\___/

Abban a szent pillanatban, ahogyan betettem az autóút során elzsibbadt, hangyázó, bakancsba burkolt lábamat az iskola ajtaján, átlépve a küszöböt anélkül hogy hasra estem volna, a csengő fülsüketítő zaja ütötte meg a hallószervemet. Becsengettek a legelső osztályfőnöki órára. Ennek ellenére azonban nem volt hova rohannom, hiszen Han Jisungnak ugyebár volt még elméletileg valami elintéznivalója Shinnel, ezért halálos nyugalomban, a saját tempómhoz igazodva totyogtam fel a nagyon is meredeknek tűnő lépcsőkön, nehogy még a végén az emeletre érve kiköpjem a tüdőmet, és előjöjjön a nemlétező asztmám. Mikor pedig sikeresen feltúráztam, magamban örömmel konstatáltam, hogy nem fulladtam ki a megterhelő expedíció közepette. A kisebb sikerélmény után aztán szögegyenest a saját osztálytermem felé vettem az irányt, aminek bár csukva volt az ajtaja, odabentről mégis éktelen zaj és csapkodás szűrődött ki, amit egyébként már a lépcsőkön felfelé caplatva is hallani véltem, csupán hittem olyan kultúráltnak az erre kicsit sem érdemes osztálytársaimat, hogy a nem evilági ricsaj nem tőlük ered. Hm, tévedni emberi dolog.

Csak fejemet csóválva nyomtam le a rozoga kilincset, s mikor osztálytársaim szemfüles módon regisztrálták, hogy valaki bizony megérkezett, akkor mintha csettintésre, egy emberként némultak volna el mindnyájan, abban a hitben, hogy Han Jisung érkezett meg, s hogy már a második tanítási nap kezdetén érkezik az osztályfőnöki szidalom a zajongásért. Mikor azonban észrevették, hogy csak én vagyok az, akkor a legtöbbek arcán az elégedettséget véltem felfedezni, akik mindössze megnyugodva nyugtázták kilétem, azonban Chaeryeong, San, Wooyoung és Seungmin arckifejezését eltekintve a tömény düh és az elkövetkező számonkérés kavalkádjaként tudnám leírni őket. Szinte éreztem amint másodpercek kérdése az, hogy nekem fognak ugrani, s mit ad Isten; igazam is lett, ugyanis az én drágalátos nővérem kicsit sem igyekezett visszafogni, avagy moderálni magát.

- Te nagyon nagy fasz! Te utolsó, mocskos, önző, felelőtlen idióta dög! - rikácsolt rám az akkor épp a legjobb barátnőjével, Ryujinnal való beszélgetést megszakítva a nővérem, majd ingerülten odarobogott hozzám, s szabályosan egy akkorát rásózott a vállamra műkörmös mancsával, hogy abba még az egész törzsem is beleremegett. - Te nagyon nem komplett! Felfogod egyáltalán, hogy mit csináltál, te féleszű?! Hogy lehet ekkora ökör a saját ikertestvérem?! Nem hiszem el! - fogta a kobakját, olyan hangosan ordítozva az osztály kellős közepén, hogy többen is furcsa pillantások közepette kapkodták felénk a fejüket. Nekem mégis San, Wooyoung és Seungmin bíráló pillantása volt a legpocsékabb érzés, akik valószínűleg nem akartak belekotnyeleskedni a testvéri összeordításunkba, így csupán tisztes távolságból figyelték az eseményeket. - Anyu miattad üvöltötte le az ÉN fejemet, ami egy ordító igazságtalanság, mert én nem csináltam az ég világon semmit! Meg nem mellesleg megvádolt, hogy én falazok a te mihaszna seggednek, pedig eszemben sincs ilyesmi! Ráadásul apu is követelte, hogy én áruljam el, hogy hol vagy, mert hogy ez már nem játék, sőt, Sunmi is rajtam keresett, akinek mellesleg megígérted, hogy felhívod már vagy két napja! Te felfogod azzal a szivacs agyaddal, hogy mennyi mindenki aggódott érted amíg te kitudja hol és kitudja kivel henteregtél! - hőbörgött.

Szemem sarkából láttam a saját padjában bőszen telefonozó, látszólag zavartalanul üldögélő Lilyt, aki Chaeryeong utolsó mondatát hallva kissé felkapta a fejét, azonban egész ügyesen leplezte zavarát.

- Chae, sajnálom - motyogtam bűnbánóan, miközben gyöngéden a nővérem vállára helyeztem a kezem, ő viszont csak sértődötten lerázta magáról a végtagomat. - Ne haragudj - sóhajtottam. - Nem akartalak megijeszteni titeket, csak el akartam menni bulizni egyet a srácokkal. Egyszerűen csak jól akartam magam érezni legalább ma este, mert tudod milyen anyu. Nem enged el szinte sehova. Nem volt tervben az, hogy nem megyek haza éjjel, csak olyan részeg voltam, hogy elaludtam, és... és így alakult. Többet biztosan nem fordul elő, mivel szerintem egy örökkévalóságig szobafogságban leszek ha anyun múlik, szóval innentől kezdve nem lesz miért ugatnod. - ejtettem meg egy gúnyos mosolyt, miközben szavaim csöpögtek az iróniától.

- Ez valahogy nem nyugtat meg - fonta össze mellkasa előtt a karjait Charyeong. - Jó, én nem akarlak lebaszni, de arra azért számíts, hogy otthon anyunak lesz egy-két szava hozzád, és ne hidd, hogy kellemes beszélgetésnek nézel elébe.

- Hát azt gondoltam - forgattam meg a mennyezetig a szemeimet.

- Amúgy nem rosszból, de legalább nekem igazán felvehetted volna azt a szaros telefont ha már anyuéknak nem is - puffogta tovább sértődötten a nővérem.

- Már mondtam, hogy elaludtam, nem hallottad elsőre? - ismételtem meg magam halálos nyugalommal az arcomon. - Amúgy Sooniék hogy vannak? Adtál nekik tejecskét reggelire, ugye? - váltottam ügyesen témát, mire Chaeryeong tekintete egyből elsötétült.

- Minho, én a töködre taposok - sziszegte a fogai között a vöröshajú lány. - Azért van három macskád, hogy gondozd és ellásd őket! Épp elég az, hogy Dori mindig nálam oxidál, nem fogom még én etetni a macskáidat. Egyébként pedig csak hogy tudd, Soonie buktatott le. Reggel hatkor olyan hangosan nyávogott meg visított, mert hiányoztál neki, hogy anyu berontott megnézni, hogy mi baja van, és akkor látta, hogy a kisfiának hűlt helye.

- Nem baj, Soonie-ra sosem tudnék haragudni - ingattam elfogultan a fejem. - Ő csak meg akart engem menteni!

- Idióta - morogta a nemlétező bajusza alatt Chaeryeong. - Amúgy marha jó vagy, még táskád sincsen. Elárulnád, hogy mégis hogyan fogod hazacipelni azt a rengeteg könyvet? A kezedben? Vagy a hajad alatt? - horkantott fel.

- Hát, van egy drágalátos, tündéri tesókám, aki majd...

- Felejtsd el, nem leszek a személyes raktárad! Engem az sem érdekel ha a seggedbe dugod fel! Vigye el az helyetted akinek két anyja van! - oltott le azonnali hatállyal Chaeryeong, s már ment is volna vissza a rá váró Ryujinhoz, én azonban kétségbeesetten elkaptam a lány karját, és visszarántottam őt. - Mi a fasz?! Engedj el, te sügér!

- Naaaa, léccilécciléccilécci, vidd el nekem haza te a könyveket! Bármit megteszek neked! - esdekeltem, elhamarkodott ígéretet téve, miközben hisztis kisgyerekeket megszégyenítően rángattam ide-oda a tesómat, mígnem az végül csak-csak megenyhült, és kelletlenül ugyan, de beadta a derekát.

- Oké, de sokba fog neked ez kerülni.

- Köszönöm, köszönöm! No, de ki vele! Mi volna az? - tettem fel a kérdést, kihívóan megvonogatva a szemöldökömet.

- Pénteken nekem kéne vigyáznom a gyerekekre amíg Sunmi műszakozik, te pedig jó öcs módjára átveszed tőlem ezt a feladatot, hogy én is elmehessek shoppingolni Ryunjinnal és Yejivel - közölte velem a nővérem, nekem pedig egy másodperc törtrésze alatt lohadt le az eddig magabiztosan csillogtatott mosoly az arcomról. Hogy micsoda?!

Sunmi a nővérünk, huszonhárom éves, egyedülálló, kétgyermekes anyuka, s ha mondhatom így anélkül, hogy elviselhetetlen méreteket öltő lelkiismeret- furdalásom támadna; a családunk egyik legnagyobb szégyenfoltjaként van számon tartva a mai napig, ugyanis a lány még tizenhét éves korában, a gimnazista évei delején esett teherbe az első babájával, ráadásul egy olyan utolsó senkiházi fiútól, akinek tényleg csak arra kellett. Akkor voltunk mi tizenkét évesek Chaeryeonggal, még javában gyerekek, szóval anno nem sokat fogtunk fel a helyzet súlyából, csupán annyit érzékeltünk, hogy pár hónapon belül gyermeksírástól lett hangos a ház, hiszen Sunmi mindenáron meg akarta tartani azt a kisbabát, még annak ellenére is, hogy a drága leendő apuka ezt hevesen ellenezte, így korán bővült a Lee család egy kisfiúval, akit a nővérem Junmyeonnak nevezett el. Apu igyekezett támogatni Sunmit és az újszülöttet mint anyagilag, mint érzelmileg, anyu azonban a világ legnagyobb szégyeneként élte meg azt, hogy az ő okos, jótanuló, mindössze tizenhét esztendős kislánya már anyuka. Folyton-folyvást azon pampogott, hogy vajon mit szólhatnak mindehhez a szomszédok, illetve, hogy változtat-e mindez az ő megítélésén mint szülő. Lényeg a lényeg, Sunminak végül sikerült leérettségiznie, habár igen hosszú és rögös utat járt be odáig. Utána azonban jött az újabb feketeleves; Sunmi megismerkedett egy gazdag, jómódú, tehetős, megnyerő negyvenes évei közepén járó japán férfival, s alig tizenkilenc éves korában viszonyt is kezdett vele, aminek a következménye szinte azonnal egy újabb méhben fejlődő élet lett. De mindez még semmi nem volt ahhoz a végső kegyelemdöféshez képest, mikor a pasas váratlanul beköpte, hogy neki egyébként felesége és gyerekei vannak odahaza Japánban, és minden szó nélkül visszamenekült a felelősség elől a saját országába, teljes egészében otthagyva szegény Sunmit a szarban, aki teljesen összetört. Pszichológushoz is kellett járnia egy ideig, mert lelkileg nagyon a padlóra került, amit mellesleg anyu szintén egy kínos dologként könyvelt el, amely állítása szerint roncsolja a családunk befolyását és jó hírét. Végül aztán megszületett Sunmi második gyermeke is, egy kislány, Nara.

Anyu teljességgel fel volt háborodva azon a tényen, hogy a két kis unokája két külön apától származik, akik közül egyik sem volt túlságosan a képben. Junmyeon apja rá sem hederített a kisfiúra, egyszer sem látogatta meg vagy érdeklődött felőle, s bár Nara apja olykor-olykor átutal a mai napig egy kevés pénzösszeget Sunmi számlájára, ebből mégsem lehetett megélni. Sunmi később várhatóan megunta a folyamatos veszekedéseket és nézeteltéréseket anyuval, ezért két éve már külön él a gyerekekkel egy kétszobás seouli lakásban. Bár apu rendszerint ad neki pénzt, Sunmi mégis ragaszkodott ahhoz, hogy dolgozni szeretne, s ő maga eltartani a két kisgyerekét. Szerencséje volt, hiszen mióta óvodások a gyerekei, azóta Sunmi egy éjjel-nappali kis szupermarketben dolgozik, ebből kifolyólag pedig szerencsére megtudja nekik teremteni azt az anyagi biztonságot apuék és Nara apjának pénzét is összevetve amire szükségük van, de sajna műszakoznia kell. Így pedig hetente egyszer Sunminak szüksége van valakire, aki pesztrálja a kicsiket, e nemes feladatot pedig általában Chaeryeong végzi, hiszen ő jobban ért a gyerekekhez lány révén mint én, azonban most mindez rám hárul majd. Nem arról van szó, hogy ne szeretném Sunmi porontyait, viszont az a helyzet, hogy elég elevenek, én pedig nem igazán tudok bánni ilyesforma lurkókkal.

No mindegy, szökőévente csak kibírom ha már Chaeryeong hazaviszi helyettem az én könyveimet is.

- Legyen - biccentettem beleegyezően, hiszen valójában nem is tehettem volna másként. Úgy éreztem, ennyivel tartozom Chaeryeongnak, Sunminak, s tulajdonképpen magamnak is.

- Woah, csak így? Semmi tiltakozás, vagy hasonló? - kapott a szája elé színlelt meglepettséggel a nővérem. - Ki vagy te, és mit csináltál az öcsémmel? - drámázott, teátrális kézmozdulatokat is bevetve.

- Semmi tiltakozás - erősítettem meg, habár gyanítom, hogy a bal szemem akarva-akaratlanul is tikkelni kezdett. - Majd vigyázok én a gyerekekre.

- Oké, akkor majd hazaviszem a könyveid, de ez volt az utolsó alkalom, hogy helyetted cipekedem - zárta le ezzel a beszélgetésünket a lány, s már ment is vissza Ryujinhoz, ekkor azonban ismét nyílt az osztályterem ajtaja, amin mostmár ezúttal tényleg maga Han Jisung lépett be a kulcsaival és a telefonjával a kezében, mire az osztály szinte törvényszerűen hallgatott el.

- Jó reggelt, elnézést kérek, be kellett ugranom egy percre Shin igazgató úrhoz, leadni egy papírt - magyarázta nekünk kifulladva, miközben a tanári asztalhoz robogott, mi pedig akik eddig álltunk, gyorsan helyet is foglaltunk a padokban, én történetesen San mellett ahol mindig, aki perifériás látásomból is észrevehetően engem vizslatott, gondolom várva a magyarázatot az éjszaka történtekről. - Nos, örülök, hogy ismét egész létszámban látlak titeket. - rakta le a magával hozott holmijait az írófelületre Han Jisung. - Ma tehát kiosztjuk a tankönyveket amelyekre szükségetek lesz ebben a tanévben. Megkérnék elöljáróban is mindenkit arra, hogy vigyázzon a könyvekre, ha lehet, tegyetek rájuk borítót, hogy megóvjátok őket a lapok összegyűrődésétől. Nem szeretnék szamárfüles könyveket visszakapni tőletek évvégén. Ezenkívül a neveteket legyetek szívesek írjátok be a könyvek hátuljába, és ha lehet, ne veszítsétek el őket. Azt hiszem erről ennyit... most pedig ide kéne hozni a szertárból a könyveket, hogy kiosszuk. Szükségem lenne négy erős fiúra... - nézett végig bizonytalanul a sorainkon.

Legjobb barátom San, az osztály, avagy akár az egész gimnázium két legnagyobb bajkeverője; a sármos, viszont olykor sunyi és rosszmájú Jeong Yunho és a Kínából származó Jackson Wang, valamint jómagam nyomban egy emberként felpattantunk a helyünkről, szolgálatra készen állva, mire Han Jisungnak egy akár kőszíveket vajjá olvasztó mosoly jelent meg a szája sarkában. Minden a négyünknek más volt szerintem a motivációja; Yunho és Jackson szeretnek mindenhol jelen lenni, mindenbe beleütni a kotnyeles orrukat, így koránt sem mulasztottak volna el egy olyan alkalmat ahol lehetőségük van felmérni a terepet, avagy fitogtatni az erejüket, akármit is takarjon ez. San valószínűleg csak a kiskaput kereste, hogy végre válthasson velem pár szót, én pedig valamiért egyszerűen csak bizonyítani akartam az újdonsült osztályfőnökömnek, s jó benyomást tenni azáltal, hogy segítek.

- Na, milyen rendesek vagytok - a fiatal férfi arca szinte felragyogott, látva az azonnal érkező segítséget. - Na, akkor gyertek is utánam, segítetek áthozni a szertárban lévő könyveket A pontból B pontba. - instruált minket, azzal felkapta az asztalra hajított kulcscsomóját, majd meg is indult kifelé a teremből, mi négyen pedig szófogadóan követtük őt.

Han Jisung fürge léptekkel igyekezett a folyosón, mi pedig közvetlenül őmögötte siettünk a gimnázium folyosó végén található szertára felé, ahol eddig még nem nagyon jártam. Menet közben pedig minden erőmmel igyekeztem ellenállni a bennem tengő kísértésnek és sóvárgásnak, viszont hormonoktól duzzadó fiatal révén nem bírtam ki, s muszáj volt rápillantanom az előttem fityegő tanár úr ínycsiklandozó fenekére. Meg kell valljam, Han Jisungot kedvező idomokkal áldotta meg az anyatermészet, amit az a szűk, magasított derekú nadrág csak méginkább kihangsúlyozott, mely ruhadarabot oly' alázattal és ártatlanul viselt, mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy mennyire szívesen karóra húzná őt a diákok zöme. Olyan kár, hogy a tanárom, mivel ahogyan reggel esélyem nyílt őt az idefelé vezető autóúton közelebbről is alaposan szemügyre venni, ismételten rá kellett hogy jöjjek arra, miszerint Han Jisung az én nagybetűs ideálom. Tökéletesen megtestesít mindent ami tetszik nekem külsőre egy férfin. Pontosan egy ilyen fiút képzeltem el mindig is magam mellé, de amilyen szerencsétlen vagyok, perszehogy a tanárom egy ilyen illető.

Hozzám hasonlóan sem San, sem Yunho, sem Jackson nem szólt egy árva szót sem, így értünk oda a szertár elé öten, amelynek az ajtaja természetesen zárva volt, viszont Han Jisung ügyesen elő is kapta a kulcsait, amelyek közül kiválasztva a megfelelőt rögtön határozottan a kulcslyukba is illesztette az apró fémtárgyat, kinyitva a falapot. Odabent várhatóan azonnal megcsapott minket a dohos porszag, s nem fogadott bennünket más a rengeteg bezsúfolt holmin kívül, illetve egy csomó könyv látványa, amelyek a földön és a polcokon sorakoztak. A helyiségben ezenkívül volt még egy csomó más kacat is; dossziék, kémiai kísérletekhez szükséges lombikok, takarítóeszközök, létrák, törött lábú székek és asztalok, amelyeket sajnáltak kidobni, így ide lettek likvidálva, valamint még egy kőkorszakból való kanapé is. Legalábbis az állapotát tekintve, hiszen a rugók azok földből nyíló hajtásokként feszítettek az ülőalkalmatosság felületén.

- Oké, akkor elmondom hogy hogy lesz. Kétszer fordulunk. Tíz fajta könyv van összesen, szóval öten simán megoldjuk ezt. Kinek adhatom a legnehezebbet? Elárulom, az a matekkönyv - kuncogott egy aprót a mondat végére Han Jisung, felénk fordítva tündéri pofiját.

- Nekem tanár úr - ajánlkozott azonnal az a buzgómócsing Jackson, akit egyébként kicsit sem bírtam, mivel elég agresszívnak és barátságtalannak találtam a megnyilvánulásait a társai felé. - Nem hiába gyúrok minden áldott nap a konditeremben mint egy állat, főleg bicepszre, szóval nincsenek ám itt nudli kezek, adja csak a legnehezebbet - kérkedett, szinte már szerencsétlen Han Jisung fölé magasodva mutogatva a szerintem teljesen átlagosan kinéző izmait, mire a fiatal férfi csak zavartan tett egy lépést hátrafelé, beletúrva a hajába.

- Ez nagyszerű. A sport nagyon fontos - jegyezte meg kissé furcsás hangvétellel a tanárunk, majd sietve odalépett ezúttal az elég ingatag polc mellé, leemelte onnan a rémisztően vaskos matekkönnyv kupacot, és nemes egyszerűséggel belenyomta azt Jackson kezébe, aki az iménti nagymenő megnyilvánulása dacára most mégis majd' összeroskadt a könyvek súlya alatt. - Oké, viheted vissza az osztályba. Rakd le a földre, aztán gyere vissza.

- O-oh-oké... - nyögte az erőlködés hatására Jackson, próbálva mindenesetre továbbra is fenntartani azt a tipikus menő imázsát, pedig az ér már szinte dagadt a halántékán, majd intenzíven remegő karokkal és imbolygó léptekkel elindult kifelé a szertárból.

Han Jisung ezután szótlanul Yunho kezébe nyomta a biológiakönyveket, amelyek már sokkal könnyebbek voltak a tömegüket tekintve, ennek ellenére a fiú mégis morgott az orra alatt, majd Sannak is odaadta a kémiatankönyveket, ezt követően őt is visszafelé irányítva az osztályunkba, így pillanatnyilag ismét kettesben maradtam az osztályfőnökömmel, ezúttal a szertárban.

A fiatal férfi felkapta ezúttal a fizikához szükséges tankönyveket, majd felém fordult, s az irányomba nyújtotta a kezében tartott papírlapok tömkelegét, én pedig azonnal rá is fogtam a könyvekre, hogy átvegyem tőle azokat, viszont a fizika csínyját-bínyját tartalmazó kötetek helyett sikeresen az azokon lévő Han Jisung puha tappancsaira helyeztem rá az enyéimet. Han Jisung mókusszemei nyomban csészealj méretűre tágultak ki a hirtelen, és egyben véletlenszerű érintésre, s természetesen én is istenesen megszeppentem, arról már nem is beszélve, hogy a tanárom kézfejei oly' simák voltak, mintha a legfinomabb selymet érintettem volna.

Fogalmam sincs, hogy honnan vettem mindehhez a bátorságot, de továbbra is csak megkövülten fogtam a férfi kezét, aki közben töretlenül tartotta velem a nemrégiben felvett szemkontaktust, és egy ponton túl pedig beharapta alsó ajkát is, ami roppant erotikusan hatott. Szinte hívogatott magához az az éjsötét tekintete, hogy elvesszek benne, miközben a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttünk. A dohos, koszos kis szertár mintha egy szempillantásnyi idő alatt átformálódott volna rózsaszín felhőkké, amelyeken valósággal lebegtem, olyannyira összekapcsolódtunk szimplán csak attól, hogy a másik íriszeit pásztáztuk. A szám kiszáradt, s önkéntelenül is eltátottam egymástól a kicserepesedett puháimat, mikor is az a hülye, ökörimádó, tahó Jackson visszatrappolt a szertárba, megérkezve egy újabb adagnyi könyv áttranszportálásának céljából, totálisan elbarmolva a közös kis pillanatunkat Han Jisung tanár úrral.

- Khm, fogd erősen Minho, elég nehéz - szakította meg velem a szemkontaktust Han Jisung, ezáltal pedig megszűnt létezni az eddigi különleges atmoszféra varázsa is. A kis mókusszemű kihúzta a kezeit az enyémek alól, így jómagam kis híján elejtettem a fizikakönyveket, azonban még idejében sikerült megtartanom őket. - No, mehetsz Minho, vidd szépen te is a könyveket. Jackson - fordult a kínai suhanc felé. - Gyere, adom a japán nyelvtankönyveket.

Letaglózva vonultam a folyosón visszafelé az osztályomba. Rettenetesen nehéz volt a nagy rakás fizikakönyv amelyeket cipeltem, ráadásul még fejben mindig az előző jelenet hatása alatt voltam, így természetesen az alsóbbak kipotyogtak a szorításomból egyenesen a földre. Erre reagálva már épp káromkodni készültem volna az orrom alatt, mikor szerencsére San épp szembejött velem a folyosón, és segített felszedni a leejtett könyveket mielőtt még esélyem nyílt volna idegbajt kapni. Ezután még mi is kétszer tértünk, azonban ekkor már nem volt semmiféle közös pillanatom Han Jisunggal. Teljesen úgy viselkedett velem mint bárki mással; csupán a kezembe nyomta a kötegnyi nyomtatványt, s azt mondta, hogy vihetem őket be az osztályterembe.

Mikor véglegesen is megvoltunk a könyvek áthordásával, mind az öten visszamentünk az osztályba, s tulajdonképpen megkezdtük azok szétosztását. Amint megkaptam az enyémeket, azonnal odavittem őket Chaeryeonghoz, hogy tegye el azokat is a táskájába. A vöröshajú lány ugyan morgott egy sort, hiszen az enyémekkel együtt húsz könyvet kellett betuszkolnia az iskolatáskájába, amelynek a cipzárját alig tudtuk behúzni. Szerencsére az én támogató segítségemmel mégis sikerült, habár rákényszerültem kissé megrángatni azt az átkozott cipzárt.

- Halli, kijössz velem cigizni az udvarra? - kérdezte tőlem halkan San mikor ismét visszaültem melléje a nővéremmel való könyvmizériát követően. - Csak hogy tudjunk végre beszélni, tesó.

- Oké, menjünk ki - egyeztem bele rögtön. - Tanár úr - szólaltam meg, mire a tanári asztalnál a papírokat kitöltő Han Jisung azonnal felkapta a buksiját. - Kimehetünk Sannal egy kicsit az udvarra?

- Persze, menjetek csak, hisz' szünet van. De azért siessetek, mert még alá kellene az egész osztálynak írnia ezt a papírt, miszerint átvettétek a könyveket. - hagyta ránk az osztályfőnökünk, majd vissza is merült a papírmunkába.

Úgy merült bele az aláírása monoton lefirkantásába, ahogyan a szertárban én merültem el azokban az ébenfekete íriszeiben.

Mélyen...

___

Sziasztok!❤️
Itt is volna az új rész, és hosszabb sokkal mint az előző/előzők🥺

Remélem tetszett nektek ez a rész, és hogy várjátok a következőt🥺❤️