\___/

- Szóval korrepetálás... - morogta rosszallóan anyu, engem monitorozó sasszemeivel próbálva rajtam valamiféle profi detektívet játszva felfedezni bármiféle hazugság legapróbb jelét, ami nyilván nem jött össze, tekintve, hogy a színtiszta igazat mondtam. Még a csíkra pontosan kifestett szemöldökei is egy összefüggő vonallá olvadtak össze, ami a nő leggyanakvóbb arckifejezéseként van számon tartva. - Tehát, te most azt akarod nekem mondani, hogy az osztályfőnököd felajánlotta, hogy segít neked ma iskola után megírni az angol esszédet? - mérte fel ismételten a helyzetet, immáron negyedjére, pedig szerintem nem sok mérlegelést igényelt a neki felvázolt szituáció.

- Igen - bólogattam olyan hevesen, hogy majd' leröpült a kobakom, miközben egy jóízűt haraptam a reggelire készített sonkás-salátás zsömlémből. - Elmehetek akkor? - kértem tőle óvatosan engedélyt, minden porcikámmal reménykedve anyusárkány kedvező döntésében, de ismét túlbecsültem őt.

- Hmmm... szó sem lehet róla! - csapta le ingerülten a kanalát a bárpult felületére a nő néhány töprengéssel töltött másodperc elteltével. - Nem most jöttem ám le a falvédőről, édes kisfiam! Komolyan azt hitted, hogy ilyen könnyen bekajálom ezt a nevetséges korrepetálós sztorit? Lehet öregszem, de még mindig tartom az iramot a fiatalság ravasz húzásaival! - kérkedett, mintha az imént legalábbis épp leleplezett volna, holott egyszer az életben őszintén a kedvező osztályzat megszerzése motivált a korrepetálást illetően, s nem más. Na meg persze az elbűvölő kis osztályfőnököm társasága, de anyunak erről nem kell tudnia, mert az fix, hogy kiverné a balhét a semmiért.

Csalódottan süppedtem bele a székbe az indokolatlan tilalom hallatán, s szinte éreztem amint érik bennem egy jó csípős veszekedéskirobbantó visszaszólás, viszont végtére is visszanyeltem minden egyes szót ami kikívánkozott volna. Anyura úgysem hat ha valaki eszeveszetten követeli a magáét; épp ellenkezőleg, őt az élteti ha mást felidegesíthet. Hamarabb jóváhagy valamit ha más irányból közelíted meg a dolgokat és megpróbálod higgadtan megtörni az ellenállása burkát. Most azonban ennek a nem kimondottan hálás feladatnak az elvégzését apu vállalta magára.

- Choonhee, drágám! - sóhajtott fel rosszallóan a mellettem lévő széken öltönyben és nyakkendőben ülő, szintén minden jóval megrakott szendvicsét eszegető férfi. - Minho nem hazudna egy ilyen dologgal kapcsolatban. Ráadásul a kapott osztályzat alapján úgyis tudni fogjuk, hogy részt vett-e azon a mai korrepetáláson, vagy sem. Ebből kifolyólag pedig én amondó vagyok, szívem, hogy nem kell ennyire szorosan fogni a gyeplőt, engedjük őt egy kicsit szabadjára, hadd próbálgassa a szárnyait, még fiatal - ismertette vele a saját tulajdon álláspontját az öregem, -amivel nem mellesleg maximálisan egyetértettem, miközben óvatosan szürcsölgetni kezdte a még mindig tűzforró feketekávéját.

Anyut azonban nem kimondottan győzték meg apu nagyon is helytálló érvei.

- Istenem, Byungho, miért nem tudsz velem egyszer az életben egyetérteni?! - fakadt ki dühösen a nő, felpattanva a helyéről, majd a tányérját szabályosan belevágta a mosdókagylóba, amiből az előbb még a müzlijét falatozta, mindez pedig egy irtó hangos csattanást idézett elő a konyhában. - Mindig Minho pártján állsz, olyanok vagytok mint egy ellenem összeszövetkezett ikonikus duó!

- Drágám, én csak azt mondom, hogy nem kell ennyira véresen komolyan venni minden egyes ballépését a gyereknek. Példának okáért most inkább örüljünk annak, hogy a fiunk ilyen felelősségteljes fiatal férfivá érett, hogy magától tanári segítséget kér a fogalmazás megírásához - kelt ismét a védelmemre apu, maximális higgadtsággal közölve mindezt, mire egyből, szinte már törvényszerűen megcsapott a bűntudat szele, hiszen nem éreztem én olyan jó gyereknek magam mint amilyennek az édesapám leírt. Mindig is úgy láttam önmagam, mint a család harmóniájának rendbontóját, aki akármennyire is küzd, sosem képes megfelelni senkinek, s felérni az elvárásokhoz, mert az egész küzdelem csupán egy kicseszett szélmalomharc. Ezt érezte Sunmi is, s kevés szívszaggatóbb dolog van annál, mint mikor néhanap a saját tulajdon családod köreiben érzed magad egy abszolút idegennek, kívülállónak, akik előtt nem mered kimutatni azt sem, hogy vannak egyáltalán érzelmeid, mert elítélnek érte.

- Jól van, Byungho, biztos neked van igazad, elvégre ebben a háztartásban én lennék a házisárkány. Bocs, hogy élek - vakkantotta oda gúnyosan anyu, majd szó nélkül fogta magát, hátat fordított nekünk, és vérig sértődve nekiállt mosogatni.

Apu és én egy röpke pillanat erejéig tanácstalanul néztünk egymásra, majd miután én csak tehetetlenül megvontam a vállam, a férfi békülési szándéktól vezérelve odavonszolta magát felesége mellé, s gyöngéden az asszony vállára rakta kezét, aki viszont csak pökhendi módon lerázta magáról férje végtagját.

- Choonhee, ne haragudj már ránk! - hőbörgött elégedetlenül apu. - Tudod jól, hogy utálok úgy elmenni itthonról, hogy fasírtban vagyunk. - ingatta szomorúan a fejét. - Drágám, figyelj, engedd meg ezt a korrepetálás dolgot Minhonak, felnőtt, felelősségteljes ember, nem fog elcsavarogni máshová, és meg fogja írni jól azt a fogalmazást. Adj neki egy esélyt - próbálta kibékíteni anyut, aki végül csak megadóan sóhajtott egyet.

- Oké, menjen el - dünnyögte kelletlenül. - Nem bánom, de ha hármasnál rosszabbra írod meg azt a nyavalyás esszét, Minho, akkor esküszöm, ráhúzok a szobafogságosra plussz két hetet és még a wifit is kihúzom! - lengette meg felém fenyegetően a törlőrongyot, mire egyből behúzva fülem-farkam úgy bólogattam, mintha erre programoztak volna.

- A wifit?! Mi az, hogy a wifit?! - trappolt le az emeletről nagy dérrel-durral a nővérem, felháborodott hangon károgva, aki egészen ezidáig valószínűleg a fürdőszobában ügyködött a sminkjén. - Anyu, én sorozatmaratont tartok ezúttal a Szulejmánból, szóval nekem kell a wifi! - méltatlankodott, miközben kikapott a hűtőből egy már bontott doboz tejet, s a kupakját lecsavarva egyből bele is ivott.

- Chaeryeong, üljél le rendesen, és egyél, ne a hideg tejet idd a hűtőből! - csattant fel rögvest anyu, a hadonászás közepette pedig sikeresen fenéken csapta a kockás konyhai törlőronggyal szegény aput, aki ehhez inkább már nem is fűzött hozzá semmiféle kommentárt.

- Nem kérek enni, különben is fáj a gyomrom - ingatta a fejét a lány, én pedig egy másodpercre esküszöm, eltöprengtem azon, hogy akkor vajon minek iszik tejet... - Apu, eldobsz minket a suliba? - kérdezte.

- Persze, bogaram - helyeselt az említett. - Ha az öcséd befejezte az evést, már indulhatunk is - utalt rám.

Közben én épp az utolsó falatoknál tartottam a reggelinek szánt zsömlém elfogyasztásában, s amíg anyu idegbetegen csapkodta egymásnak az edényeket mosogatás címszó alatt, apu pedig tettetett érdeklődéssel az arcán hallgatta Chaeryeong részletes élménybeszámolóját a Szulejmánról, addig én unottan elővettem a telefonomat, hogy indulás előtt még gyorsan megnézzem, érkezett-e üzenetem, keresett-e az FBI, vagy hasonló, de mikor elolvastam a képernyőmön megjelent legelső szalagértesítést, alig maradt elegendő erőm és kapacitásom leplezni a családom jelenlétében a kirobbanó örömömet, ugyanis Han Jisung írt.

Még a tegnap este folyamán elküldtem neki én is a saját telefonszámomat, azt viszont legvadabb álmaimban sem feltételeztem volna, hogy valóban rám írna, most mindez mégis megtörtént.

Han Jisung🍦
Jó reggelt kívánok, Minho!😀 Bocsánat, ha zavarlak, csak szólni szeretnék időben, hogy utolsó órád után találkozzunk a parkolóban, gyere majd oda. Onnan indulunk, jó?😇

Lee Minho
Jó reggelt kívánok, tanár úr!😇 Rendben, ott leszek!

Han Jisung ezután nem írt többet, csupán beszívezte ezen üzenetemet, én mégis majd' kicsattantam a határtalan boldogságtól, hogy hacsak a mai kávéházas korrepetálásunk egyeztetése miatt is, de írt nekem. Tegnap egész este, sőt, tulajdonképpen éjszakába nyúlóan is ő volt a gondolataim elsőszámú főszereplője, szóval szerintem annyit csuklott otthon szegényke, hogy konkrétan be nem állt a szája.

Annyi kusza gondolatfoszlány kavargott az agyamban a tegnapi nap folyamán, hogy bármilyen erőfeszítés ellenére is nehezemre esne őket megfelelően összefoglalni. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott a volt barátom, Jeongin, s az, hogy mennyire őrültem szerelmes voltam akkoriban, de anyu ugyebár nem hagyta megélni ezt a számomra akkor az egész világot jelentő szerelmet, mivel folyamatosan tilalmakat szabott ki, csupán azért, mert fiúba szerettem bele. Tönkretette a boldogságomat ezzel a húzásával, s azóta is azon töprengek, hogy miért fájt az neki, hogy én boldog voltam? Ráadásul mióta Jeongin elment, nem is realizáltam azt, hogy istenigazából mennyire vágyom a szeretetre, egészen mostanáig, hiszen érzőbb az én szívem annál, mint azt sokan feltételeznék. Azóta minden áldott nap, minden órában, minden percben elképzeltem magamnak a szerelmet, annyira érezni akartam újra azt a bizonyos földöntúli mámort, s mennyországot ami ezzel járt, de amíg bele nem csöppent az életembe Han Jisung, már kezdtem is elfelejteni milyen érzés az a színtiszta vonzalom, mikor még nem is ismered a másikat, de mégis közel érzed magad hozzá.

Dühös voltam a szüleimre amiért nem hagynak szeretni, s dühös voltam arra az átokverte sorsra is, amiért épp az osztályfőnököm az a személy, akinek már csak a puszta jelenléte is ismét képes lázba hozni...

Vágyom arra, hogy szeressenek
Éveket töltöttem azzal, hogy szerelmet elképzeljek
Oly' valós volt, oly' igazi
Ezt nem hagytátok ti megélni

Sosem mondtam ugyan, de a szívem magányos
Lelkem viszont kreatív, varázslatos
Csak a képzeletemben szerethetek
S lesz-e valaha az álomból olyas valóság mit átélhetek?

Miért, miért nem szerethetek?
A bűntudat ölne meg helyettetek
Úgy érzem, nem illet meg engem a boldogság
Robbanásig telt érzelmek, kilátástalanság

Bárcsak lenne kit ölelnék szeretve
Mert most csak a takarót szorongatom elesve
Mikor lesz jogom élni, szeretni, mondjátok el nekem!
Lesz-e egyáltalán, vagy ne is reméljem?

Érdemtelen volnék rá úgy érzem
Sulykoltad ezt belém, nem csoda, elhiszem
Szégyellem még azt is hogy egyáltalán érzek
Lelkem szúr, lassanként elvérzek...

Igazságtalan ez a tetves élet. Nem élhetek egyszerűen úgy, ahogy én szeretnék. Még mintha szeretnem sem lenne szabad. Hiába tölti be az ember a tizennyolcadik életévét, nem lesz attól több privilégium a terítéken számára, legalábbis addig, amíg a szülei árnyékában él. Én naív kis hülye, még egy évvel ezelőtt rendületlenül hittem, hogy amint nagykorúvá válok, enyém lesz az egész világ, onnantól kezdve azt csinálok amit akarok, és ami a legfontosabb; senki nem szólhat bele többé a dolgaimba. A valóság azonban több, mint pusztán kiábrándító; szobafogság, gyerekes szülői tilalmak, számonkérések, kötelességek. Ezek sajna továbbra is a mindennapjaim szerves részét képezik, holott őszintén szólva már elég idős vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, nekem mi a jó. A szüleim, nevezetesen az anyám azonban nem akarják belátni, hogy már nem vagyok egy magatehetetlen kisgyerek, hanem igenis felnőttem.

- Minho! Egyszerűen nem hiszem el, már megint rád kell várni! Elkésünk! - teremtett le vehemensen Chaeryeong, egycsapásra kizökkentve az elkalandozott gondolataim közül. Ekkor tűnt fel, hogy már jóformán öt kerek perce csócsálom szerencsétlen zsömlém utolsó falatját, amit már a parányi méretéből ítélve simán leküldhettem volna akár egyben is a torkomon. - Ne csak pislogj rám, mint borjú az új kapura, hanem edd már meg! - förmedt rám.

- Tedd el azt a francos telefont, Minho, különben kiütöm a kezedből! - kezdett el velem pattogni anyu is, a világért sem szalasztva el egy olyan lehetőséget, ahol belém tud kötni, holott hozzá senki sem szólt. - Nem hiszem el, hogy nem bírsz ki fél órát a mobilod nyomkodása nélkül, mindig hozzád van tapadva! Bezzeg az én időmben még a fiatalok beszélgettek, kártyáztak, szórakoztak! - sopánkodott.

- Jól van már! - károgtam vissza mogorván, ugyanis kifejezetten utáltam ha szekálnak, pláne ha ezt szánt szándékkal, provokatív jelleggel teszik, s gyorsan kikapcsoltam a telefonomat, képernyővel lefelé fordítva a készüléket, mielőtt még a nővéremnek, vagy anyunak esetleg eszébe jutott volna tovább kérdezősködni.

- Ki írt? - anyu mintha csak tudat alatt megérezte volna, mitől tartok, számon kérően tette fel az alábbi kérdést.

- Senki - feleltem vissza gyomorból, ami egy fatális hibának bizonyult a részemről, tekintve, hogy az ember fia akkor ad ilyesfajta hárító választ, hogyha vaj van a füle mögött. Habár esetemben a nagybetűs rejtegetnivaló mindössze csak egy ártalmatlan hangvételű üzenetváltás volt a tanárommal, viszont nem szándékoztam anyu orrára kötni a részleteket. Néha már úgy érzem, hogy a kotnyeles nő így is túlontúl sokat tud.

- Mit sunnyogsz, gyerekem?! - bődült fel villogó szemekkel vizslatva engem anyu. - Fogadok, hogyha belenéznék abba a hülye mobilodba, találnék ott egyet, s mást! Valami buzikról, vagy még annál is rosszabbat! - vádaskodott, én pedig mintha minden egyes szitokszót követően egyre kisebbé és kisebbé váltam volna. Segélykérőn pillantásokat lövelltem apu felé, aki viszont egyenlőre csak megkukulva vizslatott minket. - Vagy... azt ne mondd Chaeryeong, hogy az öcséd összeszedett magának megint valami pasit, és azzal irogat - hüledezett a nő, ezúttal az unottan toporgó nővéremből próbálva valamiféle információt kicsikarni.

Egy pillanatra egész testemben elöntött a tömény riadalom, nemhogy az én lüke, figyelmetlen nővérem esetleg elcsipogja anyunak a Han Jisung körüli kisebb mizériát, s azt, hogy én elméletileg "belezúgtam a tanáromba", de mertem remélni, hogy a lány nem öntene olajat a már amúgy is lobogó tűzre. Ugye..? Mindenesetre visszafojtott lélegzettel, elhűlten meredtem magam elé, körülbelül az összes létező imát elmormolva az orrom alatt arra vártam, hogy vajon mi lesz Chaeryeong reakciója, de szerencsére az említett most is hozta a szokásos formáját, nem okozva csalódást, tehát pillanatnyilag megnyugodhattam.

- Anyu, nem lefosom én azt? - méltatlankodott a lány, folyamatosan a karóráját lesve, nemhogy véletlenül lekéssük az első órát, hisz' Chaeryeong még tegnap, a buszon hazafelé jövet megosztotta velem, hogy ma mindenképpen szeretne felelni történelemből. Hogy lehet valaki ekkora egy buzgó stréber már szeptemberben? Hát én önként maximum akkor kárhoztatnám magam a felelésre, hogyha minden kötél szakad. - Nem figyelem én Minhoka minden egyes lépését, elhiheted. Én vagyok a barátnőimmel, és ő is a saját haverjaival, ráadásul miért ne lehetne pasija? Anyu, most komolyan, ez a huszonegyedik század, biszexuálisnak lenni pedig egy tök normális dolog - oktatta ki az asszonyt, mire anyu csak hátrahőkölve pislogott rá, nekem pedig irtóra megmelengette a szívemet, hogy a testvérem kiállt mellettem, még ha büszkeségből sosem vallotta volna be. - A fél gimi megdöglene érte, habár nem kifejezetten értem, hogy mi vonzó van az én nyársat nyelt, introvertált öcsikémben, de mindez nem is az én hatásköröm, szóval engem hagyjatok ki ebből! Rohadt idegesítő, hogy minden áldott nap veszekedtek!

- Chaeryeong-ah, vigyázz a szádra, hogy beszélsz anyáddal?! Ne vedd át az öcséd vállalhatatlan stílusát! - süvítette felé felpaprikázva anyu a lány válaszát követően, azonban a nővéremet nem igazán hatotta meg a nő kiakadása.

- Nem vállalhatatlan a stílusom - feleseltem megbántva. - Különben pedig csak San írt, hogy mikor megyek, nem tudom mit kell mindjárt nekem ugrani - vágtam ki magam egy apró füllentéssel.

- Akkor akár meg is mutathatnád. Ha csak San írt, akkor gondolom nincs kifogásod az ellen, hogy belenézzek az üzeneteid közé - anyu már épp nyúlt volna a pultra békésen lefektetett telefonom után, azonban irigylésreméltó reflexeimnek köszönhetően még idejében elkaptam előle az elektronikai készüléket, ami mondjuk már nem is lehetett volna gyanúsabb, de nem érdekelt. Akkor sem fogom hagyni, hogy ellenőrizzen. - Ahá, na most ezzel aztán tényleg bebizonyítottad azt, hogy sunnyogsz! Ki az új pasid, halljam?! - mennydörögte lángoló tekintettel a nő, apu és Chaeryeong pedig csak tehetetlenül kapkodták a fejüket kettőnk között.

- Senki anyu, hagyj már békén! - emeltem fel erre már én is a hangomat.

- Na jó, elég legyen ebből, drágáim, ne rontsuk el ezt a szép családi reggelit a felesleges veszekedéssel! - szólt közbe békéltető hangsúllyal apu, mire kedvem támadt volna gúnyosan felhorkantani egyet, hiszen ezt a kaotikus közös lakomának csúfolt valamit már nem lehetett volna ennél is jobban elrontani. - Chaeryeong, Minho, szálljatok be a kocsiba, indulunk! - vezényelt minket türelmetlenül, karmestereket megszégyenítő kézmozdulatokat bevetve.

Anyu túlontúl is a szívére vette a lezajlott dialógust, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy el sem köszönt tőlünk induláskor, így Chaeryeonggal mindketten némaságba burkolózva, csalódottan szálltunk be apu autójába, hogy a gimnázium felé vegyük az irányt.

Nos, tehát dióhéjban így zajlott le a kedd reggelem, s bár kissé rögös utat jártam be a kívánt cél eléréséig, de kijelenthetjük, hogy végül mégis sikerült megszereznem anyu áldását a délutáni korrepetáláshoz, amit nevezzünk most csak egy első randevúnak a szemrevaló tanár úrral. Legalábbis elképzelni több mint kecsegtető, hogy valóban randevúzni megyünk abba a kávéházba, s nem azzal a hülye angol fogalmazással fecsérelni el a kincset érő perceinket. Másrészt viszont felesleges ámítanom magam, hiszen az agyamban összetákolt képzeletbeli kapcsolatunk ellenére, még mindig szimpla tanár-diák viszony van köztünk, s puszta pedagógusi kötelességből segít nekem úgyis a házi feladat elkészítésében. Már csak azt remélem, hogy nem fogom a kettesben töltött idő alatt, akarva-akaratlanul leégetni magam előtte, ugyanis hajlamos vagyok az ilyesmire.

Annyi megalázóbbnál megalázóbb koncepció kergette egymást a fejemben ami esetlegesen megtörténhet velem; például váratlanul elmegy a hangom, berekedek, elkap a kontrollálatlan köhögő-görcs, hasmenésem lesz és nyöghetek a mellékhelyiségben kaparva a fülke falát, ráadásul az már önmagában is ultra ciki lesz, hogyha rákényszerülve, meg kell előtte villogtatnom az igencsak foghíjas angoltudásom. Nem akartam, hogy negatív véleménnyel legyen rólam, így egyszerűen muszáj volt magamból kihozni a maximumot, és valamivel villantanom, ezért pedig mondhatni bármire képes voltam.

Sem apu, sem anyu, sem Chaeryeong nem tudott róla, de az iskolatáskámban a könyveimen és az elektromos cigarettámon kívül ezen a reggelen ezúttal más is lapult. Ha már vállalható angoltudást nem akaszthatok le szimplán csak a fogasaimról, szép ruhákat viszont annál inkább, amik segítségével se perc alatt szalonképessé varázsolom majd magam. Legalábbis az volt a nagybetűs tervem, hogy az utolsó órám után nemes egyszerűséggel beszambázok a férfimosdóba, és egy teljesen megújult Minhoként indulok majd a randevúmra.

Pardon, korrepetálásra.

A mai viseletemként egy egyszerű szürke, szaggatott farmernadrág és egy fekete, "I'm up above the world so high, I'll be there shining day and night" feliratú pulcsi szolgált, ami lehet iskolába tökéletesen megfelelt, egy randevúra azonban semmi esetre sem. Mezei viselet, ezzel pedig közel sem fogom őt lenyűgözni, éppen ezért raktam be az iskolatáskámba egy fekete inget ( szépen összehajtogatva még egy zacskóba is belecsomagoltam, szóval csak reméltem, hogy nem gyűrődik majd össze a nap folyamán... ), és egy sötétkék farmert, ami szerintem valamivel szexisebben állt rajtam mint a mostani. A ruhákat illetően ennyi, habár a vártnál jóval több helyet foglaltak el a táskámban, ezért a kémia- és fizikakönyveket gyorsan kitettem, mondván, hogy úgysincs rájuk nagy szükségem. Majd San biztosan kölcsönadja ha az órákon szükség lesz ezen könyvekre, habár erősen élek a gyanúperrel, hogy ő nem igazán hord tankönyveket az iskolába.

Az öltözetem ugyan megvolt, viszont a ruha önmagában koránt sem elegendő a hatás eléréséhez, ezért kiválasztottam még hozzá egy nyakláncot. Végezetül pedig még belegyömöszöltem a tasakba egy fésűt, egy összecsukható kistükröt, dezodort, parfümöt, hajzselét, púdert, fogkefét fogkrémmel és ajakbalzsamot. Hatványozottan rosszabb voltam mint egy kényes mennyasszony; e sok holmi miatt pedig a táskám cipzárja csak-csak nem akart velem együttműködni, úgy kellett erőszakkal rángatnom, hogy sikerüljön legalább annyira behúzni, hogy ne omoljon ki belőle még a tavalyi megpenészesedett kifli is.

Viszont hiába húztam be, sikerrel koronázva az eszetlen rángatásomat, mivel ezek után az iskolatáskám úgy festett, mintha akármelyik pillanatban felrobbanhatna a benne lévőktől; még apu is megjegyezte a gimnázium felé vezető autóút során, miszerint eléggé fel vagyok pakolva. Igaz ami igaz, a súlya sem volt éppen piskóta, de egyszerűen muszáj volt jól kinéznem, tehát egy kis cipekedés bőven belefért az értékrendembe.

Apu kitett minket a suli előtt, így hivatalosan is kezdetét vehette a mai iskolanap. Hét órám volt, így már előre is azon siránkoztam, hogy mégis miképpen fogom én ezt épp ésszel kibírni. Legalább abból a hétből két óránk Han Jisunggal lesz, ezzel vigasztaltam magam. Igaz, ami igaz, nem szívügyem sem a matematika, sem pedig a biológia, de az ő óráin legalább tudom őt figyelni, ami lehet kissé perverzen hangozhat, de tulajdonképpen már nem is mindig szexuális indíttatásból mustrálom a fiatal férfit, hanem szimplán csak szeretek elveszni a páratlan gyönyörűségében.

Az osztályba érve valamelyest tartottam attól, hogy az a mocskos seggű, majomszájú, keselyűlelkű Jackson Wang a tegnapi elfajult veszekedésünket követően ismét belém áll majd, vagy tovább csapja a szelet a nővéremnek, azonban szerencsére felénk sem nézett, csupán hangosan vihorászott az órák közti szünetekben a folyosón a bandája és néhány végzős haverjának társaságában. A lányok persze úgy gyűltek köréjük, mint valamiféle sáskák, habár nem kifejezetten vette be a gyomrom, hogy mit esznek ezen a nőgyűlölő, homofób görcsön, de hát ez már az ő problémájuk.

- Mi az első óra? - köszönés nélkül vágtam le a több kilós iskolatáskámat a pad mellé, s igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szemem elé táruló jelenetet, miszerint San ölében épp ott ül Wooyoung, így csacsogva Seungminnal, mintha ez két barát között a világ legtermészetesebbje lenne. Hát szerintem nem az, pláne, hogy San minduntalan cirógatta, s markolgatta egyik kezével Wooyoung derekát, amit az említett látszólag kicsit sem sérelmezett.

- Neked is szia - szúrta oda ironikusan Seungmin, miközben az istentelen lépcsőzés után kifulladva vetettem le magam a székre Sanék mellé. - Egyébként történelem - válaszolta meg a kérdésem.

- Ja, tényleg - kaptam a fejemhez, feledékenységemben a homlokomra csapva. - Chae mondta is, hogy felel.

- Feleljen is, mert én nem tanultam - közölte velünk a másik mancsával épp Wooyoung combját lágy simogatásokkal illető San. - Woo elveszi minden szabadidőmet - kuncogta, az ölében ülő hátának döntve homlokát.

- Ahhhj, Sannie, te is az enyémet, mert mindig csak az idegeimet nyírod! - viháncolt kacéran Wooyoung, s míg azok ketten ismét elvesztek a kettejük kis világában, addig mi Seungminnal váltottunk egymással egy tudálékos pillantást, amivel szavak nélkül is megtárgyaltuk, hogy mekkora idióták a barátaink amiért nem képesek összejönni. Csak szenvednek és makacsul, tűzön-vízen át fenntartják a "se veled, se nélküled" kapcsolatukat, ahelyett, hogy nyitott lapokkal játszva végre mondjuk megbeszélnék egymással a közös kis ügyleteiket.

A mai tanítási napot megkezdő történelemóra egyébként egy merő unalomként írható le. Chaeryeong az eltervezetteknek megfelelően lefelelt, természetesen csillagos egyesre, azt követően pedig új anyagot kezdtünk venni, így mondhatni egész végig csak a pad takarásában görgettem az Instagrammot. A második óra sem volt sokkal jobb, ugyanis fizikával folytattuk a napot, ahol szó szerint a hajamat téptem kínomban, s azt hiszem, egy röpke pillanatra el is szenderedtem nagy unalmamban.

Végül azonban ha kissé monotonon és nehézkesen is, de csak-csak eltelt valahogy az a hét óra, amelyből szerencsére valóban csak öt volt számomra kínszenvedés, ugyanis kettőn a végletekig megbabonázva figyelhettem Han Jisung minden egyes mozzanatát. A fiú egyre bátrabban és nyitottabban kezel minket, viccelődik, sokat mosolyog, s látszik rajta, mennyire élvezi azt, hogy taníthat, habár az általa tanított tantárgyakkal azért némileg gondok vannak. A kétszer negyvenöt perces időintervallum alatt egyszer sem akadt össze vele a tekintetem; én mondjuk szándékosan kerültem is a pillantását, nehogy véletlenül meglássa pislogóimban azt a bizonyos ragyogást, ő pedig simán csak nem tartotta érdemlegesnek, hogy felém nézzen, elvégre ugyanolyan vagyok számára mint az összes többi diák. Számomra ő azonban közel sem olyan mint az összes többi tanár, ő más. Ahogy pedig néztem őt, egyre izgatottabbá váltam a délutáni korrepetálást illetően. Vajon ismét érezni fogom azokat a bizonyos pillangókat amikor a közelében vagyok? Ha az az ikonikus, katartikus illatú eperaroma fog terjengeni körülötte, akkor biztosan. Vajon fogunk beszélgetni olyasmiről, aminek nincs köze az iskolához? Vajon tud majd engem úgy kezelni mint embert, s nem diákot?

Utolsó óra kémia volt, amelyen ugyebár nem volt jelen a feleslegesnek titulált tankönyvem, amit helyspórolás céljából szépen otthon is hagytam, s ahogy az előrelátható volt, Sannak sem, aki protestált is rendesen, miszerint azt hitte, hogy én hozom. Hah, tévedett, ezért pedig kaptunk is egy röpke szidást Choi tanárnőtől, aki pofátlanul megvádolt minket azzal, hogy nem vesszük komolyan a kémiát, ( ami valahol igaz... ), de végül megoldódott a helyzet, ugyanis Chaeryeong kölcsönadta nekünk a saját könyvét, amit aztán a piercingessel a pad közepére helyeztünk. Ettől aztán Choi tanárnő megnyugodott, így folytathattuk is az órát, habár Sannal szerintem egyszer nem vettük hasznát annak a könyvnek, hiszen mindketten a telefonunk pötyögtetésével voltunk elfoglalva. San a "Sims Freeplay"-re esküszik, én pedig a Minecraft-ban építettem magamnak egy helyes kis kuckót, hogy az éjjeli zombi támadások elől legyen hová menekülnünk. Nem egy érett dolog ugyan, de ki mondta, hogy a felnőtté válás után nem élheted meg a szórakozás ezen fajtáját?

A kémiaóra véget jelző harsány csengő felszólalása után aztán úgy pattantam fel a székemről mintha egy besózott seggű szöcske volnék; távozásra készen állva. A barátaimnak még a tegnap délután folyamán elmeséltem Messengeren a közös csoportunkban, hogy pontosan mi is ma délutánra a programom, ők pedig természetesen el nem mulasztották volna a tálcán kínálkozó alkalmat, hogy ugrassanak vele. Éppen ezért köszöntem el tőlük sietősen, mielőtt még eszükbe jutott volna ismét húzni az agyamat a Han Jisung témával, ráadásul úgy, hogy neadjisten valakinek megüsse a fülét egy-egy ilyen kompromittáló szófoszlány.

Tudniillik, ebben az iskolában még a falnak is füle van, s igen körültekintően meg kell fontolni, hogy mikor, hol, kinek, mit és milyen hangerővel mondunk, mert sok pletykafészek jár a gimnáziumba, annyi szent.

Jóformán hanyatt-homlok, az elsők közt nyargaltam ki az osztályteremből, persze a nővérem padja előtt elsuhanva még sietősen odaintettem neki egyet búcsúzóul, hogy aztán nyílegyenest a földszinten található férfimosdó felé vegyem az irányt, mert az többnyire kevésbé volt zsúfolt, ergo több privát szférát tudhatok majd magaménak.

Olyan sebességet diktálva robogtam le a született ellenségeimen, azokon az átkozott lépcsőkön, hogy már csak az aljára leérve realizáltam, miszerint legalább ötször múlott egy hajszálon, hogy hasra levágódjak a folyosón tartózkodók szeme láttára. Habár ezt normál esetben megalázó élményként raktározná el az agyam, jelenleg azonban konkrétan az idővel futottam versenyt. Eltántoríthatatlanul, szinte már röpültem a férfimosdó felé, hogy mihamarabb elkészüljek, mert semmiképp sem szerettem volna megvárakoztatni Han Jisungot. Látnia kell, hogy lovagias vagyok, egy igazi délceg vitéz, egy hősies levente, tehát mindenképpen nekem kell előbb odaérnem a megbeszélt találkozóhelyünkként szolgáló parkolóba, ami kivitelezhető célnak tűnt, már ha nem fogok sokáig szerencsétlenkedni az öltözködéssel, s időben elkészülök.

Kis híján betörve az ócska falapot rúgtam be az ajtót, odabent pedig épp két másodikos fiú állt a piszoárok előtt, érkezésemre azonban mindketten riadtan rándultak meg egész testükben, elvégre úgy érkeztem mint az özönvíz.

- Szia, hyung! - köszönt rám az egyik, mégpedig becses nevén Park Jisung, akivel egyébként köszönőviszonyban voltunk egymással. Ejnye-bejnye, mostanában sok Jisunggal vagyok körülvéve, habár az én szememben Park Jisung közel sem fogható Han Jisunghoz, az tény.

- Hová ez a nagy sietség, hyung? - szólt oda nekem jókedvűen Park Jisung haverja, Na Jaemin, akit annyival ismertem jobban a másiknál, hogy egyszer együtt utaztunk buszon hazafelé, és mivel mellettem ült, kénytelen voltam levetni az elkerülő személyiségemet legalább arra a tíz percre, s beszélgetni vele. - Csaknem hasmenésed van? - váltott át aggódó hangnemre, mikor egy olyan mozdulat kíséretében téptem fel az egyik fülke ajtaját, mintha az életem múlna rajta.

- Dehogy - hadartam nekik vissza, belépve a kiválasztott vécéfülkébe. - Csak át kell nagyon gyorsan öltöznöm! Mentem, sziasztok! - közöltem amaz kettővel, majd meg sem várva a válaszukat magamra csaptam az ajtót, a táskámat pedig lecsúsztattam a vállamról.

Hallottam, amint Jisung és Jaemin még susmusolnak valamit az orruk alatt, majd egy gyors kézmosást követően végre kitakarodtak a vécéből, így nyugodtan, a kellő magányban elkezdhettem felöltözni.

A fekete-csatos bakancsaimat egyből lerúgtam a csülkeimről, majd fél lábon manőverezve leküzdöttem magamról a szaggatott farmeremet, aztán belebújtam a magammal hozott sötétkék nadrágomba, a művelet során pedig jobb híján a falba kapaszkodtam. Habár olykor a kezem mindössze a levegőt markolta, olyankor pedig krumpliszsákként majdnem eldőltem, de végtére is sikeresen megőriztem az egyensúlyomat. A felirattal ellátott pulcsimat egy kisebb közelharcot követően sikerült csak áthúznom a tökfejemen, mivel valahogyan elértem hogy beleakadjon az arról lelógó láncos zsinórféleség a hajamba, így mikor leküzdöttem magamról, a séróm úgy állt mint valami megtépázott madárijesztő. Ezt azonban csak a fekete ingem felvétele után kívántam orvosolni, aminek felöltése már jelentősen gördülékenyebben zajlott, persze előtte még dezodorral alaposan befújtam a hónom alját, nehogy Han Jisung jelenlétében jöjjön rám a bűzös kipárolgás.

- Baszki, nem leszek kész... - morogtam az orrom alatt, miközben beakasztottam a nyakamba az ékszert, aztán elővettem az összecsukható kistükröt, mivel ebben a gimnáziumban, mondjuk azt, hogy sok minden prioritás a vezetőség számára, az viszont közel sem tartozik ezek közé, hogy tükröket biztosítsanak be a férfi mellékhelyiségekbe, mert hát csak a nőknek van szüksége arra, hogy folyton ellenőrizgessék a kinézetüket, ugye? Hah, nagy lófaszt.

A parányi tükröcskét tartva magam elé kifésültem a szénaboglyaként szerteágazó hajtincseimet, s egy kevés hajzselét is rákentem, hogy legalább a frufrum ne omoljon bele a homlokomba olyan kisfiúsan, hanem tartsa is meg valamelyest az alakját, elvégre most nem egy ügyefogyott diákocska volnék, hanem egy képzett maffiavezér. Felvittem egy vékony rétegnyi púdert is az arcom egyes részeire és az orromra, hogy az aránytalan színtónus elváltozások ne legyenek túlságosan szembetűnőek. Ezek után a levedlett gönceimet erőszakkal visszagyömöszöltem a táskámba, s még mielőtt a fülkén kívül nekiláttam volna fogat mosni, befújtam magam még egy jó adagnyi parfümmel a hatás kedvéért.

Mindezeket követően megejtettem a fogmosást, hogy ne legyen büdös a szám, s miután felvittem az alsó ajkamra az aloeverás ajakbalzsamomat, már szedtem is a sátorfámat, futólépésben evickélve a parkoló felé.

Nagytükör híján ugyan nem kaptam magamra egész alakos rálátást, így csak remélni mertem, hogy valóban egy újjászületett külsejű Lee Minho hagyta el az imént a gimnázium mosdóját, valóságos transzformáción esve túl.

Mikor kiértem a parkolóba, azt hittem, hogy Han Jisung már réges-rég ott lesz, viszont megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a fiatal tanárnak még se híre, se hamva, az autója is csak magányosan leparkolva várt a sorára.

Nem igazán tudtam, hogy hol várjak rá, hiszen a "parkolóban" egy elég tág fogalomnak vehető, végül azonban beálltam a kocsija mellé, hisz' valószínűleg úgyis ide vezet majd az útja ha egyszer felbukkan. Igyekeztem magabiztosan, kihúzva magamat magasodni ki, s bár nem láttam magamat külső szemmel, mertem hinni benne, hogy csak nem festhetek rosszul.

- Szia, már itt is vagyok, csak el kellett még szaladnom a mosdóba! Remélem, nem kellett rám sokat várnod - szakított ki a mereven valahova a távolba meredő, jelenleg aktívan űzött tevékenységemből egy aranyos kis hang, mire azonnal annak irányába kaptam a fejemet.

Az előttem megjelent Han Jisung olyan elbűvölően festett, hogy meg kellett kérdeznem magamtól: valóban létezik ilyen angyali teremtés a Földkerekségen, avagy egy tündérmeséből lépett ki? A fiatal férfi egy egyszerű fehér felsőt viselt, rajta egy mindössze melléig érő falatnyi farmeranyagú kis kabátkával, ezenkívül vagy három különféle nyaklánc is ékeskedett a nyakában, a nadrágja pedig hozzám hasonlatosan egy sötétkék színárnyalatú farmer volt. Lábbelijeit illetően magasított talpú, fekete Converse cipőkben feszített, sötétbarna tincsei pedig lágyan omlottak bele homlokába, valamint ez az egész ruhaösszeállítás együttesen fenséges összhangot és színtiszta harmóniát sugárzott kifelé.

Hosszú másodpercekig csak bambán eltátott ajkakkal futtattam végig rajta a tekintetemet tetőtől-talpig, viszont aztán egyszeriben belecsapott az agyamba a felismerés, miszerint egy dicső lovagnak, egy úriembernek határozottnak kell lennie, ezért kényszerítettem magam, hogy képes legyek megszólalni még a lehengerlő látvány dacára is.

- Jó napot! Nem kellett várnom, én is épp most jöttem! - legyintettem egyet, minden erőmmel próbálva lazának mutatkozni, holott bensőmben hurrikánként tombolt a zavar és az izgalom kavalkádja.

- Hu, akkor jó - könnyebbült meg Han Jisung, egy felénk kis heherészés közepette söpörve el egy-egy rakoncátlan hajtincset a szeme elől. - Egyébként hogyhogy átöltöztél? Nyugi, a velem való korrepetálásban nincs semmi hivatalos, nem kellett volna így kirittyentened magad emiatt - jegyezte meg, furcsásan monitorozva öltözékemet, mire kedvem támadt volna egy csattanós pofonnal jutalmaznom magam az iménti öngólomért. Baszki, hiszen én csakis miatta bújtam bele ebbe a vonzó köntösbe, azért, hogy tetszek neki, de úgy látszik, hogy a fegyver visszafelé sült el, elvégre Han Jisung istenesen félreértett.

- Jaj, én, ööö... - habogtam összeszedetlenül, lázasan valamilyen ésszeszerű magyarázat után kutatva.

- Félre ne érts, nagyon helyes vagy, csak szerettem volna, hogyha laza hangulatban tudnánk együtt dolgozni, s nem éreznéd úgy, hogy bárkinek is meg kell felelned. Velem nem - szaladt ki a száján az alábbi röpke két mondat, mire nekem az ajkaim egyből úgy nyíltak el egymástól, mint a bécsi kapu, s igazándiból Han Jisung is istenesen megilletődött saját tulajdon szavain, zavarában elkapva rólam a tekintetét, random módon valahová a távolba.

Azt imént azt mondta volna, hogy nagyon helyes vagyok?! Én?! Ezt gondolja rólam? Bevált a tervem és egyenesen helyesnek lát ebben a göncben? Te jó ég, Minho, ne mosolyogj, ne vigyorogj, hanem válaszolj már neki valamit!

- Jaj, nem azért öltöztem át! - vágtam rá, kétségbeesetten hadonászva kezeimmel. - Csak... leöntöttem kávéval a ruhámat, szóval muszáj volt gyorsan átvennem a cuccaimat. Mindig van nálam váltásruha az ilyen esetekre - füllentettem, ugyanis még az életben nem vittem magammal sehová több textíliát azokon kívül amik már alapból is rajtam voltak, a mai pedig egy kivételes alkalomnak számított.

- Értem - nyugtázta továbbra is kérdő tekintettel az osztályfőnököm. - Készen állsz egyébként? Indulhatunk? - tudakolta, kissé idegesen kezdve kiropogtatni ujjait.

- Persze - biccentettem egyet.

- Remek. Akkor szállj be! - adott engedélyt. - Ismered már a járást - tette hozzá, mire nekem erre valami kellemeset rándult a mellkasom rejtekében.

Rugóként huppantam be az anyósülésre, a táskámat lehelyezve a lábamhoz a földre, Han Jisung pedig indulásra készen beszállt a volán mögé. A kocsija belsejében egyből megcsapta orromat az intenzív eperillat, így természetesen kihasználtam a lehetőséget, és elbódulva szimatoltam bele a levegőbe. Vajon milyen lehetne körbeszaglászni Han Jisungot, mint valami veszett kopó? Érezni lehetne a bőrén is ezt a mámorító illatot?

- Öv.

- Tessék? - kaptam feléje értetlenül a kobakomat, miután ismét sikerült talán túlságosan is elkalandoznom.

- Kösd be magad, kérlek - pontosított, szépséges íriszeivel ezúttal közvetlenül engem nézve.

- Jaj, persze! - kaptam oda a fejemhez. - Bocsánat, elfelejtettem - szabadkoztam, miközben már magam köré is húztam a biztonsági övet.

Han Jisung ezután óvatosan szlalomozva a többi gépjármű között elindult kifelé a parkolóból, kikanyarodva a főútra, onnan pedig vélhetően a kávéház felé véve az irányt.

Az alig három percet igénybe vevő út alatt egyébként nem igazán beszélgettünk, Han Jisung csupán afelől érdeklődött, hogy hoztam-e magammal üres papírt, amire megírhatjuk először az esszém vázlatát, hogy ne rögtön élesbe menjen, amire igennel válaszoltam.

Reméltem, hogy az is megfelel, hogyha majd ott helyben kitépek a matekfüzetből egy lapot, vagy hasonló, mert hát teoretikailag az is egy üres papírlapnak számít. Mondjuk lehet nem a matekfüzetemet kéne megszaggatni; mit szólna ehhez Han Jisung? Szerintem utána ő tépné le az én fejemet a nyakamról.

Nem sokkal később Han Jisung kitette jobbra az indexet, majd céltudatosan leparkolt egy hangulatos kis seouli kávéház előtt, ahol megállapításaim alapján néhányszor már jómagam is megfordultam a barátaim társaságában. Ezután mindketten kiszálltunk az autóból, én pedig ahogy az egy úriembertől elvárható, készségesen előreengedtem Han Jisungot a bejárati ajtóban, aki erre csak pirongva lépett be előttem a parányi épületbe.

A kávézó beltere igazán hangulatosnak mondható volt; a falak halovány barna színben pompáztak, s fel voltak dekorálva különféle fali díszekkel, amik csak még otthonosabb atmoszférát teremtettek odabent. Az asztalok felületén áttetsző üvegvázákban egy-egy kis csokor levendula illatozott, s mindegyik asztalhoz négy szék tartozott. A kávézóban érthető okokból kifolyólag csak úgy terjengett a kávéaroma és a teaillat, a kiszolgáló pult mögött pedig ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb sütemények és édességek sorakoztak, amelyek csak arra vártak, hogy valaki majd jóízűen elfogyassza őket. Introvertált mivoltom révén pedig az sem volt éppen utolsó szempont, hogy a kávézóban nem voltak túl sokan; az egyik elülső asztalnál egy fiatal párocska csacsogott egymás kezét szorongatva, a kiszolgálópulthoz közel három nyugdíjas néni kávézott, hangosan kibeszélve az undok szomszédokat, az ablak mellett egy anyuka ordítozott bele a telefonjába, épp a kisbabáját ringatva a kezében, egy sorral odébb tőlük pedig két korombeli forma srác süteményezett.

- Hová üljünk? - pillantottam tanácstalanul a tanárom irányába.

- Ööö, nekem teljesen mindegy, ahová te szeretnél - bújt ki reflexszerűen a döntéshozatal elől.

- Ne vicceljen - fúrtam bele a tekintetemet az övébe. - Már így sokkal jövök magának, szóval válasszon Ön.

- Oké... Akkor üjünk oda hátra - mutatott beletörődve a kávézó egyik sarkába, én pedig meg kell valljam, elégedett voltam ezzel a választással, mivel ott garantáltan meglesz a kellő magány számunkra.

Han Jisung tétován le is csücsült az egyik székre, én pedig a mellette lévőn foglaltam helyet, a több tonna súllyal bíró táskámat pedig enerváltan levágtam valahová az asztal alá.

- Mit kér inni? - fordultam a tanárom felé.

- Vizet kérek. De nem bubisat. - közölte az állát támasztva az említett.

- Vizet? - lepődtem meg, szemöldökeim pedig nyomban egybefolytak, a homlokom legtetejére szökkenve fel. - Tanár úr, ez most olyan kellemetlen nekem így! - keseregtem, kifakadva az érzéseimet illetően. - Segít nekem lényegében ingyen a házi feladattal, akkor legalább egy sütit hadd vegyek magának, vagy egy kávét. Vagy akármit amit csak kér! - győzködtem őt, a fiatal férfi azonban csak szomorúan ingatta a buksiját.

- Ne érezd magad emiatt kellemetlenül, Minho. - tette rá megnyugtatás céljából tapogatóját az asztal felületén elfektetett alkaromra, mire egyből elöntött egész testemben az őrjítő melegségérzet a libabőrrel karöltve, s levert a víz. - Értékelem a kedvességed, de az van, hogy nekem egyenlőre még nem szabad süteményeket fogyasztanom, és a kávét is tanácsos kihagynom, ugyanis előre megírt étrend alapján táplálkozom jelenleg, mivel volt egy makacs, hosszabb ideig fennálló betegségem, szóval vigyáznom kell, mit eszek. Ne haragudj, hogy nem mondtam el hamarabb, mert az igazat megvallva ezért nem ettem meg a fagyit sem amit a múltkor vettél nekem. Pedig ízlett, csak nem lehet - hadarta a kis mókusszemű, úgy magyarázkodva nekem mintha legalábbis valamiféle fontos kulcsszereplő lennék az életében, akinek meg kell magyaráznia az ok-okozati összefüggéseket tettei mögött.

- Elnézést, nem tudtam, hogy beteg. Bocsánat, nem akartam erőltetni semmit - húztam el a bűntudat facsaró szájízével telve az ajkaimat. Megmondom az őszintét, nem kicsit furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miféle betegség miatt kell ennyire vigyáznia a kajákkal, végül azonban tapintatból magamba bírtam fojtani a kikívánkozó kérdést.

- Nem erőltettél semmit, és már nem vagyok beteg, csak vigyáznom kell, nemhogy visszaesem. De mindegy, hagyjuk is inkább, nem túlzottan szeretek erről beszélni - húzta össze magát olyan apróra amennyire az lehetséges volt, s nem kellett pszichológusnak lennem a kielemzéséhez, ugyanis látszott rajta, hogy elképesztően kényelmetlenül érzi magát jelenleg. Szerettem volna egy érzelmes ölelésben részesíteni, hogy megnyugtassam, de még idejében sikerült megállj parancsolnom ennek a már-már reflexszerűnek kínálkozó mozdulatomnak. Helyette csak közelebb csusszantam hozzá a székkel együtt, s empatikusan, lágyan beszélve hozzá próbáltam vele éreztetni, hogy nincs miért kellemetlenül éreznie magát. Velem nincs miért.

- Nincsen semmi baj, nem kell beszélnie róla, ha nem akar. Szerintem viszont dícséretes, hogy ilyen becsületesen betartja az étrendjét. Veszek magának tiszta vizet akkor, és ha kér, szívesen veszek még magának akármilyen gyümölcsöt, vagy zöldséget, amit ehet, de nem kell emiatt kínosan éreznie magát.

- Köszönöm, de... - köszörülte meg a kiszáradt torkát. - Elég egyenlőre csak a víz. És kérlek ne mondd el senkinek, hogy vigyáznom kell az evéssel. Nem szeretném ha tudnának erről mások is a gimiben, mert szégyellem. - kérte.

- Ez csak természetes. Nem mondom el senkinek, ígérem - mosolyogtam rá kedvesen, mire ő is megejtett felém egy megkönnyebbült ajakgörbületet.

Ekkor a beszélgetésünket megszakítva odalépett az asztalunkhoz egy derűs arcú, mosolygós fiatal kiszolgáló lány, fekete-fehér csíkos kötényt viselve derekán.

- Sziasztok! Mit hozhatok? - tüsténkedett.

- Szia. Kérnék egy szénsavmentes ásványvizet és egy kávét két cukorral - adtam le a rendelést, mire a lány csak nagyokat bólogatva vette tudomásul az elhangzottakat, s közölte, hogy egy pillanat és már hozza is a kért italokat, majd elviharzott.

- Nos, akkor szerintem kezdjük is el az esszédet - vetette fel Han Jisung, mikor ismét kettesben maradtunk, belém pedig ekkor vágódott bele a felismerés villáma, miszerint elsősorban fogalmazást írni jöttünk ide, nem sziesztázni. - Mi is volt a téma? - tudakolta.

- "Tinédzserek és az elektronikai eszközök" - informáltam őt, miközben sóhajtozva kihalásztam a puffasztottra teletömött táskámból a szánalmasan gyűrött angolfüzetemet és egy tollat. - Hogyan fogjunk neki? - tettem fel elveszve az alábbi kérdést.

- Tépj ki először is egy lapot amire tudunk írni - instruált. - Remélem az nem a matek, vagy a bioszfüzeted - jegyezte meg rosszallóan, habár hangvételéből érezni véltem azt a bizonyos viccelődős jelleget.

- Nem, nem az - nevettem el magam, miközben kérését teljesítve valóban kiszakítottam egy lapot a füzetből, habár elég görbére sikeredett, mit ne mondjak. - A francba. Tépjek ki egy másikat?

- Hagyd, jó lesz ez így - legyintett egyet a mellettem ülő fiú. - Nos, akkor most írd fel először is a címet angolul, aztán közösen átgondoljuk, hogy mivel is lenne érdemes kezdeni, mert tudniillik, egy esszé mindig egy tézismondatra épül, ami mellett érvelned kell, vagy épp meg kell cáfolnod azt. Olyan az egész mint egy komplex szerkezeti egység. - magyarázta, én pedig mindvégig leplezetlen érdeklődéssel ittam minden egyes szavát, mivel baszki, olyan imádnivalóan festett a kis mókus ahogyan tudálékosan csacsogott itt nekem.

- Oké, felírom - veselkedtem neki, s addig minden nagyobb jellegű probléma nélkül el is jutottam a cím angolra fordításában, hogy "Teenagers and electronic ...", ott azonban méteres falakba ütköztem. Mégis hogy a francba van angolul az, hogy "eszköz"?! Nem kívántam megkérdezni ezt Han Jisungtól, mivel nem akartam, hogy ennyire egy agyilag zokninak tartson angolból, viszont máshonnan nem tudtam volna kibarkóbázni a hiányzó szót, így a leghatásosabb praktikának az tűnt, hogyha hallgatok, mint a sír, s majdcsak megmondja ő helyettem.

- Teenagers and electronic gadgets - meg sem kellett őt kérnem, rögtön feltűnt neki, hogy elakadtam, s készkésen el is árulta az alábbi szót, azonban ezzel nem túlzottan lettem kisegítve.

- Hogy írják? - mosolyodtam el kínomban.

- G-a-d-g-e-t-s - betűzte le nekem készségesen, ami bár ultraciki volt, de legalább egyről a kettőre jutottunk vele. - Szuper. Ó, nézzenek oda, milyen szépen írsz - dicsért meg a papírt vizsgálva, mire fogalmam sincs miért, de kissé elpirultam, pedig ez nem számított bóknak még csak kilométerekről sem. - Oké, akkor most gondoljuk át, hogy mit akarunk írni.

- Ezt, hogy érti?

- Hát mondd el, mit írnál, és aztán valahogy megfogalmazzuk.

- Huh, oké - motyogtam demotiváltan, előre tartva attól, hogy mégis miképp fog ez a keszekuszaság nekünk összeállni a nap végén egy egésszé.

Meglepően rugalmas és élvezhető volt Han Jisunggal együtt dolgozva megírni azt az átokverte esszémet. Álmomban sem hittem volna magamról, hogy valaha is pozitív érzésekkel tölt majd el egy ilyen fogalmazás elkészítése. Igazándiból ahogy mindig, itt is az első lépés megtétele volt a legnehezebb, utána már úgy ment az egész mint a karikacsapás. Miután a pincér lány kihozta nekünk a rendelt italainkat, attól fogva megjött a kedvem a munkához is, részben a kávé adta energialöket miatt, Han Jisung pedig lassú tempóban kortyolgatta a vizét. Olyan metódus szerint dolgoztunk, hogy én mondtam egy mondatot koreaiul, amit aztán Han Jisung segítségével sikeresen lefordítottunk angol nyelvre. A fiatal osztályfőnököm közben persze rengeteg tippet adott, számtalan hasznos tanáccsal látott el, és türelmesen magyarázta nekem a különféle nyelvtani szabályokat is, így büszkén kijelenthetem, hogy egész pofásra sikeredett ez az esszé, ráadásul kevesebb mint egy órát vett csak igénybe. S mindezt csakis kizárólag Han Jisungnak köszönhetem.

- "Keep the pace with the modern technology, but do not give up on everything else." - olvasta el az orra alatt mormogva az egész irományt egyben Han Jisung, hogy ellenőrizze, nincs-e benne valahol egy szarvashiba, vagy esetleg egy értelmetlen mondatrész. - Oké, nagyszerű lett, nagyon ügyesen megírtad - húzta széles mosolyra karakteres ajkait, büszkén meglapogatva vállamat.

- Ugyan már, hisz' ez a maga érdeme - ingattam a fejemet egy hitetlen nevetést hallatva. - Ha Ön nem segített volna, akkor Jung tanár úr akkora ötössel jutalmazott volna, hogy haza se mertem volna menni. - borzongtam meg már szimplán csak anyusárkány éktelen dühének puszta gondolatára.

- Hányast szeretnél amúgy? - érdeklődött a könyökeire támaszkodva.

- Hármas azért jó lenne.

- Hármas?! - szörnyülködött el ennek hallatán Han Jisung, egész testében az irányomba fordulva, amit testbeszéd szempontjából egyértelműen jó jelként értelmeztem, ugyanis mi emberek általában akkor szoktunk teljesen a másik felé pördülni, hogyha szimpatizálunk az illetővel. - Óh, miért vagy ilyen szigorú magadhoz, Minho? Engedj meg magadnak egy kis örömöt és azt, hogy büszke legyél magadra. Mert igenis jó munkát végeztél, a nagy részét te írtad, én csak fordítani segítettem. Szerintem simán kijön egy kettesre az esszé, ha engem kérdezel - biztatott, közben leküldve az utolsó korty vizét is le a torkán, kiürítve ezáltal üvegpoharát.

- Köszönöm a biztatást - hálálkodtam. - Kér még inni? Vagy esetleg valamit enni? - kérdezgettem őt törődően, nemhogy szegény szomjas lesz, vagy éppenséggel éhezni fog a pocija.

- Nem kérek már semmit, köszönöm. - rázta a fejét továbbra is szégyenlősen amint az evéstéma ismét terítékre került. - Viszont most, hogy így időben befejeztük az esszét, mit szeretnél csinálni? Kell esetleg segítség valamilyen más tantárgyban is? - ajánlotta fel segítségét, ügyesen terelve a témát.

- Inkább beszélgessünk! Mára elegem van a sulis cuccokból - vetettem fel, szenvedve nyögve fel már csak az iskola említésének hallatán is, miközben boszorkányos ügyességgel forgatva meg ujjaim közt a telefonomat, lőttem az előnyösebbik szögből egy képet az immáron félig megivott kávémról, hogy aztán kiposztolhassam azt Instagramra. - Egy perc, csak ezt kirakom... - tanulmányoztam a beállításokat, tudatva a tanárommal, hogy miért is pötyögtetem épp a mobiltelefonom.

- Ó, az az Instagram! - csapta össze a kezeit szórakozottan Han Jisung. - Csak ne jelölj meg - figyelmeztetett gyorsan, amit követően kissé furcsás érzés keletkezett bennem, elvégre olyan ez mintha jelenleg tilosban találkoznánk, amit titkolnunk kell a világ színe elől. Nyilván erről szó sincs, de azért a gondolat mégiscsak elragadott egy röpke pillanatra.

- Ne aggódjon, nem fogom. Anonim marad - szökött fel az orcámra a csábosabbik fajta félmosolyom.

@leeknow

@leeknow: no caption only coffee

A rapid posztot követően gyorsan el is raktam vissza a táskámba azt a fránya mobiltelefonomat, hogy a figyelmemet ismét teljes mértékben Han Jisungra áldozhassam, akivel ezen a ponton olyan közel kerültünk egymáshoz fizikailag, hogy a térdünk majdhogynem összeért az asztal alatt. S nem csak ő volt testével felém fordulva, hanem én is őfeléje. Az illata továbbra is részegítő volt, egy igazi addíció, e kapcsán pedig nincs olyan elvonókúra, amely kigyógyítani. Barnás hajtincsei innen tanulmányozva is elképesztően selymesnek és puhának hatottak, ahogyan a tejfehér bőre is. Pokoli nehéz volt leküzdenem a bennem hirtelen és intenzíven fellépő sóvárgást, hogy megérintsem őt; ez esetben azonban szó sem volt szexuális indíttatásról, nem a nemesebbik részem hajtott. Oltatta volna a vágyam szomját már egy aprócska, mások szemében jelentéktelennek titulált bugyuta érintés is: egy gyöngéd simítás a karjára, vagy hogy érzelmesen ujjam köré tekerhessem egyik lokniját, amely tagadhatatlanul intim, s meghitt tett volna a másik fél irányában. De tisztában voltam vele, hogy nincs feljogosultságom ilyet tenni, hozzáérni, s effélékről fantáziálni, ezért be kellett érnem a térdeink viszonylagosnak mondható érintésével.

- Meséljen magáról - szólaltam meg néhány másodpercnyi hallgatás után, megtörve a kongó csendet, majd túlcsordult érdeklődéssel döntöttem oldalra a kobakomat.

- Mire vagy kíváncsi? - bazsalygott félénken a fiatal osztályfőnököm, miközben hozzám közelebb eső kezét, a balt az asztalra fektette.

- Mondjuk a táncra - hoztam fel az első témát ami az eszembe ötlött. - Csak azért mert én is táncoltam, szóval ez a sportág közel áll a szívemhez.

- Táncoltál? Múlt időben?

- Igen, múlt időben. Évekig aktívan űztem, és teljes szívemből imádtam is, hiszen számomra a táncművészet nem csupán egy sport, hanem egy életérzés, csak sajna nem túl jó a kondícióm. Elég gyorsan kifáradok, olyankor pedig jön a végtelen fuldoklás, a szédelgés, egyszer még a kórházba is be kellett vinni emiatt, ezért végül fel kellett adnom ezt a hobbimat, akármennyire is fontos volt és marad is számomra. Nem engedhettem, hogy az egészségem rovására menjen - meséltem, közben kissé elszontyolodva az emlékek miatt, hiszen kétségtelen, hogy mennyire hiányzott a mindennapjaimból a tánc, mivel ez is egyfajta módja annak, hogy az ember érzéseket közvetítsen kifelé, hogy kiadja magából fájdalmát, vagy éppenséggel örömét. - Szóval maradok a rajzolásnál, az valamivel nyugodalmasabb szabadidős tevékenység. - fejtettem ki gondolatmeneteimet, s ami kifejezetten jólesett, az az volt, hogy Han Jisung megkérdőjelezhetetlenül figyelt rám. Egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, s végig figyelemmel kísérte mondandómat.

- Sajnálom, hogy nem táncolsz már - közölte őszinte sajnálattal csillogó mókusszemekkel a férfi, mire én csak lemondóan legyintettem egyet, miszerint ez egy semmiség. Ennél nagyobb bajom sose legyen, azt kívánom. - Amúgy már hozzád hasonlóan én sem táncolok - bökte ki, mire kíváncsian húztam össze a szemeimet, ugyanis erre a fordulatra koránt sem számítottam. Már épp készültem volna rákérdezni a miértekre, azonban Han Jisungnak ezúttal bármiféle nógatás nélkül, magától is megeredt a nyelve. - Többször voltak eltörve a lábaim, és mindez végül megtette a hatását abban, hogy nem bírok túlzott fizikai vagy erőnléti mozgást végezni. Néha még állni is kihívás számomra, mármint huzamosabb ideig, mert olyannak érzem a lábaimat mintha kocsonyából lennének, vagy... nem is tudom megfogalmazni, milyen érzés. Próbáltam ugyan erőszakkal kényszeríteni magam a táncra, mert nem akartam megválni én sem a hobbimtól, ez volt az egyetlen mentsváram akkoriban, de brutálisan megterhelő volt a testemnek, nagyon fájt, mert rengeteg erőt kellett kifejtenem hozzá, és nem csinálhattam én sem tovább, mert előbb-utóbb belerokkantam volna. Pedig nekem is úgy hiányzik, szóval átérzem, mi van benned - sóhajtott fel szomorúan, s ráadásként még el is nézett rólam, robotikusan meredve maga elé, holott én még így is észrevettem, miszerint minden erejével próbálta visszafojtani kibuggyanni vágyó könnyeit.

A szívem szakadt meg érte, s már utólag bántam, amiért felhoztam ezt az egész tánc-témát, hiszen akaratomon kívül sikeresen felzaklattam vele szegény Han Jisungot, beletenyerelve olyasmibe, amibe nyilván nem kellett volna, pedig én őszintén csak azt szerettem volna elérni, hogy legyen egy olyan közös témánk, ami mindkettőnk számára egy jófajta társalgás alapkövét biztosítja. Ugyan tévedtem, de legalább kiderült, hogy több közös van bennünk mint azt eleinte hittem.

- Tudja... - szólaltam meg halkan, miközben én is az asztalra helyeztem jobb kezemet, rögtön Han Jisungé mellé, aki szerencsémre nem húzta el végtagját, viszont azt hallani véltem amint orrán át élesen beszívja az éltető oxigént. - Van, amikor elvesztünk valamit, ami fontos számunkra, de ha túl tudjuk magunkat tenni a veszteség adta fájdalmon, azzal már nyerünk... - beszéltem olyan hangerőséggel, hogy az már jóformán suttogásnak volt betudható, miközben ösztönösen közelebb csúsztattam az asztal sima felületén fekvő mancsomat a fiúéhoz, viszont ekkor váratlanul bezáródott végtagjaink közt a távolság, s immáron összeért a kisujjunk.

Már csupán ez az aprócska érintés is földöntúlian katartikus egy érzés volt számomra, az egész lényem izzott a csillapíthatatlan hőtől, miközben a pillangók túlhajszolva kalimpáltak a gyomrom belsejében. Így pedig sajnálatos módon túlságosan is magával ragadott a pillanat adta hév, és elvesztettem az eszemet, amit utólag már nem győzök sajnálni. Elkövettem ugyanis egy fatális hibát. Kisujjaink ugyebár úgy simultak egymáshoz, mint ahogyan a táncos válik eggyé a zenével, ekkor pedig jómagam bátorkodtam leheletfinoman végigsimítani az övén, ami akár tűnhetett véletlenszerűnek is, de ugyanakkor egyfajta flörtnek is, Han Jisung azonban ekkor rántotta el tőlem riadtan a tappancsát, mintha tűzbe nyúlt volna.

A kurva életbe is, Minho! Elbasztam. Nagyon elbasztam. Most mi lesz?!

Ekkor tudatosult csak, hogy mégis mi a frászkarikát művelek. Teljesen elment nekem még a maradék józan eszem is?! Igaz, csak egy alig érezhető simítás volt, de ezzel a húzásommal az eddigi meghitt hangulat úgy omlott atomjaira mint a kártyavár. Konkrétan a sárga földig süllyedve szégyenemben, talpig megalázva próbáltam egy szerencsétlen véletlennek ábrázolni az imént történteket, a laza aurámat kívánva kifelé sugározni, Han Jisung betegesen zavart viselkedése azonban nem sokat segített egyikünkön sem, hanem minden csak egyre kínosabbá és kínosabbá lett, pedig előtte oly' jól megértettük egymást, s egy hullámhosszra kerültünk.

- Ööhmm, azt hiszem nekem most mennem kell haza - makogta, frusztráltan dobolva a combján, s még a székét is odébb húzta tőlem, miközben lázasan összeszedte holmijait, mintha legalábbis menekülne előlem. Remek, no ezt hívják öngólnak. - Majd tájékoztass, hogy hogy sikerült az esszéd, kíváncsi vagyok! És köszönöm még egyszer, hogy megvetted nekem a vizet, de most tényleg muszáj rohannom, be kell vennem a gyógyszeremet! - hadarta, már javában indulásra készen állva, mindeközben én csak bambán meredtem rá, s nem tudtam, mit mondhatnék. - Szia, Minho! - köszönt el, majd valósággal kiviharzott a kávéházból mintha legalábbis vasvillákkal kergetnék.

- Viszlát...! - szóltam utána ripityára törött önbecsüléssel a tarsolyomban, viszont a fiúnak ekkorra már csak a hűlt helye maradt, s az utóérzet, hogy mekkora egy méretes barom vagyok. Legszívesebben kilőttem volna magam jogos megtorlásként az űrbe.

Egyedül maradva temettem bele tenyereimbe az arcomat, tétlenül hagyva, hogy eluralkodjon rajtam a düh, a bűntudat, a szégyen és a végtelen szomorúság ritka kombinációja. Próbáltam ezúttal én magamba fojtani a sírást, de roppant nehezemre esett, pedig anyu szerint csak a gyöngék sírnak.

Ha ez most valóban egy randevú lett volna, akkor minden további kérdés nélkül sikertelennek nyilvánítanám, viszont, mint tudjuk, nem volt az.

S nem is lehetett volna az, soha.

_____

Sziasztok, drágáim, visszatértem!🥺❤️

El sem tudom mondani, mennyire hiányzott már, hogy új rész részt rakjak ki😭🙌 remélem egy ilyen hosszabb kihagyás után is itt vagytok még😶❤️ Ennek a fejezetnek a megírásába szívemet-lelkemet beletettem, olyannyira sikerült átélnem az egészet az írás közepette😙😌

Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az új részre, viszont a horvátországi nyaralásom jelentősen elvette az időmet, illetve egy vissza-visszatérő egészségügyi probléma is gátolt több napon keresztül az írásban... de mindegy, a lényeg, hogy itt az új rész, és 8350 szavas lett, az eddigi leghosszabb fejezet😂😂❤️ remélem a hosszú rész kárpótolt titeket a kihagyásért🤪❤️

Mit gondoltok eddig a történetről? Vajon miért viselkedik sokszor ilyen furán Jisung?😶 Szerintetek miképp fog alakulni a kapcsolatuk a továbbiakban?

Köszönöm ha elolvastátok, találkozunk majd egy következő rész alatt, puszi!❤️