\__/

Han Jisung egész jól elcsacsogott Min Yoongival és Jung Hoseokkal az ebédidő leforgása alatt, legalábbis a saját helyemről, holmi rossz zsiráf módjára nyújtogatva a nyakam az irányukba így ítéltem meg a látottakat. Habár a fiatal férfi nem sokat evett a tteokbokkiból, ami mindenképpen aggodalomra adott okot a vélt vagy valós egészségügyi problémáit illetően, viszont miután a két kollégája odatársult hozzá, onnantól kezdve szemmel láthatóan sokkal kevésbé tűnt elveszettnek a tanár úr. Alig tíz perc elteltével már vitathatatlanul úgy láttam, hogy teljesen felderülve, felhőtlenül beszélgetett a másik kettővel, néha még félszegen nevetgélve is, ami óhatatlanul is arra a tolakodó gondolatra sarkalt, hogy vajon miért nem lehettem én az a szemfüles illető, aki hamarabb odaült volna hozzá, hogy ne tengesse egyedül az ebédszünete hosszadalmas perceit? Elvégre megtehettem volna, nemde?

Bevallom, valahol ott legbelül mardosott az a levakarhatatlan, egészen bőröm aljáig beivódott féltékenység, hogy Min Yoongi és Jung Hoseok most szereztek Han Jisungnál egy-egy jó pontot, ami akár nekem is járhatott volna. Szívesen feldobtam volna én Han Jisung ebédszünetét, de alighogy ez a gondolat rátelepedett az agyamra, utána rögtön kelletlenül be kellett ismernem magamnak, hogy diákként bizony semmi keresnivalóm nem lett volna a tanárom oldalán. Hiába áhítozom az után, hogy a fiatal férfi közelében legyek, egyszerűen nincs jogom hozzá, mivel gátat szabnak vágyaimnak azok az átkozott szabályok.

De... nem azért vannak a szabályok, hogy megszegjük őket? Kecsegtető, viszont ahhoz haladéktalanul sort kéne állnom ott, ahol a merészséget osztogatják, mert jelenleg csak a gyáva mivoltom táplál.

Az ebédszünet lassanként a vége felé közeledett, így sokan, nevezetesen azok akik már befejezték az ebédet, elkezdtek visszaszállingózni az étkezdéből a gimnázium épületébe, holott a tanárok túlnyomó többsége még továbbra is zavartalanul beszélgetett egymással, nagyobb figyelmet fordítva a traccsolásra, mintsem a fejük tömésére.

- Na, mehetünk vissza? - nézett végig rajtunk fontoskodva Seungmin, mikor már mindannyian lerakva a villánkat a tányérjaink alaposan összeszószozott szélére, kellemetlenül telepakolt gyomorral dőltünk hátra. Én személy szerint úgy éreztem, hogy egyetlen óvatlan mozdulat, s a műanyag szék menten ripityára törik a hátsóm tetemes súlya alatt, ugyanis e laktató ebéd után mintha több tonnát híztam volna. - Biológia lesz, nem? A szexi tanár uraddal, aki után vered a nyálad - nézett rám szórakozottan a mellettem ülő.

- Shhh, kussoljál! - ripakodtam rá riadtan. - Még a végén valaki meghallja! - pánikoltam, a biztonság kedvéért észrevétlenül körbenézve a helyiségben, gyors terepszemlét tartva, hogy vajon felfigyelt-e valaki az előbb elhangzottakra, viszont semmi gyanúsat nem észleltem magam körül. Hála istennek, mert már épp készültem volna Seungmin nyakának ugrani... - Különben pedig nem verem utána a nyálam, szóval be lehet fejezni - tiltakoztam, ezúttal tudatosan halkabbra fogva a hangomat legalább én.

- Ühüm. Minho, nem vagyunk hülyék. Az nem lenne szembetűnő, hogyha ritkán témába kerülne, de te speciel másról sem beszélsz egy hete, csak Han Jisung így, Han Jisung úgy, Han Jisung posztolt Instára, írjak rá, vagy hívjam el inkább egy újabb fagyira? - vékonyította el a hangját Wooyoung, teátrális kézmozdulatokat téve, miközben szégyentelenül kiparodizált, nekem pedig még a szám is tátva maradt döbbenetemben.

- Nem is viselkedem így! - védekeztem, ámbár elég gyengén. Igaz ami igaz, eddig fel sem tűnt, hogy mennyit áradozok a szóban forgó fiúról a barátaimnak, csupán most, amint szembesítettek vele. - Jó, ha mindenáron az én számból akarjátok hallani újra, akkor igen, tetszik nekem. Nagyon. De szerintem ebben nincs semmi rossz, ez úgyis csak amolyan "plátói szerelem", nem ártok vele senkinek - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.

- Nincs benne semmi rossz, ez igaz, csak azért légy óvatos, hogy mennyire mész messzire. Ne a farkaddal gondolkozz, hanem az eszeddel. Ezt nekem sem ártana megfogadnom... - gondolkodott el magán hirtelen San, miszerint neki sem tenne rosszat tulajdonképpen a saját tanácsa szerint intézni az ügyes-bajos dolgait.

- Vigyázni fogok - ígértem meg nekik könnyelműen. - Na, akkor mehetünk mostmár? Akarok még cigizni mielőtt visszamegyünk az osztályba - osztottam meg velük a közeljövőre vonatkozó terveimet, hisz' a banános-eper ízű elektromos cigarettám már túlontúl régóta lapult ott árván, elhanyagolva a zsebemben.

- Az bizony nekem sem ártana - dünnyögött vissza a piercinges. - A cigi úgyis kaja után esik a legjobban!

Sietősre véve a figurát visszavittük az üres tányérjainkat a hosszúkás pulthoz, s természetesen szépen és illedelmesen köszönetet mondtunk a szakácsnőknek a finom ebédért, amit követően elhagyni készültünk az étkezdét, ehhez azonban elkerülhetetlenül el kellett sétálnunk Han Jisungék asztala mellett, ahol a fiatal férfi továbbra is édesen mosolyogva beszélgetett a másik kettővel. A fülemet természetesen aktívan hegyezni kezdtem mikor épp elhaladtunk mellettük, és sikerült is annyit elcsípnem a folyamatban lévő párbeszédből, amint Jung Hoseok épp a még továbbra is zajló egyetemi tanulmányairól faggatta a mókusszeműt, akinek a válaszát már sajna nem nyílt alkalmam meghallgatni, ugyanis pillanatok törtrésze alatt már javában az udvaron találtam magam.

Kissé az épület széle felé húzódtunk a srácokkal, ahol kevésbé voltunk terítéken a tanárok sasszeme elől, mire San egyből előkapta a vékony nikotinos tekercset, meggyújtva annak legvégét, én pedig az elektromos cigarettámat kezdtem szívogatni, lelkiismeretesen leslukkolva tüdőmbe a banános-eper édeskés illatú és ízű füstjét.

Közben persze eszembe ötlött az is, miszerint Han Jisung mindenbizonnyal nem lenne elragadtatva attól, hogy ismét dohányzunk, ráadásul az iskola területén, de épp ez volna az elektromos cigaretta előnye; nem érezni az utóhatását, illetve amiről a kis osztályfőnököm nem tud, az nem is fáj neki. Vétek lenne egy ilyen szépséget dühbe gurulva látni.

Miután végeztünk, ráérősen visszabattyogtunk a gimnázium épületébe, egy adagnyi sóhajtozás és hasztalan jajveszékelés kíséretében megmászva azokat az átkozott lépcsőket. Ezen a ponton már mindenki javában benn tartózkodott az osztálytermünkben, tekintve, hogy a hatodik órát megkezdő csengő felhangzása csak öt percnyire volt esedékes.

Fogtuk magunkat, és mind a négyen leültünk a helyünkre, azonban mikor éppen vettem volna elő a telefonomat, hogy annak céltalan pötyögtetésével üssem el a fennálló pár percet, valami érdekes szófoszlány ütötte meg a fülemet, mégpedig nevezetesen ismét Jackson Wang primitív szájából.

- Chaeryeong-ah, nem hiszlek el, tök jó pasi vagyok, hát miért nem kellek neked? Pedig még a kínai haverok szerint is te tízből egy olyan erős hetes körül vagy, ami alapján egyértelműen jónak számítasz - szövegelt magabiztosan az említett srác, közvetlenül a nőverem padjára támaszkodva két kézzel, a lány azonban csak vonakodva váltott egy gyors pillantást a mellette megkukulva pislogó Ryujinnal, mielőtt válaszolt volna.

- Már mondtam, hogy nem kellenél, Jackson, szállj le rólam.

- Ugyan már, pedig esküszöm, hogy egyetlen perc alatt a csillagok közé repítenélek, bébi, még azt is tudom a férfiak többségével ellentétben, hogy hol van a csikló - húzta ki magát dagadó mellkassal Jackson, mintha legalábbis dicséretet várt volna azért, hogy tisztában van a női anatómia alapköveivel. Gratula, Jackson, lenyűgöző teljesítmény, taps, taps. - Ne kéresd már magad, ez a vörös hajad úgyis olyan pornós... ti lányok pedig úgyis ehhez értetek a legjobban - szövegelt tovább, már határozottan túllépve egy bizonyos határt tukmálva magát rá szegény Chaeryeongra, én pedig ezen a ponton döntöttem úgy, hogy itt a legfőbb ideje közbelépnem, hiszen az a mocskos, homofób, nőket lealacsonyító szemétláda egyszerűen nem beszélhet így a testvéremmel! S ki fogja megvédeni őt, ha nem én, mikor Jacksonék oktondi bandájától minden egyes diáktársam tart?

Hirtelen előtört belőlem a védelmező fiútestvér szerepe, s úgy éreztem, hogy mindenképpen le kell állítanom a morális erkölcsökkel legkevésbé sem rendelkező Jacksont a további pikáns megjegyzések elejtésétől, hiszen tagadhatatlan tény az, hogy tiszteletlenül bánt a nővéremmel. S nem csak Chaeryeongot alacsonyította le a kijelentéseivel, hanem úgy általánosan véve a nőket is, mintha az alábbi nem csak a férfiak biológiai szükségleteinek kielégítésére lett volna teremtve.

- Nem hallottad, hogy mit mondott?! - pattantam fel a székemről, s ökölbe szorult markokkal odasiettem a nővérem padja mellé, a barátaim pedig természetesen hűen követtek, hogy ne egyedül kelljen minden támogatás nélkül megvívnom ezt a harcot Jacksonnal és amaz három bábjával. - Chaeryeong nemet mondott! Mondd, te felfogod ennek a szónak a jelentését?! Ráadásul, hogy a faszomba merészelsz így beszélni a nővéremmel, te gyökér?! - emeltem fel a hangomat, s rohadtul nem érdekelt abban a pillanatban, hogy az egész osztályom érdeklődve sandítgat az irányunkba a kitörni készülő balhét érzékelve, és az sem, hogy épp becsengettek a mai utolsó órára, ami azt jelentette, hogy innentől kezdve bármelyik pillanatban megérkezhet a tanár.

- Minho, nincs semmi baj, miattam nem kell... - ingatta a buksiját riadtan Chaeryeong, próbálva ő maga eloltani az indulatokat fűtő vita sercegő parazsát, azonban rögtön le is intettem őt, elvégre ez igenis bántalmazás kategória, amit nem lehet hidegvérrel tűrni, mert idővel csak rosszabbá és rosszabbá fajulhat. Csírájában kell elfojtani a gonoszt.

- Már megint mit ugatsz bele abba, ami baszottul nem a te dolgod?! - rivallt rám eszét vesztve Jackson, majd lendületből közelebb is lépett hozzám, vérben forgó szemekkel vizslatva az én pislogóimat, én azonban csak töretlenül álltam tekintetét. - Nem hozzád beszéltem, szóval kopj le, különben átrendezem az arcodat! Eddig türelmes voltam veled és a ferdehajlamú brancsoddal, de ez innentől kezdve drasztikusan megváltozik! Még egy rossz szó, Minho, és kapsz egy csinos kis jobbhorgot! - fenyegetőzött, ezzel azonban nem tudott eltántorítani, sőt, egyre inkább felhergelt.

- Már hogyne lenne az én dolgom?! Komolyan azt várod el tőlem, hogy tétlenül nézzem végig, amint zaklatod a nővéremet?! Ha valaki nemet mond, akkor azt egy szofisztikált ember tiszteletben is tartja, nem mint te! - szembesítettem őt gyomorforgató viselkedésével, a kínai fiú azonban csak lesajnálóan mosolyogva hallgatott, ami olyannyira kihozott a sodromból, hogy következő lépésemként idegbetegen löktem egyet Jackson mellkasán, aki erre egyből hátratántorodott, elvesztve egyensúlyát, de hű csatlósa, Youngjae, reflexszerűen elkapta testét, megmentve őt ezáltal a padlóra zuhanástól, amit teszem azt tökéletesen megérdemelt volna az az utolsó senkiházi majomparádé. Általában nem szoktam verekedni, és nem vagyok ennyire lobbanékony és impulzív típus, de jelenleg képtelen voltam kontrollálni az éktelen dühömet.

- Fú, te mocskos buzi, ezért most kurvára megfizetsz! - bődült fel irgalmatlan adagnyi méreggel a tekintetében Jackson, majd egy pillanat törtrésze alatt elkapta vaskos markával a nyakamat, mire a levegő egycsapásra kiszorult a tüdőmből, a lendülettől pedig természetesen hanyatt estem a kemény talajra, a kínai srác pedig egyenesen rám zuhant, ez azonban nem állította meg őt a továbbiaktól. - Na, mi van, ez már nem annyira tetszik, mi? - vigyorgott le rám diadalittasan, szabályosan a nyakamra támaszkodva, miközben jómagam csak vöröslő fejjel próbáltam lefejteni említett testrészemről az ujjait, sikertelenül, hisz' konkrétan satuba fogott velük.

- Jézusom, Jackson, azonnal engedd őt el! - sikoltott fel halálfélelemmel a sápadt arcán Chaeryeong, miközben riadtan kapaszkodott bele Ryujin karjába egyetlen mentsváraként.

- Ha randizol velem, elengedem - alkudozott vele tovább Jackson a lehető legalattomosabban játszva, hogy nyomást gyakoroljon a lányra.

- Kurvára ne most szórakozzál, Wang! Megfojtod! - csattant fel kétségbeesetten Wooyoung, miközben San és Seungmin megragadva Jackson izmos karjait minden erejüket összevetve próbálták leszedni őt rólam, azonban az a faszkalap olyan eltökéltnek tűnt, hogy a végtagjai rángatásával csupán a nyakamon való szorításán sikerült valamelyest lazítaniuk, leszedni rólam azonban közel sem. S mivel az éltető oxigén hiánya konkrétan megbénította a testemet, így kellő energiamennyiség híján nem bírtam őt leküzdeni magamról. Meg a fizikai kondíciómmal alapból is baj van...

- Randizol velem, Chaeryeong? - kérdezett rá ismét a nővéremnél Jackson.

Chaeryeong már épp nyitotta volna a száját, visszafojtva a kitörni készülő sírását, valószínűleg azért, hogy igennel válaszoljon a feltett kérdésre, azonban éppen ezért is volt muszáj ismét közbeszólnom. Nem engedhettem, hogy a fiú puszta zsarolással vegye rá szegényt egy számára nem kívánatos randevúra.

- Nem randizik veled, fogd már fel, te rohadék! - mordultam fel elfúló hangon, s minden erőmet összeszedve egy jól irányzott mozdulattal fellöktem a térdemet, ezáltal pedig sikerült valahová medencecsonton találnom vele Jacksont, aki kétrét görnyedt egy fájdalmas szusszanást hallatva, s természetesen a nyakamon való markolása is ösztönösen enyhült, így már könnyűszerrel le tudtam magamról hámozni az ujjait.

- Baszki Jackson, ne hagyd magad! Nem győzhet le egy buzi! Heteróké a világ! - "biztatta" Jacksont a mellettünk pompomklányként csápoló Yunho, ahelyett, hogy mondjuk leállította volna azt az együgyű barátját.

- Fogd be a szádat! - förmedt rá San. - Fejezzétek már be, a kurva életbe, mindjárt jön a tanár!

- Leszarom - jelentette ki ijesztő nyugalmat erőltetve magára Jackson, majd kiropogtatta csontos ujjait, s az alatta fekvő valóm fölé emelte öklét. Ajaj. - Most megfizetsz mindenért, te idióta! Kíváncsi leszek, hogy mit fogsz szólni egy szexi kis sebhez, de sebaj, az úgyis bejön a pasiknak, nem? Te mocskos buzi... - fröcsögte vehemensen, s már épp lendítette volna az öklét egyenesen felém, én pedig reflexszerűen kaptam mancsaimat az arcom elé, -akármilyen gyáva megnyilvánulás is volt ez tőlem, hogy valamelyest blokkoljam az érkező ütést. Még a szemeimet is szorosan lehunytam, de a várt ütés csak-csak nem érkezett, én pedig egy pillanatra azt sem realizáltam, hogy mi zajlik körülöttem.

Chaeryeong és Ryujin magas hangon sikítottak, Sanék Jackson táborával ordítoztak teli torokból, akiket szintén nem kellett félteni, hirtelen azonban megütötte a fülemet egy ismerős hang is, ami nem az egyik osztálytársunktól származott, hanem valaki egészen mástól.

- Ti meg mégis mi a fenét műveltek, elárulnátok?! - mennydörögte elképedve Han Jisung valahol az ajtóban állva, mire bátorkodtam végre ismét kinyitni a pislogóimat, s a piszkos földről heverve is látni véltem, amint a fiatal férfi kis híján kiejtette a kezei közül az eddig mellkasához szorított könyveit döbbenetében. - Jackson! Minho?! Fiúk?! Mi folyik itt?! - hüledezett a kis mókus, szemeiben pedig ezúttal megcsillant a félelem szikrája, miközben menten odasietett mellénk.

- Semmi tanár úr, csak hülyülünk - pattant le rólam lazán Jackson, vigyázzba vágva magát, a leggyatrább színészi alakításokat bevetve, szégyentelenül úgy téve, mintha az imént semmi sem történt volna, miközben az osztályfőnökünk elé tárult jelenet önmagáért beszélt.

- Ne hazudjál, te gennyláda! - vicsorgott rá az említettre San, majd indulatosan mutogatva a megszeppenten álló Han Jisung felé fordult. - Tanár úr, hogyha nem jön be, akkor ez a mocsok megüti Minhot! Minimum ki kéne rúgatni az ilyet! Állatkertben a helye a gorillák közt! Vagy krokodileledelt kéne csinálni belőle! - állt elő kreatívabbnál kreatívabb felvetésekkel.

- Nem igaz, az egész amiatt volt, mert Minho kezdegetett! - kelt gépiesen annak a baromarcúnak a védelmére Mingi.

- Talán azért, te debil, mert mászott Chae-re?! - rikácsolt közbe immáron Wooyoung is, az én oldalamon kardoskodva. - Perszehogy megvédte a testvérét!

- Inkább magával kezdjen valamit először a kis mitugrász Minho - fintorgott karba tett kezekkel Youngjae.

- Na jó, elég legyen ebből az őrületből! - emelte fel a hangját a tanárunk, gondterhelten megdörzsölve halántékát, miközben Seungmin és San a karomat fogva felsegítettek a földről. A kisebb fojtogatási procedúrát követően egyből szédelegni és köhögni kezdtem egy keveset, illetve villámgyorsan leporoltam a sötétkék ingemről a talajról magamra felszedett porréteget. Chaeryeong aggódó tekintettel nyújtott át nekem egy palack jéghideg vizet, amibe párszor jókorát bele is kortyoltam, hogy benedvesítsen a folyadékkal kiszáradt torkomat. - Akármi is történt itt, meg nem akarok látni még egy ilyen incidenset, különben mentek rögtön Shin igazgató úrhoz! Gyűlölöm a fizikai erőszak minden létező formáját és megnyilvánulását, ezért a saját osztályomban hatványozottan nem fogom tűrni az ilyesmit, megértettétek?! Nem tudom minek okából ugrottatok így egymásnak, mindenesetre gyalázat, hogy így fogadtok. Csalódtam bennetek, azt hittem érett, felnőtt emberekkel van dolgom, s nem eszetlen gyerekekkel - nézett végig rajtunk szomorúan, mire minden egyes a vitában résztvevő többé-kevésbé elszégyellte magát, még legnagyobb döbbenetemre Jackson is csak szótlanságra kárhoztatva magát szegte le a fejét, habár szerintem ő jobban tartott az esetleges beírástól, mintsem a cuki kis tanár bácsi haragjától. Mindenesetre hirtelen már nem volt akkora szája mint az imént. Nekem is keserű íz keletkezett a számban, még annak ellenére is, hogy nem kifejezetten éreztem magam vétkes félnek a kirobbant hercehurca miatt, hiszen én csupán a nővéremet és az igazságot védtem. - Minho, jól vagy? - intézte határozottan csengő kérdését ezúttal egyenes felém.

- Igen, köszönöm - nyeltem egyet, görcsösen kerülve a fiatal férfival még a szemkontaktust is. Bravó, most vajon mit gondolhat rólam? Már valószínűleg alapból is egy fura kölyöknek tart az ominózus fagyis eset óta, de mostmár egy bamba baleknek is, aki nem képes magát igazi férfihoz méltóan megvédeni, s helyénvalóan lekezelni egy-egy konfliktust. Remek, ezt megint jól elszúrtam; ő is kimondta, nem tart minket másnak mint eszetlen gyerekeknek, ez alól pedig én sem volnék kivétel.

- Jól van. Remélem nem kell még egyszer lebonyolítanunk egy ilyen kaliberű beszélgetést. Ez alkalommal köztünk marad mindez, de mostantól kezdve garantáltan rajtatok tartom a szememet. Ha valami bajotok van egymással, azt pedig tessék elintézni az iskolán kívül, vagy pedig normális kereteken belül megbeszélni. Egy szerencséd, kedves Jackson, hogy nem ütötted meg Minhot, különben most oltári nagy pácban lennél. - szűkültek össze Han Jisung íriszei. - Most pedig üljetek le, mert már így is elment tizenöt perc az órából. - utasított minket, majd odaballagott a tanári asztalhoz, s gondterhelten kezdett matatni az USB-vel, hogy ki tudja nekünk vetíteni a mára szánt tananyagot.

Látszott rajta, a tekintetén, amelyben pillanatnyilag megszűnt létezni a szívet melengető fény, hogy a mostani, mondjuk úgy, hogy kis híján verekedésbe fulladt eset teljesen felzaklatta őt, mégis profin igyekezett leplezni azt, hogy mennyire megbolygatott benne mindez valamit.

Ezt követően mindenki visszaült a saját tulajdon helyére; Charyeong, Jacksonék és persze mi is, habár továbbra is megállíthatatlanul ment a szemezés a teremben; példának okáért a nővérem az osztály túloldaláról meresztgetve a szemét próbált kommunikálni velem. Lehet ez amolyan ikerdolognak tudható be, de egyből megértettem, hogy mit szeretne közölni felém, s bár nem tudok szájról olvasni, az övé mégis láthatóan a "jól vagy?" kérdést formálta. Erre csak egy apró biccentéssel válaszoltam, mire a lány eltátogott egy köszönömöt, én pedig ezúttal a kobakomat ingattam, miszerint az ilyesmit nem kell megköszönni. Alap, hogy megvédem őt minden rossztól.

- Haver, ugye nem vagy rosszul? Semmi szédülés, vagy hasonló? Hívjam ki neked a mentőket? Vagy esetleg kérsz mesterséges lélegeztetést? Neked megtenném, mert te vagy a legjobb barátom - suttogta oda nekem őszintén aggódva San, miközben Han Jisungnak az előzőleg beállt kisebb technikai gondok ellenére végül sikerült beüzemelnie azt a fránya kivetítőt, mire az interaktív táblán megjelent egy gondosan kidolgozott dokumentum a... vírusokról...?

- Jézusom, dehogy kérek - nevettem el magam hitetlenkedve. - Nincsen semmi bajom már, csak kurva mérges vagyok, ez minden. - dörmögtem, s valóban; a szédülés már semmissé lett, csupán az indulatok viharként tomboltak bennem, és garantáltan azt éreztem, hogy képes lennék belefojtani Jacksont egy kis kanálnyi vízbe. Már az is épp eléggé frusztráló, hogy osztálytársként kénytelen vagyok őt elviselni egyazon légtérben.

- Tőle sem kérsz mesterséges lélegeztetést? - bökött a piercinges észrevétlenül az épp lázasan a papírjai közt matató Han Jisung irányába, mire élesen beszívtam orrlyukaimon a levegőt.

- Chh, nagyon vicces vagy. Kérni kérnék, csak nem kapok.

- Óh, ahogyan én látom, a kicsikét fog kelleni mindjárt lélegeztetni. Tökre lerí róla, hogy mennyire ideges attól ami fogadta. Nem tudta mire vállalkozik mikor idejött tanítani - állapította meg hetykén San, s nem is lőtt mellé kijelentésével, Han Jisungot ugyanis teljesen ledöntötték a lábáról a történtek. Fura, úgy tűnt, hogy ő jobban kiakadt, mint éppenséggel én, vagy bárki más az osztályból, de ez betudható annak, hogy újonc tanár, s még nem tudja miképpen lehet hatékonyan kezelni egy-egy ilyen konfliktust.

- Nos, - köszörülte meg a torkát a fiatal férfi, bár hangja irdatlanul remegett, majd felállt, és nehézkesen mozogva odasétált a táblára kivetített prezentáció elé. - A mai órán a vírusokról, azok felépítéséről, fajtáiról és a vírusos megbetegedésekről lesz szó, a következő órán pedig már lehet is felelni abból amit most átveszünk. Tudom, hogy nem a legérdekesebb tananyag, de ezen túl kell lenni, hogy tovább tudjunk lépni. Tehát, mit tudnátok első körben elmondani nekem a vírusokról? - nézett végig reménykedve sorainkon.

El sem tudtam hinni ép ésszel, hogy valakit tényleg érdekelnek a hülye vírusok; olyan elképzelhetetlen teóriának tűnt, de mivel Han Jisung biológiatanár, ezért nyilván őt lekötik ezek az ostobaságok, ami fura. Én vele ellentétben csak annyit tudtam a vírusokról, hogy fertőznek, ezzel a hiányos tudásommal pedig nem állt szándékomban kérkedni, így lapulva mint tetű a var alatt hallgattam, ahogyan az osztály jelentős része is. Olyan csend állt be a teremben, hogy szinte a légy zümmögését is hallani lehetett.

- Hát van az a HIV vírus, vagy nem? - szólalt meg néhány perc elteltével az egyik hátsó padban kényelmesen szétterpeszkedett osztálytársam, Choi Yeonjun. - Amit a drogosok meg a melegek terjesztenek, nem? - tette hozzá, undorítóan kérődzve és csámcsogva a rágójával, mire csak a fejemet fogtam, s éreztem amint sorban halnak el a még elő agysejtjeim. Azt hiszem pontosan erre mondják azt, hogy "bölcs maradtál volna, ha hallgattál volna."

Han Jisung megkövülten pislogott egyenesen Yeonjunra, aki az értetlen ábrázatából ítélve nem is tudatosította a csöppnyi agyával, hogy vajon mi olyat mondhatott, ami ilyen reakciót vált ki a tanárunkból. Persze Jackson és az ökör bandája roppant jól szórakoztak az elhangzottakon, s egyetértően helyeseltek egymás között, miszerint Yeonjunnak mennyire igaza van.

- Ööö, nem teljesen - vakarta a feje tetejét tanácstalanul a kis mókus. - Vagyis abban igazad van, Yeonjun, hogy a HIV-fertőzés az egy vírusnak köszönhetően jön létre. Az is valamelyest igaz, hogy azok, akik rendszeresen használnak különféle kábítószereket és nehézdrogokat, nagyobb veszélynek vannak kitéve, már ha másokkal közös tűt használnak. Viszont - itt Han Jisung vett egy mély levegőt. - Az, miszerint a homoszexuálisok terjesztik ezt a vírust, egy elterjedt tévhit a témával kapcsolatban. A vírussejtek megtalálhatók a különféle testnedvekben, mint például az ondóban, hüvelyváladékban, s persze a vérben, így heteroszexuális közösüléssel is épp ugyanolyan könnyen terjed mint mikor azonos neműek létesítenek egymással testi kapcsolatot, ezért mindig nagyon fontos a védekezés. Terjedhet orális szex útján is, nem feltétel sem a behatolás, sem pedig az ejakuláció... - magyarázta el nekünk, viszonylag higgadtan. - Na, esetleg mi mást tudnátok még nekem mondani a vírusokról? - terelte vissza cselesen a témát az eredeti medrébe.

- Önállóan nem képesek az életben maradásra, ezért mindig szükségük van egy gazdaszervezetre - kotyogott közbe a legelső padban ülő Jongho, szorgalmasan jegyzetelve már most a füzetébe, de úgy, hogy még a papír is sercegett a toll alatt.

- Fantasztikus, Jongho! - csapta össze a tenyereit felvillanyozva Han Jisung. - Maga a vírusfertőzés pedig úgy megy végbe, hogy elsősorban a vírus megkötődik a gazdasejt felületén, és beléjuttatja az örökítőanyagát, ami teljesen átprogramozza a megfertőzött sejt működését. Elkezdenek képződni a különböző vírusalkotó részek, amelyek aztán összekapcsolódnak. Ezek a vírusok aztán rendszerint annyira elszaporodnak, hogy a gazdasejt szétesését okozzák, és további sejteket fertőznek meg. Néhány olyan, talán számotokra is ismert példák a vírusfertőzésre az influenza-, korona-, herpesz-, veszettség-, kanyaró-, mumpsz-, hepatitis- és himlővírus...

Habár nem ártott volna valamicskét jegyzetelnem, vagy legalább figyelnem a tananyag átvételére, viszont egyszerűen nem ment a koncentrálás, ami kétségkívül Han Jisung hibája. A mókusszemű ugyanis teljesen elvonta az összes létező figyelmemet; nem is hallottam amiket hadovált össze-vissza azokról a nyüves vírusokról, csupán elbambulva, már-már megszállottan mustráltam a fiatal férfit, miközben az zavartalanul mondta a magáét. Természetesen próbált minket is bevonni az anyag ismertetése körüli beszélgetésbe, hogy egy fokkal szórakoztatóbb legyen számunkra az utolsó óra, viszont a strébereken kívül nem igazán ragadtak magával senkit sem a virionok, sem a vegetatív vírusok.

Engem éppenséggel sokkal inkább a fiú érzéki kisugárzása varázsolt el; ahogy huzamosabb ideig szemrevételeztem őt, valahogy mindene olyan tökéletesnek tűnt, hogy az már túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. A tündéri arca, a tündöklő mosolya, a mókusszemei melyeket olyannyira imádtam, a keskeny dereka, még a hangja is megrészegített önmagában. Nem ismertem őt, ez tény, de mégis vágyakoztam utána; olyasfajta sóvárgás lépett fel nálam iránta, melyet nem olthat sem ital, sem étel, csupán egy csók azokra az ajkakra...

- ... a vírusok kezelésére viszont nincs gyógyszer. Ami ajánlott, az nyilván a megelőzés: védőoltások, immunrendszer erősítése, megfelelő higiénia és az egy napra ajánlott folyadékbevitel. És ennyi lenne a tananyag a vírusokról, esetleg van valamilyen kérdés a részetekről? - Han Jisung kérdőn pillantott felénk, mikor egy örökkévalóságnak érződő idő elteltével végérvényesen befejezte a szövegelését.

- Ki fog felelni következő órán? - kiabálta be nyomban a kérdést a mellettem ülő San, miközben épp egy élőben közvetített focimeccset nézett a telefonján a pad alatt, a legkevésbé sem zavartatva magát.

- Nem akarok szőrösszívű lenni, ezért következő órán még nem hívok ki senkit, aki viszont szeretne önként felelni, az természetesen megteheti - felelte neki Han Jisung, kisebb erőlködés után kihúzva a számítógép oldalának bemeneteléből az USB-t. - Esetleg szeretnél felelni te, San? - érdeklődött közben.

- Hogy én? - döbbent le egycsapásra a piercinges, álla pedig jóformán a földet verdeste. - Azt hiszem, ez alkalommal kihagyom. Meghagyom másnak a lehetőséget, tudja - heherészett zavartan.

- Persze, nem kötelező - mosolyodott el fáradtan Han Jisung, mikor is odakintről hirtelenjében beszűrődött a hatodik óra végét jelző csengő éktelen zaja. - Rendben, köszönöm szépen a figyelmet, mehettek, holnap találkozunk. Sziasztok! - búcsúzkodott tőlünk, s visszaülve a tanári asztalhoz kezdte ismételtem szortírozni a papírjait.

- Viszlát! - búgta vissza neki egy emberként az osztályunk valamennyi tagja.

A legtöbben azonnal felálltak, Jacksonékkal az élen, s úgy eliszkoltak a teremből, hogy abban sem lehettünk biztosak többé, hogy az imént egyáltalán itt voltak. Habár Jacksont megértem; a rettenthetetlen Wang ivadék be volt szarva attól, hogy mégiscsak lesz valamilyen következménye a kis híján ökölharcba fulladt veszekedésünknek, így jobbnak látta mielőbb felvenni a nyúlcipőt. Alig pár perc leforgása alatt már csak az én baráti társaságom három tagja, Chaeryeong, Ryujin és én maradtunk az osztályban, valamint az aktívan a saját dolgával ügyködő Han Jisung, aki innentől kezdve fel sem nézett ránk, csupán elkezdett valamit körmölni az egyik papírkötegből kiválasztott lapra.

- Basszus Minhibinhi, te vagy a legjobb tesó, köszönöm, hogy megmentettél! - nyargalt oda hozzánk Chaeryeong, s hálától túlcsordulva ösztönösen a nyakamba vetette magát, ami először kissé fura volt, tekintve, hogy a nővéremmel nem gyakorta szoktunk ölelést váltani egymással, viszont most mégis jól esett vele ez a testi közelség. - És úgy sajnálom, hogy miattam majdnem összevert az a bánatos fasz! - konyult le a lány szája, mikor elhajolt tőlem.

- Ugyan Chae, ezt nem kell megköszönni - ingattam a fejemet lágyan, s megeresztettem feléje egy biztató mosolyt. - Érted szívesen megverekszem.

- Azért jól beszartunk, tyűha - fogta a kobakját Wooyoung, elhúzott szájjal emlékezve vissza a történtekre. - Azt hittük mindjárt behúz neked egyet.

- Ja, meg Wang olyan eltökélt volt, hogy nem hagyta magát leszedni rólad csak úgy. Beteg elme! - kontrázott rá azonnali hatállyal Seungmin, nemtetszően csóválva meg a fejét.

- Megyünk már? Cigizni akaroook! - nyávogott közbe San, nyűglődve toporogva egyik lábáról a másikra.

- Megyünk mindjárt, bébi - bújt oda hozzá hátulról Wooyoung, majd lábujjhegyen pipiskedve nyomott egy aprócska puszit a piercinges tarkójára, mire mi, többiek, úgy tettünk, mintha legalábbis nem láttunk volna az előbbiből semmit. Lehet nem is lesz szükség rá, hogy beszéljek Wooyounggal, ahogyan azt korábban Sannak megígértem; előbb-utóbb összejönnek ezek maguktól is...

- Mi meg együtt megyünk haza, nem, Minho? A busz fél óra múlva jön, anyu kerékbe tör ha nem leszel otthon időre - emlékeztetett Chaeryeong, épp a telefonján fürkészve a buszjáratokat.

- De, igen, együtt megyünk - erősítettem meg. - Figyeljetek, megvárnátok kint? Van még egy kis elintéznivalóm - szóltam ezután általánosan mindannyiukhoz, miközben észrevétlenül a munkájában végletekig elmélyedt Han Jisung irányába böktem kobakommal.

- Ohohó - vonogatta meg felém provokatívan a szemöldökét San, s a többiek arcára is tudálékos, sokat sejtő mosoly ült ki. - Akkor jó traccsolást, mi megvárunk kint a suli előtt - tájékoztatott, majd mind az öten fogták magukat, és röhögcsélve elhagyták az osztálytermet; mára végleg, így teljesen egyedül maradtam Han Jisunggal, azzal a tanárral, aki valamilyen tekintetben már most a szívembe lopta magát.

A némaságtól kongó teremben tisztán hallani véltem az irreálisan hangos szívdobogásomat, illetve úgy éreztem mintha konkrétan a torkomban lüktetne az a komplex izom. Kezeim úgy remegtek mint a nyárfalevél, ugyanis sejtelmem sem volt afelől, hogy mit fogok neki mondani, egyáltalán miképp kezdjek bele a mondandómba? Az ég szerelmére Minho, szedd már össze magad! Nem lehetsz egy holmi puhány alak, aki ilyen egyszerű párbeszéd elől meghunyászkodik! Egy kis határozottságot, Minho, könyörgöm!

Végül nagy nehezen a bátorságom minden egyes apró darabkáját összeszedve, kimérten odalépkedtem a tanári asztal mellé, Han Jisung azonban nem is regisztrálta ottlétemet, olyannyira belemerülten irkált valamit a noteszébe, ezért vettem egy tüdőm aljáig hatoló, mély levegőt, s amolyan "lesz ami lesz" alapon megszólaltam, habár a kis osztályfőnököm körül terjengő intenzív eperillat istenesen elbódított, ezáltal pedig a rózsaszín ködfelhő parazitaként rátelepedett rá az agyamra.

- Tanár úr, beszélhetnénk? - kezdtem meg roppant leleményesen a dialógust, amely a fejemben lejátszva lényegesen jobban és szelídebben hangzott, ráadásként pedig a hangom nagyon csúnya tréfát űzött velem, ugyanis magasságban valahol épp az eget verdeste.

- Jesszusom, de megijesztettél! - ugrott meg egész testében a fiatal férfi a szívéhez kapva, s ülő helyzetből rám emelte fel nem tárt mélységeket rejtő, gesztenyebarna tekintetét. - Te hogyhogy még mindig itt vagy? - értetlenkedett, becsukva a füzetét.

- Beszélni szeretnék magával, öhmm..., valamiről - dadogtam bambán, ezúttal a végletekig zavartan, ami meg is látszott rajtam, pedig pár perccel ezelőtt még meg voltam afelől győződve, hogy sikerül határozottan végigvinnem ezt az egészet. Izzadni és verejtékezni kezdtem izgatottságomnak hála, s csak abban reménykedtem, hogy nem bűzlöm emiatt úgy, mint akinek ismeretlen a szappan és a tusoló fogalma.

- Ó - biccentett egyet meglepetten a fiú. - Persze, miben segíthetek? - kelt fel fáradtan az ülőalkalmatosságról, szembeállva velem, diplomatikus hanglejtése azonban a legkevésbé sem tetszett. Azt akartam, hogy kötetlenül beszélgessen velem, s ne puszta tanári kötelességből. - Egyébként mi volt ez a balhé Jacksonékkal? - vont kérdőre, összefonva mellkasa előtt a karjait.

- Jackson bepróbálkozott a nővéremnél, és még azután sem hagyta abba, hogy Chaeryeong nemet mondott, így kénytelen voltam közbelépni. Sajnálom, legközelebb megpróbálom én is sportszerűen kezelni a konfliktust - szabadkoztam, óvatosan téve egy lépést közelebb Han Jisung felé, aki legnagyobb szerencsémre ezt nem vette zokon. Ha zavarta volna őt a közelségem, akkor csak hátrálni kezdett volna, nem? Ő viszont ugyanott maradt, ráadásul elhúzta karjait a mellkasa elől, ami a testbeszédét tekintve mindenképpen pozitívumnak minősül, hiszen ha tudat alatt nem takargatjuk a beszélgetőpartnerünk elől a nyak- és mellkastájékot, akkor sokkal befogadóbbá is válunk.

- Úgy legyen - biccentett egyet szigorúan. - Erről akartál beszélni? - tért vissza ez eredeti témához.

- Nem, vagyis ami azt illeti, bocsánatot szeretnék kérni Öntől - böktem ki nagy nehezen, kézzel-lábbal magyarázva az itt tartózkodásom apropóját, mire a tanárom csak a hajhagymájáig felvont szemöldökkel meredt fel rám.

- Bocsánatot? Mégis mi miatt? - robbant ki pár másodpercen belül Han Jisung gyönyörű ajkainak börtönéből egy kissé feszült, ámde valamilyen szinten jóízű kacaj.

- A pénteki nap miatt - feleltem, s minden lehetséges módon igyekeztem vele kerülni a szemkontaktust, olyannyira kínosan éreztem magam. Tagadhatatlan a tényállás; Han Jisung teljesen hülyének néz most engem, s a megítélésén pedig szemlátomást egyre csak rontok.

- Pontosan miért is? Nem értem.

- Hát, amiért úgy ráerőltettem a társaságomat magára, vagy nem tudom. Nem akartam magát kellemetlen helyzetbe hozni - túrtam bele talpig a kín palástját viselve hátamon az izzadtságcseppektől nedves hajamba, minduntalan idétlenül vigyorogva rá, hátha ez majd enyhít valamelyest a helyzet abszurditásán. - Nem akartam tapintatlan lenni, tudom, hogy nem lett volna illendő magát elhívnom fagyizni, szóval elnézést kérek!

Han Jisung édes kis arcán a döbbenet és a tanácstalanság érdekes kavalkádját véltem felfedezni, miközben íriszeiben kisebb-nagyobb kérdőjelek kergették egymást. Legszívesebben elsüllyedtem volna az anyaföld alá szégyenemben, vagy másik lehetőségként kiszaltóztam volna az ablakon, hogy aztán laza három emeletnyit zuhanjak, csak ne kelljen hallanom a feltételezésem szerint kedvezőtlen reakcióját. Megmondom az őszintét; arra számítottam, hogy alaposan leteremt mint a mai, mint pedig a pénteken történt nevetséges megnyilvánulásomért, vagy csak szimplán otthagy a fenébe, legnagyobb meglepetésemre azonban közel sem ez történt.

- Honnan veszed, hogy rám erőltetted magad? - tette fel a kérdést lágyan, hangja pedig szinte cirógatta össze-vissza verdeső ketyegőmet, azok a bizonyos fránya pillangók pedig felébredtek a gyomromban, s egyből egy grandiózus partit csaptak odabent. Úgy röpködtek a belsőmben mint az őrültek; egy négyzetmétert sem hagyva érintetlenül. Helyzetemen ráadásul az sem kimondottan segített, hogy hosszú percek óta most először vettük fel a másikkal a szemkontaktust úgy igazából. Eddig én konkrétan mindenhová néztem, csak az ő pislogóiba nem, s ő is inkább preferálta a leszegett buksival való beszélgetést. Most azonban végre találkozott a tekintetünk, mire tüstént kiszáradt a szám, lélegzetvételem pedig jelentősen felgyorsult. - Pénteken jól éreztem magam veled, Minho, szóval ne is gondolj arra, hogy nem. - hozta egyszerűen a tudtomra.

- Jó, elnézést, csak... - hebegtem tovább nevetgélve, s úgy határoztam, itt lenne a legfőbb ideje kereket oldanom, mert a légkör egyre nyomasztóbbá vált. - Nem, nincs csak. Nem akartam feltartani, azt hiszem, jobb lesz ha én most megyek is... - fordultam sarkon, s már épp menekültem volna ki az osztályteremből, hogy aztán hazaérve Soonie bundájába fúrva az arcomat bömbölhessek egy sort azon, hogy sikerült magamat ismételten megaláznom Han Jisung előtt, mikor egy enyémnél jóval törékenyebb tappancsot éreztem meg a vállamon, ami egyértelműen a fiatal tanárhoz tartozott.

- Várj! - szólt utánam bátortalanul, mire kérdőn pislogva léptem vissza mellé, emelkedő-süllyedő gyomorral várva azt, hogy vajon mi egyebet akar még mondani. - Mit csinálsz holnap? - kérdezte olyan halkan cincogva nózija alatt, hogy alig sikerült elcsípnem az elhangzottakból a lényeget.

- Angol esszét írok - húztam el bánatosan ajkaimat, már elöljáróban is rettegve attól, hogy vajon miképp fogom elkészíteni ezt az átkozott fogalmazást időben, és értékelhetőnek sem ártana lennie. - Azt hiszen felhívom az általános iskolás angoltanáromat, hátha ő tud nekem segíteni megírni.

- Nem megy az angol? - tudakolta empatikusan.

- Nem igazán - keseregtem. - Jó lenne megírnom legalább hármasra, mert ha négyest kapok, akkor anyu leszedi a fejemet a helyéről és a szobafogságomat is biztosan meghosszabbítja.

- Biztosan sikerülni fog, ne aggódj - lapogatta meg biztatóan az alkaromat Han Jisung, s bár részéről ez a kósza érintés csupán egy bátorításnak felelhetett meg, engem mégis kellemes melegségérzet járt át a fejem búbjától, egészen a lábujjam hegyéig, s garantáltan az egész hetemet bearanyozta vele. - Figyelj, és mi lenne ha én segítenék? - vetette fel egy hirtelen ötlettől vezérelve, mire rögvest félrenyeltem még azt a csöppnyi nyálamat is ami maradt, miközben elszoruló mellkasomra kapva kezemet kezdtem fennhangon köhögni, levegő után kapkodva.

- Maga?! - fuldokoltam, rekedten nyögve ki az alábbi egyetlen szóból álló kérdést, hiszen nem hittem el, hogy jól hallok.

- Igen, én. Miért is ne, angolból letettem a középfokú nyelvvizsgát, ráadásul holnapra nincs is semmi más programom tervben. Különben pedig tanár vagyok, tehát miért ne segíthetnék a diákomnak? - mosolyodott el édesen, engem pedig ezen a ponton már az ájulás környékezett.

- R-r-rendben, kö-kö-köszönöm szépen - makogtam, nem nagyon tudva, mit mondhatnék, meg sem próbálva leplezni azt, hogy mennyire fellelkesültem. - És mennyi lesz? - utaltam az anyagiakra.

- Semennyi - ingatta a fejét a mókusok emberi megtestesítője.

- Ne vicceljen, nem korrepetálhat ingyen - viaskodtam vele azonnal. Túlságosan kedves és jólelkű ez a fiú, elvégre ki tesz meg manapság, a huszonegyedik században bármit is a másiknak ingyen? - Nem tehet nekem ekkora szívességet.

- Akkor mit szólnál ahhoz, hogyha holnap tanítás után elmennénk egy közeli kávézóba, és ott írnánk meg az esszéd? Veszel nekem valamit inni, és azt tekinthetjük fizetségnek a segítségért. - hozakodott elő egy másik alternatívával, ami már sokkalta inkább elnyerte a tetszésemet. - Megfelel ez így? - pislogott fel rám nagy szemecskéivel.

- Megfelel, igen... még egyszer hálásan köszönöm, hogy segít! - ismételtem meg magam, s nem győztem elég hálásnak lenni Han Jisungnak az önzetlenségéért, elvégre matek-biológia szakos tanárként nem az ő reszortja volna segítő kezet nyújtani, ő mégis felajánlkozott.

- Szívesen. Jaj, és mielőtt elmennél - kapott hirtelen a kobakjához, mintha megfeledkezett volna valamiről. - Add ide a telefonodat, megadom a számom arra az esetre, hogyha mondjuk közbejönne valami, vagy változás állna be, akkor tudjuk egymást keresni, mert veled ellentétben én nem mindig vagyok fent Instagrammon - élcelődött somolyogva, miközben én gondolkodás nélkül átnyújtotta neki a már feloldott képernyőjű elektronikai készülékemet, mire Han Jisung sietve bepötyögte a számát.

- Köszönöm szépen még egyszer, tanár úr! - vettem tőle vissza a telefonomat. - Akkor majd holnap találkozunk! - fúrtam bele még egyszer és utoljára a tekintetemet a fiatal férfi ragyogó szembogaraiba. - Viszontlátásra!

- Szia, Minho, vigyázz magadra! - köszönt el tőlem bájosan, mielőtt végleg elhagytam volna az osztálytermet.

Szabályosan röpültem lefelé a lépcsőkön örömömben, arcomon pedig levakarhatatlan vigyor terült szét, hogy ismét kettesben lehetek vele, ezúttal egy kávézóban. Határtalan jókedvemben még füttyögni is elkezdtem, s tettem egy-két beleélt táncmozdulatot a megüresedett folyosókon. Olyan boldog voltam mint egy ártatlan kisgyermek, aki még képes örülni az élet legapróbb örömeinek is. S bár fogalmazást írni megyünk oda, biztosan lesz alkalmunk kicsit közelebbről is megismerni egymást, mivel engem speciel minden érdekel vele kapcsolatban. Tudni akarom milyen ételeket szeret, milyen zenét hallgat, milyen számára egy ideális barát, társ, mit élvez a munkájában, milyen volt a gyermekkora, hogyan vélekedik a világról, egyszóval tudni akarom, hogy milyen ember ő.

- Leszopott vagy leszopott?! - szegezte nekem élből a kérdését San, mikor hatvan méterrel a felhők fölött járva kitettem a pihekönnyűnek érződő lábamat a gimnázium épületéből, ahol a barátaim és Chaeryeong már türelmetlenül vártak rám. Még visszaszólni sem jutott eszembe a piercinges pikáns megjegyzésére, olyannyira extázisban voltam a katartikus élménytől.

- Csak beszélgettünk - feleltem nekik vissza dalolászva, s nyomban meg is nyitottam a telefonom névjegyzékét, innentől kezdve teljesen figyelmen hagyva őket, amit egyikük sem tudott mire vélni.

- Hát ebbe meg mi ütött? - fordult tanácstalanul, széttárt karokkal a három muskétás felé a nővérem. - Komolyan ilyen gázul szokott viselkedni az öcsikém?! - szörnyülködött el.

- Hagyd rá, Chae! - legyintett egyet lemondóan Wooyoung. - Mi már megszoktuk.

Közben én kikerestem a névjegyzékből Han Jisung számát, csakhogy meggyőződjek afelől, hogy nem párolgott-e el valahová a levegőbe amíg lekajtattam a lépcsőn, vagy hasonló.

Mikor azonban megpillantottam, hogy a tanárom milyen néven is mentette el magát a telefonomba, akkor a gyomrom iziben vetett egy száznyolcvan fokos duplafordulatot, s remegő térdekkel, bazsalyogva kiáltottam volna világgá földöntúli örömömet.

"Han Jisung🍦" - ez állt a képernyőn.

Lehet, hogy más szemében csak egy szimpla emotikon, számomra azonban annál sokkal több... Egy jel, egy bizonyíték, hogy valóban jól érezte magát velem... s ne feledjük:

Holnap randink lesz...

_____

Sziasztok drágák!🥺❤️

Tudom, majdnem egy hét telt el a legutóbbi update óta, ami miatt utólag is elnézést kérek, nem akartam senkit sem megvárakoztatni. Elfoglalt voltam mostanság, pl. annyira ráálltam az orosztanulásra, hogy konkrétan két hét alatt megtanultam írni és olvasni a betűket😂 ha elolvasom úgy meg érteni megértem, szóval ebben most nagyon benne vagyok🙌😂 gyakorlásképp még le is írtam orosz betűkkel, hogy "Minsung":

😂😂😂

Ezenkívül családi programok is rendesen betelítették a napjaimat, s mire este eljutottam az íráshoz, addigra már így 😴😴😴😴 bealudtam

Mindenesetre remélem, hogy ez a rész kárpótolt titeket, és hogy tetszett nektek🫠❤️ btw 6000 szavas lett ismét, ki gondolta volna?😂❤️

Mit gondoltok, mi fog történni a kávézóban? Szerintetek Jisung hogy vélekedik Minhoról?😌

Találkozunk egy következő rész alatt, addig is vigyázzatok magatokra! Köszönöm, ha elolvastátok, puszi!💓