\___/

Az egész hétvégém folyamatosan azzal telt, hogy levetített filmként, újra és újra lejátszottam magamban a péntek délután történt események sorait. Elvégre más aktivitás nem is nagyon volt számomra terítéken a négy fal közé zárva, ugyanis anyu továbbra is hajthatatlan maradt, és nem engedett el sehová, s bár Chaeryeong sosem ismerné be, de szolidaritásból ő is itthon maradt a hétvégén. Igaz, szombat délelőtt finoman megközelítve a témát, megpróbáltam engedélyt kérni anyutól, hogy hadd mehessek ki legalább a városba egy-két órácska erejéig, mivel szerettem volna találkozni a barátaimmal, viszont a nő nem bizonyult túl befogadónak a kuncsorgásom láttán, így a meggyőzést hivatalosan is sikertelennek könyveltem el.

Visszatérve a péntekire; most adódott ugyebár először lehetőségem, hogy hosszabb és mondhatni mélyebb diskurzusba bonyolódjak Han Jisunggal, s rá kellett jönnöm közben arra, hogy a fiú egymaga egy hatalmas kérdőjelnek felel meg. Introvertált mivoltom ellenére elég jó emberismerőnek tartom magam, ami abban nyilvánul meg, hogy többnyire már az első párbeszéd alkalmával képes vagyok megállapítani valakiről, hogy az a bizonyos illető körülbelül milyen ember, Han Jisungot azonban egyszerűen nem tudom hova tenni, akármekkora erőfeszítések árán próbáltam is volna őt kielemezni.

Elsőre azt mondanám, hogy ő egy magába forduló, tartózkodó személy, ugyanakkor egyértelmű, hogy ez csak amolyan álarc nála, amely mögé egyenlőre nem vagyok képes belátni. A tegnapi nap folyamán megszámlálhatatlan alkalommal produkált olyasféle reakciókat, amelyek kétségkívül furán jöttek le, s egy átlagember biztosan nem nyilvánult volna meg úgy, ahogyan azt ő tette egyes helyzetekben. Fura és zavaros volt az egész, s minél több lett bennem a megválaszolatlan kérdés, annál kíváncsibb és érdekeltebb lettem az iránt, hogy választ találjak rájuk.

A kételyeimet és a péntek délután történteket jobb beszélgetőpartner híján el is meséltem a nővéremnek, hiszen a barátaimmal anyunak hála, nem futhattam össze még egy-egy gyors csevely erejéig sem, telefonon keresztül pedig nem akartam ezt megvitatni. Szombat este tehát a nővérem átszambázott a szobámba egy nagy tál, még gőzölgő pattogatott kukoricával a hóna alatt, megnézni közösen egy filmet. Habár Chaeryeong nem bizonyult túl megértőnek, sőt, roppant jót szórakozott rajtam, egyes általa kiragadott lényegtelen részleteken, illetve úgy amblokk az egész témán, miközben talán túlságosan is beleéltem beavattam őt. A lány szórakozottsága ellenére azért számomra mégiscsak jólesett megosztani valakivel, hogy mi jár pontosan a fejemben mindezzel kapcsolatban.

- Szóval összegezzük - köszörülte meg a torkát az ikertestvérem, maximális kényelembe helyezve magát az ágyamon, mintha az legalábbis a sajátja lenne. - Te belezúgtál Han Jisungba...

- Mi van?! - pukkant ki belőlem az abszurditás hallatán egy jóízű kacaj, miközben nekidöntöttem hátamat az ágyam kemény és masszív támlájának. - Nem, nem zúgtam bele, hát nem is ismerem őt, csak...

- Csak randira hívtad - vágott közbe ismét a lány, könyökeire támaszkodva. - Amúgy remélem nem ázom át és vérezek neked itt össze mindent, mert pont ma jött meg és ilyenkor általában Niagara van a bugyogómban, tudod hogy megy ez - kötötte az orromra ezt az információt, pedig nem igen voltam rá kíváncsi.

- Fúj - fintorodtam el, arcom pedig egy undorodott grimaszba torzult. - Máskor igazán megtarthatnád magadnak, hogy mikor jött meg a bajod. Viszont, visszatérve az eredeti témára... - szívtam be élesen a levegőt az orromon, lábaimat felhúzva egészen a mellkasomig, államat pedig a térdeimre támasztottam. - Nem randira hívtam, te nagyon hülye, hanem csak egy szimpla fagyira. Kedves akartam vele lenni, és nem gondoltam át, hogy mit csinálok, csak kicsúszott a számon.

- Egy szimpla fagyira elhívni valakit nagyon is randinak számít - vetette ellen Chaeryeong, majd belemarkolt az immáron szobahőmérsékletűre hűlt pattogatott kukoricába, s egy emberes adagot menten a szájába is tömött. - Szerintem nem csoda, hogy elmondásod alapján furán viselkedett, hát melyik diák hívja már el semmiből semmi a tanárát fagyit zabálni?! Ráadásul vaníliásat, te jó ég - vihogott a nővérem mint a fakutya, fejét hátravetve a matracon, miután csámcsogva leküldte a gyomrába a kukoricát. - A vanília különben is úgy néz ki mint a geci. Most gecizabáltatást imitáltattál a tanároddal, aztán pedig jóízűen felfaltad az ő szétnyálazott fehérségét, mégis mit vártál tőle? Hogy majd lelkesen a nyakadba ugrik? Sőt, még vámpírra játszva a véres pofáját is megtörölted. Minho, Minho, olyan egy rakás szerencsétlenség tudsz lenni néha. - hümmögött lesajnálóan.

- Ne már, most komolyan ennyire elcsesztem volna...? - hebegtem-habogtam, s szó szerint az atomjaira bomlottam a lesújtó realizálás közepette. Eddig még bele sem gondoltam abba, hogy a tanárom különös viselkedéséhez esetleg az én rámenősségemnek is köze lehet. Ahogyan a nővérem egy másik szemszögből vezette fel a történetet, és rávilágított az én nem éppen pozitív hangvételű megnyilvánulásaimra, igen, valóban rámenős voltam és már majdhogynem ráerőszakoltam a társaságomat az osztályfőnökünkre. - De ő maga mondta, hogy legközelebb ő fizet, ami azt jelenti, hogy örült azért a meghívásnak! - próbáltam mentegetőzni.

- Ne áltasd magad - csóválta meg a fejét Chaeryeong. - Kicsi Minho, egyszerű az ügy; azért mondta ezt szerencsétlen, mert kínosan érezte magát. Azért volt félénk, azért fogta a viselkedését egészségügyi problémákra, mert ciki vagy, öcsikém. Egyáltalán nem értesz az emberekhez, mert mindig csak begubózva rajzolgatsz és a világért sem szocializálódnál önként, erre ha nagy nehezen mégis elhatározod magad, akkor annak rendszerint ilyen szőrszálhasogatóan kínos vége lesz. Miért nem korodbelieket hívsz el fagyizni? Nem is értem, hogy anno Jeongint hogy tudtad magadba bolondítani ezzel a mentalitással. - szövegelt vehemensen.

- Nem, biztosan nem hazudott a képembe, hogy egészségügyi problémái vannak. Ilyet senki nem tesz, mert etikátlan - győzködtem egy ideje tulajdonképpen már csak saját magamat.

- Honnan tudod? - fogott meg az alábbi kérdésével a vöröshajú lány. - Nem is ismered őt, azt mondd neked amit akar. Gyógyíthatatlanul romantikus vagy, és túl naív. Elmondom mi a helyzet; kanos vagy, és tetszik a feneke, ezért mész utána. - szembesített kegyetlenül a tényekkel.

- Az egy dolog, hogy bejön külsőre - emeltem fel a mutatóujjamat, hogy helyesbítsek. - De én tényleg szerettem volna vele beszélgetni, és jó érzés volt, hogy hozzám szólt, meg minden...

- Szerintem viszont felejtsd el őt, minél hamarabb, annál jobb. Ő csak a tanárod, úgyis olyan vagy számára mint az összes többi diák. Tanárokkal való szertári kefélések és sokoldalú szerelmi drámák pedig ugyebár csak a filmekben léteznek, szóval engedd el ezt az értelmetlen fantáziálgatást mihamarabb. Én csak jót akarok neked, mert látom, hogy túlgondolod - paskolta meg műkörmös tappancsával a csupasz combomat a lány. - Foglalkozz inkább Lilyvel, vagy ha mindenképpen pasit akarsz, akkor annyi srác van a gimiben aki bolondul érted. Ne az elérhetetlent kergesd.

- Jól van - motyogtam vissza, semleges arckifejezést öltve magamra, holott a feltörni vágyó sírhatnék azonban valamiért mégis makacsul szorongatta a torkomat. Bántott, hogy hosszú idő után végre érdekel valaki, felkelti a kíváncsiságomat, s erre ez a bizonyos illető nem más mint a tulajdon osztályfőnököm. Nincs igazság ezen a földön.

- Én a helyedben hétfőn bocsánatot is kérnék tőle amiért kínos helyzetbe hoztam - toldotta meg mondandóját Chaeryeong. - Na, akkor melyik filmet nézzünk? - váltott sebtiben témát, hisz' már egy ideje fokozottan lerítt rólam, miszerint több mint kellemetlenül érint a tanárunkról való eszmecsere.

- Nézzünk inkább mesét! - vetettem fel.

- Mesét? - döbbent meg a nővérem, de nem volt az ötlet ellen. - Milyet?

- Dzsungel könyve? - vigyorodtam el ravaszul, mire Chaeryeong jóízű nevetést hallatott.

Általános iskolás korunkban ez volt a kedvenc mesénk, szinte minden áldott este megnéztük, hosszú éveken keresztül, és tényleg teljesen rá voltunk kattanva. Anyu és apu már jóformán a falra másztak ettől a mesétől, de mi is; szó szerint. Chaeryeonggal Mauglit imitálva konkrétan mindent megmásztunk, s a szüleink akkor vetettek véget ennek a szerintük egyre károsabb fantazmagóriának, mikor a nővérem egyszer egy szerencsétlen mozdulatot követően lezuhant a konyhapultról, s eltörte a bokáját. Azóta aztán alábbhagyott ez a Maugli-őrület, s ma már csak nosztalgia címszó alatt szoktuk újranézni eme mesét.

- Igen! Jaj, de jó! - tapsikolt lelkesen Chaeryeong, majd fekvő pozícióját megváltoztatta ülőre, s ő is nekidöntötte hátát az ágytámlának, kényelembe helyezve magát. - Imádom még mindig ezt a mesét!

- Én is - mosolyogtam kivirulva.

- Sokszor az agyamra mész, de ha megnézzük közösen ezt a mesét, akkor mindig eszembe jut, hogy mennyire örülök annak, hogy te vagy az ikertesóm. Minho, lehethogy ritkán mondom ki, de nagyon szeretlek - fordította felém a tekintetét Chaeryeong, hangja pedig oly' lágy volt az érzelmektől, hogy szinte már simogatott.

- Én is szeretlek, Chae! - hajoltam oda a nővéremhez, s nyomtam egy cuppanós puszit a homlokára. - De ha összevérezed az ágyneműmet, akkor istenemre mondom, hogy megöllek! - húztam össze résnyire a látószervem.

Nos, tehát nagyjából így zajlott le a nővéremmel való szombat esti beszélgetésünk Han Jisungról, mielőtt végérvényesen is nekiültünk volna megnézni a kedvenc közös mesénket, ami közben már teljesen másról zajlott a társalgás. Én tudatosan jegeltem a témát innentől kezdve, s feltételezésem szerint Chaeryeong is. A lány viszont akarva-akaratlanul, de elérte, hogy egy teljesen más megvilágításból vizsgáljam a történteket, így ezt követően kezdetét vette az a szakasz, mikor is magamat kezdtem el ostorozni ezerrel.

Mardosott a keserű bűntudat, hogy akaratomon kívül kellemetlen helyzetbe hoztam szegény Han Jisungot, mivel így eddig különösnek tartott megnyilvánulásai is valamelyest értelmet nyertek. Én tényleg csak kedves akartam lenni, s kicsit szerettem volna közelebb kerülni a fiatal férfihoz, de ezzel talán tényleg túlléptem egy határt, magam alatt vágva a fát. Már az sem kifejezetten fér bele egy átlagos, mezei tanár-diák kapcsolatnak a berkeibe, hogy üzeneteket váltogassunk egymással Instagrammon, és hogy megszállottan, túlontúl feltűnően stíröljük egymás tekintetét, de a tegnapi eset az már hivatalosan is az a pont volt, ahol be kell húznom a kéziféket. Ebbe már csak én képzelek bele többet, pedig a jelek egész végig ott voltak afelől, hogy Han Jisungot deprimálja az én túlzott nyitottságom és mondhatni közeledésem feléje.

Egyébként Chaeryeongot is biztosan a jó szándék vezérelte, mikor lehet kissé nyersen ugyan, de kifejtette véleményét a témával kapcsolatban, ezzel azonban önkéntelenül rávilágított az egyik legfájóbb gyengeségemre; nem is veszem észre, hogyha épp szánalmasan viselkedem, s e szembesítést követően kétségtelen más szemmel láttam a történteket és saját magamat is.

Szegény Han Jisung, minek kellett őt elhívnom magunkkal? Lehet tényleg randevúnak értelmezte, pedig azt hittem, hogy az unokaöcsém és -húgom jelenléte kevésbé teszi meghitté a hangulatot. S ha már elhívtam őt, akkor miért pont azt az átkozott vaníliás fagyigombócot választottam neki lényegében akármi más helyett? Csak most realizálom, hogy mennyire kétértelmű szituációt generáltam; szintén akaratomon kívül. Ezenkívül, ha már vaníliás fagyit etettem vele, akkor mégis miért kellett még szánalmasan lovagiaskodva letörölnöm a kiserkenő vért a fejünk összekoccanása következtében szétharapott szája sarkáról? Hisz' már egy óvodásforma pulya is le tudja tisztítani a szaftot a szájáról, akkor nekem mégis miért kellett Han Jisung anyját játszanom? Ezzel ráadásul infantilizáltam is őt, hiszen úgy kezeltem a fiút mintha egy magáról gondoskodni képtelen lévő gyerek lenne, nem pedig egy érett, felnőtt férfi. Miért, miért, miért? Miért csináltam magamból egy két lábon járó majmot? Hát mégis mi az istent képzelek én magamról?!

Egész vasárnap ezen vívódtam, s kitartóan ostoroztam magam. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem várom meg a hétfői iskolanapot, hanem csak szimplán ráírok Instán Han Jisungra, s ott kérem az elnézését. Ezt a verziót azonban végül elvetettem, hiszen akármennyire is kínos lesz a szemébe néznem mindezek után, azért mégiscsak személyesebb élőben, ahol nem tudja ő sem megjátszani a reakcióit. Legalábbis nem annyira gördülékenyen mint a képernyőn keresztül.

Előre rettegtem attól, hogy mi vár rám hétfőn, s hogy mennyire lesz kellemetlen a tervezett bocsánatkérés, de úgy éreztem, muszáj meglépnem. Hiába mondják azt, hogy okos ember más kárán tanul, mert ez egy tévhit, mindenki a saját baklövéseiből okul. Amíg nem veled történik meg, addig azt hiszed sérthetetlen vagy.

Hétfő reggel alig bírtam elkészülni; mikor ébredeztem, véletlenül rágördültem Doongie törékeny tappancsára, aki ezúttal érthetetlen okokból kifolyólag közvetlenül mellettem feküdt, pedig ezidáig mindig a szőnyeget preferálta a puha matrac helyett. Így mivel nem számítottam az ottlétére, a cica egy keserveset nyávogott, mikor teljes testsúllyal ránehezedtem végtagjára, ami után vagy fél órám elment azzal, hogy Doongie-t bocsánatkérően ölelgettem, és gyógypuszikkal halmoztam el a meggyötört tappancsát.

Emésztett a bűntudat, hogy akár csak egy pár röpke pillanatig tartó fájdalmat okoztam a szeretett kisállatomnak, s inkább megkockáztattam azt is, hogy elkésem az iskolából, csak hadd érezze azt Doongie, hogy tényleg bánom a tettemet.

Fél nyolckor aztán anyu beviharzott a szobámba, és a szó szoros értelmében üvöltött velem egy sort mikor meglátta, hogy mint aki jól végezte dolgát még mindig pizsamában húzva az időt ülök az ágyikóm szélén, s tutujgatom Doongie-t. A szidalom hatására aztán turbó fogmosást iktattam be, habár Chaeryeong rögtön nekem ugrott, miszerint foglalom a helyet a fürdőszobában, mivel elmondása szerint ő csak az ottani tükörben tudja megfelelően megcsinálni a sminkjét. Miután ott végeztem, könyékig beletúrtam a ruhásszekrényembe, majd gyorsan magamra öltöttem egy elsőre kihalászott egyszerű kék színű farmernadrágot, hozzá pedig laza szabású, sötétkék inget. Mivel a nővérem még mindig kitartóan kente rá az arcára a kilónyi maszlagokat, amiért rendszerint otthagy egy temérdek pénzt a drogériában, ezért jutott még elegendő időm a legoptimálisabb kiegészítők kiválasztására is. Végtére aztán egy csillagjegyemnek megfelelő skorpió nyakláncra esett a választásom, a gyűrűket illetően felhúztam az ujjaimra élből vagy hármat, s az az igazat megvallva a karkötők tekintetében sem fogtam vissza magam.

Szinte egyidőben készültem el az alaposan kicicomázott ikertestvéremmel egyetemben, s amíg a lány még egyszer visszarohant az életmentő tükörhöz, ellenőrizni, hogy nem kenődött-e el véletlenül a gyöngyházfényű szájfénye, addig én sietősre véve a figurát elbúcsúztam egyenként mindhárom cicámtól egy-egy ölelés jegyében.

Az épp úgyis serényen munkába igyekvő apu rögtön készségesen ajánlkozott arra, hogy elvisz minket az iskolába, s miután a nővéremmel felvettük az előszobában hagyott cipőinket, már indulhattunk is.

Az út szerencsére nem tartott tovább öt percnél, így időben odaértünk a becsengetésre; habár nem bántam volna, hogyha kicsit késünk, mivel kora hétfő reggel első óra gyanánt rögtön kémiával kezdtünk, ami szépen szólva a legkevésbé sem tartozik az erősségeim közé. Én nem tudom ki állította össze ezt az átkozott órarendet, de az is egy biztos, hogy egy jól irányzott kézmozdulattal szájon teríteném az illetőt megtorlásként.

Én és a kémia nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon; odáig megvan még, hogy H2O a víz, de onnantól kezdve teljes homály, sötétség. Chaeryeongnak bezzeg úgy megy az a sok értetlen számítás és kalkuláció mint a karikacsapás; látszik, hogy melyikünkben öröklődtek a családból a logikus gének. Megsúgom; nem bennem.

Alighogy beértünk az osztályterembe, már meg is érkezett a kémia fontosságát talán egy tűhegynyit túlbecsülő Choi tanárnő, hogy megtartsa az órát, habár szerintem a strébereket leszámítva senki nem várta őt tárt karokkal. Ez Choi tanárnőt viszont nem kifejezetten zavarta, s rögtön így év elején elvéve mindenki alapból is csipetnyi kedvét belecsaptunk a lecsóba, s egyből reakcióegyenletekhez fűződő számításokba kezdtünk. Ahogy az várható volt, egyetlenegy árva szót sem értettem az egész számításból, ami nyomban egy katyvaszként folyt össze előttem. Tavaly is csupán a heti kétszeri korrepetálásnak köszönhetően sikerült az év végi bizonyítványban az elégséges négyes helyett megszereznem azt a nyomorúságos hármast, de nekem személyes meggyőződésem, miszerint ezzel a gyér tudásommal még a négyest sem érdemeltem volna meg.

A baráti társaságomból csupán Seungmin az, aki nem síkhülye a reáltárgyakból; a fiú még néha válaszolgatott is, ha Choi tanárnő feltett egy ökör kérdést, én, San és Wooyoung azonban úgy lapítottunk a székünkbe belesüppedve mint a befőtt. Az alatt a siralmasan hosszadalmas negyvenöt perc alatt a mellettem ülő Sannal alkalomadtán még váltottunk egy amolyan "mi ez a feketenyelv?" pillantást, amivel valahogy nem lettünk okosabbak.

Ezek tekintetében nem csoda, hogy egy világ terhe szakadt le a vállamról, mikor meghallottam odakintről beszűrődni a csengő mézédes hangját, habár Choi tanárnő nyomban ránk ripakodott, miszerint a csengő a tanárnak szól. Ch, ha valóban nekik szól, s nem a diákoknak, akkor legközelebb a legnagyobb alázattal be sem jövök a tanórára.

Hétfőn egyébként szerencsére csak hat óránk van, ami nem annyira vészes, tekintve, hogy csütörtökön mondjuk ezt az óraszámot a nyolcas váltja, ami már azért sokkal neccesebb. Az emberi agy nem is képes aktívan figyelni ennyi ideig, szóval nem értem minek ez az egeket verdeső óraszám egy-egy napra, de hát mindegy. Örülök annak, hogy legalább a hétfői nap ilyen lazább efelől a többihez viszonyítva, habár a számomra igen elkeserítő hátulütője, hogy csupán egyetlenegy óránk van az osztályfőnökünkkel, ami ráadásul az utolsó. Márpedig ma kifejezetten szerettem volna őt mihamarabb látni, mivel egyrészt a péntek délutáni randink óta még csak hírből sem hallottam felőle, másrészt pedig jó lett volna túllenni az előre eltervezett bocsánatkérésen is, hogy ismételten visszanyerhessem Han Jisung vélhetően elvesztett szimpátiáját az irányomba.

Nem igazán voltam képes figyelni az elkövetkezendő négy órán, hiszen tényleg folyamatosan Han Jisung körül forogtak azok a fránya gondolataim. A fiatal férfi képe beleitta magát az agyam legmélyebb rétegeibe, s képtelenség lett volna megszabadulnom tőle, ráadásul nem is igazán akartam. A tanórák közti szünetekben ugyan folytattam kisebb eszmecseréket a barátaimmal, de hosszabb, illetve érdemlegesebb konzervációkat nem volt jelenleg kapacitásom fenntartani, így többnyire inkább csak csendben hallgattam őket, akik ezt nem kifejezetten vették zokon. San és Wooyoung a szokásukhoz híven úgyis tökéletesen elvoltak a saját tulajdon kis világukban; megállás nélkül flörtöltek, s élcelődtek a másikkal, míg Seungmin nem röstellte különböző provokatív megjegyzésekkel elárasztani a párost.

- Rendben kedves diákok, legyetek szívesek akkor írni nekem egy esszét a következő órára, ami holnaputánra esik, ha jól emlékszem... - tolta fel az orrán az olvasószemüvegét az angoltanárunk, Jung Hoseok az ötödik óra végeztével, tudálékosan véve elő a telefonját, hogy megbizonyosodjon feltételezése valódiságáról. - Igen! Holnapután van óránk! Mondom is a témát; "Tinédzserek és az elektronikai eszközök". Fejtsétek ki a véleményeteket a témával kapcsolatban, és tartsátok be az esszé szerkezetére vonatkozó szabályokat, úgy ahogyan azt tanultuk. Nem szeretnék összecsapott munkákat kapni tőletek. Többek között nem azért íratom ezt veletek, hogy kínozzalak, hanem mert fel kell mérnem, hogy mennyire tartjátok a szinteteket a nyári szünet után, amely alatt azt hiszem, senki nem szánt rá időt az angoltanulásra - szomorodott el egy röpke pillanatra a harmincas évei elején járó férfi. - Oké, mára ennyi lenne. Van esetleg kérdés?

Csak kérdésem van. Az osztály zöme azonban csak némán rázta a fejét, elvégre a kiadott házi feladat elméleti síkon nem számított épp bonyolultnak, így Mr. Jung is csak beletörődve megvonta a vállát.

- Rendben, akkor majd találkozunk a következő órán! Akinek nem lesz kész az esszé, az élből egy szóló ötössel kezdi a tanévet, szóval mindenkinek legyen kész, mert nincs apelláta! Nem leszek elnéző! - figyelmeztetett minket, mire sokunknak, köztük nekem is egyből az arcára fagyott az eddig magabiztos vigyor. - Sziasztok! - köszönt el tőlünk, majd könyveit fogva kivonult az osztályteremből, ezt követően valószínűleg az iskolai étkezdét tűzve ki úticéljául.

Nem mondok azzal újdonságot, hogy angolban sem jeleskedtem sohasem, így már elöljáróban, mélyen a bőröm alá hatoló szorongással tartottam attól, hogy mégis hogyan fogom megírni ezt a fogalmazást úgy, ami nem ilyen Google-fordítós verzió lesz. Chaeryeong már így is túlontúl sokat segít nekem, ráadásul ha a szárnya alá venne, az úgy nézne ki, hogy a nap végén úgyis ő írná meg helyettem, amit semmiképpen sem szeretnék. Nem vagyok egy szörnyeteg, nem használnám ki a lány jóindulatát. Egyenlőre még ötletem sincs, kitől kérhetnék segítséget, de majdcsak lesz valahogy; mindez a holnapi Minho problémája. Legvégső esetben letöltök valamilyen random fogalmazást a netről és kész...

- Seungmin-ssi, mi van ma ebédre? Nézd meg, kérlek - nyafogott oda az épp nagyban pakolászó padtársának Wooyoung, mire amaz csak egy szeszélyes válasszal reagált a mellette ülő szavaira.

- Miért pont én? Kérdezd meg inkább az imádott Sanodat!

- Mi van velem? - kapta fel a fejét kíváncsian a piercinges legjobb barátom, aki minden valószínűség szerint ebben a szent pillanatban ébredt fel legédesebb álmából.

- Semmi, ne is figyelj oda Seungminra - szegezte rá szúrós tekintetét Wooyoung az említettre, aki csak sokatmondóan kapkodta tekintetét a két jómadár között. - Megnézem akkor én, mi lesz ebédre - határozta el magát a fiú, s a telefonját pötyögtetve sebtiben ki is kereste az iskola honlapján a heti étlapot. - Ó, de jó! Tteokbokki lesz, azt imádom!

- Ezt a kosztot legalább még az iskolai konyhán sem lehet elrontani - dünnyögte vissza San, megigazítva az orrában kissé elmozdult piercingjét. - Na, akkor gyerünk enni, mielőtt elfogy.

Mind a négyen összeszedtük magunkat, majd a már osztályunk zöme távozását követően mi is elhagytuk a termet. Lecaplattunk a lépcsőkön, majd átmentünk a közvetlenül a gimnázium épülete mellett fekvő iskolai étkezdébe, ami szokás szerint dugig tömve volt az iskolánk diákjaival. Sokan az étkezőasztaloknál ültek, s már javában ebédeltek, míg mások egyenlőre csupán türelmetlenül ácsorogtak a sorban a kisablaknál, ahonnan a hajhálót viselő, némileg megkeseredettnek látszó idős szakácsnő egyenként adogatta ki a tteokbokkival megszedett tányérokat.

Mikor beálltunk a sorba, pechünkre pont Jackson Wang hígvelejű bandája állt előttünk, akik mikor felfedezték kilétünket, nyomban hátraarcba vágták magukat, hogy tanári felügyelet híján zavartalanul belénk köthessenek.

- Nézzenek oda - vigyorgott önelégülten a képünkbe a kínai származású bandavezér. - A buzik eljöttek ebédelni. Érdekes, eddig azt hittem, hogy a magadfajták csak gecivel táplálkoznak. - jegyezte meg ártatlanul pislogva, miközben már majdhogynem látni véltem a glóriát a feje fölött.

- Vagy a másik kedvenc menüjük a banán. De csak torkig letolva. Nem igaz, Jackson? - toldotta meg barátja roppant értelmes megjegyzését somolyogva Mingi.

- Úgy bizony - helyeselt az említett. - Én őszintén nem értem, hogy mégis mi visz el odáig egy egészséges férfit, hogy egy másikra gerjedjen. Undorító, már csak a puszta gondolata is - nézett végig rajtunk szánakozva. - Az ilyeneket mint ti, ki kéne küldeni a negyven fokban krumplit kapálni a szántóföldekre, majd akkor nem lenne kedvetek találgatni.

- Vagy pedig vissza kéne hozni a halálbüntetést - okoskodott bele Youngjae is, mire már csak nehezen tudtam kontrollálni eddig sikeresen fenntartott pókerarcomat. Éreztem, amint bal szemem tikkelni kezd, a dühtől forró vérem pedig irreális sebességet felvéve áramlott az ereimben.

- Szánalmasak vagytok - jelentette ki vérben forgó szemekkel San, a mi négyesünkből ugyanis egyetlenként ő volt képes megtalálni a hangját. - Nevetséges, hogy megint ezzel jöttök. Miért is zavar titeket az, hogy más kivel és mit csinál?

- Azért zavar, mert a pofámba nyomják - csattant fel Jackson, egyre inkább felpaprikázva. - Minek nektek felvonulni, meg milyen jogaitokért pattogtok?! Ennyi erővel én is kérek magamnak plussz jogokat, mert a nőket szeretem! - közölte a halántékán ki-kidudorodó érrel, amin akaratlanul is megeresztettem egy elfojtott ajakgörbületet, annyira nevetségesen hangzott mindez a kínai osztálytársunk szájából.

- Aha. Hát, akkor közölném veled drága, egyetlen, minden hájjal megkent Jackson, hogy a heterókat sosem nyírták ki régen, és sosem voltak diszkriminálva azért, mert az ellenkező nemhez vonzódnak, ellentétben a melegekkel. Úgyhogy, ne ugassál itt nekünk, mert semmit nem konyítasz ehhez a témához - vágott neki vissza hevesen San, miközben én és Seungmin csak némán álltunk az összekülönbözés epicentrumában, Wooyoung pedig lehajtott fejjel lépett be a piercinges mögé, mintha tudat alatt a fiút használta volna pajzsként a negatív megszólalások tömkelege elől.

- Jaj, de aranyos, hogy véded a kis pasikádat - szólt közbe gúnyolódva Yunho, San és Wooyoung közt kapkodva a tömény undort árasztó tekintetét.

- Nem a pasim - védekezett egyből San, látszólag továbbra is higgadtan.

- Akkor a dugópajtid, a cerka úgyis egy helyre megy - vonogatta meg feléje kihívóan a szemöldökét Jackson, mire a piercinges immáron teljesen felbőszülve rontott neki a kínai osztálytársunknak, marokra fogva annak gallérját.

- Kinyírlak, ha még egyszer ilyet mondasz, te nyomorék! - sziszegte feléje agresszívan San, s eddigre már mindössze pár elenyésző centiméter távolságból fújtattak bele a másik arcába, én pedig egyre jobban kezdtem berezelni, hogy nemsokára tettlegességig fajul majd a nézeteltérés. Csak nehogy valamelyik tanár észrevegye...

- Sannie, nyugodj meg! Nem éri meg, hidd el! - kezdtem kétségbeesetten magyarázni a legjobb barátomnak, Jackson azonban a mostani alkalmat sem mulasztotta volna el, hogy egy kószán megejtett beszólással ne fűszerezze meg a már így is javában a tetőfokára hágott hangulatot.

- Hallgass a buzi barátodra, Sannie! - mosolygott idegesítően.

- Ez az Jackson, adjál nekik! - biztatta a vállalhatatlan magatartást produkáló fiút Yunho, miközben cinkos pillantást váltott Mingivel és Youngjae-vel.

- Basszátok már meg, mások enni szeretnének! Ha nektek viszont pofázni van kedvetek, akkor takarodjatok a sor végére, vagy pedig mozduljatok már! - az egycsapásra kerekedett vitajelenetet egy mögöttünk türelmét vesztett, várakozó végzős bosszús hangja szakította meg. Ismertem látásból a srácot, ő volt Kwon Jiyong, az iskolánk egyik legbefolyásosabb, illetve legnépszerűbb tanulója, így nem nagyon mert vele eddig senki ujjat húzni. - Na, ne csak nézzetek rám, hanem mozduljatok valamerre! Éhes vagyok! - tapsolt egyet sürgetve.

- Megyünk már, hyung - felelt neki vissza az eddig látszólagosan fáradhatatlanul erejét fitogtató Jackson, majd ellépett Santól, s az oktondi bandájával együtt sietősen átvették az ebédjüket, majd leültek az egyik még szabad asztalhoz elfogyasztani a friss, gőzölgő tteokbokkit.

Kwon Jiyong hyung és a barátja, Kang Daesung hyung ezután minket kezdtek el sürgetni, mondván, hogy mi feltartjuk a sort, mire mi szintén megszaporázva mozdulatainkat fogtuk a munkájába belefásult szakácsnő által kiadott tányérokat, és odasétálva egy random módon kiválasztott asztalhoz már helyet is foglaltunk a műanyag ülőalkalmatosságokon. Én azt mondom, isteni szerencse, hogy Kwon Jiyongnak pont most támadt kedve türelmetlenkedni, mert különben San és Jackson biztosan egymásnak estek volna.

- Én szétbaszom azt a mocskos faszt! Hogy lehet ilyeneket mondani?! - vágta bele a villáját az ebédjébe végletekig felháborodva San, de olyan erővel, hogy még a szósz is szétfröccsent az asztalon.

- Ohh, baby, nyugodj meg! Figyelj, ne vedd úgy a szívedre, az ilyen emberek véleményét egyszerűen csak meg kell tanulnunk elengedni a fülünk mellett - simított rá a piercinges hátára a mellette ülő Wooyoung, hogy lecsillapítsa az őrjöngő barátunkat. - Nem az ő véleményük határoz meg minket, tudod.

- Tudom, de akkor is szar érzés - fújta ki a levegőjét szaggatottan a fiú. - Ez olyan mintha valakit amiatt szekálnának mert kék szeme van. Igazságtalan.

- Akkor a legszarabb, hogyha a saját anyád gyűlöl a szexualitásod miatt. Engem az érdekel a legkevésbé, hogy Jacksonék mit gondolnak rólam. Azok véleménye fáj, akiké számít - engedtem meg magamnak egy szomorkás mosolyt, a nagy tál gusztusos tteokbokkimra szegezve a tekintetemet.

Nem akartam panaszkodni, de valóban nem gyakorolt rám túl nagy hatást Jacksonék nevetséges utálkozása. Jó, nyilván nem voltam elragadtatva attól, hogy kvázi az egész iskola füle hallatára aláz minket szénné a megjegyzéseivel, viszont sokkalta inkább megforgatta a szívemben a rozsdás kést az, mikor anyu intézett az irányomban valamiféle homofób odaszúrást. Hiába próbálom rendszerint elhitetni magammal, hogy nincsenek rám hatással anyu szavai, hiszen ha valóban így lenne, akkor nem szorulna össze a mellkasom erre gondolván.

- Vérlázító, hogy anyád tizenhárom éves korod óta nem bírja elfogadni azt, hogy bi vagy - csóválta a fejét rosszallóan Seungmin is, beszállva a téma boncolgatásába. - Borzasztó lehet.

- Az is - motyogtam meredten magam elé. - Mindegy, hagyjuk. Inkább azt mondjátok már el, hogy ti hogyan fogjátok megcsinálni azt a rohadt angol esszét. Mert nekem egyenlőre ötletem sincs - váltottam cselesen témát.

- Hát én megírom - vonogatta meg a vállát Seungmin.

- Azt gondoltam - forgattam meg rá a pislogóimat. Seungmin szakasztott olyan, mint a nővérem; valahogy minden tantárgyban a megtestesült tökély. - És ti? - fordultam ezúttal az asztal túloldalán turbékoló Wooyoung és San felé.

- Google-fordító? - kérdezett vissza olyan hangsúllyal a piercinges, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. - Habár nekem a téma nem túlzottan fekszik, tekintve, hogy laza napi tíz óra a képernyőidőm, szóval nincs jogom a mobilozás ellen vartyogni.

- Nekem eddig a legtöbb tizenhat óra volt - mesélte Wooyoung. - Az akkor volt, amikor egész éjjel videóhívásoztunk, Sannie, emlékszel? - nyúlt egyből a fiú izmos karja után, hatalmasra nyílt, csillogó szívecske szemekkel nézve fel az említettre.

- Már hogy a viharba ne emlékeznék - kuncogta el magát San. - Imádtam nézni ahogyan már bóbiskoltál, de mégis próbáltál ébren maradni. Olyan cuki voltál - flörtölt minduntalan a mellette ülővel a legjobb barátom, aki ezt várhatóan nem vette rossz néven.

- Azt mondod? És most nem vagyok cuki? - pislogott nagyokat Wooyoung, lebiggyesztve pofiját, s kissé oldalra biccentve a kobakját, hogy minél aranyosabbnak tűnjön.

- Már hogyne lennél az, Woowoo - csippentette össze az érte pipiskedő fiúcska orcáját San, meghúzogatva az említett testrészét, ahogyan azt a nagymamák szokták.

Míg azok ketten ismételten teljes erőbedobással a másikra koncentráltak, szabályosan kinn hagyva az ajtón a külvilágot, addig mi Seungminnal váltottunk egy ezredmásodpercig tartó, ugyanakkor tudálékos pillantást, ami berkein belül szavak nélkül is megbeszéltük a jelenlegi helyzetet. Azonban egypár másodpercen belül valami váratlan esemény tudhatta magáénak a figyelmemet; nyílt az étkezde kétszárnyú ajtaja, amelyen ezúttal olyasvalaki lépett be, akinek látványát egész álló nap hiányoltam.

Han Jisung egy szaggatott farmernadrágot és egy pasztellszínű, hosszúujjú felsőt viselt, gesztenyebarna haját pedig ma homlokába fésülve viselte. Úgy nézett ki, mint egy tündér; aurája lágy volt és hívogató, járása kecses, azonban buksiját sajna félénken leszegve tartotta. Most én éreztem úgy, mintha megállt volna körülöttem az idő.

A fiú nézett körbe, csupán egyből, céltudatosan odasietett a kis ablakféleséghez, majd egy biccentéssel mondott köszönetet a kapott ebédért. Két kézzel fogta a tányért, mintha attól tartana, hogy az akármelyik pillanatban kicsusszanhatna remegő tappancsai közül, s ekkor futatta végig először a tekintetét az étkezdében elhelyezett ülőhelyek sorain.

Mivel a fiatal tanár úr később érkezett, ezért a legtöbb asztal már értelemszerűen el lett foglalva a diákok által, de persze maradt még egy-két üresen tengő asztal a tágas helyiségben.

Feszült érdeklődéssel figyeltem, hogy Han Jisung vajon hol foglal majd helyet, de feltételeztem, hogy úgyis a tanári asztalra esik majd a végső választása, ahol ott ebédelt a morcos testneveléstanár, Min Yoongi, az angolt oktató Jung Hoseok, a kémiatanárnő, Mrs. Choi, Shin igazgató és tulajdonképpen az egész tanári gárda. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban a mókusszemű angyal az egyik teljesen ürességtől kongó asztalhoz lépett, ahová igyekezve kerülni a feltűnést egyből helyet is foglalt. Tovább szemrevételeztem minden egyes apró mozzanatát, s amit rögtön felfedeztem, az az volt, hogy a fiatal férfi szinte csak turkálta az ételt, pedig nem létezik olyan ember ezen a földkerekségen aki ne szeretné minden ízével a tteokbokkit. Eszegetett ő ugyan, szó se róla, de csak aprócska falatokat, már-már feltűnően lassan, miközben elbambulva meredt bele a tányérjába, s nem kellett testbeszédelemző szakértőnek lennie ahhoz az embernek, hogy levágja, miszerint valami nagyon nincs rendben vele. Sugárzott belőle, mennyire elveszett és magányos abban a pillanatban. Szavakba sem tudtam volna önteni azt, hogy mennyire sajnáltam őt; szerettem volna odalibbenni hozzá, s gyöngéden magamhoz ölelni törékeny testét.

Megmagyarázhatatlan kötödést éreztem hozzá már a legelső pillanattól fogva, amelyet ugyan nem értettem még én magam sem, de nem bírtam elviselni, hogy ilyen szomorúnak lássam őt.

- Mit nézel annyira? - San előttem kalimpáló keze hozott vissza Han Jisung megszállott vizslatásából a valóságba.

- Semmit - köszörültem meg a torkomat, s próbáltam ismét az evésre fókuszálni, azonban tekintetem folyamatosan elfele tapadt. Feléje. - Úgy sajnálom őt - szaladt ki hirtelen a számon.

- Mégis kit?! - értetlenkedett Seungmin, vadul kapkodva a fejét jobbra-balra.

- Han Jisungot. Olyan egyedül van - pontosítottam, s majd' megütött a guta a következő másodpercben, mikor is az én három kultúrált és viselkedni tudó barátom egy emberként fordult Han Jisung asztalának irányába, a nyakukat nyújtogatva, hogy még feltűnőbbek legyenek, ha már eddig nem lett volna a Napnál is egyértelműbb, hogy merrefelé kukucskálnak. - Baszki, bolondok, ne ilyen feltűnően! - csattantam fel, s szerintem a vérnyomásmérőm menten kiakadt volna ha most nálam lenne a készülék.

- Upsz, bocsi - huppant vissza a székére Wooyoung, halkabbra fogva a hangját. - Miért sajnálod? Nem értem. Ő döntött úgy, hogy egyedül ül. Senki sem fogott fegyvert a fejéhez.

- Nem vagy te egy kicsit... hogy is mondjam... érzéketlen? - szegezte neki a kérdést Seungmin, mire Wooyoung csak sértetten húzta fel az orrát. - Én is sajnálom valahol a srácot. Brutál tré egy érzés lehet újoncként belecsöppeni egy teljesen idegen környezetbe.

- Az lehet, de tanárként talán kéne kapcsolatokat építeni, és minimum nyitottnak lenni - érvelt tovább a saját igaza mellett Wooyoung.

A srácok ezután elkezdték megvitatni, hogy vajon Han Jisung introvertáltnak számít-e már attól, hogy nem ült oda a kollégáihoz, avagy ezzel még csupán a szégyenlős kategóriába esik bele, miközben annyit láttam, hogy az eddig a tanári asztalnál étkező Min Yoongi és Jung Hoseok a tányérjukkal egyetemben fogták magukat, és odasétáltak egyenesen a magányosan csipegető Han Jisunghoz. Hallani ugyebár nem hallottam semmit, hiszen a hang terjedéséhez viszonyítva messze voltunk tőlük, de azt megfigyeltem, hogy egy-két szó után a két fiatal, harmincas évei elején járó tanár úr leült az angyali teremtés asztalához, s innentől kezdve csak annyit láttam, hogy beszélgetést kezdeményeztek vele.

Szívem nagyot dobbant örömömben, hogy Han Jisung nincs egyedül, viszont mikor feltűnt, hogy rájuk is olyan angyalian mosolyog mint rám pénteken, az valahol ripityára törte a szívemet.

Bárcsak egyedül rám nézne így.

___

Sziasztok!🥺❤️❤️

Nos, végre befutottam ezzel a résszel is, 5100 szavas lett, ami szintén irtó hosszú egy rész, de gondolom ezt senki se bánja. Ráadásul sosem publikáltam még fejezet éjnek évadján, szóval azt hiszem ezúttal ezt is kihúzhatom a listámról😌❤️😂

Többen is érdeklődtetek afelől az elmúlt napokban, hogy mikor lesz update, ennek pedig elképesztően örültem, hisz ez azt jelentette számomra, hogy várjátok a folytatást, amit egy óriási elismerésnek tekintek🥺❤️

Tényleg szívem-lelkem beleteszem egy-egy rész megírásába, s hatalmas boldogságfaktor nekem minden egyes komment, csillag, követés és megtekintés amit tőletek kapok. Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz élő ember aki az egyetlen barátnőmön kívül szívesen olvassa majd az irományaimat, szóval neki is és nektek is elképesztően hálás vagyok a támogatásért, nem is tudjátok, hogy mennyi erőt adtok nekem ezzel❤️ ezt csak mindenképpen szerettem volna leírni, mivel mindez számomra rengeteget jelent🥺❤️

Remélem ezúttal is elnyerte a tetszéseteket a rész, találkozunk egy következőnél, addig is puszi, vigyázzatok magatokra!❤️🥺 ( főleg ebben a forró nyári melegben😵‍💫 )