\___/

Két hosszú-hosszú nap telt el azóta az ominózus kávéházas incidens óta, s onnantól kezdve mondhatni egy merő idegronccsá váltam, aki nem tud magával mit kezdeni a minduntalan visszaköszönő kínos emlékfoszlányok gyűrűjében, amelyek rendszeresen gyötörték szegény lelkemet éjjel-nappal. Nyilván ismerem magam annyira, hogy tudjam, a legkevésbé sem kezelem jól az ilyesféle kínos szituációkat, de a mostani az valósággal felemésztett teljes valómban.

Szörnyen éreztem magam a történtek miatt, s még az életről is lehozott mindaz ami történt közöttünk Han Jisunggal; ez volt életem egyik legcikibb pillanata, az száz. Tudom, most úgy nyilatkozom, mintha isten tudja mi játszódott volna le kettőnk között, viszont bennem ez az aprócska kontaktus is valósággal hegyeket mozgatott meg. Folyamatosan akörül forogtak ugyanis a kényszerű gondolataim, hogy mennyire elszúrtam az egész meghitt kis hangulatot amit teremtettünk, ráadásul kellemetlen helyzetbe hoztam Han Jisungot már kitudja hányadik alkalommal amióta csak megismertük egymást, mindössze azért, mert először cselekszem, s csak azután gondolkozom. Én méretes marha! De nem csak azzal a meggondolatlan érintéssel, hanem akaratlanul is, de valahogy mindig olyasféle témákat érintettem a beszélgetés közepette, amelyek negatív értelemben hatottak rá.

Példának okáért a továbbra is homályfedte betegsége, vagy éppenséggel a tánc. Nem kérdés, egy métely volnék, egy méretes púp mások hátán, mégis ki akarna egyáltalán az én energiavámpír társaságomban lenni, mikor folyamatosan csak kínos helyzetbe hozom az embereket magam körül? Kétségtelen, kedd délután óta valósággal megsemmisültem.

Egyértelműen durván átgázoltam egy bizonyos képzeletbeli határon, s utólag már sajnos nem volt lehetőségem visszapörgetni az idő fogaskerekét, hogy megmásítsam meggondolatlanságból véghezvitt tetteimet.

Han Jisung olyan kedvesen, kivételes türelmet tanúsítva, hajlandóan és zokszó nélkül segített nekem az esszém megírásában, én pedig többször is majdnem megsirattam szegénykét, sőt, még pofátlanul meg is érintettem a kezét, amihez aztán egyáltalán nem volt semmiféle feljogosultságom. Ennek tükrében aztán az eltelt negyvennyolc óra alatt a bűntudattól hajtva többször is megfordult a fejemben az, hogy ráírjak Han Jisungra valami mondvacsinált ürüggyel a tarsolyomban megkérdezni, hogy hogy van, mi újság vele, egy röpke kis csevely céljából, hogy oldjam az azóta beállt kínos bökkenőt a kettőnk ismerkedési folyamatában, végül azonban elvetettem ezt a kicsit sem káprázatos ötletet. Nem akartam még ennél is jobban felsülni előtte, illetve alapjáraton is furán jött volna le, ha holmi sehonnai diák létemre üzenetekkel zaklatnám őt.

Minho, tudatosítsd, hogy ezt nem engedheted meg magadnak! Senkije nem vagy, szóval tudd a határokat!

Mikor aztán aznap lesújtott seregként hazabuszoztam a félresiklott korrepetálást követően, csak a nővérem tartózkodott odahaza, mivel apu még mindig a munkában tengette az idejét, anyu pedig elméletileg épp a fodrásznál tett látogatást. Chaeryeong éppen valami török instrumentált bömböltetett a nappali kellős-közepén, érkezésemet követően azonban természetesen azonnal faggatni kezdett, hogy mi volt, én azonban csak leplezetlen szomorúsággal az arcomon tértem ki a válaszadás elől, s minden további nélkül felrobogtam a szobámba. Szükségem volt egy kis magányra, hogy összeszedjem a gondolataimat; még az ajtómat is kulcsra zártam, annak céljából, hogy mindenki békén hagyjon határozatlan időre. Ezután aztán fáradtan borultam le hasra a puha ágyamra, ahol a takarón lustán ott heverészett a három macskám; Soonie, Doongie és persze Dori, ezen a ponton pedig már meg sem próbáltam visszafojtani a bensőmet fojtogató sírást.

Ha úgy hullajtok sós könnyeket, hogy azt senki sem látja, akkor nem hisznek majd gyengének, ugye? Avagy ugyanolyan gyengének számítok, ha egymagamban sírok? De nem tehetek mást, ki kell adnom; ahogy a fizikai úton szerzett sérüléseknek, úgy a léleknek is véreznie kell könnyek formájában, hogy lassacskán beforrjon a rajta tátongó seb.

Vagy egy percen keresztül csak hisztérikusan bömbölve fúrtam bele az arcomat a hozzám legközelebb eső párnába, teljesen összekönnyezve annak pöttyökkel díszített huzatát, ráadásul szerintem a rívásomból csak valamiféle elfojtott nyögések hallatszódtak, annyira próbáltam elnyomni a sírás undok zaját a vánkos segítségével. Közben ráadásként még levegőt is alig kaptam, de ez most valamiért nem sokat nyomott a latba. Még a cicáim is rögtön megérezték, hogy jelenleg pokoli pocsékul érzem magam, s aranyosan dorombolni kezdtek, hogy felvidítsanak, illetve oda is dörgölőztek hozzám, puha szőrükkel simítva végig csiklandós bőrömet. Legalább őket nem mérgezem a társaságommal; számukra sosem leszek egy teher.

- Minho.. - hallottam meg nem sokkal később két bátortalan kis kopogást kívülről az ajtómon, mire egyből felkaptam a fejemet, mivel első hirtelenemben azt hittem, anyu az, habár ő nem méltatna arra, hogy udvariasan kopogjon, hanem minimum fejszét ragadna, és azzal törné be az előtte álló akadályt. - Jól vagy? - kérdezett rá aggódva a falap túloldalán álló Chaeryeong.

- Chae, kérlek most hagyj békén, nincsen semmi bajom! - hárítottam, pont olyan remegő hangon ordítva ki, hogy azzal menten elárultam magam, miszerint valami igenis nyomaszt.

- Dehát sírsz! - méltatlankodott tovább a lány, egyre inkább kétségbeesve. - Megijesztesz, ez nem vicces! Engedj be, hallod?! - kezdett ekkora már sokkalta akaratosabban dörömbölni az ajtón, amitől nem igazán voltam elragadtatva.

- Egyedül akarok lenni! - dörrentem rá, türelmetlenül emelve fel a hangomat. Igaz, nem érdemelte volna meg, hogy bunkó legyek az irányába, de rohadtul idegesített, hogy nem képes békén hagyni. - Menj el! - követeltem undokul, remélve, hogy lekezelő beszédstílusomnak hála majd elhúz, azonban Chaeryeong galád módon bevetette ellenem a meggyőzés titkos, visszaverhetetlen fegyverét.

- Oké, ha nem engedsz be, akkor már hívom is anyut-

- Baszd meg!

S ez hatott; ki gondolta volna? Már csak anyu puszta gondolatával is ki lehetett volna kergetni a világból, így forrva a méregtől kecmeregtem ki az ágyamból, majd mintha csak szívességet tennék vele, úgy caplattam oda az ajtómhoz, s miután elfordítottam a kulcsot a zárban, egy határozott mozdulat kíséretében, vadállatként fel is téptem a falapot. Még a kilincs is reccsent egy nagyot a markomban a hevességem következtében, ami nem hangzott túl kecsegtetően a berendezés épségét tekintve, annyi szent. A küszöb túloldalán pedig a nővérem őszinte riadalmat tükröző ábrázata fogadott, s mikor előbújtam a kuckómból bucira sírt fejjel, a bőgéstől parányira összezsugorodott malacszemekkel és összekócolt frizurával, az teljesen kétségbe ejtette a vörös hajú ikertestvéremet.

- Basszus, mi történt veled? - motyogta, elhűlten monitorozva végig vibráló tekintetével. - Valaki bántott?! - tette fel azt a kaliberű kérdést, ami ilyen esetben a legtöbb illetőnek elsőre az eszébe jutna.

- Nem - pusmogtam vissza alig hallhatóan, leszegve a kobakomat, hogy a lány helyett a talajjal szemezhessek, viszont így is tökéletesen éreztem, amint Chaeryeong a szemeivel szinte lyukat éget bennem. Ráadásul micsoda szégyen az, hogy a lány fül-, illetve szemtanúja volt annak, hogy az imént az egereket itattam, mikor egy férfinak köztudottan nem kéne, hogy legyenek érzelmei. Legalábbis anyu, s e romlott társadalmi normák szerint.

- Figyelj, tudod, hogy nekem elmondhatod - Chaeryeong a műkörmös mutatóujjával könnyűszerrel benyúlt az állam alá, felfelé tolva az alábbi testrészemet, ezáltal arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Én nem anyu vagyok, aki mindenért lebaszna. Persze, lehet, nem én volnék a legmegfelelőbb személy a lelkizésre, de most még a szart is belém fagyasztottad, mert nem szoktál te sírni - jegyezte meg. Hah, szoktam én ám, viszont csakis kizárólag akkor, ha leszáll az éj, s felölti misztikus, sötét s köpenyét a napközben tündöklő ég. Az ágyban, elfehéredett ujjakkal szorongatva a takarót, s összeszorított puhákkal, hogy minél inkább tompítsam a sírás neszét. Csak az ablakomon bevilágító Hold, s a csillagok tudják a titkomat. - A testvéred vagyok, és szeretlek, te mafla, tehát nem fogom hagyni, hogy depresszióba esve bömbölj itt nekem - vágta csípőre a kezeit a lány, mondandója pedig kétségtelenül mosolyt csalt könnyeimen át a szétrítt pofimra.

- Oké, elmondom, csak üljünk le - adtam be végül a derekamat, majd a lánnyal karöltve mindketten elhelyezkedtünk egymással szemben ülve az ágyamon, ahol még mindig ott hevert a három cicám, s épp propeller módjára nyalogatták a mancsaikat.

- Na, mondd már! - sürgetett.

- De meg kell ígérned előtte, hogy nem röhögsz ki, és ami még fontosabb; nem mondod el senkinek! - eskettem meg őt, szigorúan emelve fel a levegőbe mutatóujjamat, mire Chaeryeong csak unottan bólogatott.

- Oké, oké, lakat a pletykás pofámon, csak bökd már ki!

- Jó, szóval - vettem egy tüdőm aljáig hatoló, mély lélegzetvételt, mielőtt ténylegesen is belekezdtem volna a történtek részletezésébe. - Ugyebár elmentünk a kávézóba Han Jisunggal-

- És ezzel mi a baj? - vágott közbe értetlenül tárva szét karjait Chaeryeong. - Úgy vártad azt a közös kis béna fogalmazásírást, mintha legalábbis épp a lábait készülne szétdobni neked. - fűzött megjegyzéseket a sajátos stílusában, mire egyből ráncba szaladt a homlokom.

- Végigmondanám, ha hagynád! - morrantam rá, mire a nővérem ugyan dacosan keresztbe fonta karjait mellkasa előtt, de legalább befogta a csuszalesőjét, így folytathattam tovább a mesélést. - Aztán egy jó darabig minden rendben ment. Legalábbis én úgy éltem meg, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot. Ügyesen megírtuk az esszét, tök gördülékenyen együtt tudtunk dolgozni, aztán tovább kezdtünk beszélgetni, ekkor azonban... - nyeltem egyet, előre tartva Chaeryeong cenzúrázatlan reakciójától, elvégre az említett nem éppen arról híres, hogy nem meri kimondani őszinte véleményét, akármiről legyen is szó, ez alól pedig ugyebár én sem volnék kivétel. - Csináltam egy hatalmas hülyeséget...

- Te jó ég, mit? - fehéredett el egy pillanat törtrésze alatt Chaeryeong egész ábrázata. - Mondd, hogy nem taperoltad le, mert különben felkötöm magam itt helyben! - kapott elhűlten a szája elé.

- Nem! Vagyis... na jó, megsimítottam a kisujjammal az ő kisujját - vallottam színt, mire a nővérem íriszei rögvest röpülő csészealjakat megtestesítő átmérőjűre kerekedtek ki döbbenetében, én pedig a szégyen lángjainak martalékává lettem. - De esküszöm, nem tudom, hogy történt! Csak adta magát a helyzet, és már csak akkor fogtam fel, hogy mit is művelek, mikor elrántotta a kezét.. - ecseteltem szomorkásan, ismét a torkomat mardosó pityergéssel küzdve, Chaeryeong pedig a szokásos gúnnyal átitatott stílusával ellentétben most igen megértőnek bizonyult, ami mondjuk meglepett, ugyanakkor pozitívan csalódtam a testvéremben.

- Óh, Minho, ne sírj ilyen kis butaság miatt - nyúlt oda az ölembe ejtett, nyirkos mancsomért a lány, bátorítás céljából megszorítva azt. - Tudom, mennyire érzékeny lelkű vagy, de gondolj arra, hogy ez akár véletlennek is betudható. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnod, velem is sokszor megesett már, hogy összeért a kezem véletlenül másokkal, szóval biztosan Han Jisungnak sem az volt a legelső gondolata, hogy az egész szándékos volt.

- De elbasztam, akár véletlennek hiszi, akár egy direkt érintésnek - szipogtam tovább a végsőkig elszontyolodva. - Ezek után mostmár biztosan nem fog akarni találkozni velem többet.. Olyan voltam mint egy kicseszett predátor, baszki - keseregtem, két jókora pofont érdemelve.

- Miért is akarna veled egyáltalán találkozni? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian Chaeryeong, mire megkukulva néztem rá. - Csak egy diák vagy a számára, aki az osztályába jár, ő pedig egy tanár, plussz egy tapasztalatlan gyerek vagy hozzá képest, valamint nincs fennálló gyanú afelől, hogy egyáltalán vonzódik a pasikhoz. Most őszintén, Minho, tedd a kezedet a szívedre: mit akarsz te ettől a fiútól?

- Nem tudom - ingattam a kobakomat, hisz' erre a kérdésre még jómagam sem tudtam kielégítő válasszal szolgálni.

- Ez esetben fogadd meg a tanácsomat, mert én tényleg csak a legjobbat akarom neked - sóhajtott fel a lány, bizalmasabb hangnemre váltva. - Ez a fiú egy nap a veszted lesz anélkül, hogy bármilyen fajta kapcsolat is elmélyedne köztetek. Nézz magadra; egy idegen, jöttment tanár miatt  konkrétan tönkreteszed magad, mert elhúzta tőled a kezét. Minho, szedd össze magad! Tedd fel magadnak a kérdést, hogy valóban megéri-e emiatt sírni, mert szerintem közel sem - fúrta bele tekintetét az enyémbe, mire egycsapásra elhallgattam, amit a lány beismerésként értelmezett. - Na ugye. Próbáld meg őt szerintem egyszerűen csak elfelejteni, kitörölni az agyadból még az emlékét is annak, hogy cseverésztetek, az lesz a legjobb mindenkinek. Elismerem, nagyon szép fiú, szóval megértem a rajongásod iránta, de annyi szép fiú van még a világon, mint ahány csillag az égen, téged pedig általában vonzónak találnak az emberek, szóval simán felszedhetsz magadnak akárkit. Megígéred nekem, hogy megpróbálod elfelejteni Han Jisungot? - kötötte az ebet a karóhoz.

- Megígérem - búgtam vissza vonakodva, a nővérem erre azonban csak egy adagnyi szkeptikus pillantással ajándékozott meg. - Jól van, komolyan mondom, hogy megpróbálom, nem kellenek ezek a tekintetek! - csattantam fel, megadóan tépve bele a fürtjeim közé. - Megpróbálom őt elfelejteni, esküszöm! - ígértem.

A "megpróbálom" lett volna a kulcsszó, ugyanis bár szentül megígértem neki azt, hogy elfelejtem Han Jisungot, vagy legalábbis gőzerővel rajta leszek az ügyön, betartanom azonban már kevésbé sikerült az ígérteket, pedig valahol legbelül igenis tisztában voltam azzal, hogy Chaeryeongnak tökéletesen igaza van mindennel kapcsolatban, elvégre a fiatal tanár úr úgyis csak egy szimpla tanulóként vesz engem számításba, miközben én szánalmas módon itt bőgök miatta mint valami újszülött csecsemő. Számomra ő olyan, mint egy elérhetetlen álom. Le kéne állnom ezzel az őrülettel, de nem vagyok rá képes; a lejtőn lefelé megindult hullámvasút sem tudja csak úgy pikk-pakk behúzni a kéziféket, én pedig alapból is kíváncsi vagyok, hogy milyen mélységeket is rejt a nyúlüreg.

Miután Chaeryeong relatívan véve megnyugtatott, utána elment a saját szobájába nézni a Szulejmánt, én pedig nekifogtam lerajzolni Soonie tappancsát, mivel hármójuk közül csak ő volt hajlandó nekem modellt feküdni, jómagam pedig ezzel is próbáltam más gondolatokra áttérni. Nem sokkal később aztán hazaért a fodrásznál tett kiruccanás után anyu is, aki reggel óta még mindig orrolt rám, szóval nem sokat kérdezett a korrepetálásról, ami ebben a helyzetben valahol megkönnyebbülés volt számomra. Még az sem tűnt fel neki, hogy rossz kedvem van, mert ugyebár egy életerős férfinek nem lehetnek érzelmei.

Habár eleinte tényleg őszinte szándékkal próbáltam kizárni a tolakvó gondolataimat Han Jisungról, azonban a gyengus próbálkozásaimnak jelentősen keresztbetett az, hogy figyelemmel követtem a férfi Instagrammos aktivitását. Ebben esküszöm, hogy totálisan ártatlan volnék; nem az én saram, hogy az Instagram bedobálja a követettjeim posztjait a főoldalra. Na jó, lehet párszor rákerestem, de csak véletlenül...

Jómagam azonban még lájkolni sem mertem a tanárom újonnan kitett fényképét, pedig a napokban megörvendeztette követőit egy új, ámbár ugyanakkor kissé aggasztó hangvételű poszttal, ami igencsak gondolkodóba ejtett.

@hanjisung

@hanjisung: yummy veggies

Oké, én aláírom azt a tényt, hogy vannak, akik naponta többszöri alkalommal esznek bébiadagokat, s vannak olyanok, mint például én is, akik egyszerre akár egy lovat is megtudnának zabálni, de azért azt az igencsak szegényes kalóriatartalmú, salátás, zöld kosztot, amit a poszt alapján Han Jisung fogyasztott, nem kicsit tartottam megkérdőjelezhetőnek a fiú egészsége szempontjából. Lehet tényleg csak én nem rajongok a zöldségekért, de szegény Han Jisung nem egy kecske, hogy ilyen füveket rágjon, éppen ezért szüksége volna valami táplálóbbra. Én ilyet magában még akkor sem tennék a számba ha napokig éheznék, s ha meg is enném, akkor maximum köretként valami királyi lakoma mellé. Akármilyen fajta betegséggel is küzd, vagy éppenséggel küzdött Han Jisung, személyes véleményem szerint aggodalmat keltő az, hogy ennyire kevés elemózsia kerül bele a szervezetébe, még akkor is, ha elméletileg a táplálkozása étrend szerint zajlik. Aki nem eszik, az aztán miből nyeri az energiáját, mert nem hiszem, hogy a fán terem? Nem értem, hogy mégis miképp lehet így élni. Lehet az egyetem és a munka okozta stressz miatt felborult az étrendje szegénykémnek, ami aztán valamiféle betegséghez vezethetett, vagy ezen a ponton már fogalmam sincs mire tippeljek. Nincs jogom beleütni a kotnyeles orromat Han Jisung magánéletébe, ugyanakkor azért remélem, hogy tudja mit csinál, és nem tesz ezzel kárt az egészségében, testében és lelkében egyaránt. Mindenesetre valahol röhejes, de egyből az jutott eszembe, hogy elhívom magammal valahová enni, viszont még idejében emlékeztetnem kellett magam arra, hogy mit is ígértem Chaeryeongnak. Nem foglalkozom Han Jisunggal, és nem gondolok rá. Pont.

Tehát, a nem túl bő szavú Instagram poszt alapján nyilván nem tudtam megállapítani jóformán semmit, nemhogy azt, hogy jelenleg mi van vele, az iskolában pedig ahogy az előre várható volt, egy árva szót sem váltottunk egymással, pedig őszintén szólva lett volna rá lehetőség. Sőt, mi több, olyan érzésem is támadt nem egyszer az egyik órája folyamán, mintha velem direkt nem kommunikálna; a többieket szinte mind kihívta matekon a táblához egyenleteket oldani, engem kivéve.

Szerettem volna azt hinni, hogy mindezt csupán beképzelem, de a rajtam már javában eluralkodott feszélyező érzést nem voltam képes sehogy oldani.

Az eltelt két napot tekintve egyébként szerdán egy dupla matekunk, s egy biológiaóránk volt vele, csütörtökön, azaz ma pedig szintén egy biosz, ezek alatt a tanórák alatt viszont a fiatal férfi még csak felém sem nézett, ami valahol bitang rosszul esett, tekintve, hogy szerintem más diákjával nem nagyon interaktált olyan mértékben mint mondjuk velem, tehát egy kedves mosolyt azért talán megérdemeltem volna. Az biztos, hogy feldobta volna vele az egész hetemet, de nem számít. Nem számíthat.

Vele párhuzamosan én sem igazán próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, mivel nem kicsit szégyelltem magam még mindig a múltkoriért, de valamiért tőle vártam ezúttal a kezdeményezést, ami értelemszerűen nem jött, így az önmarcangolás mellé ezúttal társult egy jó nagy adagnyi csalódottságérzet is. Nem igazán értem, hogy miért vannak ennyire intenzív érzelmeim vele kapcsolatosan, miközben konkrétan egy idegen a számomra; nem is ismerem őt, de mégis vágyom arra, hogy a közelében legyek, s ne csak mint diák.

Beérném szimplán azzal, ha sikerülne csupán barátságot kötnöm vele, mert barátként feljogosultan átölelhetném őt, s közvetlenül érezhetném teste melegét, így viszont nem.

Mikor a hatodik óráról, ami ugyebár biológia volt, kicsengettek, Han Jisung fellapátolta a tankönyveit, majd egy gyors elköszönést követően már ki is robogott az osztályteremből, nem pihentetve tekintetét huzamosabb ideig senki fián. Olyan volt mintha szabályosan menekült volna valami, vagy netalántán valaki elől. Ezt látva persze savanyú szájízzel a számban kezdtem kínozni szerencsétlen agyamat, hogy ne folyamatosan körülötte kattogjanak gondolataim, a barátaim azonban nem túlzottan voltak ebben a segítségemre.

Habár nekik inkább el sem meséltem a kávéházban történteket, mert borzasztó megalázónak éreztem volna jó képet vágva előadni az ilyesmit: mindössze annyival elintéztem az egész témát, hogy nem történt a korrepetálás keretein belül semmi érdemleges.

Mondjuk jelenleg épp nagy beszélgetésekben voltak benne, szóval nem is kimondottan regisztrálták, hogy kissé le vagyok törve, én pedig ideig-óráig csak némán hallgattam a csevegésüket, ami némi idő elteltével érdekes fordulatot vett.

- Fiúk, olyat mondok nektek, hogy menten összefossátok a lábatok szárát! Jó értelemben, persze - tűrte fel egészen a könyökéig a pulóverét, megmondóemberre játszva San, valami irtó fontosat készülve épp megosztani velünk, mire Wooyoung és Seungmin csak izgatottan fészkelődve a székükön hallgatták a piercingest. Valahogy én nem jöttem lázba, mert ismerem én már San lehengerlő híreit, de természetesen tettetett érdeklődéssel én is feléje fordítottam kobakomat. - Tudjátok, van Hyunsuk, az unokatesóm...

- Az, amelyik huszonöt éves? - kérdezett bele rögtön a túlbuzgó Wooyoung.

- Igen, az - helyeselt San, elismerően csettintve egyet nyelvével.

- No igen, és mi van vele? - tért vissza az eredeti kérdéshez Seungmin, mielőtt még eltértünk volna a téma alapgyökerétől.

- Nos, az van, hogy Hyunsuk hyungnak a jövő héten szülinapja lesz; most lesz huszonhat éves, és egy hatalmas, brutális, vad, fergeteges és garantáltan eseménydús bulit rendez ennek örömére. Hyunsuk hyung egy igazi partiarc, látszik, hogy az én vérem - húzta ki magát dagadó mellkassal a legjobb barátom. - Hyunsuk hyung ráadásul nem fogja vissza magát ha buliról van szó; ott lesz minden ami a sárkányokkal és szivárványokkal tarkított mesevilágba repíti az embert, már ha értitek mire célzok - nézett végig rajtunk bezsongva, egyértelműen arra utalgatva, hogy az egekbe magasztalt unokatestvére nem éppen az, aki megveti a tudatmódosító szereket. - A háza ezenkívül szó szerint gigantikus; akkora mint egy kicseszett palota, baszki, szóval ha dugni akar az ember, vagy csak egy pár privát órácskát szeretne kettesben eltölteni a kiszemeltjével, akkor szabadon választhat ezer meg ezer szoba közül. És most jön az egészben a legjobb rész, szóval ide skubizzatok: mivel én volnék Hyunsuk hyung legkedvesebb unokatestvére, ezért egyedül csak én meghívhatok magammal még öt másik embert a bulijába, és hát ki mást invitálnák meg ha nem titeket, srácok? Na, ugye eljöttök? - tapsikolt izgatottan, mire Seungmin és Wooyoung tőlük várhatóan majd' eldobva az agyukat kezdtek visítani örömükben, engem azonban már kevésbé nyűgözött le a "nagy" hír.

- Baszki, ki nem hagynám! - csapott rá egyet ököllel a padra Seungmin. - Ilyen állati bulikára nem jut el ám minden nap az ember, heh! Biztos, hogy ott leszek, és felcsípek magamnak valami takaros bigét - kezdett már elöljáróban nagyszabású terveket szőni a partit illetően. - Vagy pasit, attól függ, hogy melyik oldalon lesz színesebb a választék. - pontosított.

- Én is megyek, az tuti - bólogatott Wooyoung is, de úgy, hogy a feje majd' lerepült a nyakáról, aztán ártatlanul pislogva a piercinges barátom felé fordult. - Sannie, majd megmutatod nekem azt az ezer szobát..? De csak kettesben ha lehet, kíváncsi lennék rájuk - rebegtette meg szempilláit egy csintalan ajakgörbülettel az arcán, amely roppant kihívóan hatott. Aish, kezdődik...

- Minek mindet? Válassz ki egyet, és azt majd tüzetesen megmutatom. A szoba minden egyes négyzetcentijét is beleértve - vonogatta meg kacéran a szemöldökét a másik felé San, s burkolt megjegyzése ellenére mindannyian tudtuk, hogy az bizony szexuális jelleget rejt a felszín alatt, Wooyoung azonban nem úgy tűnt, mint akit különösebben deprimál a "barátja" flörtje, sőt.

- Hmm, rendben, Sannie. De nagyon részletekbe menően és élvezhetően tarts ám idegenvezetést-

- Boááh, elég legyen! - pörölt rájuk Seungmin, öklendezés zajokat imitálva a párocska eszeveszett kacérkodását hallva. - Legyetek szívesek, ne előttem beszéljétek meg, hogy hogyan fogtok szexelni, mert valahogy megvagyok a részletek nélkül - fintorgott.

- Nem is arról beszélünk, te agyalágyult pokróc, hanem a szobákról! - süvítette vissza felháborodottan Wooyoung, s látszólag ő maga is elhitte, amit éppen nekünk próbált beadni. - Ráadásul nem is szoktunk szexelni! Legalábbis nem olyan gyakran - tette hozzá zavartan, elnézve rólunk valahová máshova.

- Erre sem voltam kíváncsi, elhihetitek - jegyezte meg megkövülten Seungmin.

- Oké, srácok, szerintem jegeljük is ezt az ultraciki témát, és beszéljünk másról - hárított San, majd egyenesen felém fordult a székével, amely egy irritálót nyikordult a talajon. - Mondjuk rólad, morcikám. Ugye te is jössz, Minho-ssi? Mondd, hogy jössz, ez az év bulija, ott kell lenned! Jó nők, jó pasik, ez a te tereped, édes drága haverom - győzködött, engem azonban valahogy nem kimondottan ragadott magával ennek a vad bulinak már csak a puszta gondolata sem, pedig pár héttel ezelőtt valósággal ölni tudtam volna azért, hogy részt vehessek egy ilyen nagyszabású rendezvényen, ami ráadásul nem egy béna tinibulinak felel meg, hanem  sokkal inkább egy igazi dáridónak. Amióta azonban Han Jisung teszi ki a gondolataim cirka kilencvenkilenc százalékát, azóta valahogy nem fűlik a fogam az ilyesfajta szociális eseményekhez, hanem szívesebben lennék mondjuk vele egy kávézóban, persze tudom, hogy ez nem kivitelezhető.

Mindegy, de most alapból is a kevésbé szociális időszakomat élem, ez a debil Hyunsuk gyerek pedig úgyis egy beképzelt pöcsfej, nem értem San mit eszik rajta, így nem kellett sokat teketóriáznom, hogy megválaszoljam San feltett kérdését.

- Szó sem lehet róla - jelentettem ki tántoríthatatlanul.

- Hogy mi?! De miért nem?! - borult rá egy drámai feljajdulás kíséretében a dalszövegekkel telefirkált padunk tetejére San. - Minho, ez olyan alkalom mint a napfogyatkozás, baszki! Vétek lenni kihagyni, hát bolond vagy?! Lázas vagy, vagy miért nem akarsz jönni? - dobálta felém egyfolytában a kérdéseket a fiú, még mielőtt esélyem adódott volna bármelyiket is megválaszolni.

- Ööö, szobafogságon vagyok épp úgyis, azért - találtam ki egy igen olcsó kifogást, miközben magam sem tudtam, hogy igazándiból miért nem akarok menni, elvégre a szobafogságom jövő héten kedden hivatalosan is letelik, így erre a bulira már teoretikailag elmehetnék.

- Addigra már letelik - leplezett le egyből San, sértődötten fonva össze karjait mellkasa előtt. - Legalább az én kedvemért gyere el, a legjobb barátod vagyok! Eddig bezzeg imádtál bulizni, nem tudom, hogy most mi lelt ilyen hirtelen. Ráadásul kéne még két ember, elhívhatnánk mondjuk a nővéredet és Ryujint, hadd bulizzanak ők is velünk! Lehet Chaeryeongnak is jót tenne egy kicsit kirúgnia a hámból, nem? - győzködött, habár csak a jó ég tudja, miért akarja ennyire, hogy ott legyek. Ő úgyis rögtön ltűnik majd Wooyounggal valamelyik szoba zárt ajtaja mögött, s ha Seungmin is eloldalog vadászni, akkor nekem nem marad majd társaságom, ismerkedni meg jelenleg totál nincs kedvem, se kellő energiám.

- Még átgondolom - hagytam rá végül, ugyanis se kedvem, se erőm nem volt jelenleg tanakodni vele.

- Remek, ezt igennek veszem - bólintott egyet elégedetten.

- Ne vedd annak, mert nem mondtam igent - ellenkeztem barátságtalanul.

- Jó, akkor morogjál csak - öltötte ki rám a nyelvét San, én pedig roppant érett viselkedést tanúsítva viszonoztam is a gyerekes gesztust, s vagy az államig kinyújtottam feléje ízlelőszervemet.

Habár tényleg nem volt túl sok kedvem bulizni, de mindenesetre úgy voltam vele, hogy majd jövő hétvégéig még alaposan megfontolom a pro és kontra érveket, s csak azután döntök, mert az igazat megvallva már egy ideje tűkön ülve várom, hogy leteljen a szobafogság, akkor meg miért ne használnám ki a visszaszerzett szabadságom? Az viszont, hogy Chaeryeong is velünk jöjjön, nem tűnik egy rossz ötletnek; anyu úgyis sokkal inkább megbízik a lányban mint bennem, így könnyebben elenged majd, ha a nővérem is velünk tart. Lehet tényleg jó hatással lenne rám, ha kicsit kiengedném a bennem felgyülemlett fáradt gőzt, s visszatérve hajdani szokásaimhoz felszednék egy-egy éjszakára valami csinos lányt, vagy éppenséggel egy cuki srácot, hogy elfelejtsem Han Jisungot egyszer, s mindenkorra. Igen, garantáltan ezt kéne tennem a saját érdekemben. Oké, talán átgondolom még ezt a buli dolgot...

Ekkor aztán becsengettek az aznapi utolsó tanórára, ami nem más volt, mint angol nyelv, ez pedig nem jelentett mást, minthogy a mai nap folyamán végre visszakapjuk a kiértékelt, s egyben leosztályozott esszénket Jung Hoseok tanár úr kezei közül. Mondanom sem kell, mennyire izgultam az eredményt illetően; csak mertem remélni, hogy legalább az az átkozott hármas megvan, mert különben anyu tesz róla, hogy az eddig is gyér társasági életem még sivárabbá legyen. Rohadt gáz lenne, hogyha valóban meghosszabbítaná a szobafogságomat, de remélhetőleg ez nem fog bekövetkezni, legalábbis merem remélni.

- Sziasztok, gyerekek! - robogott be az osztályterem ajtaján kifulladva Mr. Jung, lecsapva a kezében tartott esszékből felépített paksamétát a tanári asztal kellős-közepére. - A mai órán nyelvtani szabályokkal fogunk foglalkozni, amiből aztán a jövő héten esedékes lesz egy húszperces röpdolgozat, előtte azonban meg kell beszélnünk a leadott esszékkel kapcsolatos dolgokat, mert az igazat megvallva elég... sokszínű jegyek születtek. - vakarta meg a feje tetejét a férfi, én pedig csak fohászkodhattam, hogy az enyém a közepesek közé tartozzon. Az osztályom tagjainak reakciói is igencsak különfélék voltak; valakik majd' elájultak, úgy féltek, mások maximális nyugalommal várták az értékelést, s voltak akik jóformán oda se figyeltek a tanárra, olyannyira biztosak voltak magukban. - Tehát - kapta fel a legelső lapot, ami a keze ügyébe került, sietősen igazítva meg ingjének gallérját. - Az első Lee Chaeryeong, nagyszerű teljesítmény, maximum két-három apróbb helyesírási bakit találtam csak benne, azt leszámítva azonban maximálisan meg voltam elégedve, így ezt a munkádat természetesen egy egyessel jutalmaztam - magyarázta, mire a nővérem csak egy büszke mosollyal az arcán húzta ki magát a székén, elmormolva egy köszönömöt. - Aztán a következő; Choi San - köszörülte meg a torkát az angoltanár, rosszalló arckifejezését látva azonban egyből levágtam, hogy nem kifejezetten elégedett a piercinges teljesítményével. - San drága, megtudhatnám, hogy ebből mennyi a te valóságos munkád, és mennyi a Google-fordító érdeme? - tette fel szarkasztikusan az alábbi kérdést, mire az egész osztályt egyöntetűen végigszántotta egy elfojtott kuncogásféle.

- Mivel én írtam be a Google-fordítóba, ezért mondhatni, hogy az én munkám - vágta ki magát ügyesen San, egy pillanatra sem jőve zavarba, Mr. Jungot azonban nem különösebben nyűgözte le a szemtelen válasz.

- Hát akkor San kedves, erre csak egy szomorú négyest tudtam adni.

- Az nekem tökéletesen megfelel - kapott megkönnyebbülten a szívéhez a mellettem ülő, miközben Jung Hoseok csak mérgesen ráncolva össze szemöldökét nyúlt a következő fogalmazás után.

- A következő; Jackson Wang - mondta ki az új áldozat becses nevét a férfi, mire felkeltett érdeklődéssel vártam, hogy a kínai származású osztálytársam vajon ezúttal mit villantott, habár tudat alatt reméltem, hogy rosszabb osztályzatot kap mint én, tekintve, hogy ő még annyira sem tud angolul mint én. Nem szép dolog ugyan rosszat kívánni a másiknak, de Jacksonnak nem ártana egy kiadós pofára esés, valljuk meg. - Jackson, őszintén sajnálom, de ez egy ötös; nem volt meg benne szinte semmi, ami egy esszé szerves részét képezi, telis-tele volt fatális helyesírási hibákkal, illetve tartalmilag is hagyott némi kívánnivalót maga után - sorolta, Jackson arcizmai pedig minden egyes kritikával átitatott szót követően kellemetlenül megrándultak.

- Csodás - dörmögte az orra alatt, én pedig ezalatt élet-halál küzdelmet vívtam saját magammal, hogy ne eresszek meg egy kárörvendő vigyort. Nem hiába van a mondás, miszerint a legszebb öröm olykor nem más, mint a káröröm, habár addig somolygok csak, amíg nekem is jó be nem vág a tanár egy ropogós elégtelent.

- Oké, jöjjön akkor a következő; Lee Minho - mondta ki a nevemet Mr. Jung, mire a levegőm menten elszorult, s egyből az arcomra fagyott a mosoly, a gyomrom pedig úgy kezdett el malomkerekeket vetni, mintha legalábbis valamiféle hajmeresztő hullámvasúton ültem volna. - Ezt te írtad? - kérdezte lényegretörően, az ujjai közt pörgetve a papírlapot, amelyen az irományom szerepelt.

- Ööö, igen - nyeltem egyet, miközben az egész osztályom engem vizslatott, ami merő szorongással töltött el, hiszen nem vágytam én arra, hogy bármilyen tekintetben is a figyelem középpontjába kerüljek. - Vagyis a fordításban volt egy kis segítségem, de tényleg dolgoztam vele, és-

- Jó, jól van, Minho, nem kell megijedni - nevette el magát Jung Hoseok, félretéve eddig szigorú tekintetét, amit egyszeriben nem tudtam hová tenni. Most ez jó, vagy rossz jel? - Meg szeretnélek dicsérni; látszik, hogy foglalkoztál vele, és időt szántál rá, ezt pedig mindenképpen értékelem. Tartalmilag ugyan volt benne egy-két hiányosság, de összességében most lenyűgöztél, Minho. Kettest adtam rá, de csak amiatt, mert kaptál segítséget. Ez az osztályzat pedig legyen egy motiváló erő a számodra a továbbiakban, csak így tovább, Minho, ügyes vagy! - mosolygott rám biztatóan, mire a szám konkrétan tátva maradt döbbenetemben, s csak hápogni maradt energiám.

- Ööö, köszönöm - motyogtam az orrom alatt letaglózva, ugyanis nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Jung Hoseok erre csak egy biccentéssel reagált, majd következőleg Ryujin fogalmazására tért ki, amit már nem is hallottam, olyannyira elködösítette érzékszerveimet is a határtalan öröm.

Megcsináltam!

- Beszarok, most komolyan kettes?! Neked?! Az anyámat, mindjárt berosálok! - duruzsolta bele a fülembe felháborodva San, miközben majd' megette őt a sárga irigység. - Ez nem ér, most komolyan nekem is be kell biztosítanom magamnak egy Han Jisungot, hogy összedobjak egy értékelhető esszét?! Basszus!

- Úgy tűnik - vonogattam meg feléje kicsattanó boldogsággal a szemöldökömet, a piercinges pedig csak elégedetlenül dörmögött tovább a nemlétező bajusza alatt.

Jung Hoseok ezután a többiek esszéjéhez is fűzött némi megjegyzést, illetve ismertette az azokra adott osztályzatokat, utána pedig belekezdtünk a nyelvtani szabályok átvételébe, én azonban alig tudtam koncentrálni bármire is az egész tanóra alatt. Egyrészt el sem hittem, hogy az elvártakhoz képest sokkalta jobban teljesítettem, másrészt pedig feltett szándékommá lett eközben, hogy az óra után megmutatom Han Jisungnak az kiértékelt esszémet, elvégre javarészt neki köszönhetem a sikeremet. Éppen ezért is suttyomban előhalásztam a telefonomat, hogy a pad alatt tartva a készüléket üzenetet írjak neki, s talán mondanom sem kell, hogy ekkora már szinte teljesen meg is feledkeztem a Chaeryeongnak tett ígéretemről. De egyébként is csupán csak köszönetet szeretnék neki mondani, ebben pedig nincs semmi rejtett szándék.

Lee Minho
Jó napot!😀
Tanár úr, pont most van utolsó órám. Lenne utána ideje egy pár percet beszélni?

Han Jisung🍦
Szia, miről szeretnél beszélni?

Lee Minho
Inkább személyesen mondanám el, ha lehet, és persze ha nem tartom fel.

Han Jisung🍦
Pont most készültem indulni, de tíz percet tudok várni, elvégre mindjárt csenget úgyis. Gyere a parkolóba, itt leszek, és ne telefonozz az órán!😡😉

Lee Minho
Nem fogok😂 10 perc és ott vagyok

Han Jisung🍦
Rendben, várlak.

Édes. Cuki. Imádnivaló. Egyszerűen egészben megzabálom, olyan aranyos és ennivaló ez a fiú. Körülbelül ezek a gondolatok szállták meg az agyamat a röpke kis üzenetváltásunkat követően, mosolyomat pedig alig voltam képes álcázni. A szó szoros értelmében alig vártam, hogy ismét kettesben lehessek vele, illetve, hogy megmutathassam neki a mesésen sikerült esszémet, amelyet időközben visszakaptam Jung Hoseok tanár úrtól, ugyanis a fennmaradt tíz percben a házi feladat ismertetését követően kiosztotta nekünk a fogalmazásokat. Hah, az biztos, hogy anyunak ezt a lapot otthon kompenzálásként minimum a képébe nyomom, sőt, talán bekereteztetni is megérné, és kiakasztani mondjuk a nappaliba valamilyen jól látható helyre.

Egyébként kissé azért tartottam attól, hogy mennyire lesz kínos vagy éppenséggel elviselhetetlenül kellemetlen a kávéházas találkánkat követően a hangulat Han Jisunggal, de úgy voltam vele, hogy két nap alatt csak leülepedtek benne is annyira az elmúlt események, hogy problémamentesen le tudunk majd bonyolítani egy mindennapi beszélgetést. Egyenlőre még azt sem terveltem ki, hogy pontosan mit fogok neki mondani, szóval úgy voltam vele, hogy a szavak majdcsak jönnek maguktól. Vagy nem, de bízzunk az előző teória sikerében.

Mikor aztán a mindenki által várva-várt kicsengetés jelezte, hogy véget ért az angolóra, Mr. Jung megköszönte a figyelmet, majd sietősre véve a figurát távozott a teremből. Ezenkívül San barátom meg sem várva minket már rohant is, mivel állítólag alig fél órával későbbre volt időpontja a fogorvoshoz, Wooyoung és Seungmin kémiaszakkörre voltak hivatalosak ( mondjuk szegény Woo-ra rá is fér egy kis extra kémiatanóra ), Chaeryeong pedig szintén csak könnyeden lerázott, mivel elmondása alapján ma délután Ryujinnal készül egy kicsit csavarogni a városba, így mondhatni pillanatok kérdése alatt magamra maradtam, ami ezúttal nem is kifejezetten bökte a csőrömet, mert ezáltal legalább nem kellett senkinek sem magyarázkodnom a Han Jisungos ügyleteimet illetően, hanem tehetem nyugodtan azt, amit jónak találok. Mondjuk annak már valamivel kevésbé örültem, hogy egyedül kell majd hazabuszoznom ma délután; az utóbbi időben igencsak megszoktam, hogy Chaeryeonggal utazom, de a mostani alkalommal legalább lehetőségem lesz a füleseimet bedugva zenét hallgatni úgy, hogy senki sem szól hozzám.

Tehát, az osztálytársaim zöme a tanár távozását követően egyből kirohant a teremből, így mostanra már csak páran maradtak odabent, pakolászva még mindig bele az iskolatáskájukba, s miután én ugyebár magamra maradtam a baráti társaságom nélkül, fogtam a motyómat, egyik kezemet zsebre dugtam, másikkal pedig az összehajtott papíron lévő fogalmazásomat szorongatva jómagam is távoztam a helyiségből.

Akadálymentesen sikerült legaloppoznom a meredeknek ható lépcsőkön, anélkül, hogy hasra estem volna, majd sietve odaköszöntem a kifelé vezető ajtó előtt várakozó Min Yoongi tanár úrnak, mielőtt végleg ütemes kisétáltam a gimnázium épületéből.

Odakint a hűvös őszi levegő egyből megcsapta az arcomat, így inkább nyakig felhúztam a szvetterem cipzárját, mivel természetesen azonnal beterítette még a ruha takarásában lévő bőröm felületét is a libabőr. Kissé valóban fáztam ilyen hűvöskés időjárási viszonyok közt, de végülis mit sem törődve mindezzel indultam el nyílegyenest a parkoló felé, ahol ott állt az osztályfőnököm kocsija, a járműnek háttal nekidőlve pedig keresztbefont karokkal, farmerdzsekit viselve ott fagyoskodott maga Han Jisung is; vélhetően rám várva. A dzsekije alatt valószínűleg csak egy egyszerű rövid ujjút viselhetett, szerelését pedig egy bő, melegítő szerű anyagból készült nadrággal és edzőcipővel egészítette ki. Ezenkívül szegényke éppen mélyen a gondolataiba merülve, bágyadtan a talajt szuggerálva várakozott, nekem pedig törvényszerűen ismét bűntudatom támadt, amiért jelenleg miattam ácsorog kint a dermesztő szélben.

- Jó napot, tanár úr, nem fázik? - szólítottam meg őt aggódóan, mikor közvetlenül eléje értem, s legnagyobb szerencsémre a hangom csak épphogy egy leheletnyit remegett meg.

Közben csak remélni mertem, hogy vállalhatóan nézek ki, s nem áll hülyén a hajam, nincsenek kicserepesedve az ajkaim, vagy nincs fehéren rászáradva a nyál a szám sarkára, ugyanis sajna már nem maradt elegendő időm ellenőrizni külsőmet odabent a gimnázium falai közt.

- Szia, nem, nem vészes - felelte egy hamiskás mosolyt megejtve felém, amiből egyértelműen levágtam, hogy hazudik. Igenis fázott a fiú, szinte már vacogott a kis mókus, viszont sajnálatos módon nem volt nálam semmi egyéb pulcsi, amit kölcsönbe felajánlhattam volna neki, ezért inkább csak tudatosan hallgattam. - Miről akartál beszélni? - kérdezte a lényegre térve, össze-összekoccanó fogakkal.

- Tessék, nézze meg - nyújtottam feléje az összehajtogatott fogalmazásomat.

- Mi ez? - pislogott fel rám bizonytalanul.

- Csak nézze meg - biztattam, mire Han Jisung tartózkodóan ugyan, de végül átvette ujjaim közül a papírlapot, majd széthajtva azt olvasni kezdte.

Visszafojtott lélegzettel, és egy tengernyi izgatottsággal bensőmben vártam a fiatal férfi véleményét a kapott osztályzatra, így érthető módon megszállottan mustráltam annak arckifejezéseit, lázasan valamiféle kielemezhető reakció után kutatva. Han Jisung eleinte csupán résnyire összeszűkült pislogókkal tanulmányozta a papíron látottakat, azonban egy váratlan pillanatban tekintete valósággal felragyogott, mintha egy hullócsillagot láttam volna bennük megcsillanni.

- Kettes! Úristen, Minho, látod, én előre megmondtam, hogy sikerülni fog! Legközelebb már meglesz az egyes is! Gratulálok, nagyon ügyes vagy! - nevetett fel harmatos pompa hangján a fiú, s reflexből barátian megpaskolta a vállamat, így fejezve ki örömét, vagy épp felém nyújtott támogatását, nekem pedig egycsapásra olyan érzésem támadt, mintha keze lenyomata valósággal képes lett volna lyukat égetni a húsomba, ez pedig valahol rémisztő, hogy ennyire intenzíven élem meg akárcsak a vele való legapróbb kontaktust is.

- Köszönöm - vonogattam meg szelíden a vállaimat, továbbra is próbálva higgadt maradni. - De mindez igazából a maga érdeme. Ha Ön nem segített volna, akkor kitudja hányast kaptam volna, szóval még egyszer hálásan köszönöm!

- Ugyan, ne szerénykedj - legyintett le szórakozottan Han Jisung. - Nem szégyen kimondani azt, hogy "igen, most bizony büszke vagyok magamra, mert igenis jó munkát végeztem", Minho.

- Akkor most azért kicsit büszke vagyok magamra. Jó munkát végeztünk - ismételtem meg szégyenlősen bazsalyogva az alábbi szavait, mellkasomat pedig fura melegségérzet szállta meg eközben, olyannyira jól esett lelkemnek, hogy megdicsért.

- Na, ez a beszéd! - bólintott egyet büszkén a tanárom, majd kíváncsian felvonta szemöldökét. - A nővéred merre van, egyébként? Úgy vettem észre, hogy kettecskén jártok haza - érdeklődött.

- Ment lányos partit csapni Ryujinnal valamelyik bevásárlóközpontban, szóval le lettem passzolva - forgattam meg cinikusan a szemeimet.

- Értem. És a barátaid?

- Nekik mára szintén programjuk van, így mostantól kezdve szólóban nyomom - tájékoztattam őt lazán, azonban azt nem kifejezetten értettem, hogy tulajdonképpen miért is kérdezget efelől, így jobbnak láttam engedve a bennem felébredt kíváncsiságnak rákérdezni erre. - Miért kérdezi?

- Óh, csak szimpla kíváncsiságból - hárított egyből Han Jisung, észrevétlennek álcázott mozdulattal hátralépve tőlem egyet, hisz' eddig nekem ugyan fel sem tűnt, de a köztünk fennálló tanár-diák viszonyunkat eltekintve talán túlságosan is közel cövekeltünk le egymással szemben. - Busszal mész haza amúgy?

- Igen - helyeseltem. - Szóval most jobb lesz, ha indulok is, nemhogy lekésem a buszomat - pillantottam rá feszülten a karórámra, immáron indulásra készen állva, holott szívesen beszélgettem volna még Han Jisunggal, hiszen kitudja mikor lesz legközelebb lehetőségem közel kerülni hozzá. Viszont baszki, el ne felejtsem, hogy én bizony még mindig szobafogságon vagyok, s ha lekésem a buszt, ergo, nem érek haza időben, akkor faszolok anyutól, és dühén valószínűleg az angol kettes sem segítene sokat.

- Várj, Minho! - szólt utánam, mikor már épp indultam volna lehetőleg futva a legközelebbi buszmegálló felé, felszólítását követően azonban nyilván azonnal visszaléptem melléje, kérdőn pislogva rá. - Ööö, ne vigyelek el haza? - ajánlotta fel, zavartan ropogtatva ki ujjait.

Azt hittem nem jól hallok, vagy hogy még az ebédidőben elfogyasztott kávéban volt valami, s most attól hallucinálok. Nem lehet valóságos az, hogy haza akarjon vinni: biztosan csak álmodom; ne keltsetek fel. Legalábbis minduntalan ezt próbáltam beetetni magammal, miközben megrökönyödve, pislogás nélkül bámultam Han Jisungra, aki szerintem ezen a ponton már ezerszer megbánta, hogy egyáltalán feltette az előbbi kérdést.

- Ezt most komolyan gondolja? - nyögtem ki nagy nehézségek árán egy egész, kerek mondatot.

- Igen - biccentette előre a fejét a kis mókus. - Hideg van ma, megfázol a buszra várva, mert te sem vagy valami melegen felöltözve, ráadásul annyiszor találkoztunk iskolán kívül az utóbbi időben, hogy az még simán belefér, hogy hazadobjalak - magyarázta, s úgy tűnt, mintha valahol mindkettőnket meg akart volna győzni afelől, miszerint nincs abban semmi félreérthető, ha egy tanár hazafurikázza a diákját.

- Hát, ha magának nem jelent gondot egy kis kitérő, akkor benne vagyok - túrtam bele a szél által immáron alaposan összekócolt hajamba, igyekezve továbbra is fenntartani az imént felvett laza stílusomat, miközben belül konkrétan tomboltam a végtelen izgatottságtól, hogy Han Jisung hazavisz.

- Nem probléma, szívesen teszem. Na, szállj be - bökött az autója felé.

Szófogadóan kinyitottam a kocsi ajtaját, majd már egy rutinos mozdulatsorral kísérve huppantam be az anyósülésre, hiszen nem ez lett volna az első alkalom, hogy a tanárom hoz-visz engem, s nem is a második, hanem már egyenesen a harmadik, ami ha úgy vesszük, nem kevés. Persze élből az jutott eszembe, hogy vajon más diákját is hazafurikázza-e, mivel jelenleg úgy éreztem magam, mintha valami titkos kis ügyleteink lennének kettesben, amiről mások nem szerezhetnek tudomást, így mikor Han Jisung is beszállt a volán mögé, hozzám hasonlóan bekötve a biztonsági övet, nem bírtam tovább magamba fojtani a kérdést.

- Más diákját is haza szokta vinni?

- Nem, ez volna a legelső ilyen alkalom - felelte rám sem nézve, miközben beindította a motort.

- És hogyhogy én lettem a szerencsés? - döntöttem oldalra a fejemet, túlzottan is kacér hanglejtéssel ejtve ki az alábbiakat, eközben pedig a fiatal férfi kitéve az indexet kifordult a parkolóból, s lassacskán elindult az úton.

- Nem tudom, lehet azért mert mindig is vágytam legbelül egy testvérre, te pedig emlékeztetsz egy tündéri kis öcs képére - jegyezte meg, mire az eddigi mosolyom észrevehetően egyből lelohadt, s kényelmetlen érzés lett rajtam úrrá a kijelentését követően.

- Miért, egyke? - kérdeztem vissza rögtön, hogy ne legyen feltűnő a megváltozott hangulatom amiért egy kibaszott kis taknyos öcsikére emlékeztetem, így nyilván vonzó sem lehetek a szemében. De hát mit is reméltem, basszus?!

- Igen - bólintott, továbbra is az megrögzült érdeklődéssel az utat kémlelve. - Igazából még a szüleimet sem ismertem - nyílt meg hirtelen, amivel azonnal magáénak tudhatta az érdeklődésemet.

- Szabad megkérdeznem, hogy mi történt? Persze, nem akarok tapintatlan lenni, ha kényes téma.. - szabadkoztam, Han Jisung azonban csak szelíden megrázta buksiját, s az indulás óta most először ajándékozott meg egy bizalmas, ámbár kissé szomorú pillantással.

- Anyukám meghalt két éves koromban. Egy este egy részeg sofőr elgázolta őt, és már hiába próbálták újjáéleszteni, nem sikerült. Így nem is emlékszem rá egyáltalán, olyan kicsi voltam, csupán képek maradtak meg számomra, de akik ismerték, azt mondták, hogy csodálatos nő volt. Aztán mivel alapból is a nagyszüleimnél laktunk, anya halála után ők neveltek fel - mesélte halkan, s bár kívülről erősnek mutatta magát, hangjából ítélve igenis sugárzott a szomorúság.

- Nagyon sajnálom, tanár úr - már épp nyúltam volna, hogy együttérzően végigsimítsak karján, azonban még idejében megálljt parancsoltam annak a fránya végtagomnak. - És az édesapja?

- Apám lelépett már akkor, mikor anya terhes lett velem. Elméletileg az egész kapcsolatuk csak ilyen alkalmiféle lehetett, mivel anya a nagyszüleimnek sosem mutatta be apámat, vagy beszélt róla, szóval a biológiai apám kiléte mondhatjuk úgy, hogy a mai napig ismeretlen, hiszen anya úgy hagyott itt minket, hogy nem árulta el senkinek, hogy kitől esett teherbe. Rohadt frusztráló amúgy, hogy nem tudom, ki ő, miféle ember, de már letettem arról, hogy valaha is találkozhassak vele. De nem panaszkodhatok; fantasztikus gyerekkorom volt, a nagyszüleim mindent megadtak nekem ami módjukban állt, nagyon szerettek, és szüleim helyett is szüleim voltak - osztotta meg velem mindezt, én pedig egész idő alatt a könnyeimmel küszködtem, olyan szinten megérintett a fiú története, emellett pedig a szívem szakadt meg szegényért.

- Köszönöm, hogy elmondta nekem - suttogtam empatikusan, s mivel épp a piros közlekedési lámpánál álltunk egy csomó másik kocsi gyűrűjébe ragadva, ezért Han Jisung végre valahára hajlandó volt összeakasztani velem a tekintetét. - Az anyukája biztosan nagyon büszke lenne magára, amiért ilyen jólelkű fia van - mosolyogtam rá kedvesen.

- Köszönöm.. Amúgy neki biztosan szimpatikus lennél - jelentette ki vidáman, hogy ilyen formában oldja valamelyest a ránk telepedett melankolikus hangulatot.

- Hogyhogy? - kuncogtam értetlenül.

- Anya elméletileg mindig azt mondta, hogy az, aki őszintén érdeklődik a másik iránt, ragyog a szeme és olykor kissé esetlen, megmutatva ezáltal, hogy vannak hibái, az rossz ember nem lehet - vonta meg hetykén a vállait, majd alig észrevehetően közelebb hajolt hozzám. - Te pedig ilyen vagy, jobban mondva egyenlőre csak az alapján mondom ezt, amit láttatni engedsz magadból - beszélt, egy pillanatra sem szakítva meg velem azt az átkozott szemkontaktust, ebben a farokállító közelségben pedig másra sem bírtam gondolni, minthogy kibaszottul meg akarom csókolni. Közel akarom őt érezni magamhoz, elnyelni minden egyes lélegzetvételét, s szorosan magamhoz ölelni testét.

- Khm, nehezemre esik megnyílni egyből, igen - értettem egyet zavartan, kissé hátrébb húzódva tőle, nemhogy a végén még elgyengülök, és első hirtelenemben rácuppanok mint egy pióca. - Félek, hogyha mondjuk megnyílok valakinek, akkor hülyének fognak nézni az érzéseimért, mert otthon nem igazán beszélhettem soha az érzelmeimről, szóval nem mindig tudnám szavakban jól megfogalmazni azt, ami bennem van. Ilyenkor jön aztán a versírás, vagy a rajz - sóhajtottam fel nehézkesen.

- Figyelj, velem bármikor beszélhetsz, oké? - közölte lágy hangon. - A tanár nem csak arra való, hogy az iskolai nehézségekkel segítsen a diáknak, szóval ha szeretnél beszélgetni, fordulj hozzám bátran - mosolygott.

- Köszönöm, ez nagyon rendes magától - makogtam vissza esetlenül.

Han Jisunggal ezután pár másodpercig még kitartóan monitoroztuk egymás misztikus tekintetét, isten tudja mit keresve a másik lelkének tükrében, a meghitt pillanatnak azonban egy közvetlenül mögöttünk felharsanó autóduda vetett csúfondáros véget. Először ösztönösen a hang irányába kaptuk a fejünket, ahol a fekete kocsijában egy volán mögött ülő kopasz férfi továbbra is idegbetegen hadonászva, kitartóan nyomta a dudát, s mikor a másik irányba lestünk, rájöttünk, azért, mert a közlekedési lámpa fénye már réges-rég zöldre váltott, így lényegében egy egész sort feltartottunk.

- Basszus! - kapta tappancsát a szája elé riadtan Han Jisung, majd kapkodva ugyan, de egyből gázt adott, és végtére is csak-csak megindult a sor.

Az általunk kialakított kisebb közlekedési malőrt követően átmenetileg tátongó csend állt be kettőnk közt, viszont utána egy emberként robbant ki belőlünk a jóízű nevetés a helyzet abszurditása miatt.

- Na jó, többet sem autóút közben kéne komoly témákat megvitatni, mert konkrétan áll miattunk a forgalom - állapította meg szórakozottan az osztályfőnököm.

- Az biztos - vigyorogtam fáradhatatlanul. - Itt a kereszteződésnél forduljon jobbra, utána egyenesen, végül pedig következik a Maxident utca, ott lakom - navigáltam őt két lábon járó GPS-ként funkcionálva.

- Oké - vette tudomásul az elhangzott információkat.

A házam innen már csak körülbelül két percnyire lehetett autóval, így mikor már vészesen a Maxident utca vége felé közeledtünk, ismét Han Jisung felé fordítottam tekintetemet.

- Tanár úr, lenne szíves itt kitenni? - kértem, mire a fiatal férfi azonnal lassított, végül pedig kitéve az indexet ideiglenesen leparkolt az otthonomtól csupán pár háznyival arrébb. - Csak nem szeretném, ha anyu meglátná, hogy maga hozott haza, mert ahogyan ismerem, biztosan félreértené - húztam el a számat idegesen.

- Mit értene félre? - dobta vissza a labdát Han Jisung. Ööö, talán azt, kedves tanár úr, hogy anyu legelső gondolata garantáltan az lenne, hogy maga az új pasim, de vélhetően akkor még jobban kiakadna, ha megtudná, hogy a tanárommal kocsikázom ide-oda.

- Csak jobb ez így. Anyu elég... gyanakvó nőszemély, szeret összesküvés elméleteket gyártani, így nem lenne jó, ha észrevenne minket együtt.

- Ez úgy hangzik mintha rejtegetnél - nevetett fel a kis mókusszemű, s bár egyértelmű volt testbeszédéből és hanglejtéséből egyaránt, hogy csupán viccnek szánta az alábbi megjegyzését, az én arcom viszont zavaromban egyből felvett egy paradicsom színével vetekedő árnyalatot, s azt sem tudtam, hogy hová kapjam tekintetem. Basszus, ez most teljesen úgy hangzik, mintha titkos viszonyt folytatnánk, emiatt pedig bujkálni kényszerülünk a szülők színe elől... Baszki, Minho, nem, nem, ne képzelj bele többet! - Öhm, nos, akkor majd holnap találkozunk - köszörülte meg kínosan a torkát a tanárom, mikor az előbb ellőtt poénjára nem kifejezetten reagáltam jól, aminek egyszerű oka az volt, hogy váratlanul értek szavai, s teljesen felkészületlen voltam az azonnali választ illetően.

- Köszönöm, hogy elhozott - néztem rá hálásan, Han Jisung azonban csak egy amolyan "semmiség" kézmozdulattal legyintett egyet. -  Remélem, már nem fázik - tettem hozzá, mikor már épp kiszállni készültem volna a négykerekű járműből, elvégre anno a parkolóban még egész testében didergett szegényke, én pedig aggódtam érte.

- Már nem. Ügyesen elterelted a figyelmemet arról, hogy mennyire fázom. Jobban felmelegítettél a társaságoddal, mint egy pulcsi, akármilyen hülyén hangzik is most ez kimondva - nevetett fel, zavartan simítva rá a tarkójára.

- Na, ilyet sem mondtak még nekem - csettintettem egyet a nyelvemmel, sőt, hízott a májam is rendesen, hogy egy gyapjas pulcsit játszva legyőznék ha Han Jisung felmelegítéséről lenne szó.

Ha egy pulcsival kéne megküzdenem a kis mókus kegyeiért, akkor már javában nyert ügyem van, hah!

- Mostmár igen.

- Naptári eseményként lesz számon tartva, az biztos. Akkor ha legközelebb fázik, engem hívjon - pimaszkodtam vele, amiben szerencsére partnernek bizonyult, pedig ez a fajta beszélgetés az én szótáramban már kimeríti a flört fogalmát.

- És ha mínusz tíz fok lesz? Akkor nem hiszem, hogy elegendő lesz a társaságod - vonogatta meg felém kihívóan a szemöldökét.

- Ne aggódjon, megvannak a módszereim - álltam elő egy újabb kétértelmű, ugyanakkor játékos kaliberű válasszal.

- Hah, a barátnőd biztosan örülne neki - konstatálta a szemeit forgatva.

- Nincs barátnőm - tudattam vele egyből. - És nem is gondolnám, hogy lesz - tettem hozzá, hiszen az utóbbi időben valahogy nem fűlik a fogam a csajozáshoz, ami főleg neki köszönhető. Elveszi az eszemet a kis drága, s közben nem is tud róla.

- Hogyhogy? - kíváncsiskodott. - Pedig te pont olyan típusnak tűnsz, aki... mindig tele van csajokkal, érted.

- Az régebben volt, de mostanában rájöttem, hogy nem is az én műfajom ez a fűvel-fával dolog. Inkább megvárnám, hogy szerelmes legyek. - döntöttem neki a kobakomat az autó fejtámlájának.

- Igazad van - értett velem egyet. - Voltál már amúgy szerelmes?

- Egyszer, de akkor nagyon - hunytam be a szemeimet egy röpke pillanatra, Jeonginra gondolva, aki valóban egy rettentően fontos személy volt az akkori önmagam életében. - És maga?

- Én még soha. Vagyis többször hittem, hogy én márpedig az vagyok, de tévedtem, mert a szerelem nem olyan, és erre csak utólag jöttem rá - felelte, mélyen belevájva tekintetét az enyémbe, s közben nem tudtam nem észrevenni, hogy íriszeiben búskomor fénycsóva villant; mintha épp valamiféle nyomasztó emlék telepedett volna rá, amit erőnek-erejével próbált elhessegetni.

- Maga szerint milyen a szerelem? Mármint oké, hogy sosem volt szerelmes, de azért csak vannak valamiféle elvárásai, vagy érti mire gondolok - magyaráztam kézzel-lábbal, hiszen furdalt a kíváncsiság mindenről ami vele kapcsolatos.

- Nincsenek túl nagy elvarásaim igazából,  csak legyen az az illető gyengéd, figyelmes, tiszteljen engem és a határaimat, bánjon velem érző emberként, ezenkívül pedig csak szeressen. Azt hiszem, ennyi - sorolta fel szégyenlősen a követelményeket, mikor is már épp a nyelvem hegyén volt, hogy ezeknek a feltételeknek én is tökéletesen megfelelek, viszont még idejében visszaszívtam ki nem mondott szavaimat. - És számodra milyen a szerelem? - kérdezett vissza.

- Hm, jó kérdés - töprengtem el az alsó ajkamat rágcsálva, hiszen e kérdésre a válasz még ezidáig sosem fogalmazódott meg bennem. - Nem igazán tudnám megmondani, egyszerűen csak úgy képzelem el, hogy egyszercsak érezni fogom majd, és tudni fogom, hogy újra szerelmes vagyok. Kialakulhat fokozatosan, vagy érkezhet úgy, mint derült égből villámcsapás, helyzetfüggő.

- Értem, jogos. Fura amúgy, hogy erről beszélünk mi ketten - mutatott mutatóujjával először saját magára, majd az én irányomba.

- Miért volna fura? - ráncoltam a homlokom.

- A diákom vagy, lehet nem velem kéne ilyenekről beszélned. Nem biztos, hogy helyes - mutatott rá a tényekre, s valahol igazat kellett, hogy adjak neki; nem szokványos felállás az, ha az ember pont a tanárával vesézi ki az efféle témákat, de ha egyikünknek sem kínos, akkor ki szab gátat a beszélgetésnek? Senki, vagy maximum anyusárkány, ha hallaná.

- Miért ne lenne helyes? Nem tudja meg senki. Köztünk marad - méltatlankodtam.

- Csak... nem akarom, hogy bárki is azt higgye, hogy kivételezem veled, vagy hasonló - sütötte le tekintetét. - Egyébként te nem épp menni készültél? Nem mintha zavarnál, csak az imént még nagyon el voltál indulva - juttatta eszembe a távozásom szándékát.

- Basszus, de! - szisszentem fel. - Oké, mostmár tényleg megyek, mielőtt újfent itt felejtem magam - nyitottam ki az anyósülés ajtaját, kilépve a hideg szélbe; még szerencse, hogy a házam csupán pár méterre helyezkedett el. - Akkor, viszlát, vezessen óvatosan! - búcsúztam el tőle.

- Szia, Minho, vigyázz magadra! Holnap találkozunk!

- Várni fogom... - suttogtam, viszont alapjáraton is halk motyogásomat nyomban elnyomta a szél zajos süvítése.

Várni fogom, hogy holnap újra elvesszek gyönyörűségedben, Han Jisung. S, azt ígértem Chaeryeongnak, hogy elfelejtelek? Lehetetlen, mikor ennyi érzés tombol bennem...

_____

Sziasztok drágáim!❤️🌤

Nagyon sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok az új részre, de a héten is nyaraltam, szóval nem sok időm maradt az írásra. Maximalista révén pedig mindenképpen színvonalas részeket szeretnék nektek publikálni, így lehet néha lassabban lesz update, főleg azért is, mert egy-egy rész nagyooon hosszú. Példának okáért ez is 8240 szavas lett ( ki gondolta volna... ) 😂😌 remélem kárpótolt titeket a kimaradásért, s hogy tetszett nektek, mivel rengeteg munkám volt benne🥺

Na, viszont haladunk, haladunk a történetet illetően is... mit gondoltok, innentől kezdve hogyan fog tovább alakulni Minho és Jisung kapcsolata? Beleférnek-e még a tanár-diák berkekbe a beszélgetéseik, vagy nem...?😶

Hogy tetszett egyébként a rész? Kíváncsi vagyok a véleményetekre🥺❤️❤️

Meséljetek amúgy, mi újság veletek, hogy vagytok?❤️❤️🥺

Köszönöm, ha elolvastátok, találkozunk egy következő rész alatt! Puszi!❤️🍦💗