bízd el magad, mert az ötöst simán bevágom ha nem tanulsz - suhintott rá játékosan a mellkasomra, amit követően egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.

Mi történik velem, velünk? A mai nap olyan volt, mint egy igazi randevú, a gond csak az, hogy gátat szab mindennek, hogy a tanárom.

Mi lesz ezek után?

______

Sziasztok, drágáim!💓👐🏻

Fú. El sem hiszem, hogy sikerült időben összehoznom ezt a rész, sok munkám volt benne, annyi szent ( 7150 szavacska lett...😅), és amint látjátok, kezdenek egyre inkább beindulni az események a párosunk között. Abban szerintem mindannyian egyetérthetünk, hogy a most történtek nem éppen olyanok, amilyennek egy átlagos tanár-diák kapcsolatnak lennie kellene, szóval vajon mi fog köztük történni köztük a továbbiakban? Lesz valami azon a bizonyos házibulin...?😉🫣 Mit gondoltok?😏

Véleményeket, ahogy mindig, most is szívesen fogadok❤️❤️ illetve mindenkinek köszönöm a megtekintéseket, a csillagokat és kommenteket💓 eszméletlenül hálás vagyok nektek mindenért🥺❤️👐🏻

FONTOS, EZT MOST OLVASSÁTOK EL!

Szóval, ugyebár több könyvemnek is kitettem a bevezetőjét, és most kifejezetten nektek szeretnék kedvezni, így arra gondoltam, hogy válasszátok ki ti, hogy miből szeretnétek következőleg új részt🥰 A választási lehetőségek pedig a következők:

Hiraeth | minsung - 19. fejezet, tehát tulajdonképpen a következő rész
300 | hyunin - 1.rész
Agent Lee the shifty | changlix - 1.rész
Forelsket | chanlix - 1.rész

Ezek volnának a választási lehetőségek, kommentben írjátok le annak a könyvnek a címét, amelyből szeretnétek a következő részt, és amelyikre a legtöbb "szavazat" érkezik ( holnap estig ), azt fogom következőleg elkészíteni😌❤️ a választás csak a ti kezetekben van😈

Köszönöm, hogy elolvastad, találkozunk egy következő rész alatt! Puszi🍦💓